Part 3

Felesége, Sára asszony, éjjel-nappal maga volt a csárdában. Nem volt még cselédje se, se nő, se férfi. Napközben ugyan nem volt ebből semmi baj, de este és éjjel mégis félt az asszony egyedül kint a szomszédok nélküli útszéli csárdában. Jöhet részeg garázda ember, jöhet idegen rossz ember is, zajt üthet, rendetlenséget csinálhat, a pénzt és italfélét el is orozhatja, a csárdát mindjárt napnyugtakor be nem lehet zárni: gyönge asszony, apró gyerekekkel a nyakán, hogy’ viaskodjék ily esetben. Volt ugyan egy rozzant pisztolya a mestergerendán, de gyönge asszony kezében az is csak arra való, hogy elvegyék tőle.

Gondoskodni kellett éjjeli házőrzőről.

Volt a faluban egy szegény zsöllér asszony, özvegy Takács Istvánné, ennek volt egy 13 éves fia: Takács András. Az özvegy asszony és a zsidó asszony ugy egyeztek, hogy az András gyerek estennen kimegy a csárdába s ott tölti az éjszakát, reggel pedig hazamegy anyjához segiteni. A zsidó asszony ád ezért valamit Andrásnak vagy az anyjának. S ez igy lesz mindaddig, mig a csárdás zsidó a pálinkafőzést be nem végzi s haza nem szabadul.

1791-ik évi február hó 20-án délután az András gyereknek nem volt kedve a csárdába kimenni. Vonakodásának nem adta okát, talán nem érezte jól magát, de azért anyja szavára mégis csak kiment.

Másnap reggel megy az úton gyalogszerrel Kocsis István, utána ötven-hatvan lépésnyire ballag Zagyva Sári leányzó, hogy száraz ágat vigyen haza az erdőről. Kocsis István nem vett észre semmit, Zagyva Sári azonban észreveszi Takács Andrást, a mint ruhástól fekszik az árokban a csárdától 66 ölnyi távolságban. Kalapja mellette, tarisznyája a nyakában. Szólitja a lány: nem felel, nem is mozdul. A leány az előtte menő Kocsis Istvánnak kiált s azt visszahivja. Ketten aztán nézik, emelgetik a gyereket, költögetik, szólitgatják – mind hiába! A gyerek holt.

Szegény anyja gondoskodik a temetésről. A jó öreg pap nincs otthon, a ki tanácsot adna az anyának, iskolavizsgálni jár a vidéken. De otthon van fia, Réczei Pál, a ki debreczeni akadémikus diák és otthon van a rektor, Sándorfi József. Elég okos emberek arra, mit kell tenni. Hozatnak ki borbélyt Tasnádról, vizsgálná meg a halottat. Megvizsgálja. Se vágásnak, se szurásnak, se ütésnek, se semmiféle külső erőszaknak semmi nyoma a holttest külsején. Bonczolás nem szükséges, ugy vélekednek. A halál nyilvánvaló okát is megmondja a borbély. Igen sülyös volt a szegény gyerek, este bizonyára sok bort vagy pálinkát ivott, a süly megindult s nagy hirtelen megfojtotta.

Ez se épen lehetetlen, hanem azért ehhez a szakértői véleményhez sok szó fér.

Van süly is, van görvély is, szenvedhet a gyerek egyikben is, másikban is, talán valami különös ritkaságként egyszerre mindkettőben is. A sülyt a görvélytől a mai orvosi tudás sok jelből meg tudja különböztetni, ha azonban mindegyik a nyakon támadt duzzadásban jelentkeznék, bizony azt XVIII. századbeli falusi borbély könnyen összetévesztheti. Annyi bizonyos, hogy a gyerek nyakán a két baj közül egyiknek ott kellett lenni, másként az értelmes falusi nép, birák, előljárók, tudós asszonyok a szakértői véleményt szó nélkül el nem hallgatják. Hiszen a sülyt, a görvélyt, a gugát, a nyak és áll körüli mirigyduzzadásokat ők jól ismerik. Azt azonban mégis csak ugy kellett elhinniök, hogy a gyerek este egészséges volt, de az éjjel hirtelen megindult süly hirtelen megfojtotta. Ezt már csakis a borbély különös mesterségbeli tekintélyének hitték el, mert különben ez egyáltalán nem valószinü.

