Part 10

Ő már élt. Látta a világot. Örült az örvendezőkkel és sirt a sirókkal. Alapitott családot, nemzett fiakat és leányokat. Izrael nevét fentartotta. Rá most már jöhet bármi sors. Halál, vagy hosszu rabság. Szentül hiszi, hogy ugy is halálos betegség emészti már őt; a mi a napokból még hátra van, miért ne várhatná azt be csöndesen, az isteni végzetben megnyugodva!

De miért szenvednek hitsorsosai? S a kitanulhatatlan végzet miért rendelte azt, hogy éppen általa és miatta szenvedjenek? Mit vétett ő Izrael istene ellen? Mit vétett ő hitsorsosai ellen? És mit vétett az emberek ellen?

Lelke érzékeny, már talán meg is törött. Hangja, mikor beszél is, hasonlatos a sirásnak hangjához. Szegény, nyomorult zsidaja; éjszakákon át zokog. Nem maga miatt, hanem üldözött hitsorsosai miatt. Minő áldozatot hozhatna ő, hogy megmentse őket a keserü üldözéstől.

Nehéz gondolat gomolyog elméjében. Nagy érzés, nagy eszme az ő kis lelkében. Vajjon a sors, a melybe jutott, nem Istennek végzése-e? Ismeri a szentirást. Jól ismeri kivált Mózesnek öt könyvét. Lelke elandalog a szent történeteken, a nagy tanulságokon. Hiszen az Ur Ábrahámot is megkisértette. Hogy vinné magával Morijának földére az ő egyetlenegyét, a kit szeret, az ő Izsák fiát s áldozná azt meg égő áldozatul azon a hegyen, melyet neki megjelölend.

Vajjon becsesebb-e ő a világnak, mint volt Izsák az ő édes apjának? Hátha ő is megáldozná magát! Hátha ezzel megszünnék hitsorsosainak minden veszedelme?

De miként?

Irtóztató vád terheli őket az emberek szemében. Megöltek egy gyermeket, egy ártatlan szüzet s vérét vették szertartásbeli czélokra. Isten látja, hogy ők ebben ártatlanok. De kivilágosodik-e az ő ártatlanságuk? E miatt kell szenvedni a zsidóságnak. És szenved az idők végeig, ha csak egyetlen kis homály marad is az emberek elméjében.

Pedig marad.

A vallásbeli gyülölet szenvedélye áldozatot követel s el nem csillapodik addig, mig áldozatát meg nem kapja. Akkor majd azután elcsillapodik.

Hadd legyen ő az az áldozat!

Magára veszi a bűnt.

Kigondol valamit. Agyonütötte a lánykát s azután holttestét beledobta a Tiszába. Bizonyára neki elhiszik. Akár találják meg a holttestet, akár nem: el kell hinniök, mert hiszen éppen az a vád, hogy valamelyik zsidó ölte meg a lánykát. Hát legyen ugy, hogy ő ölte meg.

Hátha él a lányka s egyszer csak üdén, erőben, egészségben hazatér? Mi lesz akkor?

Ez a gondolat nem gyötri sokáig. Ő vele elvégzi dolgát a törvény hamar. Őt felakasztják s porladó teteme ott pihen már a föld alatt. Kitudódik ugyan, hogy ő a biróság előtt nem mondott igazat s hogy neki ártatlanul kellett halált szenvednie. De azért őt nem kárhoztatják. Halálával nem vétett senkinek, hitsorsosait pedig megmentette az üldözéstől. Inkább akadnak majd jó lelkek, a kik a fájdalom igaz könyjét ejtik, ha végzetére gondolnak s a kik jó szivvel áldják meg emlékezetét.

Mi lesz nejével és gyermekeivel? Miből élnek? Hova sodorja őket az élet vihara s az emberek megvetése? Az ő neve a gyilkos neve marad. Csak ez a név marad örökség gyanánt gyermekeire. És a nyomor. A nyomortól ugy sem mentheti meg őket, de nevének öröklött gyalázatától megmenthetné őket. S ime a helyett, hogy megmentené: ő maga időzi föl rájuk az ádáz jövendőt.

Lelke ugy hányódott, mint viharban a haraszt. Egyik rettenetes gondolat a másik után. Egyik keserü érzés a másik után. Egyik fölemeli, a másik lesujtja azt a hánykolódó lelket.

