Part 19

A balparton: Tisza-Polgár, Csege, Egyek, Füred, Őrvény, Szőllős, Derzs, Abád-Szalók, Bura, Roff, Beö, Fegyvernek. Jobbparton: Szederkény, Palkonya, Oszlár, Kürt, Tarján, Keszi, Ároktő, Dorogma, Bábolna, Poroszló, Sarud, Nána, Kis-Kőre, Süly, Kőtelek, Nagy-Kőrü. Kisebb-nagyobb falvak, városok, benépesitett puszták. A szél gyorsaságával mentek mindenüvé a rendeletek és megkeresések. Le kell fülelni a tutajosokat. Csőszök, kerülők, csárdások, révészek, halászok, gátőrök, pandurok, hadnagyok, csendbiztosok talpon legyenek. A hajlatokra, holt ágakra, fűzesekre, reketyésekre különösen vigyázzanak.

Aggodalma is támadt a vizsgálóbiróságnak. Hátha a tutajosok időközben valamerre elszeleltek, elillantak. Valószinü. Hiszen bűnös emberek, halottcsempészők, tetemsikkasztók, a biróság félrevezetői, a vérvád pártolói, kibérelt czinkosok. Könnyen elhagyhatták tehát tutajukat. Mit ér az a négy tutaj? Rongyos néhány ezer koronát. Mi az a zsidóknak, a kik bőrüket mentik s e czélra milliókkal rendelkeznek?

Mindegy. Valahonnan csak előkerülnek. A biróságnak minden esetre első feladata őket a tutajúton keresni, a melyen a Csonkafűzesből elindultak.

A jámbor tutajosoknak pedig minderről halvány sejtelmük se volt. Nyugodtan ballagtak lefelé vizi ösvényükön s az napon nagy utat tettek közel 70–80 kilométernyi távolságra haladtak s este jó későn Ároktő fölött álltak meg s kötöttek ki valahol a Kácsasziget irányában. Szokatlan hosszuságu út ez. Utóbb azzal is gyanusitották őket, hogy különös erőfeszitéssel siettek: minél távolabb lenni a vizsgálóbirótól.

Balga vélemény. Mintha a tutajos sietne valaha valami ok miatt! Mintha előtte különös becse volna az időnek! Sőt ellenkezőleg maguk is ugy meg voltak útjuk eredményével elégedve, hogy másnap jnnius hó 20-án meg se mozdultak Ároktő alól. Ott ácsorogtak egész napon át.

Csak szerdán reggel junius 21-én indultak el. E napon Tisza-Nánáig hatoltak előre.

Tisza-Nána öt-hat kilométer távolságra van a Tiszától. A dinnyés-háti tanyák fölött kötöttek ki s mivelhogy nagy szél kerekedett s az másnap se akart csillapodni, tehát csütörtökön is itt töltötték az egész napot. Csak 23-án pénteken reggel tudtak elindulni s elég gyorsan mentek a kanyarulatokon és átvágásokon keresztül Kőtelekig, sőt kissé azon alól is. Tovább nem mehetnek. A kőtelkiek már tudták a tetemusztatás rettenetes történetét. Ők már őröket állitottak ki a veszedelmes szökevények szemmeltartására. A kőtelki vizi malmok legénysége már a padkáról integetett a tutajosok elé.

– Itt jönnek a jómadarak!

Ki kellett kötni azonnal. Csakhamar ott termettek a pandurok s kötélre fűztek minden tutajost. Vitték őket Szolnokra s onnan vasuton Nyiregyházára. Eszükágába se jutott tiltakozni a letartóztatás ellen. Csak Herskó Dávid a sáfár merte kérdezni:

– Mi lesz a tutajokkal?

– Ne legyen zsidó azokra semmi gondod.

Hiába is lett volna. Sohase látták ők többé azokat a tutajokat. A tutajokat őrizte ugyan a község, a hogy tudta, de bizony azokban sok kár esett, mire a gazda a Sréter és Hillmann-czég azokat ujra átvehette. Jó részben a tutajosoknak kellett ezt a kárt is elszenvedni. Bérük utána rítt. A sok munkáért, időtöltésért, hercze-hurczáért sohase kaptak bért, se kárpótlást. Még a jámbor Hecska Györgynek is meg kellett válni ásójától. Még a pandurok előtt is tartotta ugyan egy darabig a hóna alatt, de csak elvették tőle aztán végképen. Bűnjellé lett az ásó s oda került a bűnjelek nyiregyházi gyüjteményébe.

