Part 16

Bizony nem azért, mert meg akarta szegni. Nem azért, mert gyönyörüsége volt a törvény mellőzésében. Hanem azért, mert ő szentül hitte, hogy a csonkafűzesi tetem nem az eltünt lányka volt, a mig élt s bizton számitott arra, hogy a tetem idegen voltát ő még be fogja bizonyitani. Nem tartotta egyelőre tehát komolynak azt a munkát, azt a jegyzőkönyvet, a mely szerint nyolcz tanu közül hat egyenesen az eltünt lánykát ismerte fel a holttestben és pedig a hat közül egy tanu tökéletes határozottsággal.

Hát a vizsgálóbiró igy gondolkodott. Tévedett kegyetlenül, de ez volt meggyőződése. Nem vádolom érte erkölcsileg. Csak elméje volt gyönge, nem lelkiismerete. S ha ő lett volna az itélőbiró: hát egy sulyos birói tévedéssel több lesz a világon. Nem nagy dolog. Csak az törik össze alatta, a kit ér. Volt már ily tévedés elég s lesz még sok. Gyarlók vagyunk.

Csakhogy a vizsgálóbiró nem itélőbiró s a történelmi tapasztalatoknak s józan elmének ezer indoka szól a mellett, hogy itélőbiró ne is lehessen. Tehát neki nem szabad csak azt jegyezni fel, a mi az ő meggyőződése, sőt szent és egyetlen kötelessége abból áll, hogy ha nézetével, egybevetéseivel, meggyőződésével ellenkezik is: azt jegyezze fel hiven, a mi előtte történik.

A hű följegyzésekből az itélőbiró tudja megközeliteni az igazságot. A vizsgálóbiró nem. Szövevényes ügyekben a vizsgálóbiró a dolognak mindig csak töredékes részét látja egyszerre s ezt is gyakran elfogult lélekkel s kénye szerint való vélekedés szemüvegén át. Tehát hamisan vagy fonákul.

De erre később terjeszkedem ki.

A vizsgálóbiró vétke a csonkafűzesi eljárásnál valósággal nem is abból állott, hogy tanukkal nem iratta alá a jegyzőkönyveket. Ez csak a törvénynek s nem az igazságnak megsértése. Nagy vétke az volt, hogy annak a hat tanunak nyilatkozatát nem jegyezte föl apróra, a ki a holttestben az eltünt lánykát ismerte föl.

A fölismerésnél nem a tanuk száma dönt. Száz meg ezer tanu lehet s azok közt apa, anya, testvér, jegyes, hű barát, a ki az enyészet és víz által eltorzított meztelen holttestben nem ismeri föl az eltünt egykori ismerőst. Ha akad egyetlen tanu, habár gyermek, féleszü vagy borittas is, ki kétségtelen anyagi különös jelét ismerte az eltüntnek, ha e jelről számot tud adni s ezt a holttetemen meg tudja mutatni: ez a tanu látja csak az igazságot s nem a másik száz vagy ezer tanu. Mert az anyagban a természet igazsága rejlik, ez ellen pedig száz meg ezer tanunak esküje se ér semmit.

Ime a holttest nagyságát Solymosi Eszterének állitja öt tanu: Lóczi János, Solymosi János, Jakab János, Juhász József és Juhász Andrásné.

Solymosi Eszter ajkait fölismerte a holttesten két tanu: Lóczi János és Juhász József.

Szemeit fölismerte Lóczi János, Jakab János és Szakolczai Julcsa.

Fogait fölismerte Jakab János, Szakolczai Julcsa, Juhász Andrásné.

Száját fölismerte Juhász József.

Lábait határozottan fölismerte Szakolczai Julcsa.

Arczállását fölismerte Solymosi János.

A vizsgálóbirónak föl kellett volna jegyeznie, hogy e tanuk a holttestnek ama részeit miről ismerték föl, miként adták elő véleményüket s mivel bizonyitották ezt. A vizsgálóbiró egyénileg kételkedhetett abban, hogy e tanuk eltalálták-e az igazságot? De már azt véglegesen megitélni, hogy valósággal eltalálták-e vagy eltévesztették az igazságot, nem tőle függött, nem az ő jogában állott, neki arra se képessége, se hivatása nem volt. Erre a vád, a védelem és az itélőbiróság volt hivatva. Ezek elől a tanuk legfontosabb nyilatkozatait eltitkolni nem volt szabad. S a vizsgálóbiró eltitkolta.