Talán beteg is már az a lélek.

Nem beteg. Csak a test erőtlen. Se a test, se a lélek nem birja el könnyen a nagy gondolatokat, a sulyos érzéseket. Néha ájulás környékezi. Gyakran kitörnek forró könyei. Az élettől megválni mégis nehéz.

Hiszen az élet kötelesség. Nagy, szép és fönséges kötelesség. A jó embernek azt a kötelességet mindvégig teljesiteni kell. Mindaddig, mig istennek intésére a természet az alól föl nem menti. Csak a halálnak van joga e kötelesség alól föloldani. S szabad-e ezt vakmerően siettetni?

Minden érzése vonaglott. Egyik gondolat a másikat űzte, hajszolta. Vonakodott a döntéstől. Nehéz volt az utolsó elhatározás. Ma még ne! Majd holnap!

Julius 18-án tette meg Smilovics Tisza-Lökön a csendbiztos kezén az ő sulyos vallomását. Julius 19-én a börtön minden lakója tudta már Nyiregyházán, hogy mi történt.

Az történt, hogy a zsidók idegen nő tetemét usztatták le a Tiszán, ezt felöltöztették az eltünt lányka ruhájába s odacsempészték Csonkafűzes alatt a biróság elé. Tehát ők rejtegették Eszter ruháját; tehát ők vették azt le a lányka testéről, tehát bizonyos immár, hogy a gyenge szűznek ők ontották vérét!

Börtönőrök, rabok, ujak és régiek mind megtudták ezt nyomban s mind csak ezt beszélték maguk között.

Egyik rab nem gyűlöli a másikat. Ritka köztük a házsártos, a viszálykodó. Sőt rokonszenv, az összetartás bizonyos érzése támad köztük. Akár bűnösök, akár ártatlanok: most egy sorsnak részesei. Ha bűnös is: most már szenved. A szenvedés látása könyörületet ébreszt s kioltja a gyűlölködés indulatát vagy legalább csillapitja. De a nagy izgalomnak ez esztendejében még a rabok közt is volt zsidó-gyűlölő. Még a rabok közt is akadt, a ki odakiáltott a vérvád üldözöttjeire:

– No kutya zsidó, most már ti is fölkerültök az akasztófára!

Csak azért is akadt, hogy ilyen szóval kedvében járjon az ádáz indulatu börtönőrnek. Mert a börtönőrök közt is akad, a ki kedvteléssel gyötri a rabokat. Durva lélek, a ki igy mutatja, igy bizonyitja s igy gyakorolja az ő hatalmát.

A szegény, háborgó lelkü metsző is értesült e napon mindenről. Most se hitte a zsidók bűnösségét. Most is szentül meg volt győződve, hogy többi társa se bűnösebb, mint ő maga, de értelme mégis belezavarodott az ügy rejtelmeibe. Nem lehet csodálni. Hiszen most már maguk a zsidók is bevallják, hogy az áltetemet ők usztatták, Eszter ruháját rá ők öltötték.

Szemei előtt most már elborult minden.

De azt ott a börtönben látta is, érezte is, hogy a zsidókra még kegyetlenebb napok várnak, mint azok voltak, a melyeket már nagy bánatban eltöltöttek.

Leszállt az est. Elővette esti imáját s nagy szomoru lélekkel és sürű könyhullatással bocsátotta azt fel a magasba. Szerdai napnak estéje volt. A mint elvégezte egyik imáját, elkezdte a másikat.

Egész éjjel nem hunyta le szemét. Hol feküdt, hol üldögélt, mereven, rabágyának kemény deszkáján. Hajnal felé lett teljessé elhatározása. Elszántsága megérett. Szabaduljanak hitsorsosai, ő hadd vesszen el.

Reggel azt mondta az őrlegénynek, hogy Kozák őrmesterrel óhajt beszélni. Odavezették. Az őrmestert megkérte, kisérje őt a biróság elé, most már vallani akar.

Az őrmester futott a királyi ügyészhez, az ügyész sietett értesiteni a törvényszék elnökét s néhány percz mulva az elszánt szegény zsidó ott állott a biróság termében. Az elnök, az ügyész s egyik törvényszéki biró előtt.

