Part 2

Mindent összevéve a festő csak jelképet nyujtott a kötélben s nem valóságot. Sáros vármegye és Kis-Szeben férfiai akkor is voltak annyira okos emberek, hogy megfojtásról nem beszéltek volna, ha a holttest nyakát ugy látják, a hogy’ a kép feltünteti.

De ha már a festő hűtlen tudott lenni a valósághoz a nyak és kötél dolgában s művészember szabadságával csak jelképet akart alkotni: vajjon nem cselekedhette-e ezt meg a holttesten látható jelek, rajzok, alakzatok festésénél? Egy kis módositással, egy kevés igazitással nem adhatta-e meg azok némelyikének a zsidó betük alakját?

A vizsgálat folyamán tudós szakértők azt állitották, hogy a holttesten levő jelek zsidó betük. Azt állitották, hogy e betükből szavakat és mondatot lehet összeállitani, mely magyarul ezt jelenti:

»Egy az isten, egynek el kell veszni.«

A szakértők zsidó tudományát és csodálatos okoskodásait nem tárhatom olvasóim elé, de saját észlelésem egy-két részletét nem hallgathatom el.

Ugy hiszem, most is, másfél század előtt is csak háromféle zsidó betüalakról lehet vagy lehetett szó Sáros vármegyében. Az egyik a tóra betüalak, a másik a kézirásos folyó betüalak, a harmadik a kézirásos rasi betüalak. A szakértők figyelme is ezekre terjedhetett ki.

Jól megnéztem a holttest jeleit. Talán száz jel, pont, vonal, szám és betüjegy s egyéb értelmetlen rajzolat is van a testen. Csodálatos szakértői szem képes csak ezekből zsidó betüt, szavat és mondatot összekeresgélni.

A jobboldali csipőcsont fölött az ugynevezett »vékonyán« van például egy csoportban, de rendetlenül egy hosszas négyszög; egy tóra alaku, de felforditott »kof« betü; egy madár lábfeje vagy háromágu villa, továbbá egy latin nagy »l« betü, egy latin nagy »e« betü s egy villámczikázat.

A homlokán van egy jel, a melyre némi képzelgéssel rá lehet mondani, hogy ez a szóeleji vagy szóközepi kézirásos zsidó »nun« vagy »nün« betühöz hasonlit.

A jobboldali tomporán pontok s összefüggés nélküli egyenes vonalak.

A jobboldali vesetájon arab 4-es szám, továbbá felforditott tóra alaku »kof« betü és latin »l« betü.

A ballábán a hátulsó térdhajlásban egy görög »lambda« betü alakja. Ugyanott villámczikázat jelképe is.

A jobboldali lapoczka alatt egy kézirásos zsidó »béth« vagy »bész« betüalak, de nem fennálló, hanem fekvő helyzetben. S ugyanott egy x-hez hasonló rajz, melyből egy tóra alaku fekvő »alef« betüt lehet képzelni.

A jobboldali lapoczkán egy sas- vagy kerecsen-szárnynak jelképes vázlata, a mint nemesi czimerekbe kezdetleges rajzzal be szokták iktatni. Ezeken kívül az egész testfelszin tele pontokkal, karczolatokkal s mindenféle ákom-bákom jellel. Nem tudom megérteni, miként lehetett ezekből zsidó szavakat és mondatokat összemesterkedni.

Igaz, hogy minden zsidó betünek van szóbeli és azonkivül számbeli jelentése. A zsidók eredetileg se a római, se az arab számjeleket nem használták. Betüik voltak számjeleik, mint a helleneknél. Elfogult elme, felületes és hézagos tudás s babonás képzelődés kellett ahhoz, hogy a testen látható jelek alakjának s a zsidó betük szó és szám jelentésének szeszélyes egybevetéséből héber szavakat és mondatokat lehessen szerkeszteni.

Nagy kérdés az, minő természetüek azok a testen talált jelek s mily módon kerültek azok a holttestre?

E kérdésre komoly tudós a tudomány mai állásán meg tudna felelni. Másfélszázad előtt a felelet sokkal nehezebb és bizonytalanabb lett volna, de a szegény orkuti gyereknél nem is törekedtek a tudományosan biztos megoldásra.

