Part 17

A lánykát, mint meztelent sohase látta. Termettségéről tehát csak sejtelme lehetett s ez is csak felületes, futó rápillantás után. A serdülő lány azonban egy év alatt is tetemesen fejlődhetik. Hányszor lep meg bennünket a lány a maga gyors fejlődésével? Egy év mulva is, ha időközben nem láttuk, gyakran alig ismerünk rá.

A lelkész csak a meztelen holttestet látta s annak termetarányait.

A női test termetarányairól azonban, ha azt rendes öltönyében látjuk, alig lehet biztos tudomásunk. A tévedés igen gyakori, a csalódás csaknem mindennapi. Szűk vállak s vékony karok, darázsderekak daczára a nő alteste hatalmas arányu, tomporai s czombjai szélesek s vaskosak lehetnek. S megforditva is gyakori tünetre bukkanunk. A ruházat és a pipere rendes domborulatu mellet, emlőket s tomporokat mutathat ott is, a hol mindezek soványocskák.

Ismételve azt mondja a lelkész, hogy a holttest csontossága sokkal nagyobb és fejlettebb volt, mint az eltünt lánykáé.

Honnan tudhatta ezt?

A holttest bonczolásánál nem volt jelen, annak csontjait se nem nézte, se nem tapintotta, de még csak nem is látta. Kérdeztem, vajjon az élő Solymosi Eszternek karját s karcsontjait megtapintotta-e? Felelete az igazsághoz híven természetesen az volt: nem.

De hát akkor az élőnek s a halottnak csontosságát miként hasonlithatja össze, ha se az élőnek, se a halottnak csontjait semmi módon se figyelhette meg? Hogyan hasonlithatja össze az a tanu, a ki elvégre is tanult, értelmes, mivelt és becsületes ember, és a ki lelke egész erejével igazságot akar mondani?

Ime itt áll előttünk az igazságszolgáltatásnak egyik óriási kérdése!

Becsületes ember, jóhiszemű tanu sok van, de tökéletes tanú kevés akad. Különös szerencse, hogy az emberiség mivelődése már annyira haladt, hogy a büntető igazságszolgáltatásban a tanuk mellett egyéb bizonyságokat és erősségeket is keresünk.

Mert a tanú rendszerint nem azt a tünetet tárja föl a biró előtt, a melyet látott, hallott, tapasztalt, hanem azt a véleményt, a melyet benne az a tünet keltett. S ha az a vélemény alaptalan: a tanu rendszerint a tünetet is eltorzitott alakjában beszéli el a biró előtt. A saját véleményét akarja igazolni. S mindezt jóhiszemüleg teszi azzal a szent hittel, hogy ő az igazságot akarja kideriteni.

A lelkész utóbb kérdésemre egyenesen kijelentette, hogy ő csupán a holttest mellkasának domboruságából következtette, hogy ez csontosobb lehetett, mint Solymosi Eszter.

A holttest hanyatt feküdt. Feje alatt nem volt semmi támasz, vánkos vagy fejalja. Ily helyzetben a mellkas szinte szokatlanul kidomborodik. De puffasztja azt a folyton fejlődő rothadási gázok tömege is. Hogy Solymosi Eszter mellkasának domborulata hasonló fekvő helyzetben mekkora lett volna: ezt el se tudja képzelni az a tanu, ha nem szakember, a ki Solymosi Esztert mindig csak állva, kissé lehajtott fejjel s kissé előre hajoltan látta életében.

A lelkész tehát megfelelő tudás és tapasztalat nélkül csak képzelgésből beszélt.

Még jobban kitünt ez a másik kérdésnél.

A másik kérdés, melyet tisztába akartam hozni, az volt, vajjon a lelkész megnézte-e tehát a holttestet igazán?

Dehogy nézte. Egyetlen testrészére se emlékezik különösen. Körüljárta az állványt, melyen a holttest feküdt, a holttestnek se kezét, se lábát nem vizsgálta. Ennek igy adja okát:

– Meglehetős undorral tekintett rá az ember, sokáig nem volt kedve hozzá.

Valósággal csakugyan igy van.