A holttestet eltemetik február 21-én.

Pérhez nincs messze Sző-Demeter, csak ugy tiz kilométer távolságban. Az eset hire már a temetés napján elszállt oda is. Ott lakik az alispán, Bydeskuthy Imre, előkelő birtokos; ősi, törzsökös, előkelő család ivadéka maga is, felesége is, a ki a pálóczi Horváth nemzetségből származik. Tekintélye a vármegye területén az akkori viszonyokhoz képest majdnem korlátlan. Választott kormányzója a nagy vidéknek. Ősapja István, dédapja Ferencz, öregapja Zsigmond, apja szintén Zsigmond mind alispánok; másfél száz éve ők kormányozzák Kraszna vármegyét. Öregapja azonkivül Apaffy Mihálynak, Erdély nagyfejedelmének lovászmestere volt, összeköttetésben áll hát családja Erdély főuri és udvari társadalmával is. Az ő fülébe is eljut a haláleset hire, még pedig gonosz gyanusitás kiséretében. Azt suttogják ugyanis, hogy zsidókézen halt meg Takács András, bizonyosan vérét vették, a tasnádi halottvizsgáló borbély ugyan nem talált a testen külső sértést, de csak azért nem, mert a zsidók valószinüleg megkenték a kezét.

Az alispán előtt ily előadásban gyanusnak látszik az eset, beizen Tasnádra másik borbélyért s a mikor ez megérkezik: kocsira ül s átrándul Pérre. Ott kiásatja a holttestet s nyomban a temetőben, egy odavitt deszkán felbonczoltatja. A borbélynak – név szerint Füleky János mesternek – nincs nagyobb orvosi tudása, mint az akkori borbélyoknak szokott lenni. Tudós orvos különben is kevés volt akkor mindenfelé. Ha volt is: csak nagyobb városok területén. A gyakorlati orvoslás voltaképen csak szabályozott és engedélyezett kuruzslásból állott. A borbélyság kézműipari foglalkozás volt, a borbélyok czéhet alkottak; voltak inasok, fölszabadult legények s remekes mesterek, mint a szücsöknél, csizmadiáknál. Ők voltak megfelelő esetekben a biróságok orvosi szakértői. A kórboncztannak akkor még mint nagyterjedelmü szaktudománynak talán hire se volt; az élettani, kórtani és boncztani ismeretek fölötte hézagosak és kezdetlegesek voltak.

Bizonyitja az uj tasnádi borbélynak eljárása is.

Gondosan megvizsgálja a halott külsejét s azon semmi sértést, szakitást, metszést vagy szurást nem talál. Ezt teljes bizonyossággal kijelenti. Hiányzik tehát a külső erőszaknak minden nyoma.

Hogy azután a bonczolásban mire terjeszkedett ki, azt miként végezte, a koponyát fölnyitotta s az agyhártyákat és agyat megvizsgálta-e, a zsigerekre s a nagy véredényekre s általában a nemesebb belső szervekre forditott-e figyelmet: nem lehet tudnom, minthogy az orvosi látleletet nem tudtam megtalálni. Teljesen szavahihető, értelmes tanuk azt állitják, hogy a mikor a holttestet az árokból kivették, már akkor is észlelték, de most a bonczolásnál a borbély is mutatta a jelenvolt közönségnek, hogy a halottnak nemi szervei egészen szét voltak roncsolva, – de hogy ez a roncsolás mily alaku és természetü volt, miből és miként keletkezett; sebzésből, szakitásból, genyesztő kórból vagy állatok marásából származott-e s lehetett-e a halálnak oka: ezzel se a közönség, se a borbély, se később az itélőszék nem törődött.

Hanem a feljegyzésekből s az itélőszék tárgyalásaiból bizonyos, hogy a borbély a nyak körül, a szegy és kulcscsontok körül a bőr- és izomrétegeket átmetszette és felnyitotta s mint a jegyzések mondják, a nagy életérhez, mely az agy felé irányul, eljutott. Ez alatt valószinüleg a carotis nevü nagy vérvezető szervet értették. Mikor a borbély odáig jutott: az eret megmetszette s közbámulatra nem ömlött belőle a vér. A borbély ekkor e szavakat mondotta:

– Kóser volt ez a gyerek, kivették ennek a vérét, nem maradt ebben semmi vagy igen kevés vér.

