Part 5

– – Ime az eszlári zsidók husvéti szombatjának története, a mint ezt a biróság sok munkával és aprólékos figyelemmel összeállitotta. Azért tette, hogy valami gyanus jelenséget vegyen észre. Ez napon tünt el a szegény cselédlányka. Eltünéséből került ki a vérvád. Nem azon a napon alakult meg a vérvád, hanem sokkal később. Előbb a sajtó czikkei, azután országgyülési beszédek s gyülölködő felekezeti izgatások alakitották meg. Hire lassanként eljutott az eszlári nép fülébe is. Gyönge lelkek ott is akadtak, a melyekben meggyökeresedett a vérvád babonája. Nyomban visszaemlékeztek a szegény lányka eltünésére, a zsidók husvétjára s az idegen metszők ottlétére. A balgatag hit látássá erősödött s a látásnak csakhamar akadtak tanui, de koholói is. A biróság vizsgáló embereit is magával hurczolta ez a hiedelem. Ezek az emberek, noha egyébként mivelt, tanult s józan férfiak, azt gondolták, hogy a lányka eltünésének napján az eszlári zsidók közt valami különös, valami szokatlan dolognak kellett történni. Hiszen ha egész hitközség szeme láttára, fényes nappal veszik a keresztyén szüz vérét: lehetetlen, hogy ama napnak történetéből valami gyanus tárgyi jelenséget kipuhatolni ne lehessen.

De mi hát a vérvád? Minő alakban jelentkezik az az emberi cselekmény, mely a vérvádra okul és alapul szolgál? És ha csakugyan van ily cselekmény, mik azok a mellékkörülmények, melyek azt saját fajtáju különös bünténynyé teszik?

A nyájas olvasó ne mosolyogjon e kérdésen. Ne is borzadjon meg. A nyelvtudósok, a néprajz és összehasonlitó néptan buvárai, a különböző hitregék magyarázói sokkal furcsább és sokkal fontosabb kérdéseket is támasztanak, s azokra teljes tudományos buzgósággal keresik a kielégitő feleletet. A vérvád minden esetre eleven tünete a tömeg időnkénti gondolkozásának. Alakja tehát arra, hogy megismerjük, eléggé érdekes.

A magyar irodalom nem ismeri. A magyar nép hagyománya se ismeri. De kell lenni valami német leirásnak, mely ezzel foglalkozik. Az eszlári vérvád biróságához beküldték ezt s a biróság vizsgáló tagjai lehető figyelembevétel czéljából az ügy irataihoz csatolták. E leirás szerint igy áll elő a vérvád alapját képező cselekmény:

A páskához, a mit maczesznak is neveznek, kóser liszt kell. Kóser szó a közhasználatban azt jelenti: tiszta. Az őrlésnél rabbinak vagy legalább egyházfinak kell jelen lenni, másként a liszt nem lehet kóser.

A kóser lisztből a rabbi felügyelete alatt készül az áldozó páska. A rabbi megáldja a páskát, héber nyelven imádkozik s imáját igy végzi, de már német nyelven: »Ime ez a páska vértől, vérből, vérben és vérhez. Vegyétek s nőjjetek és tenyészszetek általa, hogy egészségesek, erősek és tiszták legyetek. Tartsátok meg a törvényt szigoruan.« Erre minden jelenlevőnek páskát ad s kiki azt áhitattal eszi. Hatása az, hogy a ki eszi, nemcsak bűntől, de betegségtől is mentes. A páska elkészitésének módja se a zsidó szentirásban, se a talmudban nincs leirva, de a hagyomány tisztán őrzi. Tizenhárom zsidónak kell ott jelen lenni, kik nagy esküt tesznek a titoktartásra. Ártatlan keresztyén száritott vérének porát keverik a lisztbe. Rendesen szüznek vérét szerzik meg. A vérből, mikor azt megszerzik, haza is visznek s a küszöb körül vele a falat befecskendezik. Az áldozatot összedarabolják s darabonként eltüntetik.

