Part 4

Harmadik ok: a kis zsidó gyereknek, Miskának vallomása 6 éves éretlen kora miatt birói hitelre nem érdemes.

Negyedik ok: a megyei borbélynak, Füleky János chyrurgusnak látlelete lehetetlenséget tartalmaz s hamis feltevésen s hitvány babonán alapszik.

Füleky János ellen el is rendelték a tiszti keresetet, valamint Bydeskuthy Imre alispán ellen s mindazok ellen is, kik Köteles Istvánt s a csárdásnét testileg bántalmazták.

Igy végződött a péri eset.

A kis Takács András halálának igaz története sohase derült ki. Csak az bizonyos: nem úgy halt meg, a hogy’ a zilahi megyei itélőszék látta.

A csárdásné eredeti előadása nyomán kellett volna keresni az igazságot. A gyermek nemi szervei össze voltak roncsolva. A két ismeretlen éjjeli csárdalátogató valamelyike szilaj és bűnös pajkossággal rughatta vagy döfhette meg a gyermeket ama kényes helyen halált okozó erővel. Valószinü, hogy mindjárt meg se halt a gyermek, hanem sértetten és erőtlenül elfeküdt az árokban s ott a hóban s a hidegben a hosszu téli éjszaka folyamán állott be halála. A szakértő, a ki vizsgálta, lelketlen és tudatlan volt.

Forrásaim, a honnan az eset részleteit meritettem: a péri kálvinista egyház anyakönyve, a zilahi itélőszék által az ügy tárgyalásáról 1791. évi október 7-én felvett eléggé terjedelmes jegyzőkönyv s az erdélyi egykori guberniumnak ez ügyre vonatkozó iratai.

HUSVÉT SZOMBATJÁN.

I.

(Tisza-Eszlár. – Metszőválasztás 1882 április 1-én. – A pályázók. – A jesiva. – A zsidók istentisztelete. – Nem ismerjük eléggé.)

Kezdjük meg a tisza-eszlári eset hosszu, bonyolult és csodálatos történetének elbeszélését.

Tisza-Eszlár jókora paraszt falu Magyarországon. Szabolcs vármegyében fekszik, a Tisza balpartján. Lakosainak száma mintegy 2700 lélek. Tiszta magyar. A nagyobb és birtokosabb rész kálvinista. Földmives gazda és földmives munkás a népe. Van kálvinista és katholikus egyháza, temploma, papja s népiskolája. A nép iskolázott, értelmes, önérzetes, mint általában a sikföldi magyarság. Vannak benne zsidók is. A zsidó hitközség csak fiókközség. Van egy kis zsinagógája. Van elnöke, előimádkozója, a Bál Tfiló, mint héber nyelven nevezik, rendszerint metsző is. A rabbi székhelye Tisza-Lök, a szomszédságban levő Tiszaparti városka, mintegy 6–7 kilométernyire. A zsidók, egyet-kettőt kivéve, mind szegények s helyi kiskereskedéssel foglalkoznak. A keresztyén lakosság bizonyos régi megszokott fensőbbséggel nézi le a zsidót, de vele emberemlékezet óta barátságos, benső, jó viszonyban áll. A zsidók legnagyobb része beköltözött faj. Családi nevük német hangzásu, de a nép nyelvét, a magyar nyelvet tisztán beszélik. Valami keveset tudnak héberül is. A német nyelvet is értik, de lengyelországi sajátságos tájszólással beszélik.

A falu három részből áll.

A legrégibb s legnagyobb rész a Tisza folyam egyik hajlatában közvetlenül a folyam partján fekszik. Ennek a neve Ó-falu. Itt leginkább az ősi magyar birtokos gazdák laknak. Ettől délre, majdnem egy kilométernyire uj telepités épült; – ennek a neve Tót-falu. S alább még egy nagyobb telepités s ennek a neve Uj-falu. Ez a három együtt alkotja Tisza-Eszlárt. A zsidók mind a három részben elszórtan laknak egyaránt.

Az 1882-ik év tavaszán Taub Emánuel volt a zsidó hitközség metszője és előimádkozója. Őt azonban Tisza-Polgárra választották. A hitközségnek uj metszőről kellett gondoskodnia. Pályázatot hirdetett s a metszőválasztást április 1-re tüzték ki.