Kóser!

Ez a durva pajkossággal kiejtett szó adta meg a meginditott bűnpör jellegét. Hiszen a kóser szó csupán a zsidók szava. Csak a zsidók keresik a kósert, mikor az ennivaló élő állatot megmetszik. Ha kóser volt a szegény kis Takács András, akkor azt mások meg nem ölhették, vérét mások nem vehették, egyedül csak a zsidók.

A vérvád irtóztató babonája nyomban feléledt százados szunnyadtából. Keresztyén vér kell a zsidóknak s ime, most a szegény péri özvegyasszony fia lett az áldozat!

A nagyközönség természetesen nem tudós a boncztanban. Nem tudós a hatalmas alispán se, de a csendbiztos se. S azonfelül valamennyi szentül hisz a szakértőnek. Elhiszi, hogy a holttest életeréből azért nem folyik a vér, ha az eret átmetszik, mert nincs benne vér. Holott tudnia kellene, hogy azért nem folyik, mert az agynak, szivnek, tüdőnek nincs többé mozgása s az életnek gépezete megállt. Elhiszi, hogy a szegény kis Takács Andrásnak vérét lehetett venni a nélkül, hogy testén bárhol is sebet ejtettek volna. Sőt elhiszi, hogy az ejtett sebet a zsidók valami csodálatos hatásu titkos írral a halál után nyomban behegesztették annyira, hogy azt többé észrevenni nem lehetett. De hát minden babonás pör, minden boszorkánypör ilyen. Buta hiedelmekből származik.

A borbély véleménye után meg kellett inditani a vizsgálatot. Az alispán kirendeli vizsgálóbirákul Erdődi Ferencz szolgabirót és Németi György megyei esküdtet. Hivnak magukkal csendbiztost s tiszti hajdukat. Kijön maga az alispán is. Letartóztatják s egymástól elkülönitik a zsidó csárdást, a feleségét s a kis Miska gyereküket. Kikérdezik őket a halálesetről.

A csárdás, Salamon Ábrahám, nem tud mondani semmit. Ő nem volt otthon, kint volt a hegyen a pálinkafőzőnél, vele volt embere, Köteles István.

A csárdásné: Ábrahám Sára már tud az eset körülményeiről. Igy adja elő a dolgot: Az András gyerek estennen, szokott időben odament. Jó későcskén két ismeretlen oláh ember ment a csárdába borozni. Ivás közben kértek enni szalonnát. A zsidó asszony nem tart szalonnát. Azt mondja: A faluban árulják a szalonnát. A két oláh rászól: Hozzon hát a faluból. A csárdásné azt feleli: Ő nem hoz, nem hagyhatja ily késő este házát és gyermekeit, hanem majd beküldi a faluba Takács Andrást. Igy is történt. András elindult, de a két oláh is fölkelt s utána ment a gyereknek. Elmulik jó nagy idő, nem jönnek vissza se a gyerek, se az oláhok. Az asszony rosszat sejt, magához veszi gyerekeit, elfut velük a falu felé. A falun kivül, az ugynevezett Iro-Málon vagy Iro-Mályon oláhok laknak. Ezeket közelebb éri s ott fölzajgatja az embereket s elmondja nekik az esetet: Két oláh, két ismeretlen ember, elment az András gyerekkel, nem látták-e valahol? Menjenek segitségére, kisérjék őt haza, talán házát addig már fel is verték az idegenek.

Ez történt. Néhány ember vele megy, hazakiséri, otthon a csárdában nem találnak senkit, a gyertya se ég, se az oláh idegeneknek, se az András gyereknek semmi nyoma, azok nem jöttek vissza, de azért a ház sincs feldulva, nem hiányzik semmi, az aprópénz az asztalfiában, a nagyobb pénz a ládafiában, a pisztoly a mestergerendán, bor, pálinka a pinczében s minden ruha a szobában érintetlen.

Csak az András hiányzik, a kit azután reggel Zagyva Sári megtalál az árokban, de – holtan.