E ponton van a nagy per végzetes fordulata.

Egyébként is nagy veszteség a följegyzések elmulasztása. A mezei tanulatlan ember figyelő képességének szép bizonysága lett volna a hű és pontos följegyzés. Ez a bizonyság elveszett.

Volt tanu például, a ki fogairól ismerte föl a tetemben az eltünt leánykát. Ez a dolog nagyon egyszerünek látszik, pedig épen nem az.

Látni más, mint nézni s nézni is más, mint megnézni. Minden ember lát, sok ember néz is, kevés ember van, a ki megnéz valamit igazán. Minden gyermek látja, naponként látja apjának, anyjának, testvérjének fogait, de ha azok a fogak rendesek, ha azok egyikében vagy másikában feltünő különösség nincs: százezer ember közt alig van egy, a ki apja, anyja, testvérje fogait meg tudná különböztetni mások fogaitól.

Igaz, hogy a rendes alaku fogak egyenlő nem, kor és kezelés mellett feltünőleg egyenlő alakuak. A czigányé se más, mint a királyé. Legföljebb szebb, erősebb és tartósabb, mint a királyé.

De már a különböző fák levele nem egyenlő alaku. Ám bármily ügyes kertész, növénytudós, vagy erdőkerülő elé tegyenek nagy csomó falevelet, hogy válogassa szét a leveleket s jelölje meg, melyik falevél minő fának a levele: megtéved csaknem minden falevélnél s dugába dől minden tudománya. Jegenye, fekete és rezgő nyár, körte, alma, bükk, szilva, nyir, gyertyán, meggy, édes gesztenye, hárs, szil, egerfa levele bizony nem egy alaku s ha mindegyikből ötöt-hatot veszünk s valamennyit összerázva odatesszük a tudós elé: összezavarodik a tudós egy pillanat alatt. Azt se tudja utóbb: fiu-e vagy lány?

Mert a falevelet ugyan egész életén át mindenki látja, egyik fát a másiktól meg is tudja különböztetni, de már a fák levelét a czélból, hogy azok különbözőségét elméjében megjegyezze, nem szokta megnézni senki. Vagy legalább kevés ember van a világon, a ki ezt megcselekszi.

Igy vannak az emberek a fogakkal. Még saját fogaikkal is. Nem is adok sokat azokra a tanukra, a kik a fogak alakja után akarták fölismerni, vagy föl nem ismerni a holttestet. De, ha mégis akadt ember rendkivüli és csodálatos figyelő erővel, a ki erre képes volt: bizony föl kellett volna annak nyilatkozatát szó szerint jegyezni. Szép és különös elme lett volna ezzel megörökitve.

Mert azok közt, a kik a természet kebelén élnek s az erdők, mezők tüneményeit egész életen át közvetlenül szemlélhetik, csodálatos figyelő erejü elmék akadhatnak. A kik százötven anyajuh és százötven bárány közül fölismerik: melyik anyának melyik a báránya, melyik báránynak melyik az anyja. A ki egész falu minden lovát fölismeri háromszáz lépés távolságból. A ki kétszáz szőlőfajt fölismer tavaszszal a leveletlen venyigéről szempillantásnyi megtekintés alatt.

A ki igy tud figyelni, igy meg tud nézni valamit: az a rendes alaku fogak után is képes fölismerni a halottat.

Volt még egy különössége az eltünt lánykának. Ez az volt, hogy lába ujjai nem feküdtek egymás mellett, hanem széjjel álltak, mint a hogy csecsemő gyermeknél szokás a születés utáni napokban.

A művelt világ városi lakói közt milliók élnek, nőnek, megöregesznek s meghalnak a nélkül, hogy valaha embernyomot láttak volna. Embernyomot csak mezitláb járó ember után és csak sekélyes sárban és hóban, sekélyes porban s tömött sekélyes homokban lehet látni. Ám a mívelt népek lakta városokban kevés a mezitlábas ember s uton, utczán, utfélen alig van olyan sár, por és fövény, a mely az embernyomot megőrizné. Ha akad is embernyom: azt a járó-kelők nyomban eltiporják.

