Part 8

Ekkor már éjjel tizenegy óra felé járhatott az idő. Bakó Ignácz pandur rögtön felült a készen álló kocsira s áthajtott Tisza-Eszlárra. Ott az urak: Bary, a vizsgálóbiró, s Egressi Nagy László, a királyi ügyész, még fenn voltak, borozgattak s nyugodtan várták a hiradást. Megjött Bakó, átadta a leveleket s az urak nyomban kocsira ültek, s mentek át Nagyfaluba, folytatni a kihallgatást.

Bakó két levelet vitt Barynak. Az egyiket Péczely irta s igy szólt:

– Sarf Móricz, a kit a csendbiztos urral Nyiregyházára való bekisértetés végett magunkkal hoztunk, kevés idővel ez előtt önként jelentkezve, kérte magát ujólag kihallgattatni, azt mondván, hogy meggondolta magát, igazat akar vallani. Minthogy nagyon fontos dolgokat adott elő s azok folytán szükségessé válhatik, hogy a holnapi folytatólagos vizsgálatnál Eszláron többekkel szembesittessék, kérem azonnal ide átjönni és a találandókhoz képest intézkedni a felől, hogy bekisérhetjük-e Sarf Móriczot Nyiregyházára vagy sem. Azonnali válaszát mindenesetre kérem. Nagyfalu, 1883 május 21-én, estéli tizenegy órakor. Péczely.

E levél hátlapjára Recsky ezt irta:

– A tuloldalon felkérést én mint e járás csendbiztosa azért vagyok bátor kikérni, hogy az ügy pár óra alatt más fordulatot ne vehessen. Kelt Nagyfaluba, 882.21/V. Recsky csendbiztos.

Hogy Baryék mikor értek Nagyfaluba: biztosan nem tudni. Nem is fontos. Bizonyos, hogy éjféltájban már ott voltak.

Péczely aludt már akkor hálószobájában az ágyon. A kis Móricz is abban a szobában volt s a padlón feküdt öltözötten. Fejaljat és takarót nem kapott. Bary bekopogtatott a hálószobába s kérte a gyerek vallomását. Ez a vallomás Péczely feje alatt volt, a vánkos alá téve. Péczely gyertyát se gyujtott, az irást átadta szó nélkül Barynak, sőt álmos szemmel még azt se tudta bizonyosan: vajjon épen Barynak adta-e át, s aztán tovább aludt. Bary kivitte magával a gyereket is.

Igy beszélte Péczely a törvényszék előtt.

Bary nyomban elkezdte a kis fiu kihallgatását. Legalább a tanuk úgy adják elő.

A jegyzőkönyv felvételében és szerkesztésében Bary sok vigyázatlanságot árult el, sokban sértette az eljárás törvényszabta alakiságait.

Nem alkalmazott jegyzőkönyvvezetőt. Jegyzőkönyve szerint csak négyszemközt társalgott a gyerekekkel. Igaz, hogy nem igy történt, mert a kihallgatásnál jelen volt a csendbiztos is és a királyi ügyész is. De ez megint nincs a jegyzőkönyvben felemlitve. A mi természetes, minthogy törvény szerint ezeknek nem volt helyük a kihallgatásnál. A csendbiztos jelenléte épen megfélemlitő hatással volt a gyerekre.

A jegyzőkönyv fejezetében azt mondja a vizsgálóbiró, hogy a jegyzőkönyv kora reggel félkettőkor vétetett föl. Ez igaz lehet. A házbeli cselédek egyike s másika ugy beszélte, hogy hajnal felé lett vége a kihallgatásnak. »Hajnal felé« e szó alatt a magyar ember azt az időt érti, a mikor a hajnal már kissé szürkülni kezd. A közép Tiszánál május 22-én reggeli 3 óra körül, talán néhány perczczel előbb áll elő éjfél után ez az idő.

A gyerek tehát hajnalig nem alhatott.

Azt is mondja Bary jegyzőkönyve, hogy Móricz esti irásbeli vallomását Recsky András csendbiztostól vette át, ki előző nap estéjén készitette vagy vette fel azt. – A jegyzőkönyv egyik állitása se igaz. Móricz vallomásáról nem Recsky vett föl jegyzőkönyvet, hanem Péczely, s azt a jegyzőkönyvet se Recsky adta Bary kezébe, hanem Péczely. Ez őrizte a feje alatt.