Vézna termete görnyedt, keze reszket, inai roskadoznak, hangja bágyadt. Hosszu napok, éjszakák óta küzd már a gyötrő gondolattal. De arcza elszánt, szemeiben különös fény.

Az elnök ridegen, hivatalosan kérdi.

– Ön kihallgatásra jelentkezett, mit akar?

– Eltökéltem magam, meg akarok vallani mindent.

Az elnök intésére a hivatalszolga széket tesz melléje.

– Üljön le.

Leül s folytatja beszédét.

– Én öltem meg azt az eszlári lányt, Solymosi Esztert. Ne vádoljanak mást senkit. Ne kínozzák a többi szegény zsidót. Én vagyok a tettes. Csupán én vagyok a bűnös. Szálljon a törvény én reám.

Az elnök figyelmezteti: beszélje el az esetet részletesen. Több kérdést is intézett hozzá beszédközben.

Ő nem ismerte a lányt, sohase látta azelőtt, nevét se tudta, ő nem volt ismerős Tisza-Eszláron. Ama napon, április 1-én kis ideig ő maga állt az imaház előtt. Arra jött a lány. Oda röhögött a zsidókra s az imaházra és csufságos szavakkal gyalázta a zsidókat. Ő hirtelen indulatba jött, valami volt a kezében, azzal a lánykát fejbeütötte. Nem akarta agyoncsapni, csak megfenyiteni. A lány elesett s többé nem mozdult. Ő nézte, tapintotta, fölemelte, a lányban nem volt élet. Meg volt halva. Ő megijedt. Nem mert szólni senkinek. A lányka holttestét bevonszolta az imaház kertjébe s ott gazzal, szalmával, szeméttel betakarta. Ott volt estélig. Akkor felnyalábolta, elvitte a Tiszáig s a Tiszába beledobta. Nem volt társa senki. Nem is látta az ő dolgát senki. Ime most itt áll: itéljék el, kész a halálra, másokat ne bántsanak.

Fejüket rázták az urak. Egyetlen szavát se hitték el. De azért a jegyzőkönyvbe irták a vallomást s aláiratták a bűnössel.

Jól tették, hogy nem hittek neki. Nagyon ügyetlen gyilkos volt az a szegény zsidó. Sejtelme se volt arról, milyen az igazi gyilkosság s miként kell annak részleteit elbeszélni. Száz kérdést intéztek hozzá a részletekről. Honnan tudná ő a részleteket?

Hány órakor történt az eset? Honnan jött a lány s merre tartott? Mi volt a kezében? Hát ő miféle gyilkos szerszámmal tudta ugy megütni, hogy egyetlen ütésre szörnyet halt? Hiszen nem történik az se oly könnyen, se oly gyorsan.

Minderre az elszánt ember nem volt készen. Nem gondolta ki apróra az egészet. Ötölt-hatolt. Sok kérdésre éppen nem tudott felelni.

De annál állhatatosan megmaradt, hogy ő ölte meg a lánykát s ő vetette a halottat a Tiszába.

Boldogtalan ember! Bizony nem tudtad te elérni, hogy szavaidat elhigyjék. Nem tudtál te hitsorsosaidon segiteni. Még magadon se. Ezer gúnyt és csufságot idéztél föl magadra. Mindenki röhögött rajtad. Ujjal mutattak rád őreid és rabtársaid: ime a hős, az áldozat, a zsidóság megmentője! A te kis lelked nem látta azt, hogy a mikor a zsidóüldözés hullámai magasra hánykódnak, a mikor tombol a felekezetes szenvedély: akkor egyetlen rongyos zsidó nem elég égőáldozatnak. Több kell oda, más kell oda!

Addig zaklatták, addig faggatták a szegény embert, mig utóbb idő multán kénytelen volt elismerni, hogy csak társai iránt való szánalma s vallása és hitsorsosai iránt való mélységes szeretete birta rá a nagy elszántságra.

Az emberi lélek belső harczainak mégis fenséges tüneménye volt e nagy elszántság. Sikere nem volt, nem lehetett, de azért ragyogó példa marad, emlékezésre mindenkoron méltó.

– S mi lett sorsa ennek az embernek?

Egy évig és harmadfél hónapig ott senyvedett a börtönben. A biróság akkor ártatlannak találta s szabadságát visszaadta. Most már mehet haza.

– Haza?

Hova mehessen ő haza?