A tutajosokat Farkas Albert balmaz-ujvárosi csendbiztos vette a kezébe s azután a szolnoki vizsgálóbiró.

Egyiket se ismertem személyesen.

A csendbiztosról olyan értesülést nyertem, hogy állásához méltó s emberséges érzületü férfiu volt. Se a vádlottak, se a tutajosok nem panaszkodtak rá. A csendbiztosok ősi szokása, sőt természete, hogy a vádlottból, tanuból, sértett és károsult félből, ha lehet, előre kiveszik: mi lakik bennük, mit tudnak, mit titkolnak, mit ismernek be. Szinte biztatja őket erre a vizsgálóbiró is, hogy ennek munkáját megkönnyitsék. De ösztönzi őket a természetes emberi hiuság s hivatali buzgóság is. Általános közvélemény szerint az a derék csendbiztos, a ki gyorsan megkeriti a bűnöst s a lopott lóra és tinóra nyomban rávezeti a károsodott gazdát. Tehát a ki ügyesen és erélyesen tudja vallatni a lefülelt vádlottat. A kínzást ugyan szigoruan tiltja a törvény is, a mívelt közérzés is, az igazság is, de a közvélemény gyakran a nélkül alakul meg, hogy ezekre figyelemmel lenne. Gyakran helyesel a közvélemény olyan dolgot, melyet nemzedékek óta tilt a törvény s kárhoztat a tudomány, szószék és irodalom. S a közvélemény csábitásai ellen nincs felvértezve a csendbiztos. Annyi azonban bizonyos, hogy a balmaz-ujvárosi csendbiztos a tutajosokat nem faggatta.

Nem faggatta a szolnoki vizsgálóbiró se. Nem is igen tudta volna mire. Hiszen a holttestcsempészet elmélete még a nyiregyházi vizsgálóbiró agyában is csak általános körvonalakban élt. A részleteket még ő se tudta világosan kiokoskodni. Előbb neki is érintkezni kellett a tutajosokkal.

A mint ezek Nyiregyházára értek, a törvényszék elnöke azonnal intézkedett, hogy a vizsgálóbiró nyomban hallgassa ki őket. Ez meg is történt.

A vizsgálóbiró e napokban majd két héten vagy több napon át is rendkivül el volt munkával foglalva. Végzett munkájának tömege bámulatos. Eszláron, Nyiregyházán, Tisza-Dadán, Tisza-Lökön naponként tiz-tizenkét órai s gyakran éjjeli munkát is végzett. Junius 28-tól julius 1-ig, négy napon át Nyiregyházán az összes tutajosokat kihallgatta. Jegyzőkönyvei e négy nap alatt vagy ötven ivre szaporodtak.

Mit beszéltek a tutajosok?

Azt, a mit mi már előadtunk. Mikor és miként szerződtek tutajszolgálatra. Mikor indultak Bustyaházáról, hol rakodtak, hol terheltek, hol kötöttek ki útjuk közben, hol szereztek be maguknak időnként gyufát, dohányt, pálinkát, élelmiszert, babot, kását, kenyeret. Hogy kerültek a dadai Csonkafűzeshez, miért kellett ott megállniok, miként látták meg a folyamhozta holttestet s mikor és miként temették el.

Egyebet nem tudtak. A mit tudtak: elmondták őszintén, világosan. Egyik jobban emlékezett az elfolyt napokra s útközben talált helyekre s tünetekre, mint a másik, de mindegyiknek minden szava összevágott. Pedig elkülönitették őket egymástól s a furfangos kérdésekben nem volt hiány. Nem volt még a fenyegetésekben s biztatásokban se. Bizonyos, hogy nem beszéltek össze: miféle kérdésre mit feleljenek. Vallomásaik azért mégis annyira megegyeznek, mintha tökéletesen összebeszéltek volna s mintha mindegyik elég okos és elszánt lett volna arra, hogy véges végig ugy beszél és ugy hallgat, a hogy összebeszélt.

