Part 6

Azonban a vérvád rendezői leleményesek. Pótolni tudják a hiányokat, be tudják tölteni a hézagokat. A péri vérvád esetében a külső erőszaknak semmi nyoma sem volt a kis fiu tetemén; az eszlári vérvád esetében pedig holttest se volt, mégis meg lehetett a vádat szerkeszteni.

Ehhez azonban tanu kellett, még pedig zsidó tanu. Először gyerek tanu, azután felnőtt tanu. Felnőtt zsidó tanusága nélkül a mult században egyetlen vérvádpört se tárgyalhatott a biróság.

Csakhogy a mult századokban könnyü dolog volt ily tanút szerezni. Szabad volt a kínzó vallatás, a testnek és léleknek kegyetlen gyötrése. Ha egy-két zsidó elpusztult is az irtóztató kínok között, mindig akadt néhány, a ki megtört, mielőtt lelke elszállt volna s kész volt mondani mindent, a mit tőle kivántak.

Ma emberségesebb felfogás uralkodik. Az uralkodók, a törvényhozások s a kormányok komolyan tiltják, sőt botrányos esetekben súlyosan büntetik a kínzó vallatást. Azonban alsóbbrendü, nyersebb erkölcsü s fonák gondolkozásu közegek elvétve, titkon és szórványos esetekben ma is meggyötrik a vádlottat s ha a vádlott bünössége csakugyan bebizonyul: a közönség s a biróságok gyakran elnézik a vallató közeg vétkeit. Különösen elnéző a tömeg, ha gyülölködő vak szenvedélylyel követeli a boszut.

II.

(Hátha éretlen kis gyerek lenne a tanú? – A községi biró rokonsága. – A kis Samu zsidógyerek beszéde. – A vizsgálóbiró nem nyomozza ki, honnan ered a kis gyerek beszéde. – Az első nyomozások.)

Azonban könnyü megfogni tanunak az éretlen kis gyermeket. Ott a példa XVI. Lajos franczia király fiának esetében, ki undok vétket vallott saját édes anyjára, s ott a példa a péri vérvád alkalmával az öt éves kis zsidó fiu esetében, a ki saját apja, Péri Ábrahám ellen részletes és kimeritő vallomást tudott tenni.

Farkas Gábor községi biró eszes és agyafurt ember volt, s volt egy igen eszes nőrokona, ha jól emlékszem, testvérhuga: Farkas Eszter, Sós Andrásné; volt egy növendék rokonlány, talán Sós Andrásné édes lánya a kezük ügyében, a 12 éves Sós Erzsébet s volt két bizalmas hajadon felnőtt lány ismerősük: Szabó Juliánna és Tanyi Eszter. E négy nő kezéből került ki tanunak az első kis zsidógyerek.

Volt Sarf Józsefnek egy kis fia, Samu nevü, 4 éves és 9 hónapos. Ott szokott játszadozni a zsidó imaház s apja lakása mellett levő úton, utczán és libalegelőn. A három falurésznek minden találkozó útja itt van, erre kell elmenni mindenkinek egyik falurészből a másikba. Az emlitett lányok a közeli szomszédságokban laktak. Közel lakott Sós Mihályné is. Ennek pitvarában Szabó Juliánna és Tanyi Eszter április második felében játszadozni, enyelegni szokott a kis Samu gyerekkel. Egyszer s másszor egy-két falat harapni valót is adtak a gyereknek, czukrot s effélét.

Semmi nyoma annak az irásokban, hogy a kis zsidógyereket ők naponkint oktatgatták s valamire kitanitották. Még arra se kérdezték ki a lányokat és asszonyokat, vajjon mióta s miért játszadoztak ők a kis gyerekkel?

Ez pedig szokatlan, sőt példátlan dolog.

Ha egy házban, egy födél alatt laknak: a négy éves és kilencz hónapos fiu, ha zsidó gyerek is, eléggé kedves, virgoncz és bájos lehet arra, hogy, ha ideje van hozzá, 19 éves hajadon parasztlány is eljátszadozzék vele. De hogy idegen, felnőtt, férjhez menő parasztlányok és fiatal asszonyok az addig előttük ismeretlen kis, szegény, rongyos öltönyü zsidó gyereket fölkeressék, közeli ház pitvarába odavigyék, neki kedveskedjenek, czukorral, kalácscsal édesgessék, a mit se azelőtt, se azóta sohase tettek: ez mégis fölötte különös. Minden esetre érdemes lett volna ezt gondosan kipuhatolni.