Kijelentette azt is, hogy rothadásban levő holttestet soha se szemlélt meg. Se saját tapasztalásából nem tudja, se szakkönyvekből nem olvasta, hogy előre haladott rothadásnál a holttestben fejlődő gázok mily külső változásokat idéznek elő a testrészek méretein, mennyire elváltoztatják az arcz vonásait, mennyire eltorzitják az egész ábrázatot.

Hiven, őszintén, becsületes ember jóhiszemüségével vallotta ezt mind. Ebből most már könnyen meg lehetett itélni, mit érhetett az a tanusága, hogy a holttestnek más arcza volt, mint az eltünt lánykának.

Ez a tünemény igaz. Hiszen a holttest csakugyan nagy rothadásban volt. Másként nem is kerülhetett volna a viz szinére. De a tanuság még se igaz. Mert abból a tüneményből, az ábrázat különbözőségéből épen nem következik, hogy a holttest idegen és ismeretlen nő holtteste. A tanú pedig ezt állitotta.

A kilenczedik fölismerési tanu Várkonyi Ferencz, 41 éves, tisza-eszlári kálvinista tanitó Solymosi Esztert onnan ismerte, hogy 1880-ban ő készitette elő az urvacsorára s ekkor a lányka néhány hétig eléje járt az iskolába. Azóta is látta néhányszor utczán és a mezőn. Egyáltalán nem tudja, mikor látta utoljára.

A holttestet megszemlélte, de ebben Solymosi Esztert föl nem ismerte. Ez a lányka fejletlen, vékony termetü volt keskeny homlokkal, rendes alaku orral, a holttest pedig termetes, domboru mellü, magas homloku s fitos orru.

Érdekes kissé Tóth Mari tanú vallomása. Ez 19 éves hajadon, Esztert jól ismerte, mert Solymosiné és Huriné közelében lakott. Nem a felismerési eljárásnál özvegy Bátori Gáborné kertjében nézte meg a holttestet, hanem később a tiszaparti nyárasban, a hová orvosi bonczolás végett szállitották. Nem a vizsgálóbiró idézte tanunak.

Határozottan állitotta, hogy a holttest nem Solymosi Eszteré. Erre különösen két okot hozott fel. Egyik az, hogy a holttest szeme kék volt. Ez nem igaz. Az orvosi látlelet barna szemet talált s több komoly tanu is. Ugy látszik, a junius 20-iki tanuk összebeszéltek arra, hogy kék szemről emlékezzenek. Másként nem lehet megérteni, hogy a határozottan barna szemet minden tanu kéknek lássa.

Másik oka még furcsább.

– Eszter kisebb volt mint én, a holttest pedig nagyobb volt, mint én.

Szórul-szóra ezt mondta:

A holttestet gondos mérés szerint 144 czentiméter hosszunak találták. Én jól megnéztem Tóth Mari tanu magasságát. Magas sarku czipőben állt a törvényszék előtt. Szép, sudár termetü lány volt. Odaszóltam hozzá:

– Nem beszélsz igazán lányom, te czipő nélkül is vagy 160 czentiméter magas, a holttest pedig csak 144. Tehát a holttest sokkal kisebb nő volt, mint te.

Elhallgatott ez ellenvetésre.

Különös szerencsém volt ezzel. A vármegye alispánja ott ült a hallgatóság első sorában. Rögtön utasitotta Kozák fogházőrmestert, mérje meg a katonamértéken Tóth Marit. Megmérte. Épen 160 czentiméternek találta.

Élő ember teste milyen hosszu, álló helyzetében milyen magas: erre nézve a világban kevés ember tud puszta látás után biztosan nyilatkozni. Az angol törvényszéki gyakorlatban a tapasztalt birák az egyszerü tanuvallomást nem is szokták komoly figyelembe venni.

Magas termet, közép termet, alacsony termet: ime eddig terjed a közönséges ember rendes észlelése. Czentiméternyi biztossággal különös gyakorlat nélkül lehetetlen tanuskodni.

Vannak nagy gyakorlatu lóismerők, a kik a ló marjának magasságát puszta megtekintésre teljesen megközelitőleg eltalálják. A lómagasság magyar mértékét maroknak nevezik. A ló középmagasságát 16 maroknak szokás tekinteni. Félmaroknál többet gyakorlati lóismerő nem tévedhet. De már a czentiméterek számában ő is téved. Pedig a tévedés haszonnal vagy kárral járhat, minthogy a lóismeret üzleti dolog is.