A vizsgáló tisztviselők a zsidó asszony beszédét nem hiszik el.

Igaz ugyan, hogy késő este az iromályi oláhokhoz futott s ott zajt ütött, a mint elbeszélte, de ezt csak furfangosságnak vélik a gyilkosság elpalástolására. Akad tanu, a ki azt mondja, hogy este elment a csárda előtt, be is nézett az ablakon s ugy látta, hogy az a két oláh nem is oláh volt, mert magyarul beszélgettek. Azután miért ölték volna meg az András gyereket? Miért haragudtak volna rá? Mi hasznuk lett volna a gyilkosságból? S ha már épen gonosztévők voltak: akkor is inkább a házat dulták volna fel s a pénzt, pisztolyt s e félét vittek volna el.

Mindez valószínü.

Döntő dolog azonban, a mit a kis Miska, az öt-hat éves zsidó gyerek beszél. A jólelkü, de együgyü gondolkozásu péri lelkipásztor igy jegyzi fel: »A mindentudó Isten a csaknem csecsszopó zsidó gyerek szája által a zsidók álnokságát és gyilkosságát világosságra hozta.«

Csakhogy a mindentudó Isten mellett a csendbiztosok és vizsgáló tisztek is ugyancsak buzgólkodtak. A kis zsidó gyereket ezek birták szemre-szóra s hosszabb rövidebb enyelgés után beszédét igy vették irásba:

– Otthon volt apád az éjjel?

– Otthon bizony!

– Hát más ki volt még ott?

– A nagy-károlyi zsidó pap, meg az ér-endrédi Óser. De hát még Jakab is ott volt egy gubában. Én az ágyról néztem.

– Volt-e gyertya a házban?

– Volt!

– Hát azután mit csináltak?

– Hát a szegény Andrást a szoba közepére állitják, a gubáját lerántják, azután a lábát egy kötéllel megkötik, ő szegény, sirt, – én is mondtam, ne öljék meg, kivel játszom én ezután? De anyámasszony megfenyegetett s azt mondta: »Nem az András az, te bolond, hanem az ördög, azért kell megölni.« Azután a száját bedugták sárral, hogy ne kiálthasson.

– Hát azután mit csináltak vele?

– A gerendára huzták, azután megvágták a nyakát, folyt a vére.

– A földre folyt?

– Nem a földre, hanem egy óntálba, a tálnak füle volt kétfelől.

– Hát a tálat ki tartotta?

– Apám uram, meg Jakab.

– Hát a zsidó pap és az Óser mit csináltak?

– Azok imádkoztak azalatt.

– Hova tették a vért? Elöntötték?

– Dehogy! Eltöltötték valami edénybe és a nagy-károlyi zsidó pap elvitte.

Igy volt a kis zsidó gyerek beszéde. Ez más fordulatot adott az ügynek.

E szerint a zsidók vették vérét Andrásnak s öten voltak a gyilkosok, ugymint: Salamon Ábrahám, a csárdás és a felesége Sára, továbbá a nagy-károlyi rabbi, az ér-endrédi Óser s a Jakab nevü zsidó.

A nagy-károlyi rabbi neve nem fordul elő az irásokban. Az ér-endrédi Óser keresztnevét szintén nem jegyezték föl. Az a Jakab nevü zsidó Jakab Dávid pelei lakos volt. Ér-Endréd is, Pele is Pérhez közel fekvő falvak, Nagy-Károly pedig, a rabbi lakása, a szomszédos Szatmár vármegyének székvárosa. Ez se nagyon messze fekszik.

Most már határozott irányban mozoghatott a vizsgálat. Most már keményebb vallatóra fogták a csárdást és a feleségét is.

A csárdás szilárdul megmaradt első kijelentése mellett. Ő nem volt otthon se napközben, se éjjel. Ő kint volt a hegyen, a pálinkafőzőben, tanuja: Köteles István.