Április 1-e szombatra esett. Ez a szombat a közelgő husvét-ünnepnek, a Passzahnak előző szombatja volt. Ezt a szombatot a zsidók Szabbat-Meczórának, de azon a vidéken Hagudotnak is nevezik. Ez az elnevezés ősi vallási hagyományon alapszik.

A metszőnek elég tisztes fizetése van Tisza-Eszláron. Van lakása, kis földecskéje, melyet a hitközség mivel. Készpénzfizetés hetenkint négy forint vagy nyolcz korona a metszésért s tiz korona a hitoktatásért. Mert ő nemcsak sokhet, azaz metsző, hanem májre czédek is, azaz hitoktató. Sőt alkalmilag dájon vagy déjen is, a mi azt teszi: rabbihelyettes. De meg előimádkozó is, mint már megjegyeztem: Bál Tfiló. Bál héber szó s azt teszi: vele biró, hozzá értő. Tfiló pedig azt jelenti: könyörgés.

Volt hát e czimeken a metszőnek tisztes mellékjövedelme is. Születések, esketések, a purim és roshasóna ünnepek s körülmetélések alkalmával kisebb-nagyobb ajándékhoz jutott pénzben, ételnemüekben s egyebekben is.

Szegény ember bizton megélhetett s gyerekeit is eltarthatta.

Metszőnek csak szegény ember vállalkozik. Állásának természete hozza magával. A vagyontalan vagy kis vagyonu zsidó megbecsüli ugyan, de nyomoruságos fizetésben részesiti, – a vagyonos zsidó ád ugyan neki enni-inni, de észrevehető közbecsülésben nem részesiti.

Három metsző jelentkezett Tisza-Eszláron a megüresedett állomás elfoglalására.

Az egyik volt Svarcz Salamon magyar származásu, a ki az orthodoksz zsidók szokása szerint rabbi is lehetett, mert erre is volt készültsége s jogositványa.

A másik volt Bukszbaum Ábrahám, ausztriai származásu Galicziából. Vallástanitó s egy-két év óta már egy magyarországi rabbi veje.

A harmadik volt Braun Lőbi, szintén magyar származásu metsző. Lőbi annyi, mint Leopold.

A három jelentkezőt meg kellett hallgatni, meg kellett vizsgálni a hitközség tagjainak. Melyik tud többet? Melyik a legalkalmasabb? Melyik tetszik legjobban.

A metszésből nem vizsgálják meg. A metszés nem egyéb, mint élelemre szánt állatnak megölése, vére vevése s egyuttal az állat egy-két belső részének megtekintése a czélból, nem-e volt valami betegsége? Elhiszi a hitközség vizsgálat nélkül is, elhiszi csupán a bizonyitványból, hogy ehhez minden metsző jól ért. A zsinagógában, sőt még a pitvarban se lehetne a vizsgálatot megtartani, mert ott metszeni nem szabad, ott vérszenynek helye nincs, ott tisztának kell lenni mindennek.

A vizsgálat másra terjed ki.

Tud-e énekelni? Van-e erős és tiszta hangja? Bizonyos szent énekeknél kiérzik-e hangjából a zsidóság ezredéves nemzeti fájdalma? Elő tudja-e idézni az érzékeny szivek könyeit?

Tudni kell, hogy kis hitközségben a metsző énekes is, kántor, zsidó elnevezés szerint Khazen vagy Khazon.

Azután megvizsgálják bizonyitványait s gondos figyelemmel meghallgatják imáit. Péntek estéjén, szombat reggelén s délelőttjén többféle imát s szent Dávidnak többféle zsoltáros énekét kell elmondani a zsinagógában s a hivők képesek megitélni ezekből, hogy a pályázók közül kiki mennyit tanult, mennyit tud, mekkora gyakorlattal és ügyességgel ékeskedik.

A metszők, a hitoktatók, a rabbijelöltek Magyarország északi részein mind sok éven át járják felekezeti iskoláikat. Ez iskolák neve: Jesiva vagy Jesüve. E szó azt jelenti: összeülés, együttlét, együtt-tartózkodás.