Az emberi test álló magasságának ismerete nem üzleti dolog, sőt még szokásos mulatság se. Semmiféle játék se terjed ki rá. A katonamértéken kivül egyáltalán nincs is szokásban. Biztosat hát erre nézve nem tudhatnak az emberek.

Ahhoz, hogy az ember másnak álló testmagasságát szemmérték után megitélhesse, először is azt kell tudni, hogy ő maga hány czentiméter magas? De hány ember tudja csak azt is? A parlamentek, egyetemek, tudós társaságok tagjai általában eléggé tanultak: nem hiszem, hogy ezek fele is tudná magáról, hogy teste hány czentiméter hosszu. A nyerészkedésnek az a neme, melyet fogadásnak nevez a világ, rendkivül el van terjedve mivelt népek s félig mivelt népek közt is. A fogadás játék is, üzlet is, szokás is. Elterjedése tehát lélektanilag nagyon érthető. Tárgya: előre bizton nem tudható véletlenre való számitás. Az angolok s a Földközi-tenger partjain lakó népek a fogadásnak száz nemét-faját ismerik. De azt a faját: »százat egyre – hány czentiméter magas vagyok?« – még ezek se ismerik. Pedig rövidebb, gyorsabb, kényelmesebb fogadás alig lehetne. Sok ember van, ki nagy szenvedélylyel kedvel bizonyos állatot. De például a legszenvedélyesebb kutyakedvelő se tudja rendszerint, hogy kutyája talpától válláig vagy orra hegyétől farka végéig hány czentiméter hosszu. Pedig én ugy veszem észre, hogy az emberek a kutya testének mértékét még jobban ismerik gyakran, mint az ember testének mértékét.

Ime a csonkafűzesi holttest fölismerő tanui testmagasságról, tetemnek vaskosságáról, az eltünt lányka véznaságáról s több efféléről beszélnek.

Bizonyos, hogy józaneszü ember ép szeme a rendesen öltözött emberről meg tudja mondani: vaskos termetü-e, vagy vézna? Ugyanazon emberről is bizton látja az egészséges, telt alakot vagy a sulyos betegség után lesoványodott alakot. De már a nagy rothadásban levő s kivált meztelen hullát a régen látott és csupán rendes öltözetében látott élővel összehasonlitani kivétel nélkül mindig tévedésre vezet.

Két élő testvére volt Solymosi Eszternek. Őket is meghivták a fölismerésre.

Az egyik: testvérbátyja, a 24 éves Solymosi János. Nem igen nézegette a holttestet.

– Első tekintésre, ugymond a törvényszék előtt, mindjárt láttam, hogy nem az Eszter. Nagy képe, nagy szája, nagy homloka. Eszterré kisebb volt.

Magasságáról azt mondja, hogy Zsófi nénjének csak melléig ért, kivel egyébiránt sohase mérkőztek össze.

A másik testvér Solymosi Zsófi volt, 17 éves hajadon. Vallomásában sok a jellemző.

Határozottan kimondja, hogy a hulla nem Eszteré, minthogy Eszternek keskenyebb arcza, apróbb fogai, kisebb teste, kisebb lábai s lábain szétálló ujjai voltak.

De hát milyen magas volt Eszter?

E kérdésre eddig csak ugy általánosságban odavetőleg feleltek a tanuk, de végül Zsófi nénjét szemelték ki a tanukezelők arra, hogy az ő segitségével határozott számszerü adatot állitsanak össze.

A vizsgálóbiró ugy jegyezte föl, hogy mindegyik testvér azt mondta, hogy Eszter csak szeméig ért Zsófinak. Minthogy pedig Zsófi 144 czentiméter magas, szeméig azonban csak 134, tehát Eszter csak 134 czentiméter magas volt. A holttest tehát nem lehet az övé, mert az 144 czentiméter.

Ez világos.

El is döntötte volna ez a kérdést alaposan, ha a vizsgálóbiró följegyzésében csak egyetlen szó is igaz volna.