De hát igy történt. Érdekes a folytatása.

Pásztor Józsefné született Tanyi Erzsébet május 2-án libáit hajtotta haza a legelőről Sarfék háza előtt. A kis Sarf Samu pajkosan, rakonczátlanul odaugrott a libák közé s azokat szétzavarta. Pásztor Józsefné ezen felindulva, a kezében levő füzfavesszőt megsuhogtatta a gyerek felé s haragosan, fenyegetőleg rárivallt. A gyerek a mérges hangra elfintoritotta az arczát s azt felelte:

– Azért se mondom meg magának, mit csinált apám a magyar lánynyal.

Ime a szó!

A ki mérgesen, gorombán szól rá: annak nem mondja meg a kis gyerek, mit csinált apja a magyar lánynyal. A gyerekész gondolatának ellenkező fele tehát kétségtelenül az, hogy a ki szépen bánik vele: annak megmondja.

Igy volt szoktatva napok óta.

A tizenkét éves Sós Erzsébet azt beszéli, hogy neki a kis gyerek azt mondta:

– Behivta atyus a magyar lányt a templomba, ott egy karszékbe ültette, Móricz fogta a kezét, atyus fogta a fejét, a metsző megvágta a lábát, azután elvitték arra, a hol az a nagy fa van.

A temető felé mutatott a gyerek, ott volt a nagy fa. A Móricz, a kiről emlékezett, Sarfnak idősebb fia, a kiről még sok szó esik.

Tanyi Eszter, tizenkilencz éves hajadon leány, Sós Mihályné pitvarában beszélgetett a kis fiuval s igy adja elő a beszélgetést. Kérdezte a kis fiut:

– Volt-e nálatok egy lány?

– Volt.

– De láttad-e te azt a lányt?

– Láttam.

– Ki hivta be azt a lányt s mit csináltak vele?

– Atyus hivta be a lányt, leültette, kezét hátrakötötte, a száját rongygyal bedugta s megmosták a lányt, a metsző bácsi pedig elvágta a nyakát.

– Hova tették a lányt?

– Azt nem tudom, mert Móricz bezárta az ajtót.

Sós Andrásné Farkas Eszter, a biró testvére azt beszélte, hogy ápril 30-án ő azt hallotta a kis fiutól, a mint ez a paraszt gyerekeknek beszélte, hogy »atyus hivta be a magyar lányt, megkötözte és megmosta, metsző bácsi pedig megvágta, csirkét is vágott nálunk«.

Szabó Julianna tizennyolcz éves hajadon akként beszél, a mint Tanyi Eszter. Ő is Sós Mihályné pitvarában kérdezősködött a kis fiutól.

A szolgabiró levelére Farkas Gábor községi biró május 6-án tartott nyomozást a községi jegyző segitségével. A nyomozásról jegyzőkönyvet készitett s abba a most ismertetett nyilatkozatokat vette be.

A jegyzőkönyvet még e napon beküldte Jármy Jenő szolgabiróhoz, ki ezt nyomban a nyiregyházi királyi ügyészhez, mint közvádlóhoz terjesztette.

A vizsgálóbiró május 19-én hallgatta ki a kis Sarf Samut. Életkorát négy évben és kilencz hónapban határozta meg. Előtte igy beszélt a kis fiu:

Solymosi Esztert ismeri. Eszter bement lakásukra, apja Eszter szájába fehér rongyot dugott, azután teknőben mosdatták és egy nagy zsidó bácsi egy hosszu késsel nyakát megvágta ugy, hogy a feje leesett. Csak egy vágást tett rajta. Móricz fogta a fejét, ő pedig (maga a kis Samu) tartott egy tányért s abba piros vér csurgott, azután megfogták Esztert s vitték a pitvaron át a templom felé, kezét, lábát és fejét fogták: Brenner meg a fia, Soványkakas meg a fia és Móricz. Sokan voltak ott. Ott volt Kutyakorbács is. Mondták, hogy Esztert a Tiszába vitték, de ő nem látta. – A kis fiunak elébe állitották Svarcz Salamon metszőt s erre azt mondta: »Ez a nagy metsző bácsi, a ki Esztert megvágta«.