A gyanunak árnyéka se támadhatott arra nézve, mintha közülök bárki is sejtette volna, hogy ők tilosban járnak, bűnös dolgot cselekesznek, halottat csempésznek, tetemet usztatnak s a zsidók javára az igazságszolgáltatást megakarják hiusitani. Maga Herskó Dávid is, a sáfár, az egyetlen zsidó köztük, oly egyszerüen adta elő a tutajút történetét, oly közönyösséggel adott mindenről felvilágositást s általában oly kisméretü, tanulatlan s furfangnélküli elmének bizonyult, hogy szinte meg nem érthető oktalanság volt azt hinni, hogy ezekkel az emberekkel majd egy szövevényes, nehéz tetemusztatási elméletet valószinüvé lehet tenni.

Volt egy tünet, mely a vizsgálóbirót tünődésre serkenthette s minden további kalandos kisérlettől visszatarthatta volna.

Egy tutajosnál se találtak pénzt. A sáfárnál is csak két vagy három forint volt, a mennyi kell élelemre s itt-ott kikötő-illetékre, karó-dijra, czövekpénzre. A tizennégy keresztyénnél pedig összesen se volt tiz korona. Ez az a tünet.

Azt csak elgondolhatta volna a vizsgálóbiró, hogy efféle vállalatra pénz nélkül senki sem vállalkozik. Még zsidó se, hát még keresztyén. Sőt az, a ki a tetemusztatást kitervezte, ezt nem is bizta volna oly emberekre, a kik előre megfelelő összeget nem vesznek át, lelküket ezzel előre le nem kötik az ördögnek s pénzük féltése is titoktartásra nem serkenti őket. Büntetéssel járó ilyen szövevényes, hosszas, nehéz gonosztettre puszta igéret fejében nem adja lelkét oda senki.

Aztán tizenöt emberre bizni ilyen munkát! És egyszerü, ostoba, tanulatlan, falusi emberekre bizni! Hiszen ezek és ennyien meg nem őriznek semmi titkot. Ha nem kapnak elég pénzt: követelőznek, viszálykodnak. Ha elég pénzük van: isznak és megittasodnak. Vajjon ki juthatna sikerre ilyen szövetséggel?

Dehogy gondolta meg ezeket a vizsgálóbiró s a körülötte lebzselő titkos tanács. Vakon ment előre olyan czél felé, mely kudarcznál egyéb nem lehetett.

A szeklenczei tutajosok közé keveredett egy idegen tutajos is. Szólanunk kell röviden erről is.

A neve: Drimusz György, máramarosmegyei rónaszéki születésü, 37 éves, görög katholikus, vagyontalan, most bocskói lakos, napszámos. Szokott vállalkozni tutajos-szolgálatra. Május 20-ika körül szintén tutajos lett egy szentesi zsidó vallásu fakereskedő tutaján.

A fakereskedő neve Veil. Vele a nagy perben nem találkoztunk, de apjával igen. Ez öreg, 64 éves zsidó, falusi boltos kiskereskedő, Sátoralja-Ujhelyben született, most gergelyi lakos, neve Veil Sámuel. Egyik fia szolnoki, másik fia szentesi lakos volt. A mikor ezek a Felső-Tiszán tutajos fát vesznek: apjukat szokták megbizni, hogy számukra sáfárt és tutajosokat fogadjon. Ily alkalommal el szokott látogatni az öreg Tisza-Kerecsenybe is, mely szintén tutajinditó, rakodó, terhelő hely.

Junius 11-én itt is volt vasárnapi napon. Szentesi fia, Veil Salamon számára kellett intézkednie fia megbizottjával, Veinstok Ignáczczal egyetértve. Valami Smilovics Jankel nevü zsidó embertől vettek át szálakat, tutajokat, azután Kiss Ferencz szücsmestertől és gazdától vettek tüzifát, a tüzifával megterhelték a tutajokat s igy inditották azokat útnak. A tutajok sáfárja Smilovics Jankel volt, a kormánybirók és tutajosok közül csak Drimusz Györgyöt és Szirkó Mihályt emlitem fel. A többihez a pörnek semmi köze.