Solymosi János azt mondta, hogy az eltünt lányka csak melléig ért Zsófinak. Zsófi pedig azt mondta, hogy neki szemöldökéig ért. A vizsgálóbiró ez össze nem férő két állitást egyszerüen kifelejtette a jegyzőkönyvből, hanem e helyett azt irta be, hogy »Zsófinak csak szeméig ért«.

Ime a papiros hamissága!

Pedig a »szem« és »szem« se egy dolog. Akár az alsó szempilláig, akár a felső szempilláig, akár a szemöldökig ér föl valaki: a köznép azt mondja »szeméig ér«. Pedig már ez is 2–3, esetleg több czentiméter különbség.

De ez nem lényeges.

Lényeges az: honnan tudja a két testvér, hogy az eltünt lányka csak melléig vagy szeméig ért Zsófinak?

Solymosi János azt mondja, hogy Zsófi és Eszter soha se mérkőztek össze. Ugyanezt mondta Zsófi is 1882. évi deczember 8-án a birói és szakértői szemle férfiai előtt, mintegy 15 komoly tanu előtt, a kik közt az egyetemi szakértők, a vádló királyi ügyész s a védők is ott voltak. És pedig ismételt kérdésre határozottan jelentette ezt ki.

Igaz, hogy a törvényszék előtt 1883. évi julius 21-én már azt mondta Zsófi, hogy Eszterrel összemérkőztek akként, hogy egymással szembe álltak. Szembe álltak pedig azért, mert Eszter örült, hogy fiatalabb létére csaknem oly magas már, mint Zsófi nénje. De hogy ez az összemérkőzés megtörtént volna: arra Zsófi tanut nevezni nem tud.

De hát elvégre csakugyan igaz, hogy Zsófi közel három évvel volt idősebb, mint Eszter öcscse, tehát volt idő, a mikor ez neki melléig s volt idő, a mikor szeméig vagy szemöldökéig ért. Csak az a kérdés: mikor?

A védők fontosnak tartották, hogy Zsófi vallja meg, mikor mérkőzött össze Eszterrel.

Nem vallotta meg. Általában nagy konokságot mutatott a tárgyalás alkalmával.

Később kiterjeszkedem arra, hogy a tárgyalást nappal a hivatalos órák alatt a biróság vezette, de éjjel s a hivatalos órákon kivül valami más titkos kéz vezette.

A titkos kéz vezetése senkin se látszott jobban, mint Solymosi Zsófin, az eltünt lány nénjén.

Annyit azonban mégis bevallott: nem tudja s nem emlékezik: vajjon ő Eszterrel tavaly mérkőzött-e össze vagy harmadéve?

Ez nagyon fontos nyilatkozat. Mert 1881-ben a 12 éves Eszter csakugyan érhetett Zsófi melléig, később érhetett szemöldökéig is s halálakor a természet rendes törvényei szerint mégis lehetett 144 czentiméter magas. Jól tudhatta volna ezt a vizsgálóbiró is, ki is tüntethette volna ezt a fölismerési jegyzőkönyvben, de nem tette. Ennek kitüntetését vagy elméje, vagy szándéka nem engedte.

Végre is falusi jónevelésü egyszerü paraszt lányka alig lehet olyan tompa elméjü vagy oly behálózott lelkü, hogy szavain az igazság fénye itt-ott át ne csillanjon. Mikor olyasvalamit kérdeztünk tőle, hogy miként mondhatja Esztert oly határozottan alacsonyabb termetünek, mint ő, mikor azt se tudja, mikor mérkőzött vele össze, igy felelt szórul-szóra:

– Kisebbnek kellett lennie, mint én, mert fiatalabb volt nálam!

Ime egyszerü okoskodása! Ime a mindennapi tanu, a ki nem azt vallja, a mit tud, hanem azt vallja, a hogy vélekedik.

S hány biró téved meg, hány igazságtalan itélet keletkezik az ily vallomás alapján!

Utolsó fölismerési tanu lett volna Huri Andrásné. A ki keresztanyja volt az eltünt lánykának s legutolsó szolgálatadó asszonya is. A ki a lánykát föstékért küldte a boltba s a ki egyedül tudna annak utolsó óráiról, utolsó lelki állapotáról számot adni. Őt a holttesthez oda kellett hivni, neki azt meg kellett mutatni. Fölismeri-e vajjon keresztlányát, szegény gyönge kis cselédjét?