Ha a festett kép hű: bizonyosnak tartom, hogy a a holttesten lévő jelek és elszinesedések nem hullafoltok. A hullafoltok szine nem oly kirivó, azok alakja nem pontokból s nem keskeny vonalakból, nem vékony csikokból áll. A hullafoltok szine eltünő, elmosódó s a széleken a bőr természetes szinébe mintegy beolvadó. Térképszerü éles körvonala nincs a hullafoltnak. Olyan mértékben, a hogy a festmény mutatja, semmi esetre sincs.

De a vizsgáló tisztviselők se hullafoltnak nézték a jeleket. Ők abban állapodtak meg, hogy a jeleket hegyes késvonásokkal vésték, sőt lehet mondani, edzették a gyerek testére.

Ha ez igaz volt, akkor csak az eleven testen hajthatták végre ezt a műveletet, mert csak az eleven testen képződhettek szurás és beedzés által ily szintünetek. A holttestnek nincs vérmozgása s az elevenéhez hasonló vérelöntése, vagy mint orvosok mondják, véraláfutása.

De ha azután a kis gyereket meg akarták ölni: miért kellett azt kötéllel megfojtani? Hiszen azzal a késsel gyorsabban és könnyebben el lehetett volna végezni a gyilkosságot. A gyilkos nem iszonyodhatott a vértől. Hiszen az ezer meg ezer apró késszurással órákon át vérezte a bizonyára kapálódzó és sivalkodó szegény kis áldozatot.

A kérdések és kétségek özöne támad föl s most már nem is lehet másként.

Orvosi gondos vizsgálat és bonczolás nem történt. Sehogy sincs kideritve, vajjon megfojtás volt-e a halál oka, vagy külső ok folytán bekövetkezett hosszas elvérzés, vagy agyonkinzás vagy egyéb sulyos bántalom.

A testen talált jelek és szinváltozatok természete sincs fölvilágositva. A festett kép hűségében megbizni nem lehet. A szakértők véleményét pedig a zsidó betük, zsidó szavak és zsidó mondatok valóságára nézve figyelembe nem vehetjük.

A mint a holttestet megtalálták, a mint a kis játszó pajtás azt mondta, hogy zsidókat látott arra a mezőn keresztülmenni s a mint a tudós szakértők kijelentették, hogy a holttesten zsidó betük és szavak vannak: abban a pillanatban készen volt a vérvád. Ime a zsidók megint megöltek egy keresztyén gyermeket. Hatóság, biróság, boldog-boldogtalan, örege-apraja rendithetlen meggyőződéssel hitte és hirdette a borzasztó vérvádat. Nyomban elfogtak s vasra vertek egy csomó zsidót, a kit ott találtak a közelben és senkinek eszeágába se jutott a nyomozást más irányban is folytatni s a rejtélyes és szomoru haláleset titkát talán sokkal könnyebben s talán biztos módon kideriteni.

Akkor már az ugynevezett lengyel zsidók a szomszédos Gallicziából kezdtek beszivárogni Magyarországra. A felsővidéki városok vásárjait kezdték látogatni. A látogatók közül mind több és több maradt itt s telepedett le. Szegények voltak, mint a templom egere. Ruhájuk, nyelvük, arczuk, alakjuk különös és szokatlan. Erkölcsük rideg, külsejük rongyos és szennyes, foglalkozásuk alsórendü: cserebere, házalás, hulladékszedés, italmérés, közvetités. Üldözött faj, bujdosó koldus: asszonynyal, sok gyerekkel, sok furfanggal és apró ügyességekkel, mint a ki folyton éhezik, de azért élni akar. A nép nem szerette, néhol gyülölte őket s az ezer éves babona vérvádját sietett rájuk háritani, a mikor csak lehetett.

Harmincz zsidót fogtak el egy hujjában, mindjárt az első hajszára.

Mi alapon? Nehéz volna ezt most már kipuhatolni. Zsidók voltak, jövevények voltak s a helyszinéhez közel laktak: bizonyára ez volt elfogatásuk főoka. Huszonegyet egy-két hónap alatt ártatlannak találtak s ezeket elbocsátották. Kilencz maradt vádlottnak.