Minden állatnak, mely lábon jár, megvan a maga külön nyoma. Kutya, macska, róka, farkas, medve, ló, ökör nyomát jól ismeri minden falusi ember ott, a hol ez állatok élnek. A fiatal sertés, kecske és juh nyomát szintén fölismeri a figyelő mezei nép, noha ezek nyoma már nagyon hasonlit egymáshoz. Lud, pulyka, tyuk, kacsa nyoma jelentékenyen különbözik. A szarka és veréb nem lép, hanem ugrik, kissé szétrombolja mind a kettő a maga nyomát. Gólya, libucz, varju nyomát a falusi gyerek tisztán meg tudja különböztetni. Természetesen az emberét is. A nyom a tudomány történetében is szerepel. Tudományos búvárlatoknál fölfedezésekre segitett. Az állattan és a földtan sokat köszönhet a kövületekben és a megszilárdult iszapokban fenmaradt nyomoknak. A népregék és népmesék is csaknem minden országban beszélnek nyomokról, melyek sárkánytól, tátos lótól vagy valamely mesés hős lova lábától származnak.

Az embernyom nagyon érdekes akkor, ha az ember talpa magas ivezetü s lábujjai szerte állanak. Szép alakot képez a porban. A sarok nyoma köralaku. Ezt egy kissé kifelé hajló vonal köti össze a lábujjak alsó tövének nyomával. Azután jön félkörben egy nagyobb s négy kisebb boglár alaku nyom, melyek se egymással, se az ujjak tövének nyomával össze nem függenek. Ezek a boglárok a lábujjak nyomai, melyek csak egyetlen köralaku ponton érintik a földet.

Solymosi Eszter lába ujjai széjjel álltak. Nem is volt ludtalpu. Őt hát nyomáról is megközelitőleg föl lehetett volna ismerni. Egyik tanu rá is mutatott a csonkafűzesi holttest lábujjaira, mint a melyek teljes hasonlósággal széjjel álltak. A vizsgálóbiró és emberei nem adtak rá semmit. Ezt a körülményt se jegyezték föl. Gondolkodó elme s erős figyelés kellett volna ahhoz, ily tünetet gondosan megvizsgálni.

A vizsgálóbiró nem volt megelégedve a csonkafűzesi eljárás eredményével. Az anya és nagynéne idegen és ismeretlen lánynak, hat tanu Solymosi Eszternek ismerte föl a tetemet. A ruha kétségtelenül Solymosi Eszter ruhája volt. Eltüntekor ez volt rajta. Ha megnyugodott volna a tanuk nyilatkozatában: akkor nyomban meg kellett volna szüntetni a zsidók ellen támasztott vádat és pert, mert hiszen ime az eltünt lányka megkerült s nincs a nyaka elvágva, vérét senki sem ontotta.

De hát mit szólt volna ehhez a zsidók ellen gyűlölködő felizgatott társadalom?

Akármit. Az igazság az első.

Igaz. Csakhogy ekként csupán a nagy lelkek és bölcs elmék gondolkodnak. Ámde a mikor a tömeget a gyűlölködés indulata lepi meg: akkor a nagy lelkek és bölcs elmék félrevonulnak, mert tehetetlenek.

A vizsgálóbiró azt mondta: be kell vinni a holttestet Tisza-Eszlárra, közszemlére kell ott tenni, legközelebbi rokonainak s legjobb ismerőseinek meg kell mutatni s ekként minden kétséget el kell oszlatni.

Bölcs felfogás és okos rendelkezés. S ha a foganatositás is ugy történik, mint a hogy’ a gondolat a papirosra lett irva: gyorsan eljutunk az igazsághoz.

A holttestet az orvosok megszemlélték s külsejét jegyzőkönyvben részletesen leirták. Azután föltették egy kocsira s minthogy az idő már későre járt, sőt egészen beesteledett, csak Tisza-Lökre szállitották s nem Eszlárra. Tisza-Lökön kivitték a köztemetőbe s az éjszakán át ott őrizték. Őrségül öt városi őrt rendeltek mellé Cséplő János fogházőr parancsnoksága alatt. Voltak a temetőben mások is. Kiváncsi ember mindig akad, a ki ott akar lenni mindenütt. Késő éjfélig, sőt hajnalig voltak járó-kelők a holttest mellett.