Mindez jelentéktelen apróságnak látszik. De még se az. Jól tudta azt Péczely, Recsky és Bary, hogy Móricz vallomásában jogilag és erkölcsileg egy szó se igaz. Az eszükbe jutott kétségtelenül, hogy e vallatás története egykor kérdésessé válik, törekedtek tehát a törvényszerüségből annyit megmenteni, a mennyit lehetett. Az irnok nem nyomozhat, nem hallgathat ki, nem vehet föl jegyzőkönyvet. Ha valamit megtud is: tanusága csak magán ember tanusága. Ellenben a csendbiztos nyomozhat, s szükség esetén valami jegyzőkönyvfélét is készithet. Ezért fogta Bary Recskyre, hogy ez vette föl a jegyzőkönyvet.

Holott az irás Péczely irása, a cselekmény Péczely cselekménye és Recsky még csak alá se irta a jegyzőkönyvet.

Erről kölcsönösen megfeledkeztek.

Bary különben kiegészitette némileg a fiunak Péczely-féle vallomását. Bary előtt elmondta a fiu azt is, hogy Eszter kezében egy ócskás sárga kendő volt, s hogy abban ő gáliczkövet látott. Elmondta, hogy a lányka Kohlmájer boltjában volt, Huri Andrásné küldte oda föstékért. Elmondta, hogy »a koldus zsidó, kinek nevét nem tudom, – ugymond, – de annyit tudok, hogy Lökről jött Eszlárra, nagy fekete szakálu barna ember, két koldus asszonynyal, egy kis 2–3 éves fiuval jött pénteken délelőtt hozzánk«. – Végre elmondta a jegyzőkönyv szerint, hogy Nagyfaluban nem fenyegették és nem kényszeritették, s hogy Eszláron tegnapelőtt azért nem mondta el ezeket, mert félt, hogy apja elkergeti a háztól.

Kora reggel átvitték a fiut Eszlárra s ott később még egyszer kihallgatták. Még e napon be is szállitották a törvényszék székhelyére, Nyiregyházára.

Május 23-án délelőtt Korniss Ferencz, törvényszéki elnök törvényszéki ülést tartott. A tanács tagjai voltak az ő elnöklete alatt Russu Gusztáv és Gruden Ernő birák s Wouvermans Ferencz jegyző. Jelen volt a királyi ügyész, Both Menyhért is, a ki néhány nap mulva ez után öngyilkosságot követett el s meg is halt. Halála nem volt összefüggésben ez ügygyel.

A törvényszék hitelesitette Sarf Móricz vallomását. Ez a cselekmény a vármegyék régi büntető eljárási gyakorlata volt. Felolvasták a vádlott vagy tanu előtt vallomását s megkérdezték: igy vallott-e? Feleletét jegyzőkönyvbe vették.

A régi vármegye e birói cselekményt authenticatiónak nevezte. Szükséges volt ez, mert a régi vármegye is jól tudta, hogy kevés vizsgálóbiró akad, a ki a tanuk, vagy vádlottak nyilatkozatát tökéletes hűséggel tudná irásban tenni. Maga az itélő biró akart tehát arról meggyőződni, mit vallott az illető.

De husz év előtt már idejét multa, sőt egyenesen törvényellenes volt ez az eljárás. A büntető perek irásbeli tárgyalása megszünt már az előtt egy évtizeddel 1872-ben s a közvetlen igazság kideritésére a nyilvános, a szóbeli, az érdekelt személyek közreműködésével megtartott tárgyalás intézménye állott fenn.

A törvényszéknek ez az ülése nem volt nyilvános. Nem hirdették ki előre, nem is volt rá idő. Május 22-én este vitték a fiut Nyiregyházára s 23-án délelőtt már törvényszék elé állitották tanukép.

A fiu vallomása hat vagy hét embert gyilkosság vádjával terhelt egyenesen. Ezek közül nem idézett meg a törvényszék egyetlen egyet se. Nem is értesitett. Nem gondoskodott számukra védőkről sem. Az ő jogaik biztositására nem tett semmit. E jogok érdekében a fiuhoz nem intéztek se kérdést, se figyelmeztetést.