Sajátságos iskolák ezek.

Van egy külön terem. Közepén kisebb vagy nagyobb egy vagy két asztal s körüle padok. A szerint, a mennyi a növendék. A terem neve: Bész-ha-midrás. Magyarul azt jelenti: a magyarázat háza.

Rabbi áll az élén. Az tart előadásokat. A tanulók nem fizetnek semmit neki, de a hitközség külön dijazza a jesiva-tartásért. A tanulónak meg kell vagy meg kellene tanulnia Mózes szent könyveit héber nyelven. Azután a rabbi magyarázza a szentirás tételeit. Utóbb magyarázza a talmudot is. Az istentisztelet szertartásait, az imákat, énekeket, áldásokat, istennek különös dicséreteit, mindazt, a mit a nagy férfiak zsinatai valamikor megszerkesztettek, előadja, betanitja, értelmezi, megmagyarázza.

A szegényebb zsidó fia beül a jesivába nyolcz-tiz éves korában s ott ül husz-huszonkét éves koráig. Délelőtt 9 órától 12-ig s délután 2-től 5-ig. Ha a rabbi tulságosan buzgó, tovább is. A terem vagy nagyon hideg, vagy nagyon meleg. Gondos szellőztetés nincs. A szegény gyermek sokat éhezik, zsenge korában is alig ismeri a játékot, szabad levegőn s napnak szabad fényén alig töltheti nappalait. Bizonyos bánatos egykedvüség vesz lelkén erőt. Üldözött fajának keserü fájdalma szivébe edződik. A reá váró életet komornak látja s ábrándjai Izrael istenéhez fordulnak s a harmadfélezer éves multnak nemzeti dicsőségét keresik föl. Hol keressen más megnyugvást, miben találjon más vigasztalást? Tanitójában nem közönséges embert, hanem magasabb és nemesebb lényt lát. Ő benne a próféták lelke él. Ő az igazi választott népe Izrael istenének. De azért neki, a szegény tanulónak is arra kell törekedni, hogy őt elérje, hozzá legyen hasonlatos s fajának erős istene egykor ő feléje is oda forditsa fényes arczát.

Mi keresztyének nem ismerjük a szegényebb zsidók hitbeli életét. A mi nem csoda. Még a különböző keresztyén egyházak hivei sem ismerik más keresztyén egyházak hitbeli életének titkait. De nem is kiváncsiak.

Még ifju voltam, mikor már kislelküséget vettem észre a magasabb iskolák tanitó rendszerében. S egyetlen felekezetnél se találtam kivételt.

Ismernünk kellett például a zsidó, a mohamedán, a budhista, a kinai vallások elveit, hittételeit, ősregéit, egyházszervezetét. A hellenek és latinok ősvallásának ragyogó meséit éveken át kellett tanulnunk. De a katholikus ifjut arra, miből állanak a protestánsok hitbeli igazságai s a protestáns ifjut arra, mik a római egyház igazságai, meg nem oktatták egyik egyház tanitói se. Ha fölemlitették a másik egyházat, csak kicsinylés és levitázás czéljából tették azt is. Igaz méltánylást a felekezetes gondolkozás alig ismer. Kint az életben okosság, szükség, emberszeretet s gondolkozásunk nemessége parancsolja minden egyház és minden hit igaz tiszteletét, de erre a magasabb tanintézetek alig készitik elő a tanuló lelkét.

A multak maradványa ez a kislelküség.

De a mikor a keresztyén egyházak tanitó intézeteiben is ez a szokás: vajjon nem természetes-e, hogy a zsidók szertartásairól, imáikról, énekeikről, áldásaikról, hálaadó istendicséreteikről alig tud valamit társadalmunk? Együtt élünk velük. Együtt adunk-veszünk, csereberélünk, vásározunk, perlünk, mulatunk, dévajkodunk velük, de a szent házaikban elhangzó istenigék titkaiba behatolni eszünkbe se jut. Se falun, se városon nem törődünk vallásos életükkel.

Pedig a vallások összessége oly fenséges természettudomány! A tudományra törő sóvár lelkek gazdagabb anyagot s magasabb czélt alig találhatnak maguk előtt. S mennyi tévedéstől, mennyi balgatag hittől, mennyi tudatlanságtól s fonák indulattól szabadulnánk, ha egymás hitbeli életét igazán ismernénk!