Ime a kis fiu leghosszabb nyilatkozata.

Tudni kell, hogy az általa emlitett Brenner valódi neve: Braun Ábrahám; – a Soványkakas valódi neve: Lusztig Sámuel s a Kutyakorbács valódi neve: Grósz Márton. Mindezek eszlári zsidók. Ama furcsa nevek gúnynevek. Némely vidéken a parasztok is gúnynevet adnak a zsidóknak. De például Kutyakorbács nevet nem adnak, minthogy a köznép kutyakorbácsot nem használ, nem is ismer. Ilyen kezebelit csak vadászgató urak használnak. Ezek a gúnynevek csak néhány eszlári ur ajkán éltek. A kis Samu ezeket a maga szegény családi körében soha nem hallhatta. A zsidók önmagukat falun nem csufnéven nevezgetik. A kis gyerek fülébe ugy sugdosták e neveket.

Jól tudta ezt a biróság is. Nem is adott a kis zsidó gyerek beszédére semmit. Azt legalább semmibe se vette, miként adja elő a kis gyerek a lányka megölésének a módját.

Nem is vehette komolyan.

Hiszen nincs oly törvény a világon, mely négy-öt esztendős gyerek fecsegését jogi sulylyal birónak megengedné elfogadni.

Azonban más az itélőbiró dolga s más a vizsgálóbiróé. Ha az itélőbiró szentül hinné is, hogy a gyerek igazat mond, még akkor sem itélné el a vádlottat, ha a vádat egyéb erősség nem támogatja. A vizsgálóbiró pedig akármily éretlen gyerek szavaiban is jelenséget keres s gyakran talál is. Tünetnek tekinti, melyből kiindulhat s a mely helyes nyomra vezetheti őt.

Csakhogy azt gondosan meg kell neki vizsgálni, vajjon a tünet valódi-e vagy koholt? Mi az oka? Miként keletkezett? A keresett irányra utal-e vagy sok más irányra is? Sok hiábavaló munkát, gyakran káros és veszélyes munkát végez a biró, ha mindezt elmulasztja vagy ha erre a vizsgálatra képtelen.

Ebben az esetben ezt a vizsgálatot elmulasztották. A kis zsidó gyerek csacsogását komolynak vélték.

Ha el nem mulasztják: érdekes lélektani részletekhez jutnak el.

Rájöttek volna arra, hogy a kis gyerek ápril elsejétől husz vagy huszonötödik napjáig semmit se beszélt, semmit se tudott. Rájöttek volna arra, hogy a kis gyerek csak akkor kezdett beszélni, a mikor már a vérvád a sajtóban, a törvényhozás képviselőházában s onnan Tisza-Eszlárra érve, a falusi mende-mondában kiképződött s határozott alakot öltött. És arra is rájöttek volna, hogy csak akkor kezdett beszélni, a mikor már az útszélen, a libalegelőn és Sós Mihályné pitvarában Tanyi Eszter, Szabó Juli és Sós Erzsi napokon át játszadoztak vele, édesgették s nyalánksággal magukhoz szoktatták.

Négy-öt éves gyerek, ha nem csodagyerek, nem emlékszik hetekkel előbb történt dolgokra. A kis gyermeknek csodálatos figyelő képessége naponkint százszor több dolgot és jelenséget észrevesz, mint a felnőtté. De a mily gyorsan és tömegesen lepik meg agyát az észleletek, oly gyorsan és tömegesen nyomják el azokat a következő napok észrevett jelenségei. A kis gyerek igen jól tudja, mert élénken érzi, hogy éhes, ha éhes, – de még olyan négy vagy öt éves gyerek alig volt a világon, a kinek eszébe jutott volna arról beszélni, hogy három vagy négy hét előtt milyen éhes volt s miként verte el éhét. Igy van egyéb jelenséggel is, mely látása vagy hallása, vagy tapintása körébe férkőzik.