Jozefovics Mózes és felesége gombosfalvi bérlők. Gombosfalu keletre van Orkutához 8–10 kilométer távolságban, a mint a hegyeken át a rövidebb vagy hosszabb utat járja az ember. A kis játszó pajtás szerint Orkutától keleti irányba ment az az egy-két zsidó. Jozefovicsék ellen tehát megvan a gyanuok, minthogy ők kelet felé laknak.

Lefkovics Jakab ádámföldi bérlő is vádlott vejével, Sapsa Sámuellel együtt. Sőt ez a fővádlott, a kire nézve e pernek irtózatos vége lett. Lefkovics maga beismerte, hogy a jelzett időben csakugyan arra ment, a merre a gyerekek játszottak. Ez lett halálos végzete.

Vádlottak voltak még: Horimlovics Hersko és idősb Davidovics Jakab s ennek felesége, fia és veje.

A hatóságok nagy hévvel kezdték a vizsgálatot. El akartak fogni a környékben minden zsidót. Néhány vagyonosabb zsidó elmenekült. Ki akarta kerülni a zaklatást, elfogatást. A menekülők közül Markovics Fábián, Berkovics Lázár és Hirsl Ábrahám Pozsonyba futott, ott volt a zsidók legnagyobb és legtekintélyesebb hitközsége, az ugynevezett Pozsonyváraljai Hitközség, latin neve Communitas Judaeorum Posoniensis subarcensis. E hitközség nagy kegyben állt a királynál, Mária Teréziánál. Most is sietett közbelépni s a királynál a szerencsétlen vádlottak érdekében könyörgő szót emelni. Junius 25-iki esedezésükben elpanaszolják, hogy az elfogott zsidókat a fogságban ütik-verik, abajgatják, kérik tehát, hogy elfogulatlan gyors vizsgálattal a valóság sietve derittessék ki.

A vizsgálat minden siettetés daczára is mintegy fél évig tartott s ugy, a hogy az év utolján lett vége, legalább az első itéletre az akkori büntető eljárás szerint akkor került a sor.

Az ügynek egyik mellékes részletére ki kell itt terjeszkednem.

Ádámfölde a Bornemisza-családnak, régi nagy törzsökös előkelő nemzetségnek ősi fészke. Itt volt bérlő, italmérő a fővádlott, Lefkovics Jakab. Ez maga is lengyel zsidó s nagy pártolójuk a befelé folyton költözködő lengyel zsidóknak. Háza nyitva volt minden szegény költöző előtt. Hitében buzgó, a szertartásokat hűséggel megtartó. Ádámföldéhez nincs messze Gombosfalu, Ternyén át s hegyen-völgyön, patakon át alig öt kilométer, tehát Lefkovics a gombosfalui zsidókkal is könnyedén érintkezhetett.

Volt Lefkovics Jakabnak egy 12 éves bátor, szemes fia, a ki junius 24-én, a legnagyobb üldözések egyik napján éjféli 12 órakor megjelent az urasági kastélyban s bebocsáttatást kért az urasághoz.

Az uraság Bornemisza László volt, felesége Palásthy Anna, szintén előkelő árpádkori nagy család ivadéka. Fiatal házasok. Bornemisza később az Eperjesen székelő ugynevezett Tiszáninneni kerületi tábla birája lett, a királyi udvarnál kedvelt név, minden kurucz emlékezéstől mentes. Nála jelentkezett a zsidó fiu éjfélkor.

Ha nincs az orkuti eset: a fiut bizonyára kilökik a cselédek. De a fiu állhatatos kérésére az uraságot felköltik s a fiut eléje bocsátják. A fiu kezet csókol, térdre esik s megvallja, hogy ő többé hitetlen lenni nem akar s föl akarja venni a szent keresztséget.

Az uraság gyanakodott.

– Talán az anyád vert meg s a további büntetés alól akarsz szabadulni?

A fiu bizonykodott, hogy elhatározása tiszta s őt se kényszer, se keserüség nem hajtja. Végre az uraság, látva az állhatatosságot, megengedte, hogy a kastélyban maradjon.