Társadalmunk tanultabb, miveltebb, sőt tudománymivelő rétegei se ismerik eléggé a zsidók egyházi életét s szertartásaik minden titkát és szépségét. A magyar irodalomban alig van nyoma annak, miből állanak a zsidók egyházi énekei és imái. S ugy hiszem, Európa többi nemzetének irodalma is alig fordit ezekre elegendő és élénk figyelmet.

Köznépünk nagy tömege semmit se tud róla. De ezt sok oknál fogva természetesnek találom.

Elemi iskolákban nem ismertetik. De még felsőbb tanintézetekben sem.

Az istentisztelet énekei és imái héber és talán káldéi nyelven is szerkesztvék. E nyelveket nem értik, még a zsidók tetemes része is csak gyengén ismeri. De meg a falusi zsidónak is meg nem magyarázható különös sajátsága magánéletben is, üzletben s közhelyeken is a német nyelv kedvelése, a mit ugyan megszokott már nála a magyar köznép, de a mely a zsidót az ő szemében mégis némileg idegennek mutatja. Pedig a zsidó mindenütt beszéli s jól beszéli a magyar nyelvet. Némely nemzetiségi vidéken csakis ő beszél az állam nyelvén.

Falusi kisded zsinagógáikban vagy imaházaikban összejönnek ünnepenként a zsidók s éneklik imáikat s szent himnuszaikat. Az ének hangja kihallatszik az utczára s a köztérre. Gyerekek, ifjak, öregek, arra menők megállanak és hallgatják. Nem értenek belőle semmit. A mit nem értenek: az alatt titok is rejtőzhetik. S mindig akadnak együgyü babonás emberek s gyakran akadnak gyülöletszitó besugók és bujtogatók, a kik a köznéppel el akarják hitetni, hogy a zsidók a maguk titkos nyelvén a keresztyének megrontására sóhajtoznak a maguk istenéhez. S a bujtogatásnak meg van a következése, ha mikor valamely ok miatt lázban ég az emberek agya vagy lángra készül lobbanni szenvedélye.

Pedig az imaházak szertartásai, az énekek és imák, az áldások és dicséretek nagyon szépek. Még keresztyén felfogásból, még a költészet és műtörténet világánál is nagyon szépek.

Vannak áldások, könyörgések, fölsóhajtások és dicséretek, melyek még Mózes könyveiből valók. Idősebbek háromezer évnél. Vannak részek és szakaszok a talmudból, Jézus Krisztus korszakának közeléből. Ott vannak Dávid zsoltárai, istennek ama csodálatos és fenséges dicsőitése, melynél szebbet azóta se alkotott a költők lángelméje. Maguk a keresztyének is, kiváltképen Kalvin minden árnyalatu hivei egyik legszentebb egyházi szertartásuknak tartják ezek éneklését. Ott vannak Hammu, Hakhaszid Samuel, Jizmael, Mar Bar Ravina imái és énekei s Halevi Alkabez Salamon, Mózes Ben Majmon s Juda patriárkha magasztos imái és himnuszai. Ott vannak az Atyák megszerkesztett czikkei s a nagy zsinatnak, az Anse Kneszesz Hagdaolónak áldásai. Ott vannak a Bujdosások szomoru és szent dalai. A könyörgések, a hálaimák, a szentirásból és a talmud részeiből szerkesztett énekek, áldások és istendicséretek.

Minden hétköznapra, minden szombat és ünnepnapra, a sátoros és nagy ünnepekre mind ez imák és énekek vannak elrendelve. A szertartásos igék a cziczith és tefilin alkalmazásakor, a thorának a frigyszekrényből való kivételekor s a mikor oda visszateszik, étkezéskor, esketésnél, uj kenyér megáldásánál, ujhold idején, elhunytakért való emlékezésnél mind ezek hangoznak a buzgó hivők ajkairól. Bármiként vélekedik okoskodó s nyereség után nyargaló századunk a vallásokról: mig a vallás tiszteletben részesül s a lelkek égre törő ábrándjait fentartja: addig a zsidók ősi vallása minden jó ember tiszteletét megérdemli.