Ám ez a tanu az akkori felfogás szerint nem vált be igazán. Elmondta ugyan, hogy egész nap, egész éjjel együtt voltak, este együtt feküdtek le s virradatkor együtt keltek föl, tehát a csárdás otthon nem lehetett, azonban tanusága mégis elesett. Azt beszélték ugyanis a faluban, hogy másnapon Köteles István a feleségének, ipának és napának ugy mondta, hogy egész nap együtt voltak ugyan s este is együtt feküdtek le s virradatkor is ott volt a zsidó, de ő éjféltájban fölkelt pipázni s akkor a zsidót nem látta fekvő helyén, tehát ő miatta mégis ott lehetett az a csárdában; – igért is neki a zsidó egy aranyat és két kupa pálinkát, hogy ezt a biróságnak be ne jelentse.

Ez a falubeli beszéd megnyomta Köteles Istvánt. Igaz, hogy ő ezt mereven tagadta, de tagadását az alispán rossz indulatu konokságnak tekintette s azért kegyetlenül megfenyitette. A kinzó vallatás ugyan régen el volt már törölve, de a törvény világos szavai szerint csak a vádlottakra s nem a tanukra nézve. Köteles Istvánt tehát deresre huzták s kemény 30 botütéssel sujtották. Akkor föleresztették s ujra vallatóra fogták. Köteles István sulyos szenvedése daczára akkor is megmaradt első vallomása mellett. Nyomban megint deresre huzták s ujabb 30 kemény botütést mértek rá. Ekkor már megtört. A további bántalmazás életébe kerülhetett volna. Elfogadta tehát, hogy a zsidót éjfélkor nem látta ágyán, tehát miatta ott lehetett a csárdában, a mely oda alig van egy óra járásnyira.

Elővették a csárdásnét, Sára asszonyt is. Hogy kinozták, kétségtelen. A fölebbezési biróság által rendelt pótló vizsgálat folyamán hét tanu erősitette, hogy sulyosan verték, bántalmazták, de a kinzás egyéb részleteiről a fönmaradt iratokban semmi följegyzés nincs. De az itélőszéki tárgyalásnál védekeztek a vádlottak azzal, hogy az asszonyt borzasztó rémitéssel s lelki gyötréssel vették rá a vallomásra.

Az asszony vallomása az, hogy Takács Andrást csakugyan ugy ölték meg, vérét ugy vették, mint a hogy kis fia elbeszélte. Száját betömték, lábait összekötötték, lábainál fogva a mestergerendára fölakasztották, nyakát megvágták s vérét tálba csorgatták.

De mégis nagy különbség volt az ő vallomása s kis fia beszéde közt. Az asszony vallomása szerint se az ér-endrédi Óser, se a nagy-károlyi rabbi nem voltak ott s nem tudtak az esetről, hanem igenis a büntettben együttesen részt vettek még Markovics Ferencz pelei és Markovics Jakab ér-kőrösi lakosok. Mindegyik zsidó.

Az ér-endrédi Óser s a nagy-károlyi rabbi különben is teljesen bebizonyitották másuttlétüket s igy a csárdásné s kis fia vallomása alapján csak a következő vádlottakat vonták vérvád alá:

Salamon Ábrahám csárdást és feleségét

Ábrahám Sára péri lakosokat;

Jakab Dávid és

Markovics Ferencz pelei lakosokat; – végre

Markovics Jakab ér-kőrösi lakost.

Mindezek, mint gyilkossággal vádoltak vasbaverve a vármegye központi börtönében Zilahon helyeztettek el. A vádat ellenük Közép-Szolnok vármegye tiszti ügyésze emelte és képviselte s az ügyet 1791. évi október 7-én tárgyalták.

Az itélőszék az akkori alkotmány és megyei gyakorlat szerint sok tekintélyes biróból állott. A vérvád különössége s az eset nagysága kivánta ezt.

Hajdan az elsőfoku büntető biróság itélő tanácsa nem meghatározott számu biróból állott a vármegyében. Az alispán elnöklete alatt legalább négy biróból, törvényes bizonyságból, jegyzőből és tiszti ügyészből alakitották az itélő tanácsot. Nagy ügy tárgyalására azonban gyakran nyolcz, tiz, tizenkét táblabirót is behivott az alispán.

Ebben az ügyben az itélőszék elnöke volt Hatfaludy Ferencz alispán. Eredetileg német származásu család ivadéka. Őse Hattmansdorfer névvel 1454-ben nyert magyar nemességet. Magyar nevét 1776-ban vette föl.