Igy él a vérvád alakja a babonás ember képzeletében. Egyik s másik részét még bővebben is kiszinezik, kiczifrázzák. Tanult ember, de minden más tiszta gondolkozásu ember is első pillanatra észreveszi, hogy az egész kép szertartások, vallásbeli jelszavak s hitregék össze nem függő csonka részleteiből van egybeillesztve. és összekoholva. Lehet ujabb keletü is, lehet régi is. De tartalma és iránya szerint a középkori zsidóüldözés koránál régibb nem lehet.

Bizonyos az, hogy a magyar nép nem ismeri s hirét se hallotta. Sőt akkor se hitte el, a mikor husz év előtt rettenetes izgatás nagy szenvedélylyel sugta fülébe. Én magam a nép körében soha nem hallottam.

Nem is foglalkoznám én ezzel az oktalan babonával, ha komoly biróság s a nemzetek figyelme és érdeklődése egykor nem foglalkozott volna vele. S ha a per változatai közt az emberi lélek nagy és fenséges kitörései nem lobbantak volna fel szemeim előtt. Méltók arra, hogy az irói művészet örökitse meg őket.

A LÁNYKA ELTÜNÉSE.

I.

(Solymosi Eszter. – Édes anyja. – A szegénység. – Huri Andrásné. – A nagy meszelés április 1-én. – Mikor és kik látták Esztert utoljára? – Anyjának panaszai. – A vérvád megalakulásának külső körülményei.)

A lányka neve Solymosi Eszter volt. 1867-ik évben, deczember hó 9-én született, tehát 14 éves, három hónapos és huszonhárom napos volt 1882-ik évi ápril 1-én, a mikor eltünt. Életkora fontos kérdéssé vált utóbb a perben is s az orvostani és élettani tudományos kutatások mezején is. A lányka korának vizsgálata kicsinynek látszó, jelentős észlelésekre vezetett. Nagy elmék, nagy tudósok, világszerte ismert nevü férfiak foglalkoztak vele nagy komolysággal. A lányka neve egy kis fejezetnek czime a tudomány történetében.

Anyja özvegy Solymosi Jánosné, születési nevén Jakab Mária. Vagyontalan, szegény napszámos asszony, tisza-eszlári lakos. Vallására nézve keresztyén, kálvinista s gyökeres magyar fajta. Három élő gyermeke volt akkor. János nevü fia, akkor már 24 éves; Zsófi nevü lánya, akkor 17 éves és Eszter. Az anya a lányka eltünésének idején 47 éves volt.

Napszámból élő szegény özvegy asszonynak szegény a sorsa, de szegény a gyermekének sorsa is. Mi a napszám faluhelyen, a Tisza partján, a mit egyes asszony megkereshet? Nyolczvan fillérnél többre számitani nem lehet naponként. S vannak ünnepnapok, a mikor nincs munka s nincs napszám. A téli napok nagy részében épen nincs munka. Néha-néha beteg is az özvegy asszony. Egész évi keresete sehogy’ se rug többre 200 koronánál. Egy-egy napra esik általában ötvennégy fillér, a régi számitás szerint huszonhét krajczár.

Ebből kell az özvegy asszonynak lakást fizetni s a tél hideg napjain fütőt szerezni.

Ebből kell negyed magával élni, a mindennapi élelmet, húst, lisztet, zsiradékot, sót, tüzelőt beszerezni.

Ebből kell magát és három gyermekét ruházni.

Ebből kell adóját fizetni, közterheit leróni az államnál, az egyháznál, a papnál, tanitónál, orvosnál, gyógyszerésznél.

Ebből kell az élethez való kedvet is naponként összegyüjteni s fentartani; a lélek nyugalmát a kétségek rohamai közt megőrizni, a gyermekeket szeretni s azok jövőjéről gondoskodni.

Miként lehet ez?

A bölcsek, az állam kormányzói, a gazdagok, a népnek gondviselői, kisértsék meg azt a napi 54 fillért naponként négy ember közt felosztani lakásra, fütőre, élelemre, ruházatra, adóra, betegségre, életkedvre, munkaerőre, szeretetre. Vajjon hány fillér esik egy-egy embernél mindezekre külön-külön?

Nem lehet kiszámitani.

Azonban a szegénység bölcs és találékony, néha a lángelme erejéig találékony. Csak épen önmagától nem tud szabadulni.