Szülői ügyetlenül védekeztek a falubeli mende-monda s a gyerek fecsegése ellen. Egy kis lánykájuk halt meg márcziusban vagy áprilisban. Csecsemőlányka. A szülők azt beszélték mentségül, hogy ennek holttestét s ennek megmosatását látta a kis Samu. E helyett megfigyelhették volna gondosan, kik enyelegnek, kik játszanak a kis Samuval, kik hivják el a szomszéd házakhoz, kik s miről beszélgetnek vele, s kik édesgetik, holott az előtt észre se vették és szóba se álltak vele.

A biróság látszat szerint azért is félvállról vette a gyermek beszédét, mert ez a vérvétel cselekményének lefolyását nem egy módon adta elő, s egyébként is hihetetlen volt, hogy a gyilkolásnál a kilencz éves Móricz fogja az áldozat fejét s a 4 éves és kilencz hónapos Samu tartsa a tálat, a melybe a vér csörgedez. A külső rábeszélés megtörténtét az ily részletek nagyon világosan elárulták.

A nyiregyházai büntetőtörvényszékhez május 6-án vagy 7-én érkeztek be a kis Samu beszédéről az irások. A törvényszék valósággal késlekedett az ügy elintézésével. A közvádló csak május 12-én inditványozta, hogy tartsanak vizsgálatot és pedig a helyszinén. Indoka az volt, hogy »tanuk vallomásával azon jogszerü gyanuok állapittatik meg, hogy a kérdéses helyben és időben Solymosi Eszter akár esetleges erőszakos nemi közösülés, akár ellopás és idegen kézre játszás, akár megölés czéljából, idegen befolyás és erőszak által veszett el vagy tünt el«.

Ebben az indokban se ész, se igazság.

Hiszen az összes iratokban egyetlen szó se fordult elő, egyetlen jelenségre se utalt semmi, mely erőszakos nemi közösülést vagy ellopást s idegen kézre játszást engedett volna sejteni. Csak arról volt szó, hogy a zsidók husvét szombatján megölték a leányt. De ezt se tanuk vallották. A tanuk csak a kis Samu gyerek beszédéről szóltak.

Május 12-én már az egész ország a vérvádról beszélt. Más országok társadalma is megtudta a tisza-eszlári esetet. Miért kellett tehát álnok szinbe öltöztetni a vádat vagy gyanut? Miért kellett erőszakos nemi vétségről vagy ellopásról s nőragadásról beszélni? Hiszen ha valósággal a zsidók vették vérét a keresztyén szűznek s ha ezt husvétjuk szombatján imaházukban fényes nappal cselekedték: akkor másról, mint a történelmi vérvádról beszélni csakugyan nem lehetett.

De ez az álnokság bizonyos fokig mégis becsületére válik korunknak s műveltségünknek. Ez azt teszi, hogy a vérvád babonája ott rejtőzik ugyan nemcsak a babonás köznépnek, hanem a tanult művelt embernek, sőt a biráknak lelkében is, de azért ezt a művelt emberek, a birák mégis röstellik bevallani. A babonát érzik ugyan, dolgoznak is benne, de azért a műveltséggel összeférőnek el nem ismerhetik.

A vizsgálatra törvényszéki aljegyzőt küldtek ki. Se a törvény, se a gyakorlat meg nem engedte, hogy ily fontos ügyben ily alsórendü birósági tisztviselő végezze a vizsgálat nehéz és nagy munkáját. De a törvényszék túltette magát a törvényen s a gyakorlaton.

Nem ez volt a baj.

Hanem az, hogy az aljegyző fiatal és tapasztalatlan ember volt. Elég tehetséggel és minden rossz indulat nélkül, de tele feltünési vágygyal. Napfényre hozni a vérvádat, mely még eddig alig sikerült valakinek s ezzel magára vonni a világ figyelmét: erre a fiatal lélekben úgy is folyton pezsgő nagyravágyás méltán törekedhetik. S ha a fiatal ember csakugyan hisz a vérvádban: nagyravágyását nem is lehet nemtelennek gondolni.

Az aljegyző neve: Bary József.

Május 19-én kezdi Tisza-Eszláron a nyomozást. Négy nap alatt nagyszámú tanút hallgat ki, zsidókat és keresztyéneket egyaránt.