II.

(Az eszlári zsidók. – A jesivák belső élete. – A pálinkamérésből eredt viszály. – Az idegen metszők egész napi időtöltése. – Koldus zsidók is vannak ott. – A vérvád szerint készülő páska.)

Ama husvét előtti szombaton az eszlári zsidók csaknem minden felnőtt férfitagja ott volt az imaházban. Azért is, mert husvét szombatja volt s azért is, mert akkor kellett metszőt és előimádkozót és rabbihelyettest választani.

Mintegy huszonöt zsidó család lakott Eszláron. Két Lichtmann és két Einhorn család s azon túl a Grósz, Groszberg, Szüszman, Braun, Frenkel, Klein, Löventhal, Veiszstein, Rozenberg, Römer, Junger, Fájerman, Lusztig és Sarf családok. S még ezeken kivül is három-négy özvegy asszony, magános ember. Mindezekről szó lesz többé-kevésbbé e történet folyamában. Vagy tiz család Ó-faluban, ugyanannyi Uj-faluban, a többi Tót-faluban lakott.

S volt a templomban rajtuk kivül még vagy két koldus is, a ki asszonyával s gyerekeivel ez napon épen Tisza-Eszláron kéregetett.

Az istentisztelet nyolcz óra tájban kezdődött s tizenegy óra tájban ért véget. Különösen komoly és ünnepélyes volt e napon.

A három idegen pályázó mind jesiva-növendék volt. Tudni kell, minő hanghoz, minő énekhez szokik az Európa keletén levő jesivák növendéke.

A serdülő ifju a szegényebb jesivákban padon s néha földön ül kopott pokróczon vagy gyékényfonaton. Könyvből, vagy a rabbi előre való mondása után fennhangon mondja vagy olvassa az imát, a fejtegetést vagy éneket. De énekelve mondja még a magyarázat igéit is, még az imákat is. Feje s felső teste előre és hátra hajlik folytonosan s néha oldalra is. Hangjának lejtését mintha magyarázná testének mozgása. Napkeleten, a szent földön, az arabok közt s az Eufrates vidékein divatozik ez a szokás a zsidók és mohamedánok iskoláiban. Kétségtelenül onnan hozták Európába is.

A zsidók története rettenetes és hosszu történet. Az egyiptomi szolgaság, a sivatagon való bujdosás, a babilóniai fogság, a hellenek és latinok kegyetlen uralma, Jeruzsálem pusztulása, a kétezer évi bujdosás és hányattatás nagy szenvedésekkel van tele. Voltak diadalmas és dicsőséges korszakok is. A nagy himnuszok és lángoló istendicséretek ezek emlékezetét tartják fönn. A zsidó faj csodálatos önérzete s istenében helyezett határtalan bizodalma innen táplálkozik.

De szüksége is van erre. Mert énekei és imái, áldásai és könyörgései a nagy nemzeti fájdalmak emlékeit is őrzi. Nagy költői erő van ez énekekben, imákban és áldásokban. A zsidók szertartása a nemzet történetének fölidézése minden nap. Csodálatos hősköltemény, mely azonban szomorusággal teljes. Komor felhők boritják a hivők áhitatát s ezeken át csak ritkán tud áttörni Izrael istenének arcza fényessége. Ez a fényesség tartja fönn a reményt a majdan eljövendő dicsőségre és boldogságra. De a zsidó, a mikor ezredéves szenvedésein kesereg bánatos lelke, csak könyein át látja még a reménység sugarát is.

Ezért hasonlit a zsidók istentisztelete a gyászoláshoz, éneke és imája a sirás hangjaihoz. Mintha most is a babiloni vizek mellett ülnének s hegedüiket füzfára aggatva siratnák elhagyott hazájukat. Ha bizonyos ünnepnapokon idegen ember belép szentegyházukba, mintha egyetlen családot látna, a ki most temeti édes apját, édes anyját.

Az a szennyes és ócska ruhában kuporgó szegény bókher ott a jesivában eltanulja a siró hangot. Nemzedékről nemzedékre mindig egyenlő ez a hang. Néha csöndesen mormolja egyik-másik imáját, majd zokogó kiáltásban tör ki s kiáltó hangja folyton ismétlődő egyenlő hanglejtéssel, mintha bánatos zsolozsmát akarna zengeni.