A törvényszék hitelesitési cselekménye tehát a törvényesség oldaláról nézve törvénytelen volt, büntetőjogilag pedig hiábavaló. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy a fiu vallomását, bármennyiszer hitelesitsék is titkon, a nyilvános tárgyalás komoly birálat alá veszi s esetleg halomra dönti.

Miért tette hát ezt a törvényszék?

III.

(A szenvedélyes közvélemény hatalma a biróságok fölött is érvényesül. – Móriczot tanú létére elzárják. – Jogairól nem gondoskodnak. – Szentül hiszem, hogy vallomása Eszláron készült, Nagyfaluban csak elfogadtatták vele. – A szegénysorsu zsidógyerek rendszerint félénk.)

Felnőtt korom óta szakadatlanul azt tapasztaltam, hogy a legóvatosabban alkotott szakbiróságok se képesek arra, hogy a viharos és szenvedélyes közvéleménynek, ha ahhoz a hatalom is csatlakozik, ellenálljanak s a tiszta jogot, melynek önmagán kivül egyéb erőssége nincs, megvédelmezhessék. Ha minden biró vagyonilag független, bölcs s hősi lélek volna: akkor meg tudnák tenni. Olyan nemzet s olyan korszak pedig nincs, a hol minden biró ilyen lenne.

A törvényszékre rettenetes sulylyal rányomakodott a gyülölködő közérzés. Maga a biróság elnöke szentül hitte, hogy az eltünt lánykát igy vagy amugy a zsidók emésztették el. Sokan azt hitték, még a zsidóknak is érdekükben áll a biróság tekintet nélkül való szigorusága. S azután ritka ember az, a ki a gyanusitással s a nyilt rágalommal szembe mer szállani. A levegő tele volt azzal, hogy a zsidók vesztegetnek. Rotschild hozza a millióit s a világ minden zsidója összedugja fejét, hogy a bűntény nyomait eltüntesse. Az igazságügyek minisztere Pauler Tivadar volt, jogtudor, egyetemi tanár, de csupán elméleti jogtudós a gondolkozásnak minden önállósága nélkül. A vérvád babonája erősen befészkelt lelkébe, a birói függetlenséget egyébként se érintette volna, ebben az esetben pedig minden beavatkozástól nemcsak gondosan óvakodott, hanem valósággal irtózott is. A kormány tehát nem mérsékelte a biróságot, a közvélemény a gyanusak halálát követelte, a védelemnek a vizsgálat folyama alatt a törvények szerint egyáltalán nem lehetett szerepe. A megriadt eszlári zsidók fejüket vesztve, egy kitünő nyiregyházi ügyvédhez, Heumann Ignáczhoz tódultak védelmi segitségért, de eredménytelenül. Ő csak társadalmi és egyéni befolyását érvényesithette volna, de ő is zsidó volt s maga az a gondolat, hogy ő védőügyvéd is lehet az ügyben, már ellene uszitotta a sajtó egy részét s az izgatott közönség fenekedését.

A biróság mindent tehetett, nem korlátolta semmi.

Mást is tett azonban a törvényszék ama hitelesitési cselekmény alkalmával.

A közvádló királyi ügyész Both Menyhért szokatlan, sőt példátlan inditványt tett. Javasolta, hogy »Sarf Móricz vallomása netaláni visszavonásának vagy módositásának megakadályozása czéljából továbbra is felügyelet alá helyeztessék«.

Mi akart ez lenni?

Az, hogy a tanu fogságban legyen mindaddig, mig a biróság jónak látja. Hogy ne beszélhessen vele senki, a ki őt, az éretlen gyereket felvilágosithatná. Senki, a ki belé bátorságot önthetne, melyet belőle a nagyfalui éjjeli vallatás kiölt.

Igaz, hogy a királyi ügyész nem fogságot emlitett, hanem felügyelet alá helyezést. De hogy ez alatt mit érthettek: megmutatta a következés.

A törvényszék ily alakban nem fogadta el a közvádló inditványát. A felelősséget ily ostoba és gonosz cselekményért egyenesen elvállalni nem akarta. Kerülő útra terelte ezt a kérdést.