Másnap, junius 20-án reggel átvitték a holttestet Tisza-Eszlárra. Egyenesen özvegy Bátori Gáborné házánál álltak meg vele s annak kertjében elhelyezték. Két kecskebakra ajtót tettek s arra a holttestet ráfektették. Itt kellett megtörténnie a további szemlének s a holttest felbonczolásának.

Az első kérdés természetesen az volt, kik ismerték Solymosi Esztert, mig élt? A második kérdés az volt: kiket idézzenek meg a holttest felismerésére azok közül, a kik Solymosi Esztert ismerték?

A vizsgálóbiró ugy döntött, hogy zsidót semmi esetre se idéznek oda tanunak. Igaz, hogy az ő bőrükre megy a dolog, egy csomó ember fogságban is ül már a gyanu miatt: mindamellett nekik a felismerésnél semmi helyük.

Pedig több zsidó ismerte az eltünt lánykát.

Ismerte Rózenberg Herman, a kinél Solymosi Zsófia, az eltünt lányka nénje szolgált. Látta az utolsó napon is.

Ismerte leánya Rozi is, a ki mint 14 éves serdülő lányka épen egyidős volt Eszterrel. Egyivásu lányok ugyanazon faluban egyébként is ismerni szokták egymást.

Ismerte Braun Ábrahám, Groszberg Leon, Einhorn Májer. Ismerte Klein József is, de csak három év előtti időből. Hogy őt nem idézték tanunak: helyes dolog volt. A serdülés életszakában három év nagy változást csinál rendszerint az emberek alakján. Soványka gyermeklányból sugárzó telt hajadont csinálhat.

Ismerte Sarf Móricz is, a tanu. Hiszen ő látta a tanuk közül utoljára. Ő beszélte, hogy látta, mikor a koldus zsidó bevezette a zsinagógába s mikor ott a metszők lefektették, nyakát vágták, vérét vették. Őt okvetlenül meg kellett volna kérdezni.

De különösen meg kellett volna kérdezni Kohlmájer Józsefet, a boltost. Nála vett festéket az eltünt lányka az utolsó órában. Ő csomagolta be a néhány fillér áru festéket sárga papirosba. A csonkafűzesi hulla csuklóján is találtak sárga papirba csomagolt festéket egy zsebkendőbe kötve. Egyetlen egy ember se lehetett Eszláron se rokon, se idegen, a ki az igazság földeritése végett méltóbb fölismerő tanu volt, mint Kohlmájer a boltos. Minden törvény s minden józan okosság azt követelte, hogy Kohlmájert megidézzék a tanuskodásra.

Nem tették. Neki se a holttestet, se a föstéket, se a fösték csomagoló papirját meg nem mutatták.

Miért nem?

Miért tünt el a biróság kezén nyom nélkül az a csomagoló papir? Mert nyom nélkül tünt el. Junius 18-án este, mikor még a tutajosok is ott voltak a Csonkafűzesben, mindenki látta Kohlmájer csomagoló sárga papirját. Kiss Jenő járási orvos föl is jegyezte a rendőri szemlejegyzőkönyvben. Látta a szolgabiró, látta a pandur, látták a dadai előljáró emberek, látták a zsidók is. A mikor a Tiszaparti egy napi sírjába ujra eltemették a halottat: kezén hagyták a kendőbe kötött papircsomagot. Egész éjjel egész sereg komoly, becsületes ember őrizte a sírt és a benne nyugvó tetemet, a papiroshoz nem nyult senki. Bary vizsgálóbiró érintetlenül találta azt, de az ő jegyzőkönyveiben azért nyoma sincs a sárga csomagoló papirosnak.

Eltünt, elveszett.

Ép ugy elveszett a fösték is. Pedig még elég fösték volt a holttest kezén. Hiszen mikor a dadai csősz a botjával kissé megpiszkálta, a Tisza vizét is beszinezte a holttest körül. Volt hát annyi még, a mennyiből Kohlmájer kényelmesen megmondhatta volna, hogy ime, ez a fösték tőle való, ezt vette tőle életének utolsó órájában az eltünt szegény lányka.