Az itélőbirák közt van Dobay István és Csomay Mihály. Mind a kettő főszolgabiró, előkelő birtokos, családjuk nemessége az Árpád-korból eredő.

A táblabirák: Baróthy István, Laskay Ferencz, Domokos József, Papp Péter régi nemesek és birtokosok. Alszolgabirák: Biró Pál és Gergelly László. Végül a vármegye főjegyzője Kattra Mihály és aljegyzője: Balássy Sándor. Ime az itélőszék tizenegy tagja.

A vádlottak védői rendes ügyvédek voltak. Legalább ötven tanu és szakértő jelent meg az idézésre. A tárgyalás egész napon át tartott. Nem oly részletességgel, a hogy a mi korunkban szokás, de azért a biróság figyelme kiterjedt majdnem minden fontosabb részletre. A vérvád meggyökerezett babonáján kivül egyéb elfogultság alig mutatkozott. De a biróság ezt nyiltan be nem vallotta. Röstelte bevallani.

A vádat igy épitette föl a vádló tiszti ügyész:

Takács András hirtelen meghalt. Halálát az idézte elő, hogy vérét kiontották. Ezt a szakértő borbély bizonyitja. Utoljára a kutyakaparási csárdában volt, a holttestét is annak közelében, a csárdától 66 ölnyire találták meg. A kis zsidó gyerek, Salamon Miska, azt beszéli, hogy a csárda szobájában február 20-án az esti órákban zsidók ölték meg, zsidók vették vérét. Ezt vallja a csárdásné, Ábrahám Sára is s egyben megnevezi a tetteseket, a kik közt ott van önmaga is, a férje is s azonkivül két pelei s egy ér-kőrösi zsidó. A tettesek tehát öten vannak.

A négy férfi vádlott határozottan tagadja, hogy ő részt vett volna a gyilkosságban vagy arról tudott volna valamit. De minthogy a halott megvan, a halál oka kétségtelen, a zsidó asszony mint tettes társuk egyenesen rájuk vall s a kis gyerek beszéde is fontos jel: ennélfogva tagadásukat birói figyelembe nem lehet venni, Hiszen másuttlétüket – alibijüket – se tudják bebizonyitani.

Igaz, hogy hárman is megkisértették másuttlétüket igazolni, de az nem sikerült. Voltak ugyan tanúk, a kik eskü alatt erősitették, hogy este látták a zsidókat otthonukban lefeküdni s reggel ugyanott fölkelni, ámde éjjel a tanuk is aludtak s miattuk a zsidók a kutyakaparási csárdában észrevétlen megfordulhattak. Se Pele, se Ér-Kőrös nincs távolabb a csárdától hat és fél kilométernél, ez gyalogszerrel is legföljebb másfél órai út, a téli éjszaka pedig hosszú.

Volt még más két gyanus jelenség is.

Az egyik az, hogy a zsidóknak különös, érthetetlen, feltünő járásuk-kelésük volt épen a gyilkosság előtti egy-két nap alatt. A nagy-károlyi rabbi épen az előző napokban fordult meg Ér-Kőrösön, Pérben, Pelében s általában a környéken. Azzal mentette ugyan magát, hogy hitvizsgálati körutat tett, de ez is üres mentség, minthogy ily körutat máskor soha se tett. Azután az ér-endrődi Óser éppen február 20-án este volt Markovics Ferencznél Pelében, az ér-kőrösi Markovics Jakab pedig éppen azon a napon estére jött haza Nagy-Károlyból.

Az itélőszék a vádlott zsidók eme nagy sürgését-forgását is gyanusnak találta. Az itélőszék nem gondolta meg, hogy a szegényebb sorsu falusi zsidó százszorta többet jár-kel, lót-fut, beszél és tárgyal, mint a többi falusi gazdaember.