Tanut fogságba tenni: ezt még nem kisértette meg soha semmiféle nyers hatalom. Magyarország büntető biróságai előtt megfordul évenként legalább negyed millió tanú s ennek talán fele terhelő tanu. Ha ezt valamennyit fogságba helyeznék: minden középület tanúval lenne tele. A mi azt teszi, hogy csakhamar nem akadna tanu s megszünnék a büntető igazságszolgáltatás. Hiszen végre a vádlott megmenekülhetne akkor is, de a tanú nem. A tanút nyomban elzárnák, mihelyt valami bűnös cselekményről tud valamit. Hátha módositaná utóbb vallomását, hátha meg is változtatná: meg kell ettől óvni. Vasat kezére, lábára: el kell zárni négy fal közé; ne beszélhessen senkivel, ne beszélhessen vele senki. Minő kényelmes dolguk lenne a gonosztevőknek. Senki se lenne oly őrült, hogy tanúként lépjen föl ellenük.

De hát a kis zsidó gyerek sorsát eldöntötték. Más tanú nem akadt a vérvádra: ezt nagyon meg kellett őrizni.

A törvényszék az iratokkal együtt visszaadta a gyereket a vizsgálóbirónak. Csináljon vele, a mit akar. Csak arra figyelmeztette, hogy lehető gyorsan végezze vele intézkedéseit. – No hiszen gyorsan végezte. Több mint egy esztendőn és két hónapon át volt fogságban a tanu.

Május 26-án ujra kihallgatta Bary a gyereket. Arra volt kiváncsi, vajjon a templomból merre vihették ki a megölt leányka holttestét?

A templom szabad téren áll. Két oldalán utcza s közös libalegelő, mely nappal tele van gyerekekkel s járókelőkkel. A harmadik oldala is szabad tér, csak a negyedik oldalán van szomszéd, ha jól emlékszem: Lengyel Istvánné háza. De e ház háta mögött is szabadon át lehet látni, sőt átjárni is, mert sehol semmi kerités vagy sürüség nem gátolja a nézést vagy járást. Szinte becsületére válik a gyerek elméjének, hogy mégis tudott a vizsgálóbiró szavaira felelni.

Azt mondta, hogy ha az imaház ajtaján vitték volna ki a holttestet, a szabad mezőn legeltetők bizonyára meglátták volna a déltáji időben. Ugy gondolja tehát, hogy az imaház pitvarának ablakán adták ki a halottat, mert az ablak előtt egy szalmaboglya volt s ez némileg elfödte az ablak elejét.

A következő napon, május 27-én megint kihallgatta Bary. Ekkor a gyerek a veres cseréptányérról és a fazékról beszélt, melybe a lány vérét eresztették. Nem tudja: ezek hova lettek. Végül kijelentette, hogy hazamenni s otthon maradni nem akar, kéri tehát, ruhácskáját hozassák el Eszlárról.

Igy készült el a tanu fogsága.

A mit a törvényszék nem mert megtenni: megtette a vizsgálóbiró. Végzést hozott, melyben a gyermek előzetes letartóztatását megszünteti, de a fogságot számára elrendeli akként, hogy a fogházőrök hivatalos helyiségében legyen elhelyezve s szüleivel ne érintkezhessék.

A fogházőrök hivatalos helyisége, mint mindenki tudja, a fogház. A végzés ezt nem árulja el.

Három okot hoz fel erre a vizsgálóbiró. Az egyik ok az, hogy a fiu hazamenni nem akar. A másik az, hogy Nyiregyházán akar maradni. A harmadik ok az, hogy a zsidók őt, mint terhelő tanut, bizonyára bántalmaznák, ettől tehát meg kell védelmezni.

Mindebből természetesen egy szó se volt igaz. De ki ellenőrizhette a vizsgálóbiró titkos cselekményeit?

Az alkotmány szigoruan biztositja a kiskoru gyermek jogait. E jogok őrizője első sorban az apa. De az apával nem közölték a gyermek fogságát, tehát meg se kérdezték erre nézve. Ha az apa nem él, vagy őrült, vagy nehéz rabságban szenved: ott az árvaszék és a polgári törvényszék. Gondnokot nevez ki a kiskorú részére s ügyvédi segitséggel látja el. De senkinek se jutott eszébe a gyermek jogainak ekként való megőrzése.