Tisza-eszlári metsző-állását el nem foglalhatta. Nyiregyházán fogadott lakást, hogy majd ott telepszik meg s él a hogy’ tud. Egy hét mulva elüldözték onnan.

Akkor elköltözött Kis-Várdára. Ismerősei voltak ott. Fogadott lakást s kért telepedési engedélyt. Kérését megtagadták, tovább kellett bujdosnia.

Elment Beregszászra. A közeli faluban, Benében, született, de kis korától kezdve Beregszászon nevelkedett. Ott járt iskolába, ott voltak rokonai, ott volt igazi otthona. Onnan is kiutasitották.

Fölment panaszra és segitségért az ország kormányzó elnökéhez Tisza Kálmánhoz. Az se tudott rajta segiteni. Utóbb is az ország fővárosába költözött. Itt legalább elfér mindenki.

Még ő is: a hős, a koldus, a földönfutó.

LEGYEN VILÁGOSSÁG!

I.

(Zurányi Kálmán tanusága. – Szakolczai Julcsa biztosan fölismeri Solymosi Esztert. – A biróság mulasztása. – Kozma Sándor főügyész. – A jóhiszemü tanu, mint hamis tanu. – Mit vétett a biróság a mulasztással?)

Hagyjuk el a zavarost, a kusza világot, a minduntalan ránk boruló sötétséget, a készakarva támasztott ködöket, a butaság és fajgyülölet szenvedélyeit, a szivtelen cselszövényeket. Keressük meg az igazságnak ama részeit, a melyekről a vizsgálóbiró nem vett föl jegyzőkönyvet. Keressük meg azt, a mi a vizsgálat mögött van. A mit a vizsgálat elrejtett a helyett, hogy napvilágra hozott volna.

A csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája volt. Az a ruhája, melyben utoljára látták őt, mint élőt.

Az egyenes úton járó józan elme e tünetre azt mondta volna: ime Solymosi Eszter holtteste. És azt mondta volna: nyaka nincs elvágva, vére sincs kiontva, a zsidók ártatlanok.

Mennyit kellett a vizsgálatnak vétkeznie, mig ezt az okos felfogást eltiporhatta!

Volt egy tanu, az eltünt lánykának jó ismerőse, Szakolczai Julcsa, a ki a fölismerési eljárásnál junius 19-én tökéletes biztossággal fölismerte Solymosi Esztert. E tanu nyilatkozatáról Bary e szavakat iktatta jegyzőkönyvbe:

»Szakolczai Julcsa a fogak, szemek és lábak után itélve, határozottan állitja, hogy a hulla Solymosi Eszteré.«

Ha a vizsgálóbiró nem fiatal, tanulatlan aljegyző, hanem komoly férfi s kiképződött birói lélek: nem marad meg ennél a néhány szónál, hanem nagy gondosan jegyzőkönyvbe veszi: mit mondott Szakolczai Julcsa Eszternek és a holttestnek szemeiről, fogairól és lábairól s igy a holttestet miért mondja határozottan Solymosi Eszterének?

Hiszen ez volt a főkérdés. Lehet ezer tanu, a ki a holttestben nem ismeri föl az eltünt lánykát, de ez mind nem ér semmit egyetlen igaz tanuval szemben, a ki fölismeri. Tehát e tanu szavait föl kellett volna jegyezni.

Ma, húsz év mulva és nyugodtabb időben mindenki ajkán ott lebeg a kérdés: miért nem hozta helyre a védő a vizsgálóbiró mulasztását? Miért nem sietett Szakolczai Julcsát magánuton megkérdezni s szavait a törvényszéknek bejelenteni?

Mentségem teljes.

Én csak juliusban, hetek mulva kaptam a védői megbizást. És azután még akkor se tudtam Szakolczai Julcsáról és vallomásáról semmit. Hét zár alatt álltak az iratok. Az egész vidéken nem ismertem senkit, a kit az ellenőrző nyomozással megbizhattam volna. Csak szeptember végén küldte meg a biróság a fölismerési és bonczolási jegyzőkönyvet. Addig eszembe se juthatott volna bármi irányban a nyomozás.

De azután se. Hiszen csak ugy tombolt a gyanusitás a védők ellen. Egyelőre föltétlenül a vizsgálat embereire kellett biznunk mindent.