Versenyre kelt az a három pályázó metsző ott az imaházban. Mindegyik azt akarta bebizonyitani, hogy fajának fájdalmát ő érzi legjobban.

Ezen a napon még se történt meg a választás. Meg kellett azt még fontolni. Aludni kellett rá. Az első benyomás megvesztegetheti az itélőtehetséget. A választást csak husvét után ejtették meg Lichtman Móricz öreg vagyonos zsidó lakásán. Vagy tizenöten jöttek ott össze a hitközség tagjai s a bizonyitványok megvizsgálása után Svarcz Salamonra esett a választás.

Ez lett a nagy pernek egyik főalakja is.

Hogy mit csináltak ez napon összesen és egyenként az eszlári zsidók: ezzel a kérdéssel utóbb sokat foglalkozott a birói vizsgálat. E szombat estéjén csakugyan történt valami, a mi minden szombat estén nem szokott történni.

Ugyanis mind Szüszman Jakab, mind Einhorn József uj-falui lakos s pálinkamérő kocsmáros volt s valamelyik már az előző napokban olcsóbban mérte a pálinkát, mint a másik. E miatt viszály támadt köztük s annak kiegyenlitésére szombat estéjét tüzték ki. Mind a ketten Lichtman Jakab vagyonos haszonbérlőt kérték föl biróul. A választott birósági összejövetelre az imaház pitvarát választották ki s este gyertyagyujtás után ott jöttek össze az egyezkedő felek. Megjelent ott a fölkért biró, azután az egyik fél, testvérjével Einhorn Májerrel és sógorával Römer Jakabbal s megjelent a másik fél is, Szüszman Jakab, az ő tanujával, Grószberg Leonnal. A tárgyalás, vita, egyezkedés sokáig tartott, az utczán járó-kelők és szomszédok az imaházban sokáig láttak gyertyavilágot, esti tiz óra tájban sikerült a kiegyezés.

Sokáig az volt a vizsgálóbiróság véleménye, hogy az esti órákban történt valami az imaházban.

A biróság mást is akart tudni. Azt, hogy husvét szombatján miként töltötték el az egész napot az összes zsidók. A nyomozások sok apró részletet hoztak napvilágra.

Bizonyossá lett, hogy a pályázó metszők egyike se szállt kocsmába vagy vendéglőbe. Rendes vendégfogadó nem is volt Eszláron. Csak apró kocsmák voltak, a hol rendes éjjeli szállást kapni nem lehetett. De a pályázó metszők szegény emberek voltak, pénzük alig volt s eszükbe se jutott kocsmába szállni. Gyalog jöttek oda, gyalog mentek el, a hogy’ sorsuk hozta magával. Régi szokás és jó szokás különben is, hogy az idegen földről jött pályázókat a hitközség tagjai fogadják vendégül.

Svarcz Salamon és Braun Lőbi metszők Taub Emánuel volt metszőnél voltak szállva. A galicziai Bukszbaum Ábrahámot Szüszman Jakab fogadta vendégül. Szüszman algondnoka volt a hitközségnek.

Reggel nyolcz órától kezdve az imaházban voltak közel tizenegy óráig. Onnan a hitközség tagjai hazamentek mind s a metszők is szállásadó gazdáikkal, a kiknél meg is ebédeltek. Délután négy óra tájban ujból az imaházba mentek s mintegy egy óra folyásig lehettek ott.

Ez után csakhamar Lichtmann Móriczhoz mentek ozsonnára. A három idegen metsző s házigazdáik: Taub és Szüszmann. A tanuk ugy emlékeznek: napszálltakor értek oda. Április 1-én hat óra tájban nyugszik a nap. Lichtmann Móricz a legvagyonosabb zsidó volt Eszláron, vagyonát ő maga mintegy 25 ezer koronára becsülte, idős is volt már, közel a hetvenedik életévhez s már e miatt is tekintélyben állott a falubeliek előtt. Illő volt, hogy megvendégelje a metszőket.