Szegény volt az eltünt lányka sorsa is.

Tizenkét éves koráig anyja mellett volt. Azután elszegődött, cseléddé vált. A magyar közbeszéd azt mondja: másnak lett keze-lába. A mikor legszebb, legkedvesebb, legokosabb a lánygyermek: akkor kellett anyjának őt elbocsátania. A mikor szabadságban, napfényben, játékban és tanulásban kellene idejét a gyermeknek tölteni: akkor kell elszegődnie s idegen emberek közt cseléddé, szolgává lennie.

Az eltünt lányka 1880-ik évi szeptembertől a következő uj évig Pap Albertéknél szolgált. Fizetése: enni-inni való, egy kis ruhácska s néhány korona volt. Az egész 1881-ik évet már a falun kivül tanyai birtokon töltötte. Szilvássyné nevü birtokos tanyáján volt egy tanyai alkalmazott, Olajos Bálintné nevü özvegyasszony, maga is cseléd, ő fogadta magához cselédnek. Ez a tanya öt-hat kilométer távolságra van a falutól. Innen már ritkán mehetett haza édes anyjához, ritkán láthatta isten házát s játszó gyermekpajtásait. Az 1882-ik év elején kilépett a szolgálatból, hazament édesanyjához s a mellett töltött két hónapot. Márczius 1-én azonban ismét elszegődött Tisza-Eszlár-Ujfaluban lakó Huri Andrásnéhoz. Asszonyának születési neve Olajos Julianna. Élt férje is. Ezek se voltak épen vagyonosak. Volt kis házacskájuk s Huri András, ha jól emlékszem, valami csősz vagy kerülő volt, valami alsórendü közember.

Itt szolgált az eltünt lányka egy hónapig.

Nagy kérdéssé alakult e perben: vajjon a szolgálatadók jó szivvel voltak-e az eltünt lányhoz? Huri András nem igen lehetett a lányhoz se szelid, se mord, mert ő kevés időt töltött otthon. Huri Andrásnéra a vizsgálat adatai azt bizonyitják, hogy kedvelte a lánykát s jól bánt vele. Igy nyilatkozott a lányka anyja is. Maga Huriné annyit mond, hogy csak egyszer dorgálta meg egy hónap alatt: az eltünés napjának reggelén. A megdorgálás okát, körülményeit s mértékét nem beszélte el. Egyébként azt vallja, hogy csendes, szelid gyermek volt az eltünt lányka.

Nyájas olvasóm ne gondolja, hogy csupán irói kedvtelésből vázolom az eltünt lányka élete sorát oly részletesen. Okom van nekem erre. E munka folyamán egészen kigömbölyödik az az ok. De majd később. A hol a fölött elmélkedünk: miként fejlődik az évek sora szerint az a gyermek, a ki születése pillanatától kezdve szegény, és serdülésének első napjaitól kezdve mindig idegenek parancsára végez cselédmunkát.

Április első napján nagy dolog volt Huriné házánál. A házat külső és belső tisztogatás alá kellett venni.

A magyar földmives a faluban rendesen kétszer végez évenként nagy tisztogatást. Szent György havában a tavaszit s Szent Mihály havában az őszit.

Festett vagy szőnyeges, vagy deszkával bevont fala nincs a parasztnak. Ő kivül-belül ugy meszeli be házának falait. Szobájának sincs deszkapadolata. Az a padolat vert, sulykolt, döngölt agyagból áll, melyet hetenként vagy havonként szines agyagfolyadékkal bevonnak, gyakran sárral ki is tapasztanak, hogy sima legyen s ne gödrös.

Nagy tisztogatás napján minden butort, szekrényt, edényt s ruhanemüt kiraknak a szobából az udvarra. A falakat szép tiszta fehérre bemeszelik, a sárpadlót rendbehozzák; a kályhát, gerendákat, ajtót, ablakot leporolják s mikor a meszelés kissé megszáradt már; az udvarra kirakott butornemüeket akkor rakják vissza a szobába.