Azonban jött segitség.

November 3-án idegen, ismeretlen férfi jelentkezett irodámban azzal, hogy az eszlári bűnügyben akar velem beszélni s bizalmas értesitést nyujtani. Bejelentették s elfogadtam.

Harmincz éves, de jóval fiatalabbnak látszó férfi volt. Neve Zurányi Kálmán, tisza-löki lakos, gyógyszeres Nyilt, tiszta, értelmes arcz, bizalomkeltő. Rendes szokásom volt ismeretlen emberek arczát, ha dolgom volt velük, jól megfigyelni. Ez ügyben éppen nagy óvatosságra volt szükség. A sajtó erős támadásokat intézett ellenem csaknem naponként. Sokan jöttek hozzám s nem mindig őszinte indulattal. Zurányi arcza, beszéde s egész modora jó hatást gyakorolt rám.

Elmondta, hogy a csonkafűzesi holttestet jól megnézte. Junius 18-án este is s a junius 19-iki fölismerési eljárásnál is. Hivatalos tennivalója nem volt, nem is idézték, csak a tisza-löki uri társasággal ment oda a birói szemlére, melynek a törvények szerint ugy is nyilvánosnak kell lenni.

Elmondta azután, hogy a mikor Szakolczai Julcsa jól megnézte a halottat s határozottan kimondta, hogy az Solymosi Eszter, a királyi alügyész durván rárivallt.

– Hogy mered te azt olyan biztosan állitani?

A tanu először megrezzent a durva szóra, de azután magához tért s daczosan feleselt.

– Hogyne merném, mikor meg kell esküdnöm s jól látom, hogy az.

– Hát tudsz-e valami különös jelet, a miről fölismered?

– Igenis tudok. A mult esztendei Szent Mihálynap táján a tehén rálépett a jobb lábafejére és sebet ejtett rajta; – a forradás nyoma azóta mindig nagyon meglátszott.

Az alügyész odanézett, de nem látta a forradást. Megint rárivallt a lányra.

– Mutasd meg hát a hegedést.

Szakolczai Julcsa közelebb lépett, jól megnézte a holttest jobb lábafejét s ujjával odamutatott egy helyre a lábfejen.

– Itt kell lenni, de nem látszik jól, mert a lábfej tele van iszappal.

A jelenlevők nagyrésze a hangos szóváltás által is vonzatva, odament. Látni akarták a hegedés nyomait. De a holttest nem volt megmosva. Ugy volt, a hogy a vizből s a hogy a sirgödörből kivették. A lábujjak köze s a lábfej felső homoru része be volt vonva a Tisza finom iszapjával.

Zurányi Kálmán nem volt rest. Ott volt kéznél egy bádogkanna, megfogta, a Tisza vizéből telemeritette, odament a halott mellé s a kannát magasra tartva, a vizet lassan a lábfejre csurgatta. S a viz tisztára le is mosta az iszapot.

Bátran szólt megint Szakolczai Julcsa, odamutatva a hegedésre:

– Tessék most megnézni!

Csakugyan ott volt a tehéntaposás okozta hegedés. A jobb láb hüvelykujjának tövében barnás sárga folt s ennek megfelelő részen kisebb mélyedés. Egész biztonsággal lehetett látni, hogy ez jó idővel azelőtt történt erőszakos nyomás vagy ütés okozta sebnek maradványa.

A tanu-lány szavait mindenki hallotta, a sebhelyet mindenki látta. Különösen megnézte minden orvos. Leggondosabban megnézte K. Horváth Géza szigorló orvos s maga Zurányi Kálmán.

Döntő körülmény volt ez. Az orvosok szavára Szücs János tisza-löki fuvaros ujra megmosta a lábfejet csutakkal s az orvosok ujra megnézték a hegedést. S a három orvos a jól látszó sebhelyet egykori kisebb bőrseb maradványának állapitotta meg, de egyuttal maguk között úgy egyeztek meg, hogy az a Szakolczai Julcsa által előadott tehéntaposásnak meg nem felelhet.

Ez volt Zurányi Kálmán közlése.