Miként eresztették le a tutajokat Szolnokig: erről később emlékezem meg. Junius 24-én este odaértek. Szombat este volt s ekkor nem történt velük semmi. Másnap – hogy és hogy se – Herskó Dávid szeklenczei tutajosai közé keveredett ez a Drimusz s a csendbiztosnak nyomban szemébe ötlött. Hozzáfordult a csendbiztos:

– Hát te ki vagy, mi vagy? Te is ezekhez tartozol?

– Nem én. Én Smilovics sáfár tutajához tartozom.

– De csak láttad ezeket valahol?

– Láttam a Gólya-csárdánál.

A Gólya-csárda a tisza-nánai rév fölött van közvetlenül a folyam partján, a révtől mintegy öt kilométernyire. Kivül esik minden száraz-úton s talán ma már nem is csárda, csak annak hivják. Junius 21-én e csárda közelében kötöttek ki Herskóék s ők itt is maradtak a következő napon át. Smilovics tutaja is megállt itt egy kis időre s Drimusz látta, a mint Herskó Smilovicscsal szót váltott.

Ez elég volt arra, hogy Drimuszt is a szeklenczei tutajosokhoz kötözzék s Nyiregyházára fogoly gyanánt elkisérjék. Tizennégy napig volt e miatt fogságban. De el is tünt aztán ugy, hogy a per nyilvános tárgyalására sehogy se tudtuk előkeriteni.

Smilovicsot és Szirkót útjokra eresztette a balmaz-ujvárosi csendbiztos is, a szolnoki vizsgálóbiró is.

Szirkóval még egyszer találkozunk majd a tárgyaláson. Fiatal, 21 éves orosz volt, katona; tutajútjáról nem tudott semmit, tanuskodása jelentéktelen. A törvényszék elnöke nagy buzgalommal törekedett kivenni belőle, hogy ő is tud valamit Herskó és Smilovics titkos dolgairól, de nem boldogult vele semmire.

Smilovics már főalak. Sokszor lesz vele dolgunk.

Nagy következése lesz annak, hogy Drimusz György Bary vizsgálóbiró kezébe került.

A halottcsempészet elméletének támogatására Herskónak és társainak vallomásában nem talált a vizsgálóbiró semmi tájékoztatót, semmi erősséget. Ő pedig minden áron be akarta bizonyitani, hogy a csonkafűzesi halottat Herskóék csempészték.

De honnan és miként?

Bustyaházán, Huszton, Váriban nem szerezhették meg a halottat, mert ott a tutajok összerovásánál s terhelésénél száz meg száz ember sürög-forog éjjel-nappal. Urak, szegények, magyarok, oroszok, oláhok, zsidók, vállalkozók, ügynökök, kocsmárosok, idegenek, helyi lakosok: itt észrevétlenül holttestet hurczolni nem lehet.

S aztán megmondták az orvosok, hogy a holttest három-négy napnál tovább a vizben nem lehetett, tehát a tutaj azt legföljebb Vencsellő és Tokaj közt vehette át vagy talán csakis Tokajban, hova épen junius 14-én értek Herskóék. S minthogy a holttest 18-án bukkant föl, Tokajtól kezdve lehet három-négy napot számitani.

Ám a holttestet más nem szállithatta, csak zsidó. A titkos tanács s a vizsgálóbiró a maga vak elmélkedésében ugy meg volt erről győződve, mint a hogy ma után holnap következik. Azt a zsidót, azt az ismeretlen, azt a titkos alakot, a ki a holttestet a tutajra hozta, elő kellett teremteni a föld mélységéből is, a pokol fenekéről is.

S ime Drimusz nyomra vezet! Ő látta, a mint Herskó Ignácz a Gólyacsárdánál Smilovics Jankellel néhány szót váltott. Megvan most már, a kit keresünk. Smilovics lesz az, a kinek Solymosi Eszter álteteméről tudnia kell!

Azonban a vizsgálóbiró nem hirtelenkedett. Szinte csodálom mérsékletét. Julius 1-én végezte be a 16 tutajos első kihallgatását s már a következő napon őt Eszláron és Tisza-Dadán találjuk s julius 3-án több, mint húsz embert hallgat ki arra nézve, mikor és hol és miként bukkant föl a holttest?

Kereste a gyanus nyomokat.

Egyetlen egyet se talált.