Megvizsgálja az imaházat. Ennek előpitvarában egy helyütt a falat ujonnan tapasztottnak s ujonnan meszeltnek találja.

Az imaházzal Lengyel Istvánné háza szomszédos, az imaház kertje e ház faláig terjed. E fal tövében egy hosszu tölgyfadeszka fekszik a földön s a deszka alatt uj ásás nyomai. Az uj ásást széthányják s ugy találják, hogy ott egy kis üreg volt valami edény számára, de nem holttest számára. Megállapitották, hogy azt a kis üreget csak tegnap bonthatták fel.

Vettek észre lábnyomokat is a kertben az uj ásás körül. Ezeket »idegen« lábnyomoknak ismerték fel.

A következő nap, május 20-ika, szombati nap volt. Az előző péntek estéjén több zsidó akart Sarf Józsefnével beszélni, két zsidó el is vitte az imaház kulcsát s bement imádkozni a templomba. Igy jelenti a kisbiró s jelentése igaznak bizonyult.

Fölásták a templom padozatát, a fürdőházat, Sarf lakását és kertjét »a Solymosi Eszter hullájának« avagy erre vezethető gyanunak feltalálhatása czéljából.

Május 21-én kimennek a Tiszára. Kirendelnek halászokat, a kik szigonyokkal megkotorják a folyam medrét.

Sehol semmi eredmény.

A folyam medrének ez a megkotrása nagyon jellemző. Teljes tapasztalatlanságra mutat.

Hiszen a holttest a folyóvizben meg nem marad azon a helyen, a hol látszólag a vizbe merült. A folyóviznek a szerint, a mint apad vagy árad, különböző áramai vannak a meder minden részén. A holttestet az áramok fekvő helyéből kimozditják, azután elsodorják s esetleg néhány nap alatt is messze-messze elhurczolják. De az is lehet, hogy iszappal eltemetik.

A lányka eltünése óta ötven nap telt el. Ötven tavaszi nap, a mikor a Tisza többször is áradni szokott, hozván magával a Kárpátok olvadt hóvizét. Ötven nap alatt mit nem csinálhatott a tehetetlen holttesttel az áradó folyam!

S a holttestben is van élet. A halálnak néma élete. A feloszlás, a test alkatrészeinek légneművé való átalakulása. Ötven nap alatt a gázoktól duzzadó tetem ötször-hatszor is felszinre juthat s órákon, sőt napokon át a viz felső rétegében sodródhatik lefelé. A hullagázok kiszabadulnak, a tetem ismét a fenékre száll alá. Ujabb hullagázok támadnak: a tetem megint felbukkan. A Tisza esése az alföldön kicsiny, kilométerenkint alig 6 czentiméter, alacsony vízállásnál tehát lassu a folyása, de a tetemet ötven nap alatt mégis száz meg száz kilométer távolságra ragadhatja.

Négy napi lázas jövés-menés, kihallgatás és nyomozás után se az eltünt lánynak semmi nyoma, se a zsidók bűnösségének semmi tárgyi jelensége. Más irányba kellett terelni az eljárást.

Tanút kellett szerezni.

A TANÚ.

I.

(Sarf Móricz életkora. – Az anyakönyvek hajdan. – Miért kell Sarf Móriczot letartóztatni? – Elbeszéli, miként ölték meg a zsidók Esztert. – E vallomást Péczely Kálmán veszi irásba. – Péczely rablógyilkos volt. – Sarf Móricz csendbiztoshoz kerül.)

A tanú neve Sarf Móricz. Apja Sarf József, az eszlári zsidó templomszolgának vagy egyházfinak, a nép által ugynevezett zsidó harangozónak fia. A kis Samu gyereknek testvérbátyja.

Nagy vallomást tett. Azt beszélte, hogy ő látta, a mikor a zsidók Solymosi Esztert az imaházban fényes nappal megölték. Elmondta körülményesen, miként oltották ki a lányka életét, miként vették vérét. Vallomása azért is különös, mert saját édes apját is közvetlen gyilkossággal vádolta. A vizsgálat első feladata volt, meghatározni életkorát. A kis Samu gyerek is beszélt a lányka megöletéséről, de ő ötödfél éves kora miatt tanu nem lehetett. Móricz életkorát tisztába kellett hozni, mert ő lett a tanú.

