Part 7

Vizitkének nevezik Tisza-Eszláron azt a kis festett mosó-szövetből készült ujjas mellénykét vagy kabátkát, melyet a szegényebb sorsu parasztlánykák viselnek. Otthon csak ingvállban vannak, nyakukon s derekukon keresztül kötött kendővel, hogy nyakuk és mellük ki ne lássék. Ha azonban boltban van dolguk vagy látogatóba mennek: felöltik azt a kis olcsó kabátkát. Ezért nevezik azt, de csak a legujabb időben, vizitkének. A magyar falusi nép nem igen tudja azt, mit jelent e latin-franczia-német szó: vizit.

Sarf Móricz igy folytatja:

»Hogy a leányt Solymosi Eszternek hivták, onnan tudom, mert apám Eszternek szólitotta. A leánynak gazdasszonya Huri Andrásné volt, mert mama megkérdezte, hogy kinél lakik. Megnevezte, hogy Huri Andrásnénál lakik. Solymosi Eszter azonban majd ugy nézett ki, mint testvére, Solymosi Zsófia. Solymosi Eszter a gyertyatartókat a mint levette asztalunkról, föltette atyusom meghagyása folytán a sifonra. Midőn a leány a székről leszállott, akkorra a templomból egy koldus zsidót beküldtek a lányért, a koldus zsidó megfogta a lánynak a kezét és kicsalta magával a templomba. Ott a templom pitvarában a magas barna koldus zsidó a lányt megragadta és a földre teritette«.

»Ekkor kezdett a leány jajgatni és orditani, de ekkor hirtelen a már ott volt téglási és tarczali metszők a leányt a földön megnyomták és a Tisza-Lökről jött jelenlegi tisza-eszlári metsző, Svarcz Salamon megmetszette a lány nyakát és veres cseréptányérba eresztették a vérét s midőn a tányér tele folyt vérrel, a vért fazékba öntötte«.

»E jelenetnél nem voltam bent a templomban, hanem kívül, a templom ajtaja kulcslyukán néztem. Apám ott nem volt, hanem bent volt a házunkban«.

»Midőn a lányt bevitték a templomba, a templomajtót belülről riglivel bezárták. A templomban a föntebb emlittetteken kívül jelen voltak: Lusztig Sámuel, Braun Ábris, Weiszstein Lázár és Junger Ábrahám«.

A fiú igy végezte vallomását:

»A lányt előbb egy ingre vetkőztették s úgy metszette meg a metsző, – a lány mezitláb volt. Midőn a lány már nem mozdult, a nyakát rongygyal bekötötték, úgy ismét felöltöztették. A lányt a metszők fogták, a koldus zsidó levetkőztette; midőn meghalt: ugyancsak a koldus zsidó felöltöztette. – Az eset után bementem apám és anyámhoz a szobánkba és megbeszéltem nekiök, hogy a lányt megölték, akkor mámi megtiltotta, hogy senkinek ne beszéljek erről«.

Eddig terjed megszakitás nélkül a fiu tanuvallomása, a mint egy papiron le van irva.

E vallomás Recsky András csendbiztos lakásán történt. Ugyanazon papirra még ez van rávezetve:

»Recsky azon kérdésére, hogy tudja-e apád, hogy a lányt megölték – azt felelte: tudja, mert elbeszéltem előtte, hogy megölték a lányt«.

Végül a papiron a fiunak sajátkezü irásával e szavak állanak:

»Vallottam ezeket minden kényszer nélkül«. Aláirva: Sarf Móricz.

A »kényszer« szót a fiu nem jól irta. Igy irta: »készer«. Azután egy »n« betüt irt az »é« betü után kissé a sor fölé. Igy lett belőle »kénszer«. Végre a »nélkül« szót »nélköl«-nek irta.

A tanulatlan zsidó Magyarországon az ü és ő betüt nem tudja jól ejteni ki. Rendesen fölcseréli a két betüt. Hogy a kis zsidó fiu a »nélkül« szót nem tudja jól irni, ez természetes.

De már hogy a »kényszer« szót se tudta jól irni: ennek más az oka.