Másnap jön a fiu anyja. Az uraság megengedi, sőt biztatja: beszéljen a fia lelkére. Beszél. Azonban a fiu vele szemben is elszánt marad s az anya keseredett szivvel otthagyja. Ekkor az uraság felhivására Bernát Vitális káplán a fiut két napon át a keresztyén hitben oktatja, Kossa István plébános pedig junius 27-én nagy közönség jelenlétében megkereszteli. A keresztségben Lefkovics László nevet kap az uraság tiszteletére, ki szintén László.

A XVIII. században durva szokás volt a zsidó gyerekeket szülőiktől elragadozni s titokban megkeresztelni. A törvény a keresztyén vallásból a zsidó vallásra való áttérést szigoruan tiltotta, a keresztség eltörölhetetlen s igy a durva szokás sok visszaélésnek, sok keserüségnek és sok panasznak lőn szülőoka. Végre Mária Terézia király szigoru rendeletet bocsátott ki, melyben büntetéssel sujtja a zsidó gyerekek elragadozását s erőszakos megkeresztelését.

S ime ennek daczára a fővádlott 12 éves fiát is szülői engedelem nélkül keresztyénné teszik és pedig akkor, a mikor apja halálos vád terhe alatt börtönben szenved. A pozsonyi hitközség abból is panaszos ügyet csinál s kérésére a magyar udvari kanczellária elrendeli Bornemisza László ellen a vizsgálatot.

E miatt is s ezen kivül a pozsonyi hitközség untalan beavatkozásai miatt is a vármegye urai annál jobban haragudtak a zsidókra s törvényes módon ugyan, de nagy szigorusággal folytatták a vádlottak ellen a büntető eljárást.

A tüneteket, jelenségeket, bizonyitékokat, melyek a zsidókat, különösen a vádlottakat terhelték, julius 12-én már összeállitotta a vármegye s erről a kormányt, az akkor fennállott helytartótanácsot értesitette.

Vegyük sorba a terhelő körülményeket.

Az első körülmény, melyet az akkori felfogás a legnyomatékosabbnak tartott, a holttesten talált zsidó betük, szavak és mondatok. A héber nyelvet más nem ismerhette, csak a zsidók. Annak betüit és szavait tehát a holttestre csak zsidók jegyezhették, más ember tehát nem lehetett a gyilkos.

A mai kor büntető jogásza csodálkozik ezen a felfogáson. Hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy a holttesten látható ákom-bákom jelek némelyike zsidó betüt jelent s hogy ha azt jelent is: a szétszórt betük értelme épen az a zsidó nyelvü mondat, melyet a szakértők olyan határozottan állitanak. És azután, ha a száz jel közül a szakértők ötöt-hatot zsidó betünek látnak: hát a többi, sokkal nagyobb számu jelből mit következtetnek? Például a vonalak, a pontok, a madárláb, a latin és görög betük, az arab számjegy, a négyszögek mit jelentenek? Az se igaz, hogy a zsidó betüket csak zsidók ismerhetnék. Hiszen a szakértők se zsidók, mégis ismerik. S elvégre, ha zsidó volt a gyilkos, el nem képzelhető, hogy a zsidó betüknek a testre edzésével tudatosan, szándékosan, sőt dicsekvőleg árulja el önnönmagát s mintegy fölhivja a világ figyelmét: ide nézzetek, tudjátok, lássátok, ime zsidó volt az ártatlan keresztyén gyerek gyilkosa! A czélból, hogy a gyanut a zsidók ellen irányozzák, ily zsidó betüs jelzés történt ugyan a németek közt a középkorban, de mindig lelketlen izgatók tettek zsidó betüket a holttestre s mindig azért, hogy a tömeg szenvedélyét fölszitsák.

További terhelő körülmény, hogy a gyilkosság idején és szinhelyén junius 3-án számos zsidót láttak seregelni és átmenni Kis-Szebenen és Orkután. Ez megtörténhetett. Csakhogy e tünetnek száz meg száz másféle oka és értelme lehet, semmint csupán a kis gyerek meggyilkolása.