Az ozsonna borozgatásból állt s borozgatás közben éneklésből. A metszők szent dalokat énekeltek. Van a a zsidóknak néhány csodálatos szépségü régi, nagyon régi vallásos énekük. Nagy nemzeti fájdalom lüktet ezekben a dallamokban. Sokban emlékeztet bennünket a régi magyar szabadsághősök bujdosó dalaira, az ugynevezett kurucz zene alkotásaira. A hangsulyozás rendjében, a zenei ritmusban van is valami rokonság a két keleti eredetü zene között.

Ott maradtak vacsorán is. Mikor a csillag feljött: akkor ültek le az estebédhez. Szüszman Jakab azonban hamar eltávozott. Neki a pálinkaviszály kiegyenlitésére kellett sietni az imaház előpitvarába, a hová várták a tárgyaló felek. A három metsző és Taub Emánuel esti kilencz óra után távoztak el. Mentek szállásukra, nyomban lefeküdtek s másnap kora reggel haza indultak.

Voltak az napon Eszláron kolduló zsidók is. Mikor a biróság nyomozta őket: minden eszlári zsidó emlékezett rájuk, de nevöket, származásukat s hová való illetőségüket senki se tudta. Igaz, hogy a kéregető, házaló koldust minden dolga iránt kikérdezni nincs is szokásban. A nyomozásnak sokáig nem volt eredménye.

Később azonban a felriasztott társadalom száz meg ezer tagja nyomozott, puhatolt, ügyelt s gyanakodott minden ismeretlen s hajléktalan zsidóra. Ezek segitségével végre a biróság is nyomra jutott.

A koldus zsidó neve Volner Herman, harminczhat éves, nős, szabolcsmegyei származásu. Egyéb foglalkozáshoz nem értett, csak a hajtsárkodáshoz. Eljárt vásárokra s ökörvásárló mészárosok és kupeczek számára hajtsárnak ajánlkozott. Ritkán kapott eféle foglalkozást is, a fizetés is csekély volt s azért leginkább koldulásból élt. Kéregető utjára elvitte feleségét is s négy vagy öt éves kis gyerekét.

A zsidók, még a szegényebbek is, szivesen adnak a hajléktalan koldusnak alamizsnát. Néhány fillér készpénzt, egy kis ételt vagy ruhadarabot. Kivált ha asszonya s kis gyermeke is van.

E napon egy másik koldus is vetődött Eszlárra véletlenül. Ennek a neve Lővi Malvin volt s hir szerint sátoralja-ujhelyi származásu. Ez azonban később ugy eltünt szem elől, hogy a biróságnak nem volt vele alkalma tovább bajlódni.

Ezek a koldus zsidók mind a négyen az egyházfinál kaptak nappali és éjjeli szállást.

Az egyházfi vagy templomszolga Sarf József volt. A falusi nép zsidó harangozónak nevezi, noha a zsidóknak nincs harangjuk. Az imaház közvetlen szomszédságában volt szegényes lakása s a mellett a zsidó fürdőház. Gondozta a fürdőt s istentiszteletek alkalmával az egyházfi teendőit végezte. Mesterségére nézve foltozó varga lett volna, de abból megélni nem tudott. Eljárt tehát mezei munkára a parasztgazdáknak. Volt családja, a melyre még sokszor visszatérünk. Egyetlen tehenén s kevés házi butorán kívül egyéb vagyona nem volt.

Ő adott szállást Volnernak és családjának s a másik szegény asszonynak. Ő gondoskodott arról, hogy a koldusok külön-külön egy-egy zsidónál tisztességes ebédhez jussanak. Az egyik koldusasszony beteges volt s a másik csaknem egész nap azt ápolta. A két asszony azelőtt sohase látta egymást. Volt Sarfnak a házikója mellett egy boglya szalmája. A két koldusasszony annak tövében üldögélt egész napon a napsütötte oldalon. Ápril 1-én még hüvös van, ezen a napon épen hüvös volt, de a mikor a nap kisütött, a boglya tövében kellemes és enyhe volt az idő. Azután a koldus megszokta már az idő viszontagságait.

A koldusok másnap elhagyták a falut. Külön Volnerék s külön a magános asszony. Mindegyik ment a maga barangoló utjára.