A »kényszer« szó irodalmi szó. A magyar köznép ezt nem használja, tehát a fiu se szokhatta meg. A fogalmat ismeri a köznép, de jelzésére vagy a »kényszerités« szót használja vagy ezt: »kénytelenségből«. A »kényszer« szót tehát valaki ugy beszélte a fiú tolla alá.

Több ily szó is van a vallomásában. A magyar köznép sohase mondja azt »a már ott volt téglási és tarczali metszők«. E helyett azt mondja: »az ott levő stb. metszők«. Vagy azt mondja: »a téglási és tarczali metszők, a kik már ott voltak«. Azután a magyar köznép sohase beszél igy: »láttam ezt a jelenetet«. A »jelenet« szót egyáltalán nem használja.

De hát ez mind semmiség. Azt az iratot valami Péczely Kálmán nevű irnok irta s egyáltalában nem a zsidó fiu szavaival irta. A fiu beszélt valamit s az irnok az ő szavaiból kikerekitett mondatokkal rendes elbeszélést irt a papirra.

Általános szokás ez minden országban s minden korszerű törvénykezésben. Esztendőnkint száz meg százezernyi jegyzőkönyvet vesznek föl a vizsgálóbirák, rendőrök és csendőrök minden mivelt országban. Minden tiz jegyzőkönyvből kilencz kikerülhetlenül hamis vallomást foglal magában. Nem azért, mert a hivatalnok hamis iratot akar késziteni. Hanem azért, mert a maga esze, szokása és irásmódja szerint akarja a nyilatkozó vádlottnak vagy tanúnak szavait kerek mondatokba szerkeszteni. Igen gyakran mást jelentenek e kerek mondatok, mint a mit a nyilatkozó akar a maga kuszált szavaival mondani. A legtöbb esetben nem származik ebből nagy baj, de azért igen sok esetben irtóztató tévedésekbe vezeti az itélő birát. Ezért törekszenek a társadalmak arra, hogy az igazságszolgáltatásból az irásbeliséget kiküszöböljék s helyébe a szóbeliséget, a közvetlen meghallgatást tegyék.

Ha Sarf Móricz vallomásában csak ez lett volna a hiba: a nagy pernek egészen más a folyamata is, a vége is. Egészen másról kell itt szólnom.

Ime a tanunak két vallomása áll előttünk.

Az egyik május huszadikán eredt. Ebben az eltünt lányka megöléséről nem tud semmit s az ápril elsején történt dolgokat csak úgy adja elő, mint a többi tanú.

A másik vallomás május 21-én este készült. Ebben már körülményesen elmondja a lányka megöletését s gyilkosokként vagy bűnrészesekként nevezi meg a három pályázó metszőt, továbbá az ismeretlen koldus zsidót, végre Lusztig, Braun, Weiszstein és Junger eszlári zsidókat, de még saját édes apját is.

Melyik igaz a két vallomás közül?

Olyan egyszerünek látszik a felelet: a későbbi. A törvényszéki gyakorlat rendesen az utolsó vallomást veszi figyelembe. A zsidók ellen egyetemes és mély gyülölet lángolt akkor a társadalomban. A sajtó hihetetlen gyorsasággal s harsogó hangjának egész erejével röpitette szét a hirt a zsidó gyerek vallomásáról. A gyűlölettől izzó lelkek nem türtek semmi kétséget. A mit a zsidó fiu mond, a mit utoljára mond, az az igazság.

Hogy a fiu második vallomása miként készült: azt nem tudta a világ. A részleteket szentséges hivatali titok gyanánt őrizték. A hogy’ őrizni kellett volna legalább egyelőre magát a vallomást is.

Volt Bary vizsgálóbiró mellett irnok is. Az irnoknak kellett a szabályok szerint a jegyzőkönyvet vezetni. Se Barynak nem volt szabad irnoka nélkül, se az irnoknak a vizsgálóbiró nélkül jegyzőkönyvet vezetni vagy embereket meghallgatni. Ez volt a törvény és gyakorlat s a törvényes rendeleteken alapuló birói szabály. Igaz, hogy ezzel ebben a perben nem törődtek.

Az irnok neve volt: Péczely Kálmán.

Akkor ötven éves volt, tehát 1833 körül született Hernádon, tisztes magyar kálvinista szülőktől.