Terhelő körülmény, hogy Lefkovics, Jozefovics és Davidovics bérlők junius 5-én, mikor a holttestet föltalálták, igen izgatottak voltak s már akkor nyomban féltek, hogy a zsidókra fogják a gyilkosság vádját. Ezt a jelenséget se lehetett terhelőnek tartani. Épen ez időben, már az orkuti eset előtt is, országszerte nagy gyülölködés, sőt üldözés folyt a zsidók ellen, okosan s természetesen gondolhatott a három zsidó arra, hogy ez az eset is növeli az izgatottságot s a baj őket, mint közeli lakókat, először érheti.

Terhelő körülmény még, hogy a megölt kis gyerek játszó pajtása, szintén 4–5 éves koru, különböző változatban azt beszélte, hogy a mezőről zsidók vitték magukkal a kis gyereket. Ez a tény a maga egyszerüségében csakugyan terhelő tünet. De tudni kell, hogy a vérvád pereiben rendesen kis gyermek-tanuk szoktak szerepelni s hogy az ily koru gyermek rendesen környezetének szavait, látásait, gondolatait szokta fogékony, de fejletlen agyával ismételni. Semmi nyoma annak, hogy a játszó pajtás akkor beszélte ezt, a mikor a mezőről hazament s a mikor a zsidók elleni vérvádról még szó nem esett, a mikor még mások szavát nem hallotta.

A vármegye nagyon sulyos bizonyitéknak vett egy különös körülmények közt kiejtett szót. Mikor a vádlottakat elfogták: nem a rendes uton, hanem Nyárs-Ardó felé kerülve vitték őket Eperjesre. Nyárs-Ardón megálltak a kocsmánál. A kocsmáros is, felesége is kikeresztelkedett zsidó volt, tehát értette a zsidó nyelvet. Mig a kisérő hajdu bent a kocsmában ivott: a vádlottak kint az ablak alatt a tornáczon álltak. A kocsmárosné háttal állt az ablak felé és e szavakat hallotta zsidó nyelven:

– Bárcsak vizbe dobtuk volna azt a gyereket, most nem kellene ennyit szenvedni!

A kocsmárosné nem tudja, ki mondta ki e szavakat, mert nem látta, kik álltak az ablak alatt. De a kocsmáros és a kisérő hajdu megesküdött az itélőszék előtt arra, hogy ott Lefkovics és társai álltak. Ámbár a vádlottak kereken tagadták e tényt: az itélőszék ezt mégis biróságon kívüli beismerésnek tekintette.

Még sulyosabban terhelő tünetnek tartotta a vármegye azt, hogy két vádlott: Jozefovics és ha nem csalódom, Horimlovics, a börtönből jelentkezett, hogy keresztyénné akar lenni, sőt a fővádlottnak Lefkovicsnak fia im az uraság előtt már azzá is lett. Pedig a vármegye területén ez időtájban gyakori volt a zsidók áttérése s könnyen megérthette mindenki, hogy a vádlottak csak a kinzástól való félelmükben akarnak áttérni; mindamellett az áttérési szándékban csupán bűnösségük tudatát látták.

Ezekből állottak a terhelő bizonyitékok. Egyetlen egy sincs köztük, mely közvetlenül, egyenesen s biztosan a vádlottak ellen irányulna.

A kis Balla István meghalt. Halálának közvetlen okát ugyan orvosi megfelelő vizsgálattal sohase állapitották meg, de azért biztosnak tarthatjuk, hogy erőszakosan vették el életét, ugy gyilkolták meg. A gyilkos ép ugy lehetett zsidó, mint nem zsidó. A valódi tettes kivolta soha ki nem tudódott. Hogy a holttesten zsidó jelek voltak: nem tartom bizonyosnak. De ha mégis voltak: ebből azt gyanitom, hogy nem zsidó volt a gyilkos, hanem mesterkélten a zsidókat törekedett a tettes a gyilkosság gyanujába keverni. Hogy Lefkovicsnak és társainak minő különös okuk lehetett volna a játszadozó kis fiut fényes nappal pajtása társaságából elcsalni s megölni: erre a kérdésre a vizsgálat ki nem terjeszkedett. Még a vérvád babonája is csonka ez esetben. Hiszen a keresztyén gyereknek nem vették vérét.