Csakkogy Huriné azt mondta, ő oda nem megy, ő a holttestet meg nem nézi, mert ő ott mindjárt meghal.

Hiába volt minden rábeszélés, minden erőltetés, Huriné kitért a tetemre hivás elől. Érzékenysége előtt, idegeinek gyöngesége előtt az igazságszolgáltatásnak meg kellett hajolni. A lágyszivü vizsgálóbiró fölmentette a tanuskodás alól. A kemény munkához szokott szegény zsöllér asszony érzékenységét nem szabad kisértetbe hozni, mikor csak olyan csekélységről van szó, hogy egy csomó embert gyilkosság miatt halálra itéljünk-e?

Hurinéval ez az eset még egyszer előfordult. E munka végén még visszatérünk rá s idegeinek gyöngeségére.

III.

(A holttest bonczolása. – A haj, a szemöldök, a nemi szőr, a fog, az emlők, a körmök, a tyukszem. – Az orvosi vélemény. – Mindenki egyetértett az orvosokkal, csak három-négy tanu nem. – Megoldatlan kérdések. – A sötétség teljes. – A szegény ismeretlen halottat eltemetik. – A temetés.)

Délelőtt tiz órakor lett vége a fölismerési eljárásnak. Következett volna a holttest orvosi megvizsgálása. Ez bonczolással jár.

Azonban özvegy Bátoriné azt mondta, hogy ezt már ő az ő kis udvarában, az ő eperfája alatt meg nem engedi. Vigyék a holttestet, a hova akarják, de ő nála emberi tetemet szét ne tagoljanak.

Elvitték hát a holttestet Eszlár-Tótfaluból Eszlár-Ófaluba. A falu alatt a Tisza partján kiválasztottak egy szép árnyékos helyet, odavitték, ott állitották fel a bonczoló asztalt. A birói jegyzőkönyv fűzesnek nevezi ezt a helyet, az eszlári nép nyárasnak. Volt benne fűz is, de inkább gyors és szép növésü nyárfákkal volt tele. Ugy hallom: ma már nyoma sincs. Elsodorta a Tisza. A régi Eszlár-Ófalu nagy részét is elsodorta már, távolabbi s magasabban fekvő telkekre épitkeztek az emberek.

Négy orvos foglalkozott a bonczolással. Trájtler Soma és Kiss Jenő orvostudor, Kéri Horváth László sebész s Kéri Horváth Géza szigorló orvos, mint bonczsegéd. Volt a királyi törvényszéknek rendes törvényszéki orvosa is Nyiregyházán. Az egész társadalmat izgató e nagy ügyben a tapasztalt és tekintélyes törvényszéki orvost nem volt czélszerü s nem is lett volna szabad mellőzni. Mégis mellőzték, mert véletlenül zsidó volt.

Az orvosok által felvett jegyzőkönyv olyan alaku, a minő szokott lenni általában. Eléggé bő mind a külvizsgálati, mind a belvizsgálati, mind a véleményező rész.

A csonkafűzesi holttestnek egész irodalma támadt abban az időben. Az orvosi tudománynak sok világhirü férfia foglalkozott ezzel Budapesten, Bécsben, Berlinben s Franczia- és Angolországban is. Az orvosi tudománynak kicsiny, de uj fejezete ez a holttest. Igen röviden meg kell tehát ismertetnem ama négy orvosnak ott a tiszaparti árnyékos ligetben végzett munkásságát.

Megmérték a holttestet, 144 czentiméter hosszunak találták. Erre nézve nem merült fel kétség utóbb se a nagy per folyamában.

A hajról azt mondták: »A fejbőrön a hajzat hiányzik, kopasz.« – Ez már bizonytalan beszéd s később szép és nagy viták támadtak belőle. Nem vizsgálták meg, vajjon azért kopasz-e, mert haja vagy az élőn valami nagy betegség miatt, vagy a holttesten kihullt, lemállott vagy elment; vagy azért kopasz-e, mert éles szerszámmal tőrül lemetszették; vagy azért kopasz, mert a vizben rothadás és valami külső erőszak segitségével a hajszálak letöredeztek s azokat a viz a holttest mellől elsodorta.