A felismerésnek eme kétségtelen anyagi erősségei tehát eltüntek s Kohlmájer boltost a halott közelébe ereszteni nem lehetett.

Legyen sötétség! Mintha csak ez lett volna a vizsgálóbirói eljárás czélja. Pedig nem ez volt. Ma még nem.

A községi előljáróság s a bánkódó anya jelölték ki azokat, a kiket a fölismerési tanuskodásra meg kell idézni. Hogy miért épen azokat s miért nem másokat is, például Rózenberg Rózit, Sarf Móriczot a tanut s Kohlmájert a boltost: erre nézve a vizsgálóbiró semmiféle följegyzése se nyujt felvilágositást.

Nekem bizalmasan azt jelentették utóbb, hogy a holttesthez csak azokat eresztették, a kikkel előbb Farkas Gábor, a tevékeny és eszes községi biró beszélhetett. Tudom, hogy a vizsgálat félrevezetésében ez a biró nagy tevékenységet fejtett ki s a hol ennek irásbeli nyomai lesznek: ott rá is mutatok majd a biró nagy buzgóságára. De arról, hogy a fölismerő tanukkal e napon előre tanácskozott volna, nincs irásbeli följegyzés. A hozzám érkezett jelentést tehát nem vettem figyelembe. Nem veszem most se.

Ujabb tizenhárom fölismerő tanut idéztek a holttest mellé özvegy Bátori Gáborné kertjébe.

Már ez a hely is furcsán lett megválasztva.

A birói szemle s a tetem orvosi bonczolása állami és birósági közügy volt. A törvény és általános birósági gyakorlat szerint a szemlének és bonczolásnak s e czélból a holttest elhelyezésének valami középületben, a falunak valamely közhelyiségében kell megtörténni már akár födél alatt, akár szabad ég alatt. Magánember magánhelyiségét ingyen ilyen czélra nem igen engedi át. Babona, előitélet, irtózás, a holttest szaga, a bonczolással járó szenny és lótás-futás faluhelyen mindenkit visszariaszt attól, hogy épen nála történjék az efféle birói eljárás. S bizony Bátori Gábornénak, a szegény özvegy asszonynak épen nem jutott volna eszébe óhajtani vagy csak megengedni is, hogy az ő háza legyen e czélra kiválasztva.

Reggel már az a hir terjedt el faluszerte, hogy a zsidók idegen holttestet csempésztek a Tiszába Solymosi Eszter képében. A holttest, mig élt, zsidó lány vagy asszony volt s azért feje le is van borotválva. Nem is lehet máshova tenni, mint a zsidó imaház udvarába. Ott kell felbonczolni s azután a zsidó temetőbe kell eltemetni.

Bizony a tisza-eszlári urak némelyike is igy gondolkozott. A vizsgálóbiróban azonban mégis volt annyi jóizlés, hogy e durva ötletet nem hajtotta végre. De azért mégis Bátori Gábornét beszélték rá, adjon helyet a halottnak egy napra. Az ő kertje ugyanis tőszomszédságában volt a zsidó imaház udvarának s a köznép előtt ily módon mégis az a látszata lett a dolognak, mintha a holttestet valósággal a zsinagóga területén helyezték volna el.

Az egyik uj tanu volt Gyáni Gáborné született Szellei Zsuzsánna. Közel rokon, első unokatestvérje az eltünt lánykának. Az ő anyja testvérje volt Solymosi Eszter apjának. Az eltünt lánykát jól ismerte, noha meztelen sohase látta. A holttestre nézve abban a meggyőződésben van, hogy az nem Eszter holtteste. Hogy miért nem: azt a vizsgálóbiró nem jegyezte fel. Később a törvényszék előtt elmondta okait. A holttest fejét nagyobbnak s testét vaskosabbnak látta, mint Eszteré volt s a holttest szemei szőkék voltak, holott Eszter szemei barnák.