A vizsgálat mégis szilárdul fentartotta a vádat, sőt annak komolyságát elismerte Mária Terézia és kormánya is.

Akkor még fennállott Magyarországon a kinzó vallatásnak, az ugynevezett torturának büntetőjogi intézménye. Nem világos törvényen alapult ugyan, hanem osztrák eredetü rendeleten s gyakorlaton. Az itélőszék 1764. évi szeptember hó 10-én vádlottak ellen kimondta a kinzó vallatás alkalmazását. Megátalkodott bűnösséget s konok tagadást hozott fel okul a már ismert terhelő tüneteken kivül. A határozatot jóváhagyta a felsőbb kormányszék.

Kétféle vallatás volt. Keményebb és enyhébb. Mind a kettőt hóhér hajtotta végre törvényes bizonyság jelenlétében. Ez a bizonyság intézte a kinzotthoz a kérdéseket, melyeket az itéletben előre meg kellett állapitani.

A keményebb vallatás rendesen halálos volt. Ha a vádlott magára vállalta a vádbeli tényt: akkor itélettel végezték ki. Ha nem vállalta magára: akkor a kinzás következtében halt meg. Orvost nem alkalmaztak a kinzásnál.

Terem nem engedi, hogy a kinzó vallatás intézményét s az orkuti esetben való alkalmazását részletesen ismertessem. A kemény vallatást rendelték el Lefkovics Jakab ellen s a könnyü vallatást Jozefovics Mózes ellen. Jozefovics iránt azért volt kegyesebb az itélőszék, mert ő kijelentette, hogy mindenáron át akar térni a keresztyén katholikus hitre. A kinzás teljesitésével az eperjesi hóhért bizták meg. Német származásu alkalmas embert.

Lefkovicson a kinzó vallatást 1765. évi január hó 25-én hajtották végre. E nap arról is nevezetes, hogy ez volt Magyarországon törvényes alakban az utolsó vallatás. A perrendtartás ugyan fennállott még negyedszázadon át, de az itélőszékek többé e vallatást el nem rendelték. Az országgyülés 1790-ben örökre eltörölte.

A kinzás délelőtti 11 órától esti 9 óráig tartott. Részletei borzalmasak. Lefkovics semmit se vallott se magára, se másra. Azt hiszem, a szenvedett fájdalmak elvették eszét és eszméletét. Nem is jött többé magához s harmadnapon, január 27-én meghalt.

Jozefovics Mózes, a gombosfalvi bérlő kiállotta az enyhébb vallatást. Vallott is valamit. Már korábban is azt állitotta, hogy az eset szinhelyén látta Lefkovicsot, a mint valamit vitt a hóna alatt. Lefkovics be is ismerte, hogy igen is vitt egy ludat. Az itélőszék ezt nem hitte el. Ugy vélte, hogy a kis Balla István holttestét hurczolta. De Jozefovics vallatás közben azt is mondta, hogy véleménye szerint Sapsa Sámuel, Lefkovics Jakab veje, tervezte az egész gyilkosságot. Ez a vélemény alaptalannak bizonyult, Sapsa ártatlansága kiderült.

Ápril közepén 1765-ben készült el a végitélet, melyet azután a kormányszék is jóváhagyott.

Az itélet szerint Lefkovics Jakab a kinzás okozta halállal elvette megérdemlett büntetését. Jozefovics Mózes is megbünhődött azzal, hogy az enyhe kinzó vallatást kiállotta. Az ő nejét, Horimlovicsot s Davidovics Jakabot és egész családját fölmentették, valamennyit nyomban szabadlábra állitották, minden vagyonukat visszaadták, még a büntető eljárás költségeit se kellett megfizetniök.