Fogoly volt több mint tizennégy hónapon keresztül.

De hát hogy készült nagyfalui éjjeli vallomása?

A mit eddig erről elmondtam: azok csak külső körülmények. Hogy a gyermeket fenyegették, bántalmazták s rémitették: ennyit ezek a külső körülmények is bizonyitanak. Ez azonban még nem elég arra, hogy a dolgot tisztán megértsük.

A tanú elbeszélése egész összefüggő történetet foglal magában, melynek sok részletét a fiu se önmagától, se szüleitől, se másoktól nem tudhatta. Hiszen az egész történetet ugy általánosságban se tudhatta, minthogy az a maga egészében puszta koholmány volt, a fiunak képzelő ereje azt a történetet meg nem alkothatta.

De ki alkotta hát meg s mikor készitette s ki készitette el a fiu vallomását?

Nekem rendithetlen hitem volt s ebből sohase csináltam titkot, hogy a fiu vallomása ugy a hogy Péczely első irásában feljegyződött, nem Nagyfaluban készült. Hanem igen is készült május 20-án és 21-én még Tisza-Eszláron a vizsgálatnál ott szereplő egyéniségek pajkos tanácskozásaiban. Péczely készen vitte azt Nagyfaluba s neki és a csendbiztosnak abból állott minden feladata, hogy a kész munkát a fiuval elfogadtassa s aláirassa.

Vallomás, beismerés, tanu nem igazolja e hitemet, de tárgyi körülmények egész serege teszi azt valószinüvé. S a végtárgyaláson a lehetőség határáig törekedtem is hitemet külön jogi bizonyosságra emelni. Nem áltatom magam azzal, hogy egészen sikerült. Az ügy fordulata nem is ettől függött, tehát nem is kellett erőltetnem ezt a kérdést a végletekig. Hanem a tárgyi körülmények felsorolását mégis szükségesnek tartom. Hadd lássa a nyájas olvasó, hogy az érdekek és szenvedélyek által összekuszált esetekben néha mily nehéz a valódi igazság kideritése.

A fiu vallomása két lényeges részből áll.

Az egyik részben el van mondva a gyilkolási cselekmény története. Sarf behivja az eltünt leányt magához, onnan a koldus zsidó elvezeti az imaházba, annak a pitvarában a földre teriti, két metsző zsidó a lányt fogva tartja, a harmadik metsző nyakát elvágja, vérét cseréptányérba s aztán fazékba veszik.

Ez a cselekmény, ez az eset nem történt meg semmiféle alakban. Ennek minden részlete koholmány. Hiszen megkerült a szegény eltünt lányka holtteste, azon pedig semmi vágás, semmi metszés nem volt.

Ezt a mesét képzelődés szülte.

De hát kinek a képzelődése?

Ha a vallomás csak ebből állana: nem tartanám teljes lehetetlenségnek, hogy a fiu maga képzelte, maga koholta az egészet.

Anyaga volt hozzá. Hiszen a kis Samut, az ő öcscsét többszörös változatban, sőt egymásnak ellentmondó változatokban már ápril végétől kezdve tanitgatták erre a pajkos lányok. Az utczai fecsegés sok részletét kétségtelenül hallotta május hó folyamában a Móricz fiu is. Alkothatott tehát magának képet efféle esetről s azt Péczely előtt is elmondhatta.

De önként nem s jó szívvel se.

A gyerekre testi bántalom s lelki kénytelenség nyomakodott.

Hogy egykor a kínzó vallatás gyötrelmei közt a vádlottak minő képtelen dolgokat s minő csodálatos részletességgel vallottak magukra is, másokra is: azt az igazságszolgáltatás történetének ismerői minden mivelt nemzet multjából jól tudják. A boszorkányperek s az eretnekirtó szent inkviziczió perei tömeges adatot nyujtanak erre.

A gyerek ellen a régi multból ismert kínzó vallatást nem alkalmazták. Hogy fülét megránczigálták, pofon is ütötték s talán Bakó pandur a korbácscsal egyet-kettőt rá is huzott, a mint a tanuk beszélik: ez bizony még nem a történelmi kínzó vallatás.