Rossz fiu volt. Serdülő korában már erkölcstelen útra tért. Elhagyta az 5-ik középiskolai osztályt, elhagyta szülői hajlékát is. Mint husz éves ifjú már korhely, kocsmatöltelék s veszekedő, dulakodó természetü volt. Később tolvajságra vetemedett. Erkölcsi bizonyitványában azt állitják róla, hogy többrendbeli lopásban gyanus s minden tekintetben rosszhírű egyéniség. Huszonhárom éves korában megismerkedett egy Takács Anna nevü nővel s ennek társaságában kegyetlenül meggyilkolt egy védtelen idősebb embert.

1856-ban cselekedte ezt. Bűnpörbe fogták. A gyilkosság mellett rablással is vádolták. A kihallgatások és tárgyalások alkalmával hidegvérrel ismerte be a gyilkosságot. Az 1857-ik évi május 21-én, tehát éppen azon a napon, melyen ő 25 év mulva a zsidó fiut vallatta, 15 évi sulyos börtönre itélte őt a kassai törvényszék. Az itéletet az eperjesi főtörvényszék 1857. évi deczember 22-én megerősitette s neki ez év deczember 29-től 1872-ik év deczember 29-ikéig fegyházat kellett szenvednie.

A legszebb kort, az élet fenséges örömeinek s gyümölcsöző munkásságának korát börtönben tölteni! Huszonhárom éves korától harminczkilencz éves koráig! Nőtől, családtól, jó emberektől, istennek szabad napfényétől s az élet minden boldogságától elzárva! Irtóztató bűn sulyának terhe alatt görnyedő lelkiismerettel!

Bűntársa, az asszony, hét évi fegyházat kapott.

A fegyházban valami boldogtalan túlbuzgó katholikus pap elhitette vele, hogy kegyelmet kap, ha vallását elhagyja s áttér a római katholikus vallásra. Megtette ezt is s 1859. évi április hó 14-én elhagyta ősei hitét is s áttért a római egyházba. De azért kegyelemről természetesen szó se lehetett.

Az illavai állami fegyházban töltötte az éveket. Erős, egészséges termetű volt. A fegyház orvosai azt tapasztalták, hogy elég erős arra, hogy a börtönbüntetés sulyosbitását, a hetenkénti bőjtöt is elviselje. A bőjt abból állott, hogy hetenként egy vagy két napon át csak kenyéren és vizen éljen s rabruhájában lábán vasat viseljen.

1867-ben, a mikor Magyarország s I. Ferencz József osztrák császár közt béke és kiegyezés jött létre, a magyar király koronázásának alkalmából sok rab kapott kegyelmet. Őt akkor se tartották arra érdemesnek. De a fegyházban nyugodtan viselkedett. Eléggé értelmes is volt. Irodabeli munkákat ügyesen végzett. Elvégre 1869. évi márczius 7-én kegyelem utján megszabadult. Tehát közel 13 évet töltött fogságban.

Mikor s miként jutott Szabolcsvármegyébe: nem tudom. Mikor 1872-ben a biróságot rendezték s államivá tették: ő akkor dijnoki foglalkozást kapott a nyiregyházi törvényszéknél. Később irnokká lett, s mint ilyent küldték ki Bary József aljegyző mellé a vérvád vizsgálatára.

Előbb én nem ismertem. Csak a nagy tárgyalás alatt volt alkalmam annyira-mennyire megfigyelni. Azt nem merem mondani, hogy jól megismertem. Se annyi időm, se annyi érintkezésem nem volt vele. Szürke feje, sápadt arcza, inkább sovány, mint telt termete, előrehajló feje s rideg, komor arczvonásai maradtak emlékezetemben.

Ő volt tehát a kis fiu vallatója.

A vizsgálóbiró május 21-én esti 7 órakor megengedte Recsky András csendbiztosnak, hogy éjjelre haza mehessen birtokára és lakására, Nagyfaluba. Nagyfalu alig 5 kilométernyire fekszik Tisza-Eszlár Ó-falutól, ettől északra. Hogy a csendbiztos otthon tölthesse ily közelben az éjszakát, ebben nincs semmi különös.