Kivül is megmeszelnek minden falat hófehérre. Azután kitapasztják és fölkenik a ház hosszában nyuló keskeny pitvart, tornáczot vagy gádort, a hogy vidékenként nevezik, végül a Tisza melletti falvak nagy részében a házfalak alját egy lábnyi magasságban szines föstékkel beföstik, beecsetelik. A fösték többnyire vagy kék, vagy feketeszinü. Amazt kékkőnek vagy gáliczkőnek, emezt koromnak nevezik Eszláron. A föstéket boltban árulják a szatócsok.

A tisztogatás napja reggeltől estélig munkával telik el. E napon nem is főznek s meleg ételt nem is esznek. Sőt délben még egy kis kenyér- és szalonnaevésre is alig kerül idő. Étlen, szomjan kell sietősen dolgozni egész nap.

Délelőtt tiz-tizenegy óra tájban Huriné beküldte a lánykát föstékért Ó-faluba a boltoshoz.

Lett volna ugyan boltos közelebb is, de csak zsidó. Azonban az eszlári zsidók szigoruan megtartják az ünnepet s kivált husvét szombatján be volt zárva minden boltjuk. Az Ó-faluban volt egy keresztyén boltos, Kohlmájer József nevü, ide kellett bemenni a lánykának.

Huriné Uj-faluban lakott, ennek is a déli végéhez közelebb, Kohlmájer boltja pedig az Ó-falu északi végéhez feküdt közelebb. A kettő közti távolság a kissé kanyargós utczákon bőven megvolt harmadfél kilométer. Oda és vissza tehát a lánykának több mint öt kilométernyi utat kellett tenni. Meglehetős szapora lépéssel ez egy egész órai út.

Hogy ezt az utat pontosan mely órában végezte a lányka: ez jelentős dolog.

Azok, a kik a vérvádat támasztották, először ugy eszelték ki a dolgot, hogy a zsidók a lánykát az esti órákban ölték meg, a mikor a pálinkaügy tárgyalása miatt az imaház pitvara ki volt világitva. Ámde azt semmi jelenséggel és semmiféle tanuval nem tudták hihetővé tenni, hogy idegen metsző este is lett volna az imaházban. Azt a gyanut pedig, hogy csupán eszlári zsidók ölték volna meg a lányt, az eszlári keresztyén nép kinevette, kigunyolta.

Oly időpontot kellett tehát a vérvétel idejeként kiokoskodni, a mikor az idegen metszők ott voltak az imaházban. Ez az időpont reggeli 8 órától legkésőbb délelőtti féltizenkét óráig állhatott elő. Azt a józan köznép egyik-másik tagjának fejébe is be lehetett verni, hogy messze földről jött s oda visszatérő idegen, ismeretlen metszők képesek lehetnek a keresztyén szűz vérének megszerzésére.

Huriné azt mondta, féltizenegy óra tájban küldte a lányt föstékért. Adott a kezébe kék föstékért két krajczárt, koromért – fekete föstékért – szintén két krajczárt.

Ha igy volt is: a lányka nem ment egyenesen a boltba. Elfogta az úton először a közeli szomszédságban lakó Lánczi Gáborné. Kikérdezte: hova megy? Mikor megtudta: ő is adott a lánykának egy krajczárt, neki is hozzon himest vagy föstéket. Himesnek nevezik ott azt a börzsönyforgácsot, melynek szines levével föstik a husvéti pirostojást. – De elfogta a lánykát Csordás Gáborné is, ő is kikérdezte s ő is két krajczárt adott a lánykának, hogy neki meg hozzon ezért csizmasarokra való patkószeget. Mindebben idő telt.

Kohlmájer a boltos azt mondja, hogy a lányka déli 11 óra tájban volt nála s nyolcz-kilencz krajczár ára veres és kék festéket vásárolt. Ez a boltos hat hét mulva, sőt még később május 20-án vallott a biró előtt. A föstékben nyilván tévedett, mert a lányka veres föstéket nem vásárolt, hanem kéket és feketét s tojásra való himeset. A krajczárok számában is tévedett, a patkószegről pedig nem emlékezett meg. Tévedhetett tehát a pontos idő meghatározásában is. Ez nem is csoda. Ötven nap mulva melyik boltos emlékezik biztosan arra, hogy egy ismeretlen, jelentéktelen cselédlány hány órakor fut be hozzá pár krajczárnyi áruczikkért?