Nagy dolog lett ebből a kopaszságból. A tömeg képzelete s gyülölködése nagy rejtélyt látott ebben.

Országszerte, világszerte elterjedt a hiedelem, hogy a csonkafűzesi halott idegen, csempészett holttest volt, – kopaszságából pedig kétségtelen, hogy zsidó nő holtteste volt. Nálunk ugyanis az óhitű zsidó nőnek, mikor férjhez megy, levágják a haját. Valami régi szokás ez, melynek eredetét s eredeti jelentőségét alig lehet biztosan kikutatni. Sok népnél sokféle szokás áll fenn, valami babonaságot, valami hókusz-pókuszt csinálni a szüznek vagy egész alakjával, vagy egyes testrészével, mielőtt törvényes feleségként a nászágyba lefeküdnék. Efféle vallásos természetü babona vagy házassági szokás az óhitű zsidó menyasszony hajának levágása.

Nem a tisztaság érdeke itt a fő ok. Mivelt népek között s mai napság semmi esetre se az. Hiszen bármily tömött vagy hosszu, vagy bodros haja van is a nőnek: vizzel, szappannal és fésüvel tisztán és rendben lehet azt tartani. Szivesen is foglalkozik hajával a nő. Hiszen szépségének királyi lobogója az s mig gondozza: folytonosan tükre előtt ülhet. Csak megszokás már a levágás a mi időnkben, oktalan, valami durva őskorból eredő.

De a haj levágása a kopaszság tünetét nem idézi elő. A magyar nyelv kopaszság alatt a hajnak teljes elhullását, teljes lemállását érti. A levágás után még marad néhány milliméter hosszu haja az óhitű zsidó menyasszonynak.

Ez nem kopaszság. De az életben, a világ előtt ezt is elleplezik a nők. Vagy lószőrből, vagy emberhajból vagy finom fonálból készült parókával – néha szorosan a fejre illesztett fekete selyemkendővel.

Az orvosok odalökték a közönség elé a kopaszságot, de annak okait és természetét meg nem vizsgálták. Kikelt tehát ebből s meg is gyökeresedett a közönség balhite. A mit az orvosok egyébiránt másként is elősegitettek.

Azt is mondták jegyzőkönyvükben, hogy a holttesten a szemöldök és a nemi részek szőreiktől megfosztvák.

»Megfosztvák.«

E szót sokféleként lehet magyarázni. De józan elmével a magyar nyelv értői ez alatt nem értenek, nem is gondolhatnak egyebet, mint azt, hogy mind a szemöldökön, mind a nemi részeken volt szőr, de azt tudatosan, czélzatosan onnan eltávolitották.

Furcsa a szakértői ész!

A szakértői ész képes a szemöldököt s a nemi részeket egy osztályba sorozni. Holott a szemöldökön már a születés előtt is, de mindenesetre már a csecsemőkorban kifejlődik a jellemző szőr s ha az hiányzott a holttesten: bizonyára a hiányzás oka az volt, a mi a hajnál is előidézte a hasonló tünetet.

Más dolog egészen a nemi szőr. Ez csak a serdülő életkor eljöttével kezd sarjadzani s egyénenként lassabban vagy gyorsabban a serdülő kor beléptéig nő ki egészen.

Az orvosoknak semmi kitérést meg nem engedő kötelességük lett volna gondosan megvizsgálni, hogy a nemi szőr azért hiányzik-e, mert eltávolitották, azért hiányzik-e, mert a testről lemállott, vagy azért hiányzott, mert az ismeretlen nő még oly fejletlen volt, hogy a nemi szőr még ki se nőhetett?

A vád természetéhez képest óriási a különbség. Mert ha fejletlenség volt az ok: akkor az ismeretlen nő lehetett 13–14 vagy 15 éves lányka. Ha pedig meg volt a nemi szőr s azt ugy távolitották el: akkor az lehetett akár 40 vagy 50 éves asszony is.