Különös azonban az, hogy kezére adja a kis fiut is, Sarf Móriczot, hogy vigye magával. Az a czélzata, hogy a fiut Recsky másnap vigye be Nyiregyházára, mint vizsgálati foglyot. A fiu nyugodtan ott maradhatott volna Eszláron, a hol a vizsgálóbiró is maradt. Elkülönitésére s letartóztatására ott is volt elég kényelmes helyiség. Mégis rábizta a csendbiztosra.

De hát ebben sincs még szokatlan dolog.

Azonban egyidejüleg jelentkezik Péczely Kálmán, az irnok is, hogy ő beteg, s betegsége czimén kéri, hogy eressze őt is haza Nyiregyházára a vizsgálóbiró. A biró ezt is megengedi.

El is megy Péczely. Csakhogy nem hazamegy, hanem ő is Nagyfaluba megy a kis fiuval és a csendbiztossal.

II.

(Recsky András, a csendbiztos. – Ősei, családja. – A magyar nemesség. – A vármegye státusai. – Móricz vallatása a csendbiztosnál. – A csendbiztos cselédei. – A vizsgálóbiró alaki törvénysértései.)

A csendbiztos Recsky András. Akkor 41 éves, nős, családos, birtokos, de zilált vagyoni viszonyok közt.

A család, melynek ivadéka, a hatalmas és előkelő magyar köznemesi családok közé tartozik. Ősi fészke: Recsk, Hevesvármegyében fekszik. Innen vette nevét is a család. Birhatta már az Árpádházi királyok korában is. A középkor utolsó századaiban már hatalmas volt a család. Egyik tagja, Miklós, már 1447-ben az országgyülésen képviselte a vármegyét. A vármegyék akkor, de még azután századokon át csak előkelő, nagybirtoku nemeseket küldtek a törvényhozásba. Heves- és Külső-Szolnokvármegyében három nagy falura terjedt ki a fiági Recsky-birtok. A nőági birtokok még terjedelmesebbek voltak.

Le egész a mult századig a Recskyek mindig kormányzó szerepet viseltek a vármegyében. Még a mult század első felében is László és András előkelő megyei tisztviselő volt. Ha nem csalódom, az utóbbinak volt fia a szabolcsvármegyei csendbiztos.

A tisztavérü nemesi családoknak sok erényük és sok gyengeségük volt. Erősek, büszkék, szabadok és függetlenek voltak; – hazafias, családi és hadi erényekben gazdagok. A hogy Walter Scott jellemzi a középkori skót várlakó urakat és nemeseket: olyan volt a magyar. A királylyal szemben bátor és joga védő. Az alkotmány csorbitását meg nem engedi. Szabadságait, kiváltságait életre-halálra védi. Faját tisztán tartja. Országát ellenségtől, töröktől, némettől szakadatlanul oltalmazza s vérét, vagyonát nem kiméli.

Voltak jobbágyai. Ezek fölött az alkotmány sok jogot biztositott a nemes urnak. Volt alkalma parancsolni, kormányozni, csaknem uralkodni. Edzett testalkat, vagyoni jólét, a szabadságharczokban hősiség, a vadászatokban bátorság, a közügyek vezetésében szabadság és függetlenség: ime ekként támadtak, igy fejlődtek köztük az erős egyéniségek.

Néha eltorzult a fejlődés. Vagy az agyban, vagy az erkölcsben hiba támadt. A vagyoni jólét tékozlássá, a hatalom zsarnokoskodássá, az önérzet gőggé és hetykeséggé, a függetlenség betyársággá fajult. A mult században rohamosan megindult korszerü haladással sok nemesi család erkölcse nem tudott lépést tartani. A törvények és intézmények egyenlősége véletlenül s készületlenül lepett meg sok családot s a meglepetés sok vagyont és sok családi jólétet semmisitett meg.

A hanyatlás végzete sodorta magával a szabolcsmegyei csendbiztost is. A nagy vagyon már szétzilálódott; a magasabb műveltség, a kenyérszerző és pénzhajtó ügyesség már a gyermek nevelésénél elmaradt; vadászat, lakoma, vidám társaság, szeszes italok élvezése már az ősi háznál megszokottá vált: el kellett fogadni a csendbiztosi állást.