A lányka testvérnénje, Solymosi Zsófia, május 20-án azt vallotta, hogy tizenegy óra tájban találkozott a lánykával, a mint jött vissza a boltból, látta is kezében a sárga kendőbe kötött föstékcsomagot. Május 30-án másként mondja az időt. Azt mondja: 11 és 12 óra közt találkozott a lánykával, a mikor az még csak ment a boltba. Szeptember 8-án is nyilatkozott s akkor azt mondta, hogy visszajövet is látta a lánykát, de akkor se volt még déli 12 óra. – Ez a tanu ingadozik az időre nézve.

Van még két tanu.

Rózenberg Herman ó-falui lakos, boltos és pálinkamérő déli 12 és fél órakor bort vitt ajándékba a Taub Emánuelnél ebédelő két idegen metszőnek. De miután szombat volt, nem maga vitte, hanem keresztyén cselédjével vitette. Cselédje Solymosi Zsófia volt. Ekkor találkozott vele együtt Solymosi Zsófia később eltünt Eszter öcscsével az utczán s beszélgettek is pár perczig. Ugyanekként adja elő a találkozás esetét és idejét a 14 éves Rózenberg Rózi is, Rózenberg Herman leánya.

Több megbizható tanut az eltünt lányka utolsó perczeiről nem találtak. Később, több mint egy év mulva, akadt ugyan a végtárgyalásnál még néhány tanu, de hogy ezek vallomása mit jelent, arról később szólok.

Feltünt nekem már akkor is, hogy a vizsgálóbiró se Csordás Gábornét, se Lánczi Gábornét rendesen ki nem hallgatta az időre nézve, a mikor ők a himesre, illetőleg a patkószegre pénzt adtak a lánykának. Van valamely gondolatom erről a látszatos mulasztásról, de annak kifejtése is később lesz helyén.

A lánykát tehát déli 1 óra után nem látta többé senki. Huriné, mint mondja, hiába várta haza. S ugy állitják a tanuk, hogy már déli 12 órakor csodálkozott Csordás Gáborné előtt, hogy az a lányka oly sokáig késik.

Solymosiné, az anya, azt mondja, hogy Huriné már délután 2 óra tájban átment hozzá s kérdezte, hogy a lányka nem ment-e haza, vagy hogy ő, az anya, nem bizott-e rá valamit, nem küldte-e valahová? Ekkor tudta meg leánya elmaradását.

Elmult a nap, elmult a rákövetkező éjszaka is s a lányka nem került meg. Vasárnap az anyja már végig járta a falut és sirva panaszkodott, a kivel úton-útfélen találkozott, hogy elveszett Eszter lánya, nem látták-e valahol, nem hallották-e hirét?

Igy állott szóba vasárnap délután Sarf Józseffel is, a zsidó egyházfival, a kinek lakása előtt vezet el az út Uj-faluból Tót-faluba is, Ó-faluba is. Sarf azt mondta neki:

– Ne busuljon szomszédasszony, megkerül a lánya, csak valahova elbódorgott. Történt már ilyen eset Hajdu-Nánáson is, ott is elveszett egy gyerek, már a zsidókra kezdték ráfogni, hogy ők emésztették el, de azután csak hazajött a gyerek, valahol a zsombékok közt aludt hosszu ideig.

Igy beszéli el Solymosiné is, igy Sarf is, tehát kétségnek nincs helye, Sarf mindig azt hitte, hogy a vérvád gondolata e vigyázatlan ötletből sarjadzott ki. Én is azt hiszem.

Sarf bizonyára nyilvánitotta e véleményét az első napokban mások előtt is. De Solymosiné épen elmondta mindenkinek. Harmadnapon már mindenki beszélte, a ki a lányka eltünte iránt érdeklődött. Azonban a falubeliek, férfiak és asszonyok, teljes képtelenségnek tartották a vádat és sehogy se hihették, hogy a zsidók révén veszett volna el a lányka. Egyelőre a bánkódó anya se tartotta a gyanút komolynak.