De nem is az a kérdés, hogy a lelki és testi gyötrelemnek mekkora fokát alkalmazták valósággal. Van olyan elszánt, öntudatos s ezen kivül erős idegzetü ember, a ki irtóztató kínokat elvisel, semmint lelkiismerete s tudása ellenére koholmányos és veszélyes tartamu nyilatkozatot tenne. De van olyan is nagy számmal, ki a legkisebb kényszeritéstől is megretten s nyomban alkalmazkodik vallatói kényéhez.

A gyerek eszébe élénken bevéste Péczely azt a gondolatot, hogy ha nem beszél: börtönben fog elrohadni. A gyerek ezt elhitte, hiszen már rabként vitték Nagyfaluba s ott állott mellette a pandur is; – azt pedig már otthonról is jól tudta, hogy a ki mellett ott áll a pandur: az abban a pillanatban boldogtalan. De Péczely azt is a fejébe verte, hogy ha vall, nemcsak magát, hanem édes apját is megszabaditja a rettenetes vád terhe alól. Recsky pedig, a csendbiztos, az iránt oktatta meg, hogy apja már ugy is elbeszélt mindent, tehát ő, a gyerek, hiába titkolózik.

De mi volt hát az a minden, a mit apja elbeszélt? Más nem lehetett, csak az, a mi Péczely irásában föl van jegyezve. S Péczeli bizonyára gondoskodott arról, hogy az irás tartalmát a fiu megismerje.

A fiunak mégis kételkednie kellett. A vallomástól mégis vonakodott. Igy beszélik a tanuk is. De ha tanuk nem volnának is: akkor is igy kellett történni. Mert az bizonyos, hogy a fülránczigálás, a pofonütés s a kézben korbácsot suhogtató pandur nem lett volna szükséges, ha a fiu nem kételkedik, nem vonakodik, hanem készségesen beszél.

A fiu különben erkölcsileg éretlen volt. Egyéniségének egész jelleméről, gondolkozásának és vágyainak és erkölcseinek természetéről később fogok majd részletesen szólani, de már itt meg kell jegyeznem, hogy félénk, sőt gyáva természetü volt.

Tisza-Eszláron a gyáva, félénk, gyámoltalan, tehetetlen gyereket bandzsi gyereknek nevezik. Ilyennek rajzolta a biróság előtt Sarf Móriczot is mostoha anyja: Müller Léni. Azt mondta, oly gyáva volt, ha egy 6 éves vagy ha egy 4 éves bátor paraszt fiu szembeszállt vele: már annyira megijedt, hogy neki kellett közbelépni s nagy kamasz fiát a kis támadótól megmenteni.

E gyávaság nem egészen az idegek gyávasága.

A szegény zsidó szülők gyerekeiket már kis koruktól kezdve arra intik, arra oktatják, hogy a keresztyén gyerekekkel ne viszálykodjanak, azokkal szembe ne szálljanak, utjukból kitérjenek, mert azok erősek, bátrak, gorombák és nagy többségben vannak s ha czivakodnak, mindig a zsidó gyerek huzza a rövidebbet. A magyar gyerek már öt-hat éves korában lóra ül. Nyereg nélkül csak ugy szőrén üli a lovat. Az az állapot, hogy ő lóhátról nézheti a gyalogos szegény fiut s az öntudatlan önérzet, hogy ő már lovat is tud fékezni s az ő hatalma előtt a ló is meghajlik már: bizonyos elbizakodást, bizonyos foku hetyke bátorságot támaszt benne a szegényebb sorsu zsidó gyerekekkel szemben. De viszont ez is tartózkodóvá, szerénynyé, sőt gyakran félénkké lesz, ha amavval találkozik.

A gyerek, akár milyen állapotu szülők gyereke, mind egyenlő természetü. De nevelésük nem egyenlő. A falusi vagyontalan zsidó bizony engedékenységre, alázatosságra, szelidségre oktatja gyerekét. Ily nevelés mellett gyáva lesz a gyerek, ha idegzete erre különösen alkalmas.

Már most tisztán állhat előttünk a tanu lelkiállapota Nagyfaluban.