Magyarországon akkor nem volt állami és polgári anyakönyvvezetés. A különböző egyházak maguk vezették anyakönyveiket híveik születéséről, házasságáról és haláláról. A papok és lelkészek voltak az anyakönyvvezetők. Jó pap jól vezette, rossz pap rosszul vezette, de valahogy mégis vezette. Az állam nem sokat törődött az anyakönyvvel. Nem volt általános hadkötelezettség se. A katonát erőszakkal fogták vagy önkéntesekből toborozták, a finemü gyerekek életkorával e miatt se kellett törődni. A születés törvényessége s az öröklési jog biztossága se volt nehéz kérdés. Birtokjoga csak a nemességnek s a városi polgárnak volt; a nemesek és városi polgárok maguk gondoskodtak polgári, öröklési, törvényességi dolgaik biztonságáról. A törvényhozás csak 1827 óta gondolt arra, hogy az anyakönyvek könnyedén el ne pusztuljanak, ha már valaki vezeti őket. De hogy vezessenek is anyakönyvet mindenkiről: akkor se rendelte meg világosan.

A zsidók szegényebb részének éppen nem volt rendes anyakönyve a falvakon. A mult század közepéig a zsidó nem vehetett ingatlan birtokot – házak, földek, erdők fölött nem osztozhattak gyermekei. Csak ingó értéke volt, melyen könnyü volt az örökösök osztozása. Az elaggott szülők rendesen életükben felosztottak mindent a gyermekek között. A zsidó bujdosó nép volt, még ma is az napkelet felől napnyugat felé. Másutt születik s másutt hal meg. Sirja nem ott domborul, a hol bölcsője ringott. Nemzedékekre terjedő otthont nem ismer. Magyarországba Ausztriának lengyel tartományaiból jön először a Kárpátok lejtőire, azután a magyar nagy alföldre, később az ország fővárosába, s lassanként Bécs, Berlin, Amerika felé. A tisza-eszlári huszonöt vagy több családfő közül alig négy-öt született ott. Ha se vagyona, se ingatlan öröklése, se állandó tanyája nincs; ha őseiről azt se tudja, hol aluszszák örök álmukat; ha még állandó nevük sincs, hiszen alig 115 éve annak, a mikor az állam hatalma kényszeritette őket állandó családi név felvételére: hát akkor csakugyan mit ér neki az állandó anyakönyv. Ki őrízze azt s ha bujdosik: hova s miért hurczolja magával?

A mult század első feléből nagyon kevés zsidó anyakönyv van Magyarországon. A mi van is, csak rabbik magánföljegyzéséből áll. Nagyon kevés öreg zsidó él itt, a ki apjának, öregapjának születése helyét, idejét s törvényességét okirattal tudná igazolni. Tisza-Eszláron se volt anyakönyv, a mikor Sarf Móricz született. Hosszas birói nyomozással kellett születési idejét meghatározni.

Apja Sarf József azt mondta, hogy első feleségével, Fajermann Bettivel, 1867. évi januárban lépett házasságra s Móricz fia 1868-ik év julius vagy augusztus havában született. A hónapra és napra nem emlékezik. Mostani felesége, Müller Léni, a fiu mostoha anyja csak megközelitőleg tudja, hogy Móricz tizenhárom éves mult.

Megkérdezték az öreganyát, Fájerman Farkasnét, születési nevén Dávid Sárát. Szerinte nem is Betti, hanem Borbála volt a lánya neve. Nem tudja, hogy lánya melyik évben kelt össze Sarf Józseffel, de azt tudja, hogy Móricz azután másfél évre született.