Első pillanatban hihetetlennek tartottam mindazt, a mit elmondott. Hisz az irtózatos dolog! A szakértők véleménye csak vélemény. Okos vagy bolond, de csupán csak vélemény. Hogy a hegedés eredetéről és természetéről mi az ő véleményük, az az ő dolguk, az itéletmondás úgy se rajtuk áll. De hogy ily tökéletes tanuvallomás után a tanu szavait jegyzőkönyvbe ne vegyék s a szakértők a látleletben a nyilván fölismert s az annyi ember által jól megnézett sebforradást föl ne emlitsék: azt erkölcsi lehetetlenségnek tartottam. Hiszen az ilyen birói és szakértői szemle rosszabb a gyilkosságnál, undoritóbb a méregkeverésnél. Az egész országban zug a felekezeti szenvedély, bomlás fenyegeti a társadalom rendjét, annyi ember sinylődik a börtön fenekén, annyi szegény család életöröme van pusztulóban s ime egy igaz szó, egy igaz lépés jóvátehetne mindent s elejét vehetné annyi igazságtalanságnak, annyi keserüségnek – s azt az igaz szót ki nem ejti, azt az igaz lépést meg nem teszi senki!

Dehogy hihettem én Zurányi szavaiban.

Elővettem az orvosi látleletet. A külvizsgálati rész 15-ik pontjában szóról-szóra ez áll:

»15. Az alvégtagok (magyarán mondva: a lábak) a hátsó részen kékes, szederjes hullafoltokkal festvék, különben épek, régi hegeknek még nyomai se fedezhetők fel.«

Tehát régi hegnek, régi sebforradásnak még nyoma sincs!

Mutattam ezt Zurányi Kálmánnak.

Elmondtam neki, hogy ha annyi ember látta azt a jegyet; ha olyan tökéletes tanu, mint Szakolczai Julcsa, annak alakját és helyét előre megmondta, azután meg is mutatta, sőt még eredetét is elbeszélte: akkor az a vizsgálóbiró s az a négy orvos a világ minden kincseért se merte volna azt a látleletet aláirni.

Zurányi egyszerü férfias komolysággal azt felelte, hogy a dolog ugy igaz, a hogy ő mondotta el.

Kételkedésem meg nem szünt. Kérdeztem:

– Valaki biztatta vagy ugy küldte hozzám?

– Senki. Sőt idejövetelemről nem is tud senki. De nem tudtam megnyugodni azokon, a melyek azóta történtek, hiszen velem együtt mindenki arról volt akkor meggyőződve, hogy a csonkafűzesi holttest csakugyan a szegény eltünt Solymosi Eszter holtteste.

– Hát miért nem jelentkezik kihallgatásra az igazság felderitése végett Bary vizsgálóbiró urnál?

– Nem tehetem. Azon a vidéken nem volna maradásom. Életem se lenne biztos.

Gondosan néztem arczát. Ez az ember vagy háborodott elméjü, vagy pedig nemes lelkü, igaz ember.

Közlésének, ha titkon marad, nem vehettem hasznát, de ha nyilvánosan meg nem teszi, nem is hihettem benne.

– Hát arra kész lenne-e, hogy budapesti biróság előtt eskü alatt tegyen vallomást?

Nem nagy hajlandóságot mutatott. Aggódott jövendője miatt. Figyelmeztettem, hogy e nélkül az ő nemes elhatározása nem sokat ér s lelkének nyugalma különben is csak akkor lehet teljes, ha a becsületes ember egész kötelességét teljesiti.

Beleegyezett.

Siettem Kozma Sándorhoz, a királyi főügyészhez. Közöltem vele Zurányi Kálmán leleplezéseit. Bámult ezeken ő is, de hihetetlennek tartotta ő is. Bizalmasan tanácskoztunk, miként lehetne Zurányit biróság által kihallgattatni.

Nagy aggodalomban volt s oka volt rá.

Mindenki tudta, hogy az ő egyenes és tiszta lelke s az ő nemesen gondolkodó elméje a vérvád lehetőségének még gondolatát is elutasitja magától s hogy a zsidók üldöztetését igazságtalanságnak s a kor szégyenének tekinti. A gyülölködő sajtó e miatt folyton támadta őt. Borzasztó gyanúsitás kerekedett ellene. Megvesztegették a zsidók pénzzel. Ezt suttogták az emberek a kocsmától kezdve a nemzeti kaszinóig s a miniszteri palotákig.