Éjszaka van. Idegen ház, idegen emberek. A gyerek magában van. A ki hozzá huzzon, vele érezzen, rajta segitsen: nincs senkije. Tudja, hogy rab s hogy viszik messze a városba, a börtönnek mélységébe. Apja, anyja nem segithet, hiszen azok is rabok. És azok is zsidók, pedig most a zsidók ellen közelget s fegyverkezik kemény, komor, borus tekintettel a törvény. Mellette a hatalmas csendbiztos, a kinek szavára pandur enged, kard villan, puska elsül, bilincs elzáródik. S mellette a pandur, az erőnek jelképe, magas termetével, zordon nézésével, kevély bajuszával, pattogó szavával, – kard az oldalán, pisztoly az övében, korbács a kezében.

Ő maga nyomorult, erőtlen zsidó gyerek. A ki megfutamodik otthon a libalegelőn a kisebb gyerekek elől is. S ime most ily emberek hatalmában vonaglik.

Mit csináljon?

A gyermekagy képzelőtehetsége erősebb, mint a felnőtté. Elképzeli azt a sorsot, a mely reá vár. Talán éhezni fog, talán kinozzák is, aludni nem hagyják, négy fal közé eltemetik s ott rohad el a börtönben.

De ha elfogadja és aláirja, a mit Péczely ad a szájába: akkor megszabadul maga is, apja is minden veszedelemtől.

Semmi hihetetlent se látnék abban se, ha ily rettentő lelki kényszerüség alatt maga a megrettent gyermekagy koholta volna ki lázas képzelődéssel a Péczely-féle vallomást.

Csakhogy annak a vallomásnak oly részletei is vannak, a melyek igazak, a melyeket kikoholni nem lehet s azokat vagy tudja az ember s akkor elbeszélheti, vagy nem tudja s akkor ki nem gondolhatja.

A lányka neve Eszter volt. Fején kopottas fehéres kendő, nyakán vöröses kendő, testén kékes szoknya, derekán és vállán fehéres kabátka. Ó-faluból jött a lányka, Huri Andrásnénál volt szolgálatban.

Ime ezek a részletek. Ezeket tudni kell.

Ám a fiu még ezeket is tudhatta. Hiszen száz paraszt lányka jár ilyen ruhában. De beszéde közben hallhatta is a fiu e részleteket.

De a fiu még azt is elbeszélte, hogy az eltünt lányka Kohlmájer boltjába ment föstékért s kezében egy sárga kendő volt s abban gáliczkövet látott. És azt is elbeszélte, hogy a koldus zsidó Tisza-Lökről jött Eszlárra.

Ezeket a részleteket pedig ő a tényleges viszonyok szerint nem tudhatta. Hiszen az eszlári felnőtt zsidók egyike se tudta. Még azok a lányok se tudták, a kik a kis Samu gyereket oktatgatták. Ezeket csak Bary vizsgálóbiró puhatolta ki nagy buzgalommal május 19-én, 20-án és 21-én.

Péczely a tanuk szerint esti 9 és 10 óra közt kezdett a fiu vallatásához s esti 11 órakor már készen volt a vallomási jegyzőkönyvvel is, a Baryhoz intézett levéllel is, valamint ez időre már a csendbiztos is megirta Baryhoz levelét.

Tehát másfél vagy legföljebb hétnegyed óra alatt készült mindez.

Péczely jegyzőkönyve egy folyamatu, igazitás nélküli összefüggő elbeszélés.

Ha a fiu saját képzelőtehetsége erejére támaszkodva beszél: beszéde zavaros, szakadozott, egyes részleteiben össze nem vágó. Péczelynek sok kérdést kell tenni, sok részletet összhangzásba kell hozni: a munka ily rövid idő alatt el nem készülhet.

A jegyzőkönyvnek nincs kelete.

Miért nincs?

Természetesen azért, mert elfeledték ráirni.

De hát miért feledték el?

Azért, mert a mikor készitették, még nem tudták, hogy a kis fiut mikor tudják rábirni, hogy azt elfogadja és aláirja.

Péczely azt vallja a biróság előtt, hogy a mint a fiu aláirta a jegyzőkönyvet, ő nyomban megirta Baryhoz a levelet.