A jó dadai emberek szintén tele voltak ugyan a vérvád képzeletével, de józaneszüket azért nem adták cserébe s erkölcsi tisztaságukról nem mondtak le. Nem hazudoztak. Beteg agy látományaival nem hozakodtak elő. Előadásuk egyszerü volt, a mint már korábban részletesebben elmondottam. Egészen természetes jelenség képe állott elő beszédükből. Holttest bukkant fel a vizen. A holttest már rothadásban volt, mert nagy szaga volt. A folyam árja a tutajok felé sodorta s ekkor Csepkanics észrevette. Fennakadt egy fűzfa gyökerének ágazatában, a tutajosok értesitették a kerülőt, ez egy horgas ággal kivonszolta a partra s estennen a tutajosok eltemették. Ez az egész.

Gyanus nyom nincsen.

Ha nincs: tovább kell keresnünk. Ez a vizsgálóbiró esze. Ha tanukat nem találunk: vegyük elő a szakértőket. Az orvosi szakértők ime sokféle és becses gyanuokot összetudtak már szerkeszteni. Most vegyük elő a halászokat, révészeket, mérnököket, tengerészeket s általában a vizi embereket. Hátha ők is tudnak valamit!

Tudnak. Csakhogy igen gyakran se ők, se a biróságok nem tudják, hogy szakértő véleményük miben egyezik s miben ellenkezik a valósággal. Gyakran azt se veszik észre a biróságok, hogy a szakértők a valóságot egészen meghamisitják.

Volt a vidéken egy egykori tengerész, Szomjas Károly tisza-dadai birtokos. Ez kifejtette, hogy a folyóviz áramának két része van. Az egyikről azt mondják: ez a »lágy oldal«. A másikról azon a vidéken azt mondják: ez a folyam »sebje«. Seb: a sebesség szónak röviditése.

A lágy oldal az, a hol a part meneteles, fűzes, rekettyés, áradvány-fövényes; a viz sebje pedig azon az oldalon van, a melynek a viz neki iramodik, a melyet mos, szaggat, s a mely azért meredek és szakadékos.

A viz minden hordalékot a sebes oldalon visz s nem a lágy oldalon. Ezen csak a szél tud változtatni, de junius 18-án nem volt szél. A tutajosok nem a sebes oldalon, hanem a lágy oldalon kötöttek ki, mert amott a meredek partnál ki se köthettek volna, mivelhogy fát, czöveket se találhattak, melynél a tutajt megerősithessék. Ha tehát a viz hozta volna a holttestet emberi kéz irányzása nélkül, azt nem a tutajokhoz viszi, hanem az ellenkező oldalon sodorja tova s akkor a fűzfa gyökerében fönn se akadhat. Junius 18-án áradásban volt a Tisza: annál igazabb ez a föltevés.

Az igaz, hogy a tutajosok el szokták temetni az útközben talált tetemeket. Az ily sirt a tiszaparti magyar nép nem is nevezi másnak, csak »oláh sir«-nak. De a sirgödörásáshoz és temetéshez csak fejszéjét használja a tutajos, minthogy ásója sohase szokott lenni. Itt pedig ime ásójuk volt. Nyilvánvaló, hogy temetéshez készültek előre.

Ime az egykori tengerésztiszt szakértő véleménye.

A vizsgálóbiró nem elégedett meg ezzel se. Hanem kivitt a Csonkafűzesbe négy halászt: Szécsi Mihályt, Csóki Lajost, Peszte Györgyöt és Tóth Istvánt s ezek segélyével a tutajok állásán felül hét-nyolczszáz ölnyire eleresztett egy fenyődeszkát: kilesni, vajjon hova viszi ezt a viz? A tutajokhoz viszi-e s a fűzfa gyökeréhez viszi-e?

Ne higyje ám a nyájas olvasó, hogy én a vizsgálóbirót csak nevetségessé akarom tenni, mikor ezt az ostobaságot leirom. Eszembe sincs.

Igy történt. S megtörtént. Igy készültek a gyanujelenségek.

Ime lássuk csak ez eljárás öreges birálatát.

A fenyődeszka egy-két czentiméter mélyen jár a viz felszinén, a holttest pedig húsz-huszonöt czentiméter mélyen. A fenyődeszkának esetleg 44 vagy ötven százaléka, tehát vagy fele van a viz felszine fölött, a holttestnek pedig alig két-három százaléka. Tehát a fenyődeszkát a legkisebb szellő is más irányba tereli, mint a merre a viz sodra önmagától vinné, holott a holttest irányát gyenge szellő épen nem változtatja.