Április 4-én mégis elment Vencsellőre, fölkereste a közigazgatási járás főnökét, Jármy Jenő szolgabirót s jelentette neki lánya eltüntét. A szolgabiró megkérdezte, mi a véleménye: miként tünt el? Azt felelte, hogy az ő véleménye szerint a zsidók emésztették el s azért szeretné, ha a hatóság a zsidó imaházat megvizsgálná; – igy vélekedik a falu is. A szolgabiró azonban megnyugtatta, sőt figyelmeztette, hogy ilyesmit ne higyjen, akárki akármit beszél vagy gondol.

A napok teltek. Az eltünt lánykának semmi nyoma nem mutatkozott. Eltünéséről hivatalos körözést bocsátottak ki, melyben ott volt személyleirása. Ennek se lett semmi sikere. De az emberek agyában mindenféle feltevés keletkezett. Részletesen kinyomozni azonban senkinek se jutott eszébe, hogy az utóbbi napokban a lányka miként viselkedett, nem volt-e beteges és képzelődő, nem voltak-e kedélyének háborgó vagy fájdalmas kitörései, érzésében s gondolkozásában nem voltak-e észrevehető zavarok s mi történt közte és asszonya közt az utolsó órákban?

Mindez hiányzik az összes vizsgálat anyagából. A mikor nekem a törvény alkalmat nyujtott a vizsgálat menetét megtekinteni s azt ellenőrizni, akkor már késő volt ez iránt nyomozni. De erkölcsileg is lehetetlen lett volna. Oly erőszakossá vált a vérvád közvéleménye, hogy a védelemre hivatott igazságszolgáltatási férfiaknak lehetetlen volt a tanukkal való érintkezés. E férfiak tisztán védekezésre szorultak, az igazság kideritésére semmit nem tehettek.

De mi volt hát az igazság?

E kérdésre adok feleletet, de csak a munka végén. Oly zavarossá lett az ügy, sok véletlennek találkozása és sok mesterkélten készitett jelenség, sok tudományos kérdésnek eltorzitása, a népszenvedélynek vitát nem türő sok megállapodása oly homályossá tette, ugy összekuszálta az egész eset képét, hogy a mig minden tünetet és jelenséget egyenként meg nem vizsgálunk s azok eredetét, természetét s valóságát föl nem deritjük: az egyszerü és valódi igazságról alig lehet szólani.

Az eltünésnek több oka lehetett.

Lehetett baleset.

Lehetett öngyilkosság.

Lehetett ismeretlen helyre távozás vagy elhurczolás.

Lehetett közönséges gyilkosság vagy emberölés. Lehetett természetesen az is, hogy egy vagy több zsidó ölte meg s tüntette el a lánykát.

De a zsidóság elleni gyülölködés elemi erővel tört ki. Készülődött ez már évek óta, de a lányka eltünése lobogó lángra szitotta. A napi sajtó elkezdte tárgyalni az ügyet. A törvényhozás képviselőházában fenyegető kérdést intéztek a kormányhoz s hangosan vádolták a közigazgatást és igazságszolgáltatást, hogy nem teszi meg a kötelességét. A felzuditott közvélemény nem fontolgatott. Egyszerünek és világosnak látta, hogy a zsidók vették a lányka vérét. Senkinek se jutottak eszébe az eltünés egyéb lehető esetei. Lezugták azt, a ki más lehetőségről is beszélni mert volna. A sajtó a multnak avarjából napfényre hozta a megtörtént vérvád-eseteket. Magyarországon is volt a XVIII. században kettő. Az évkönyvek korábbi századokból is feljegyeztek kettőt. Németországban a középkor utolsó századaiban húsz-harmincz esetet is följegyeztek. Az emberek nem tünődtek, az évkönyvirók tévedésének lehetőségét meg nem engedték. Vitathatlan bizonyosságként kiáltották ki, hogy ha lehetett vérvád a multban: lehet ma is s az eszlári lányka eltünése mindenesetre a vérvádnak különös bűncselekménye.