Vagyona nem volt. Ősi birtokát már előbb el kellett adnia. Magas állása miatt a fővárosban lakott s csupán hivatali fizetéséből kellett élnie. Sok gyermeke volt: fiak és leányok. Neje már elhalt s gyermekeinek tökéletes nevelést akart adni. Adott is, de ez nagy költséggel járt, adósságot csinálni pedig nem akart.

Ugy élt, mint szegény kishivatalnok. Kicsiny lakás, régi egyszerü butorok, olcsó ruházkodás, szerény étkezés. A fényüzésnek minden nemétől szigoruan tartózkodott. Se kocsin járás, se fürdőzés, se szinház, se vendégeskedés. Még szivarja is olcsó. Minden költségeskedő társaságot került. Nem tellett semmire, a mi nem mulhatatlanul szükséges volt.

S meg merték gyanusitani!

Néhány barátjának szűkebb körü társaságára szoritkozott. Lelke nagy nemzeti ábrándokkal, ifju korának nagy eszméivel s kötelességének egész érzetével volt tele. Ugy látszott, hogy a gyanusitásokat bölcs nyugalommal türi, de keblében nagy fájdalom háborgott. Hát már a hosszu életén át kiképződött szilárd jellem se lehet ment a gyanusitástól? Állása is megrendült. Kormánykörökben már nyugdijazásáról beszéltek. De voltak keserü pillanatok, a mikor ő is arról gondolkodott, hogy félrevonuljon, otthagyja a közéletet. Nem volt érzékenykedő. Erős férfi volt, a közélet harczaiban száz kisérletnek ellenálló edzett lélekkel. S mégis kicsordult könye, ha nagy ritkán baráti körben szóbajött az undok gyanusitás.

Mindenesetre szokatlan dolog, hogy Zurányit ne a nagy per birósága, hanem budapesti biróság hallgassa ki. Nem törvénytelen, de szokatlan. E miatt támadt a főügyésznek aggodalma.

Végre legyőztük az aggodalmat. Az napon már nem lehetett, de november 4-én korán előterjesztést nyujtottam be hozzá s az eset rövid megjelölésével kértem Zurányi sürgős kihallgatását.

Volt egy kitünő aljárásbiró Budapesten, most már nem is tudom, melyik biróságnál. Neve: Gajzágó Manó. Az ő kezébe jutott az ügy s ő Zurányi Kálmánt november 5-én kihallgatta. Zurányi hit alatt előadta mindazt, a mit nekem elmondott. Csak két lényegtelen dolgot hagyott el. Egyik az, hogy a királyi alügyész durván rárivallt Szakolczai Julcsára s a másik az, hogy a kanna vizzel először ő tisztitotta le a holttest lábát.

Most már hihetővé, vagy legalább sokkal hihetőbbé vált a dolog. Hiszen ha nem igazat beszélt volna: büntetést idéz saját fejére, a mit okos és becsületes emberről föltenni nem lehet.

Kihallgatását nem jelentettem be se a törvényszéknek, se a vizsgálóbiróságnak. Azt gondoltam: tegye ezt a királyi főügyészség. Ő se jelentette be. Ugy fogta föl igen helyesen a dolgot, hogy a kihallgatási jegyzőkönyv csak arra való, hogy annak alapján Zurányi Kálmánt a végtárgyalásra idéztesse tanunak. Végre is az a fontos, a mit a végtárgyaláson a nyilvánosság előtt a keresztkérdésekre fog mondani s a mit nyilvános esküvel erősit meg.

Julius 10-én 1883-ban, a tárgyalás tizenhetedik napján került rá a sor.

Vallomása remek példa arra, miként kell a tanunak előtte lefolyt esetet vagy felbukkanó tüneményt megfigyelni.

Őszinte tanu igen sok van, igaz tanu igen kevés. Mert nem abból áll ám az igaztanuság, hogy a tanu az ő lelkéből s igaz meggyőződéssel adja elő, a mit tud. Ez ugyan szükséges az igaz tanusághoz, de nem elég.

Minden tanu véleményt alkot magának arról, a mit hall, tapint s a mit érzékeivel általában észrevesz. Kétféle véleményt alkot. Az egyik véleményt arra nézve, hogy mit vett észre s mi lehetett az a tünet, a mit észrevett? S a másik véleményt arra nézve, miből áll az eset, a melynek valamelyik tünetét észrevette?