A valódi igazság pedig az volt, mint később bebizonyult, hogy az ismeretlen nő nemi szőre fejletlen életkor miatt még ki se nőhetett se a hónaljon, se másutt.

A szemet barnának látták az orvosok. Az eltünt lánynak szeme is barna volt. A titkos kéz ugy vezette az eszlári tanúkat a tárgyaláson, hogy ezek az eltünt lányka s a holttest közt semmi hasonlóságot se találjanak. Ezért mondta csaknem minden tanu a holttest szemét kéknek. A mi nyilvános valótlanság.

Bölcseségfogak még nem voltak.

– Az alsó fogsor rendetlen növésű. Ezt mondják az orvosok. De nem mondják meg: miben állott a rendetlen növés, csak ugy általánosságban vetik oda a szót. Én is megnéztem azt a fogsort. Egészben nagyon szépnek és rendesnek találtam. Csak két alsó metsző fog dőlt kissé egymásra. De a rendetlenség oly kicsiny volt, hogy arczélből nézve csak czélzatos megfigyeléssel lehetett észrevenni. Különben senkinek se tünhetett fel. A tanuk méltán mondhatták, hogy az eltünt lánykának szép, rendes fogai voltak.

– Az emlők elsoványodottak. Igy szól az orvosok jegyzőkönyve.

Mit ért ez alatt minden józaneszü ember?

Azt, hogy már az ismeretlen nőnek emlői valamennyire kifejlődtek, kidomborodtak, de valamely ok miatt, betegség, nagy nélkülözés vagy korosság miatt domboruságukat elveszitették, mivelhogy az emlők izmai, mirigyei, tejgyüjtő edényei összezsugorodtak.

Másként érteni a szakértők szavát nem lehet.

Ez a szó pedig igy nem igaz.

Minden számbavehető tanú és pedig sok tanú megegyezett abban, hogy az emlőnek semmi domborusága nem volt, a csecsbimbó kicsiny volt s alig látszott; a bimbó udvarának szine is, körvonala is teljesen hiányzott. Egyetlen tanú se vett észre az emlők táján semmi domborodást. S minden tanú megegyezett abban is, hogy az eltünt leánykának se voltak észrevehetően fejlett emlői.

Ime helytelen szó beiktatásával miként hamisitja meg a papiros a tüneteket!

»Elsoványodott« emlőről csak ott lehet beszélni biztosan, a hol a már jó részben kifejlődött emlők külső jelenségei kétségtelenek, s a hol a bőrnek pettyhüdtsége s redőssége azt bizonyitja, hogy korábban nagyobb izmot takart. De mindezekről a szakértők teljesen hallgatnak.

A jobb kéz alsó karjáról, a csukló fölötti részről a csukló és könyök közt az izomrészek hiányoznak. Az orsócsont és singcsont kilátszik. E körülmény utóbb elmés rögtönzésre nyujtott alkalmat azoknak, kik a hires hullausztatást kikoholták.

A kézfejek kicsinyek és szépek. A körmök szép fejlődésük és gondos ápolásuk által különösen feltünőek. S meg is vannak növesztve.

– Ezt mondják az orvosi szakértők.

A körmök!

A történet, a hősi költészet, a szinmű, a regényvilág nem foglalkozik a körmökkel. A jogi élet alig ismeri. Az embertan se fordit rá valami nagy figyelmet. De ebben a perben nagy szerepe van a körömnek.

Solymosi Eszter szegény zsöllér származásu cselédlány volt. Mindenféle durva munkát hidegben-melegben korán kellett végeznie. Bizony ő finom szattyánbőr keztyüket nem viselhetett, keze bőrének selymességét meg nem őrizhette, körmeit gondosan nem ápolhatta s azokat oly hosszura, mint a vércse, meg nem növelhette. Ha tehát a holttestnek finom kezebőre s gondosan ápolt hosszu körme volt: akkor a Solymosi Eszter teteme nem lehetett.

Ez már csak világos!

Csakhogy az is világos, hogy a kezekről lemállott már a felhám s ezekkel együtt a köröm is. A felhámavesztett bőr a szegény cselédlánynál is csak oly finom, mint a királyasszonynál. A körmök pedig teljességgel hiányoztak, a mint mindez utóbb szépen ki fog világosodni.