Magaviseletéből látszott, hogy nem biztos tudásból, hanem képzelgetésből s irányzatosan beszél. Bevallotta, hogy vizbefult embert, sokáig vizben levő holttestet sohase látott. Bátran állitott nyilt valótlanságokat is. Azt mondta, hogy a holttest nyakán a füle alatt forradás volt, holott Eszternek nem volt. Pedig az orvosi vizsgálat bizonyitotta, hogy a holttesten se volt. – Azt is mondta, hogy a holttestnek kék szeme volt, Eszternek pedig barna. Ez sem igaz. A holttestnek is barna szeme volt.

Ezt a jámbor falusi népet ily vallomásért nem kell sulyosan megitélni. Egy év mulva történt a törvényszéki kihallgatás. Egy év alatt sokat felejt mindenki oly dolgokból, melyekkel gyakorta nem foglalkozik. S aztán egy év alatt százszorosan elhitették vele, hogy az a holttest nem Eszteré volt, hanem azt a zsidók usztatták le a Tiszán, hogy félrevezessék a biróságot s hamis nyomokra tereljék a törvényt. Istenért se vállalta volna el a különben is eltorzult vizi tetemet Eszterének. Szentül hitte, hogy neki van igaza. S jólélekkel koholt alkalmas ürügyeket s képzelt, valótlan jeleket arra, hogy nézetét a biróság előtt alaposnak tüntesse föl.

A tanuságoknak ebben áll legnagyobb gyöngeségük. S a mi Gyáninéra igaz: igaz többé-kevésbbé a többi tanúra is.

A másik tanú Szuhi Györgyné született Svarcz Katalin. Solymosi Jánosnénak állandó szomszédja volt s az eltünt lánykát ugy ismerte, mintha csak az ő gyermeke lett volna. A holttest vaskosabb termet, szőke szinü, kék szemü, – Solymosi Eszter pedig vékonyabb, csinos termetű, barna szemű. A holttest nyakán levő forradást ő is ép ugy elmondja, mint Gyányiné. Tévedései és koholmányai is ugyanazok. S úgy látszik teljes meggyőződésből beszél.

Gazdag Józsefné született Krámer Mária tíz év óta átellenes szomszédja Solymosi Jánosnénak, tehát Esztert ő is jól ismerte. A holttestben ő sem ismeri föl az eltünt lánykát. Az eltünt lányka nem volt oly nagy és testes, mint a holttest. Az áll alatti forradást a holttesten ő is látta.

Olajos Bálintné született Szakolczai Erzsébet szintén jól ismerte Esztert, mert 1882. évi január 1-ig nála lakott, nála volt szolgálatban. A tetemben ő se ismeri föl. Részletesen elmondja, minő volt Eszter lábán a tehéntaposás-okozta seb. Nála kapta a sebet. A nyakon levő forradásról, melyet a holttesten látott, ő is megemlékezik. Az eltérést abban látja, hogy Eszter barna volt és arányos vékony termetü, a holttest pedig vaskos, széles és szőke.

Tanyi Józsefné született Gulyás Eszter sógora volt az eltünt lánykának. Első férje Solymosi András volt, a lányka testvérbátyja s ezért négy évig együtt lakott ezzel, tehát jól ismerte. A holttestben nem ismeri föl. A különbség főleg abban áll, hogy a tetem testesebb, vastagabb, mint Eszter volt s szeme kék, nem pedig barna.

A hatodik tanú Szellei Gáborné, Solymosiék nála laktak, onnan ismerte Esztert, de már rég nem látta. Eszter vékony, száraz termetü lányka volt, a holttest pedig termetes és kék szemü. Tehát nem lehet Eszteré.

Ifju Pap József több ízben látta a holttestet, melyet jól kifejlődött 20–25 éves termetes nő holttestének nézett s azért benne az eltünt lánykát föl nem ismerheti.

Lápossy János 34 éves, nőtlen, tisza-eszlári kálvinista lelkész magasabb miveltségü férfiu. Solymosi Esztert jól ismerte, mint iskolai növendéket s mint isten házába járót, megismerte s gyakran látta az utczán is. E tanú vallomása, épen magasabb miveltségénél fogva különös figyelmet érdemel. Határozottan állitja ő is, hogy a holttest nem Solymosi Eszteré. Indokai jellemzők.