Az illetékes rabbi, Fried Jakab semmit se tud Móricz születéséről. A ki körülmetélte: az Grosz Énok ladányi lakos, most is él, de ő se tud felvilágositást adni. – Kihallgatták a szomszéd keresztyén asszonyokat is. Urbán Józsefné, családi nevén Csizmárk Juliánna, úgy adja elő, hogy az ő Miklós fia 1867-ik évi február 1-én született. Móricz pedig ez után két hónapra. Megegyez vele Hajdu Mihályné Krobák Ottilia is, a ki 1869. évi februárban került Sarfék szomszédságába, a mikor már Móricz két év körüli futkározó gyerek volt. Ezekkel ellenkezik a bába, a ki szintén keresztyén. Neve Buchta Szigfridné, Novák Amália. Szerinte Móricz 1868. évi augusztusban született. Igy beszélnek a gyerek keresztszülői is, Szüszmann Jakab és neje, a kik onnan emlékeznek jól, mert Móricz születése után hat hétre született az ő Éliás nevű fiuk.

A nyomozás vége az lett, hogy Sarf Móricz valószinüleg 1868. évi augusztusban született s hogy 1882. évi április 1-én már elmult tizenhárom és fél éves. Ebben az életkorban vádlott nem igen lehetett, de tanúnak már sokkal inkább el lehetett fogadni, mint négy-öt éves Samu öcscsét.

De tanú-e hát vagy vádlott?

A kis Samu beszéde szerint a lányka vére vételénél ő is tevékenységet fejtett ki. E szerint neki is bünrészesnek s igy vádlottnak kellett lenni. De csak azért, hogy előzetes letartóztatására törvényes ürügy legyen. Ha mindjárt kezdetben tanuvá teszik: akkor letartóztatni, rokonaitól elkülöniteni, a világtól elzárni nem lehet. Akkor nem lehet vele titkon, ellenőrzés nélkül beszélgetni. Akkor előreláthatólag tizenöt vagy tizenhat éves lesz, mire végtárgyalásra érik az ügy, s ez esetben érettebb elmével talán nem mondja meg az igazságot. Vagy talán nagyon is megmondja az igazságot.

A vizsgálóbiró május 21-én vizsgálati fogolylyá tette Svarcz Salamont, az uj metszőt, Sarf Józsefet a zsidó egyházfit, továbbá Junger Adolfot, Braun Ábrahámot és Sarf Móriczot.

Sarf Móriczot az előző napon hallgatta ki. Tisza-Eszláron, ha nem csalódom, a községházánál nyilvánosan történt a kihallgatás.

A fiú vallomása minden körülményre nézve összevágott a többi zsidó vallomásával. Elmondta, hogy április 1-én 8–9 óra tájban mentek a zsidók az imaházba s 10 óra tájban távoztak el. Ő is ott volt velök az imaházban. Délután 6 óra tájban megint volt imádkozás, s este 8–10 óra közt ismét odamentek azok, a kik a pálinkamérés kérdésében egyezkedtek. Köztük volt az ő apja is. Ő maga nem volt velük, de az imaház pitvarában ő gyujtotta meg a két szál gyertyát. Ő azután az ajtóban hallgatódzott. Hogy mi fölött tárgyaltak: nem tudja, csak annyit értett meg, hogy Einhorn József és Szüszmann Jakab közt volt valami »veszedelem«. Solymosi Esztert nem ismerte. Miként tünt el: nem tud róla semmit.

Igy beszélt. Ha csupán saját emlékezetéből beszélt igy: elméjének becsületére válik emlékezete. Hiszen ötven nap telt el április elseje óta. Azonban valószinű, hogy időközben az öregek többször beszélgettek füle hallatára erről a napról, azért emlékezett annyi részletre is.

Előre meg kell emlitenem, hogy korához, miveltségéhez és környezetéhez képest testileg is, lelkileg is elég fejlett, értelmes fiúnak találtam Sarf Móriczot. Hogy miként lett tanuvá: ennek nagy története van. Hogy e történet minden kis részletét tisztán meg lehessen érteni, már most közölnöm kell tanuvallomását.

»Solymosi Eszter – ugymond – szombaton délben tizenkét óra körül édes apám hivására, midőn az Ó-faluból jött haza, bejött házunkba. Apám azzal hivta be, hogy a gyertyatartót vegye le az asztalról. Solymosi Eszternek, midőn apámmal a házunkba bejött, kopottas fehéres kendő volt a fején, vöröses kendő a nyakán, fehéres forma vizitke és valami – ha jól emlékszem – kékes szoknya volt rajta«.