Abban is gyanus jelenséget látott az itélőszék, hogy akadtak péri tanuk, a kik András holtteste mellett a hóban nem bocskor, hanem csizmanyomokat láttak. Már pedig zsidó visel csizmát, oláh pedig bocskort. Sőt arra is akadtak péri tanuk, a kik emlékeztek, hogy a kis András nyakán szurás által okozott lyukakat láttak. A mestergerendán is fölfedezték annak a kötélnek a horzsolási nyomait, melylyel a kis András lábait megkötözték s melylyel azután a mestergerendára fölakasztották. Azt is kinyomozták, hogy előző napon a kutyakaparási csárdás a kis Andrástól elvette pipáját s ime a pipát mégis megtalálták a halott gyerek tarisznyájában.

A vádlottak egyszerüen, természetesen, okosan mentegetődztek. Főmentségük több irányu volt.

Mi okuk lett volna megölni Takács Andrást? Nem igaz az, csak buta babona állitja, hogy a zsidók keresztyén vért használnak.

A kis zsidó gyerek, a Miska csak öt-hat éves. Koránál, éretlenségénél, de a törvénynél fogva se lehet tanu. Különben is édesgetés, czirógatás, kecsegtetés, belebeszélés szülte vallomását.

Sára asszony, a csárdásné, megriadt a kegyetlen faggatástól, a durva lelki gyötretéstől; a mit vallott, kinjában, féltében vallotta s igaz, hogy vallomását az itélőszék előtt is hitelesitette, de azt előbb vissza is vonta s a visszavonást rémületének megszüntével indokolta.

Nem is vág össze a gyerek és anyja beszéde. Az egyik szerint a nagy-károlyi rabbi és az ér-endrédi Óser is ott volt a tettesekkel, a másik szerint azok nem voltak ott, hanem ott volt az ér-kőrösi és pelei két Markovics.

A mestergerendán a kötélhorzsolás nyoma a kis Miska hinta-köteléből származik. Vérnyom is lehetett volna a szobában, mert előző napon lőtt nyulat forgattak ott. A csizmanyom se bizonyit semmit, hiszen nemcsak a zsidó csizmájának, hanem más ember csizmájának is van nyoma a hóban.

Végül pedig mind a két borbély, mind a péri ifju pap és tanitó, mind az alispán, főszolgabiró és csendbiztos jól látta, nyilván vallja is, hogy a szegény halott testén és nyakán semmi erőszakos külső vérzés nem volt, őt tehát szurással, vágással meg nem ölhették, vérét nem vehették. Az orvosi szakértőnek az a véleménye, hogy a nagy életér a nyakon át volt metszve s a külső sértést a bőrön csak azért nem lehetett észrevenni, mert a zsidók a bőr és izom nyilását valami titkos szerrel nyomban behegesztették s mint az itélet mondja: »beenyvezték«, a természet törvényeivel ellenkezik. Holttesten hegedés nem képződhetik, halálos szurást vagy vágást estétől reggelig az észrevétlenségig begyógyitani nem lehet.

Az itélőszék halálra itélte a négy férfivádlottat.

»Minthogy az alperes férfi zsidók összegyülésében közmegegyezésükből esett az ártatlan vérnek kegyetlenül és istentelenül való kiontása és a szegény gyermeknek irgalmatlan megölettetése: a rab zsidó férfiak Istennek és nemes hazánknak törvényei szerint külön-külön mint szántszándékos gyilkosok, fejüknek a hóhér által leendő elüttetésével másoknak rettentő példájára e világból kioltassanak.«

Igy szólt az itélet.

A rab zsidó asszonyt, a csárdásnét felmentették s nyomban szabadon eresztették. Okul a férjétől való erkölcsi függést s eddigi vizsgálati rabságát hozták fel.

Az elitéltek felebbezték az itéletet. A kormányszék, mint felső biróság, felmentette az elitélteket s megszüntette a bűnpert. A felmentésre négy okot hozott fel.

Első ok: hogy a csárdás zsidó tanuját, Köteles Istvánt két izben való 30–30, összesen 60 botütéssel birták valótlan vallomásra. Köteles István vissza is vonta e valótlan vallomását s e szerint az az igazság, hogy a csárdás zsidó a hegyen volt a pálinkafőzőnél egész éjjel, tehát a csárdában nem lehetett s igy a kis zsidó gyereknek s a csárdásnénak vallomása valótlan.

Második ok: hét tanu eskü alatt bizonyitotta, hogy a csárdásnétól veréssel és rémitgetéssel csikarták ki vallomását.