Azt mondja: a holttest arczvonásai mások voltak, mint Solymosi Eszteré.

És azt mondja, hogy a holttest fejlettebb, csontosabb, szélesebb volt, kivált a melleknél, mint Solymosi Eszter.

Egyéb okot a lelkész nem hozott fel. E két ok inditotta arra, hogy kimondja, hogy a tetem nem az eltünt leányka teteme.

A lelkészt jól megnéztem a törvényszék előtt. Fiatal ember volt még, 34 éves életkorban. Becsületes, nyilt, őszinte arcz. Bármi volt véleménye a vérvádról, tudósitóim arról értesitettek, hogy különös gyülölséget a zsidók ellen se nem érez, se nem nyilvánit s e tekintetben a tisza-eszlári uri társaság tagjaitól eltér. Meg voltam arról győződve, hogy felismerési tanusága őszinte; ugy beszél, a hogy vélekedik s szentül hiszi, hogy a holttest csakugyan nem Solymosi Eszteré.

Az ily tanu, ha még értelmes, tanult, mivelt ember is, nagy figyelemre méltó. A pap pedig ilyen ember volt. Én a határozott tudás erejével voltam meggyőződve arról, hogy nyilvánitott véleménye alaptalan, okai helytelenek, tanusága tehát valótlanságot tartalmaz. Pedig mivelt elme és becsületes lélek egész tisztaságával akart igazságot mondani. Ugy intéztem tehát hozzá kérdéseimet a törvényszék előtt, hogy a biróság is belássa, de ő maga is érezze, hogy tanusága semmit se ér, mivelhogy arról, a mit mond, voltaképen semmit se tud.

Az első kérdés, a melyet tisztába kellett hozni, az volt: vajjon miből s mennyiben ismerte Solymosi Esztert?

A lányka 12 éves koráig az elemi iskolába járt. A lelkész, mint az iskola egyik felügyelője, a tanulók vizsgáira be szokott menni. Évenként talán négyszer-ötször, talán többször is. Tisza-Eszláron van hatvan-hetven iskolába járó lányka. A lelkész ott van köztük talán egy-két óra folyásig. Vajjon képzelhető-e, hogy ennyi idő alatt ennyi lányka arczát, termetét, csontosságát a lelkész igazán megnézze s magának tökéletesen megjegyezze? Holott pedig figyelme nem is erre irányul, hanem a tanitóra, a tanitás eredményére, a kérdésekre és feleletekre. Ha különös oka van rá: egy-egy lánykát jól megfigyelhet. Ha a lányka igen gazdag, vagy igen szép, vagy feltünő rút, vagy csonka, béna, félszemü, sánta, természet által megjegyzett, vagy rikitó ruházatu: akkor a lelkész egy-két percz alatt is jól megfigyelheti azt a lánykát. De Solymosi Eszternél ily különös ok föl nem merült.

De ez a lányka már 1879-ben ki is állt az iskolából s élete utolsó két esztendejében csak ismétlő-iskolába kellett járnia. Azaz kellett volna. Szegény család volt, a falun kívül is lakott: bizony ő ritkán mehetett oda, nem is igen eresztették.

Azt is mondja a lelkész, hogy látta a lánykát az utczán is egyszer-másszor s látta a templomban is. Kétségtelenül látta, de mikor látta utoljára? A lelkész becsületes lélekkel azt felelte e kérdésre, hogy ezt egyáltalán nem tudja határozottan megmondani. Azt se tudja, a templomban látta-e utoljára vagy az utczán. Azt se tudja: tavaly látta-e utoljára vagy harmadéve.

Én a lelkészhez 1883-ik évi julius hó 6-án intéztem kérdéseimet a biróság előtt. A lányka eltünt 1882-ik évi ápril 1-én s a lelkész egyáltalán nem tudta biztosan, hogy az 1881-ik év folyamán is láthatta-e a lánykát egyáltalán.

De ha igy áll a dolog: akkor emberi és lélektani lehetetlenség, hogy a lánykát, mikor utoljára látta, ugy megnézte s ugy megvizsgálta volna, hogy annak termetét, csontosságát s felső és alsó teste szélességét a tudás biztosságával véste volna emlékezetébe.