Ez az állás pedig már az előkelőbb nemesi család sarjadékához nem volt egészen méltó.

A nemesség kormányzó működésének színtere a vármegye volt. A közférfiak három osztálya fejlődött ki itt.

Az első osztály volt a tisztviselők osztálya. Ezt az uralkodó latin nyelven magistratualisnak nevezték. Tisztviselő a mult század közepéig csak nemes ember lehetett. Hatalomban és fizetésben nagy különbség volt ugyan az alispántól, a vármegye kormányzójától kezdve le a megyei esküdtig, de azért minden tisztviselő voltaképen egy családot alkotott, mint a hadseregnél a tisztikar.

A második osztály volt a hivatalnokok osztálya. Ezt officialis statusnak nevezték. Ehhez tartoztak a segédhivatalok emberei, a kezelő személyzet tagjai; végül a szakemberek, a kik véleményt adtak, de a kiknek rendelkezési joguk nem volt. Ehhez tartozott a csendbiztos is, a kit egyik-másik vármegyében pandurkomiszáriusnak s pandurok hadnagyának is neveztek.

A harmadik osztály volt a szolgáló személyzet, a servilis status. Ezek voltak a vármegye huszárai, a börtönhajduk, a pandurok, a kézbesitők, a tiszti huszárok.

A pandurok voltak a vármegye fegyveres csendőrei és rendőrei. Nem tartoztak a hadsereg kötelékébe, de némi katonai fegyelem alatt állottak. Voltak lovasok is, gyalogok is. Ezek főtisztje volt a csendbiztos. Ezek üldözték a tolvajokat, rablókat, szökevényeket, utonálló betyárokat. Az elfogottak első vallatását ők végezték. Nem a törvény alapján, hanem a gyakorlatnál s gyakran a rossz szokásnál fogva. S bizony ők nem szőrmentében bántak mindig a tetten ért vagy gyanus fogolylyal. A hogy a durva, embertelen bánásmódról például még ma se lehet leszoktatni a német hadsereg tisztjeit és altisztjeit: ugy a pandurok közt is mindig akadt, a ki a fogolylyal kegyetlenül elbánt, mig csak bűnét öregében, nagyjában be nem vallotta. S ha igazi gonosztevővel bánt igy el: erre a vármegyék biróságai rendszeresen szemet hunytak. Természetesen sok ártatlan embert is ért és keseritett a kegyetlen durvaság, de sok panasz e miatt se történt, minthogy nehéz volt az eset bizonyitása s hosszadalmas az eljárás s a panaszosra nézve költséges és vesződséges.

Gyakran a csendbiztosok se voltak szelidebbek, mint pandurjaik. Sőt bátrabbak, mert több hatalmat és jogot éreztek kezükben. Az úgynevezett megyei közvélemény nem nagyon becsülte azt a csendbiztost, a kinek kezéből nyersen, éretlenül jutott a gonosztevő a biróság kezébe, de igen is nagyra tartotta azt, a ki a foglyot részletesen bevallott tényállás kiséretében adta át a vizsgálóbirónak.

Recsky Andrást eredetileg szelid vérmérsékletü embernek ismerte mindenki. De egyuttal pajkosnak és hetykének, s ha szeszes italt élvezett, házsártosnak is. Különös durvasággal vagy affélével soha se vádolták, hogy mesterkélt gyötrést alkalmazott volna azokkal szemben, kik hatalmában voltak, de annyira csendbiztos mégis volt, hogy fellobbanó hevében testi bántalmazástól ne tartózkodjék. A mint a zsidó fiu vallatása ezt meglehetősen megmutatta.

A fiu tehát a vizsgálóbiró kezéből ime mily különös két ember kezébe került.

Az egyik ember egykori gyilkos s kiszabadult fegyencz, a másik hetyke csendbiztos, a kinek a hatalmában levő védtelen ember gyöngédebb és finomabb jogaihoz alig van érzéke.

Bary József bizonyára jól ismerte a csendbiztost, de valószinüleg semmit sem tudott az irnok életének borzasztó titkairól. Lehetetlen föltenni, hogy erről tudott volna valamit.