Sohase csodálkoztam a fölött, hogy végre Tisza-Eszláron is akadtak, a józan, higgadt, hirtelen fellobbanásra sehogy se hajlandó okos magyar nép közt olyanok, a kik a külső és viharos izgatásra utóbb elhitték vagy, a mint mondani szokás, szerették hinni, hogy a vérvád babonás módozatai közt a zsidók emésztették el a szegény lánykát.

Solymosiné május 4-én ujra elment Jármy Jenő szolgabiróhoz s most már nyomatékosan jelenthette, hogy az egész ország hiszi és tudja, mi történt; az országgyülés is felszólalt, a hirlapok is tudnak már mindent, az egész falu egy véleményen van, már a kis gyermekek is erről beszélnek; tartson tehát vizsgálatot.

A szolgabiró higgadt és komoly férfi volt, maga közvetlenül a babonaperbe beleavatkozni nem akart, irt hát levelet a községi birónak Tisza-Eszlárra, hogy a helyben szállongó hirek és hiresztelések tárgyában tartson nyomozást s erről nyujtson be hozzá jelentést.

Ezt a levelet Solymosiné hazavitte s a községi birónak átadta.

A községi birót Farkas Gábornak nevezték. Elemi iskolákat végzett, irni és olvasni jól tudó, eszes, mozgékony, sőt furfangos elméjü mezei gazdaember az ugynevezett parasztok osztályából. A vérvád későbbi körülményes megalakulására ő többet tett, mint rajta kivül mindazok, a kik vele együtt közreműködtek.

Nem hiszem, hogy olvasta vagy hallotta volna, hogy a mult században miként szokták a vérvádat megalakitani s ahhoz a bizonyitékokat összegyüjteni. De ő azért a maga eszével azt kitalálta.

A vérvádak rendezőinek se nálunk, se másutt soha nem volt alkalmuk ahhoz, hogy felnőtt, értelmes, kifogástalan tanukhoz s kétségtelen tárgyi jelenségekhez juthattak volna. Találtak vagy készitettek bizonyos jeleket, azok alapján és azok segitségével az emberek lelkébe sugalmazták a vérvádat, azután fölkeltették a gyülölet és boszu szenvedélyét s végre kerestek és fogtak tanukat. A tömeg, ha szenvedélye már fölkelt, csak boszuló sikert követel s e czélból nemcsak elnéz, hanem meg is követel minden erőszakot, sőt könnyedén gyakorol erőszakot maga is. Törvénynyel, alakisággal, védelem szentségével, az embernek természetes jogaival nem törődik.

A vérvádhoz először is valami emberi holttest szükséges. Fiué vagy lányé, de leginkább lányé. A középkor közepén s végén felnőtt ifjak holttestét is gyakran szerepeltették. A damaskusi vérvád esetében élemedett szerzetes holttestéről volt szó.

Gyakori eset volt hajdan, hogy a holttest körül zsidó irással, héber betükkel, vagy zsidó vallási szertartásos szerek jeleivel ellátott papir, pergamen vagy ruhafoszlány hevert. Annak bizonyságára, hogy ott zsidónak kellett járni. Volt eset, a mikor vashoroggal a tetem bőrére akasztottak egy darab zsidó irást. Magyarországban a sárosmegyei esetben egy gyermeknek bőrén voltak nagy vastag rajzolatokban kék, zöld és veres foltokból zsidó vagy arab betük. Nem föstékkel szinezték ki a bőrt, nem is kivülről való beedzésből támadtak a betü alaku foltok. A foltok olyanok, mintha hullafoltok volnának. A tudomány akkori állása szerint a foltok keletkezését megmagyarázni senki sem tudta. A hullafoltok ismerete is gyenge volt még, s ugy tudom, a törvényszéki orvostan még nem is vette észre. Hogy a hullafoltok zsidóbetük alakját öltsék magukra: ezt természeti és bölcseleti lehetetlenségnek talán nem lehet tartani, de bizonyos, hogy ily alaku hullafoltot, mióta az élettan és orvostan okszerü fejlődésben van, még nem észleltek. De mindegy. A tömeg elhitte, hogy a foltok alakzata zsidó betüt ábrázol, s hogy isten igy akarta a rejtőző bűnöst az igazság szeme elé állitani.