Az itélet a mai jogi felfogás szerint valósággal a vádlottak ártatlanságát állapitotta meg. Mást nem is állapithatott meg. Hiszen közvetlen, egyenes és valódi bizonyiték egyetlen vádlott ellen se merült föl. Csak gyanus jelenségeket tudott a vizsgálat összehozni, de ezek is olyanok, hogy úgy egyenkint, mint együttesen mást is jelenthetnek s nem egyedül a vádlottak bűnösségét. Csak elfogult elme s ez is csak izgalmas időben tudja azokat egyetlen pontra összeképzelni.

Hogy Lefkovicsot és Jozefovicsot az itélet bűnösnek mondta ki s amannak kinzás okozta halálát s emennek kinzás okozta szenvedését tudta be büntetésül: ez se bűnösséget igazoló birói szó. A birák állásuk természeténél s feladatuk magasztosságánál fogva könnyedén nem tévednek, de ha mégis tévedtek: azt beismerni, megvallani sohase voltak hajlandók. Akkor a bizonykodás daczos érzete támad fel bennük. A kinzó vallatás maga is irtóztató tévedése az emberi miveltségnek. Ebben az esetben épen sulyos tévedés volt, minthogy Balla István halálesetének kideritésére nézve eredményt nem szült. Ha az eperjesi itélőszék a két megkinzott zsidót is ártatlannak mondja ki: ez a legszomorubb birói tévedés töredelmes bevallása lett volna. Itélő biróságtól ilyet soha nem várhatunk. Még ma sem, a mi mivelt korunkban. Ennél sokkal könnyebb megoldás volt szabadra ereszteni azt a vádlottat, a ki a kinzást kiállotta, de életben maradt s rákenni a bűnösséget arra, a ki a hóhér kezén meghalt. A ledér emberi felfogás szerint annak már ez se árthatott, a birói tekintély pedig megmaradt.

II. A PÉRI ESET.

(A Kutyakaparó csárda. – Takács András hirtelen halála. – A hatalmas alispán. – A lelketlen orvos szakértő. – A vizsgálat. – A kis zsidó gyerek beszéde. – Kínzó vallatás. – A tárgyalás. – A halálos itélet. – A fölmentő itélet.)

Pér jókora falu Szilágy vármegyében, mintegy kétezer főnyi lakossággal. Okiratokban Peérnek irják, a környékbeli nép Pírnek ejti ki. Közelében már oláhok is laknak. Hajdan, ha nem csalódom, Közép-Szolnok vármegyéhez tartozott s az erdélyi kormányszék volt főhatósága.

A falun kivül, a napkeleti oldalon, a Tasnádra vezető út szélen volt ezelőtt 113 esztendővel egy csapszék. Közönséges útszéli csárda körülbelül azon a helyen a hol a pele-szarvadi út a tasnádiból kiágazik. A csárda neve volt: Kutyakaparás vagy Kutyakaparó csárda. Megvan-e még most is: nem tudom.

1791-ben zsidó ember volt benne a csárdás, Salamon Ábrahám nevü fiatal férfi, de már családos. A falusi zsidók ifjan nősültek száz év előtt. A felesége neve volt: Ábrahám Sára. Volt három apró gyerekük. Egy ölbeli, egy futós és a legidősebb, a Miska nevü, öt-hat éves.

Ennek a Miska gyereknek nagy szerepe van az esetben. De azért életkorát biztosan meg nem állapitották. A péri kálvinista pap, Réczei Dániel, akkor öt évesnek tudta; a zilahi itélőszék hét évesnek, az erdélyi kormányszék hat évesnek tartotta.

Pér körül termékeny szőlők voltak az időben is. Az Érmellék néven ismert jeles borvidék idáig kiterjedt. A kutyakaparási zsidó csárdás volt a szőlőhegybeli pálinkafőző is. Az üst a szőlőhegyi hajlékban volt, ott főzte és párolta a törkölyt és a seprőt. A pálinkafőzés karácsony után, de még inkább vizkereszt után megkezdődött s ha már megkezdődött, akkor a zsidónak éjjel-nappal az üst mellett kellett maradni. Volt egy segitő embere is, valami Köteles István nevü péri kálvinista magyar ember, a ki a tüzelőfa hordását, az edények emelgetését s az egyéb szükséges munkát végezte. A zsidó csak pénteken délután szokott hazamenni, hogy a szent napot családja körében tölthesse.