De azért végzése törvénysértő rendelkezés, s indoka valótlan volt ugy, a hogy a jegyzőkönyvbe vette. Azt mondja, hogy Sarf Móriczot azért adta át Recskynek és Péczelynek, hogy vigyék be Nyiregyházára s adják át a királyi ügyészségnek. Ez nem igaz. Bakó Ignácz pandur világosan hallotta, mikor Bary a fiu átadásakor azt mondta Recskynek, hogy a fiut kihallgatás végett vigyék át Nagyfaluba. Ha a társadalom akkor azt megtudja: minden izgatottsága daczára tiltakozik az ellen.

Hiszen, ha a királyi ügyészségnek akarta átadni: ott volt a királyi ügyész, Egressi Nagy László kéznél, Tisza-Eszláron; – miért nem adta át annak?

És azután volt a kezén már letartóztatva négy vádlott: miért nem adta át ezeket? Miért csupán a kis fiut akarta átadni, a ki pedig mint nyomban kisült, nem is volt vádlott.

Történtek azonban furcsább dolgok is.

Alkonyat tájon indultak el a kis fiúval Nagyfaluba kocsin.

Négyen mentek. A csendbiztos, Péczely az irnok, a Móricz fiu s Bakó Ignácz pandur. Az úton nem beszélgettek.

A mikor Nagyfaluba értek a csendbiztos urilakához, a család már az ebédlőben az asztal mellett ült s vacsorálni kezdett. Az urnő nyomban széket mutatott Péczelynek s kinálta étellel. A kis fiút a konyhában hagyták.

Még tartott a vacsora, a mikor a fiút behivták az ebédlőbe. Épen sódar volt az asztalon, füstölt disznóláb. A csendbiztos odaszólt a fiuhoz:

– Eszel-e, kölyök, sódart?

– Nem eszem.

– Persze, zsidó vagy, te csak a hagymát szereted.

– Azt szeretem, de inkább meghalok, mintsem sódart egyem.

A fiuban erős volt az ó-hitü falusi szegény zsidók által belevert hit. Zsidónak sertéshust enni elkárhozás.

Vacsora után a fiut bevezették Péczely hálószobájába. Hogy itt mi történt: abból kevés tudódott ki. Nekem módomban lett volna utóbb a fiut kikérdezni, de szándékosan nem akartam. Hátha befolyást gyakorolt volna beszéde arra a meggyőződésre, melyet magamnak komoly gondolkozás után megalkottam. Nem akartam semmi idegen befolyást engedni magamra, a fiu igazmondásában pedig nem biztam.

Néhány részlet mégis kiszivárgott Péczely szobájának titkaiból.

Péczely azt kérdezte:

– Tudod-e, hol hálsz holnap?

– Nem tudom.

– Hát a tömlöczben. Ott legalább a kutya nem veszi ki kezedből a kenyeret. Ott rothadsz el, ha meg nem mondod az igazat, hova lett Eszter?

A csendbiztos vallomása szerint Péczely azt mondta a fiunak:

– Miért nem mondod meg, a mi történt? Holnap bekisérnek a tömlöczbe, különben pedig szabadon maradsz.

A zsidó fiu azt felelte a csendbiztos szerint:

– Félek a zsidóktól, féltem apámat is.

Voltak azonban tanúk is.

A csendbiztos egész cselédsége tudta: mi készül. Néhány nap óta egyébről se beszéltek a faluban s kivált a csendbiztos házánál, csak az eszlári esetről. Paraszt észszel mindenki azt gondolta, hogy csak úgy sül ki a véres eset, ha valamelyik zsidó gyereket veszik kemény vallatóra. Ime ezért hozták ide ezt a gyereket. A cselédség biztosan tudta, hogy az éjszakán át vallatás lesz. Kiváncsi lett: miként megy ez végbe?

A cselédek Péczely szobájába nem mehettek. Ott volt az első vallatás. Közvetlenül azt nem láthatták, nem hallhatták, de azért tudni akartak mindent, a mit csak megtudhattak. A fiatal kornak, a cselédszokásnak s az általános emberi természetnek kiváncsisága hajtotta őket.