Azután egészen más volt a viz magassága és árja junius 18-án, mikor a holttest felbukkant és egészen más julius 5-én, 6-án és 7-én, mikor a vizsgálóbiró ezt a gyerekjátékot csinálta.

A szél ereje és iránya s ehhez képest a hullám iránya és magassága is egészen más volt az egyik időben, mint a másik időben.

És azután honnan tudta azt a vizsgálóbiró s a négy együgyü halász, hogy a holttest Csepkanics tutaja fölött épen 7 vagy 8 száz ölnyire bukkant föl s épen azon a helyen, a hol ők a fenyőfadeszkát a vizbe lökték? S ha ezt nem tudták: miként merészelték ezt a bárgyu kisérletet végrehajtani s ezzel az emberek ostobaságát fokozni s balvélekedését erősiteni?

Ha ugyanakkora vizmagasság idején ugyanoly erejü és irányu szélben Csepkanics tutaját ugyanazon helyre állitják s attól néhány lépésnyire nem fenyőfadeszkát, hanem ugyanakkora valóságos tetemet vagy legalább hasonló fajsulyu, alaku és méretü testet tesznek a vizbe: ám akkor a kisérlet komoly lett volna s a valóságot valószinüleg megközeliti.

De hát ilyesvalami – ugy látszik – a vizsgálóbirónak nem jutott eszébe. Mintha csak arra törekedett volna, hogy ne a valóságot deritse ki, hanem csupán gyanus jelenségeket gyüjtsön.

Boldogtalan igyekezet!

A vizsgálóbiró mégis arra a meggyőződésre jutott hamarosan, hogy mind a tizenhat elfogott tutajosra nincs szüksége. Mit csináljon annyi emberrel? Ha hitte is, hogy Herskó sáfár tutajosai csempészték a csonkafűzesi holttestet: még se bizonyos, hogy mind a tizenhat tutajos tudott a csempészésről.

El kellett egy csomó tutajost ereszteni.

El kellett azért is, mert a törvényszék börtönében nem volt elég hely. Se zsidóból, se tutajosból egynél többet egy oduba zárni nem lehetett, nehogy összebeszéljenek. Vizsgálati foglyot végleg elitélt bűnösökkel megint nem lehetett volna a szabályok szerint összezárni. A törvényszéknek csak kezdetleges és szűk börtönépülete volt. Régi alacsony földszinti ház. Az őrmester Kozák Sándor s a királyi ügyészség alig birt már az emberekkel. Zsidó és tutajos közel harmincz volt már elzárva s a zsidók folyton szaporodtak. Valamit tenni kellett.

Julius 2-án a vizsgálóbiró kiválasztott kilencz tutajost. Drimusz Györgyöt Smilovics tutajáról, Matej Bazilt, Paczkánt, Simont, Dujtsákot, Susztrát, Potrohost, Lopojdát és Szaukát Herskó tutajairól s ezeket szabadlábra helyezte.

Szabadláb: ez régi törvényszéki műszó.

Hajdan a fogoly sokféle módon volt megvasalva, lelánczolva, bilincsbe verve, megkötözve. Vas, láncz, bilincs, kötél: mind más-más fokát jelentette a büntetésnek.

A vas a két lábszárra vert két vaskarika volt, mely vaslánczczal volt összekötve. Hasonló volt a béklyóhoz és nyüghöz, melyet a legelőre eresztett ló két első lábára szoktak tenni. A nyüg kenderkötélből készül s fakelevézzel van a ló lábára burkolva. A béklyó vasból van. Azért a köznép a börtön-vasat is béklyónak nevezi, de a biróság csak vasnak.

Hajdan a vizsgálati fogoly lábát is vasba verték. Szabadulásának legelső jele az volt, hogy a vasat levették lábáról, a vastól lábát megszabaditották. Hivatalos nyelven szabadlábra helyezték.

De a büntetésnek enyhitéseként is szerepelt a vas eltávolitása. Ha jól viselte magát a rab, kivált ha még azon túl ügyes embernek is látszott; a rabság utolsó hónapjaiban levették lábairól a vasat s közmunka helyett házi munkára használták. A várnagyok, alispánok, központi főbirák, tiszti ügyészek udvara és konyhája tele volt efféle rabokkal. Nevük ez volt: szabadlábas rab.