Este volt, vacsora után, 9 és 10 óra közt. Péczely szobájának ablakja a kertre nézett. Függöny nem volt az ablakon, hanem a zsalu le volt huzva, de nem egészen. A zsalu vitorlái közt be lehetett látni a gyertyával világitott szobába, azért az ablak alá vonultak ki leskelődni a cselédek. Horik Kálmán parádés kocsis, Pálfi Jóska igás kocsis, Mozga Péter kertész, Zdanek Gergely mindenes, Mészáros Juli szobalány, Leskó Mária szolgáló és Szilvási Sára szakácsné. Mindannyian nem fértek az ablakhoz, egymást felváltva néztek be a zsalunyiláson, mindegyik csak egy-egy apró részletet láthatott és hallhatott.

A vizsgálóbiró egyiket se hallgatta ki. A végtárgyalás egy év mulva következett. Két kocsist, Horikot és Pálfit a védelem részéről nem tudtam feltalálni. Csak a többi cselédet lehetett a biróság előtt megkérdezni.

Az irnok, a csendbiztos és Bakó pandur határozottan tagadják, hogy a fiu ellen a vallatás közben bármily csekély testi vagy lelki erőszakot is alkalmaztak volna. A pandur csak annyit mond, hogy a csendbiztos azt mondta a beszélni vonakodó gyereknek:

– Már az apád elbeszélte az egész történetet!

Mozga Péter kertész magánkörben sok ember előtt részletesen elbeszélte, miként kínozták a gyereket, de a biróság előtt azt nyilatkoztatta ki a végtárgyaláson, hogy semmi kínzásról se tud semmit.

Zdanek Gergely azt adta elő a biróság előtt, hogy a mikor a gyerek Péczely előtt állt s vallani kellett volna, a gyerek mögött közvetlenül Bakó pandur állott kezében korbácscsal s a csendbiztos odaszólt neki a hallgató fiura czélozva:

– Üsd pofon!

Leskó Mária látta, a mikor a csendbiztos a fiu füleit megrázta, azután a fiut pofon ütötte s látta azt is, a mikor a pandur a fiut korbácscsal ütötte. Napok mulva ezt Leskó Mária elbeszélte egy máramarosi zsidó asszonynak, ki Nagyfaluban a csendbiztos keze alá került, ez az elbeszélés a csendbiztos fülébe jutott, a ki a leánycselédet erre szobájába hivta s ott bottal keményen megverte, testén öt véres sebet ejtett. A lány ezt nyomban elpanaszolta Árvai Jozéfa cselédtársának és sebjeit is megmutatta. Ezt az esetet Árvai Jozéfa is részletesen elbeszélte a biróság előtt. Azért verte igy meg a csendbiztos Leskó Máriát, a miért a titkot nem tudta megőrizni s eljárt a szája.

Mészáros Juli szobalány szintén ott volt a kertben hallgatózni, de nem fért közel az ablakhoz, négy-öt lépésre állt attól s igy nem látott, nem hallott semmit.

De a cselédek nem sokáig leskelődhettek. Fecsegtek, vihogtak, zajukat meghallotta a csendbiztos. Bakó pandurral haragosan kiment rájuk s ők szétröppentek, a sötétben szétfutottak.

A mint a fiuval Péczely szobájában készen voltak s Péczely vagy elkészitette már a hirhedt vallomást vagy legalább a fiunak fejébe verte: akkor átmentek az ebédlőbe az irnok, a csendbiztos és a pandur s vitték magukkal a fiut is. Itt ünnepélyes játékot hevenyésztek. Mintegy hitelesitették a fiú vallomását.

A csendbiztos berendelt egy csomó embert. Mozga Péter kertészt, Vigvári János dohányost, Bakó Gyuri pandurt és Szojár Anna dajkát. Ez utóbbinak azt mondta:

– Gyere be te is dajka, hallgasd meg a zsidó gyereket te is, hátha valamikor te is tanu léssz ez ügyben.

Valószinűleg ezt mondta a többinek is.

Ezeken kivül ott volt még természetesen Péczely az irnok, Recsky maga s Bakó Ignácz pandur. A gyereket kiállitották, Péczely felolvasta előtte a vallomást; vagy ő, vagy a csendbiztos rámordult: igy volt-e? A gyerek csak annyit mondott:

– Igy volt.