Kilencz tutajos julius 7-én szabadlábra jutott. Mehetett haza nyugodtan. Éhesen, egyetlen fillér nélkül neki indulhatott a több száz kilométeres útnak. Örülhetett, hogy csak tiz napig kellett a börtönben sinlődnie.

De hát miért kellett tiz napig is? Miért kellett egy óráig is?

Csodálatos állat a mívelt nemzetek törvényhozása! A tulok nem gyönyörködik a virágban s nem óvja azt, hanem vagy eltapossa vagy fölfalja. Mint a törvényhozások a személyes szabadságot.

Magyarország ősi törvényhozása csak akkor engedte meg a személyes szabadság korlátozását s az embernek letartóztatását, ha őt előbb a biró megidézte, az ellene fenforgó vád iránt meghallgatta, a terhelő és mentő körülményre nézve gondosan megkérdezte s az igy szerzett tudás alapján rendes itélettel a letartóztatást elrendelte. Ma már a német és franczia törvényhozások példái után Magyarországban is másként áll a személyes szabadság ügye. Sokkal rosszabbul.

Bűntény támad. Valami rendőrnek, vagy királyi ügyésznek, vagy vizsgálóbirónak ötlete születik, hogy Péter vagy Pál a bűnös. Nosza le kell tartóztatni! Igy kezdődik az igazságszolgáltatás. Igen gyakran az igazi Pétert, az igazi Pált, az igazi bűnöst találja el. De igen gyakran nem azt találja el. Mindegy. Azért Péternek vagy Pálnak egyelőre be kell jutni a foglyok közé. Ha ártatlan: utóbb csak kiszabadul.

Bizony vad emberek igazságszolgáltatása ez.

A nyiregyházi vizsgálóbiró soha hirét se hallotta annak a tizenhat tutajosnak. Azt se tudta: szőkék-e, barnák-e, jók-e, rosszak-e, bűnösök-e vagy ártatlanok? Nem is volt rá kiváncsi. Minden gondolkodás nélkül elrendelte, hogy ott, a hol megtalálják, el kell őket fogni s a nyiregyházi börtönbe hurczolni.

Pedig hát ezek nem is zsidók voltak.

De azért se az ország kormánya, se a sajtó, se a népképviselet, se a biróságok, se a törvényhatóságok föl nem emelték szavukat ez eljárás ellen. Lázban volt a társadalom s szemet hunyt minden erőszakra, mely gyülölködő érzéseinek megfelelt.

Fogságban maradt Herskó, mert ő zsidó volt és sáfár. Fogságban maradt Szavinecz és Matej Péter, mert ezek kormánybirók voltak. Ott kellett maradni Csepkanicsnak, mert ő látta meg a felbukkant holttestet először. Ott kellett tartani Matej Ignáczot és Selever Jánost, mert ezek Csepkanics tutaján voltak s Matej Ignáczra különben is nagy szerep várt. A tanu szerepe. Hecska azért maradt ott, mert neki volt ásója. Miért volt ásója? Nagy bűn volt ez a vizsgálóbiró felfogása szerint.

Julius 4-én elrendeli a vizsgálóbiró, hogy ezt a hét tutajost Tisza-Lökre kell kisérni s a vizsgálatot velük ott a szolgabiróságnál folytatni.

Vajjon mi ok volt erre? Semmi. Hiszen helyszini körülmények megmutatására egyetlen tutajos is elég lett volna. De egyébként is a vizsgálati foglyot nagy ok nélkül ide-oda hurczolni nem szabad. A szolgabiró pedig közigazgatási hatóság, neki birósági ügyekhez semmi köze.

De mégis nagy oka volt erre a vizsgálóbirónak. Tisza-Lökön is volt csendbiztos. Sarf Móricz se gerjedt föl addig az igazság elmondására, mig Nagyfaluba át nem vitték, a csendbiztos kezére nem adták s ott éjnek éjszakáján őt Recsky András csendbiztos föl nem világositotta. Milyen kezes és szókimondó tanu lett ott a kis zsidó kölyök egyszerre.