Part 15

Nagy lélek! Nemes gondolkozásu s magyar míveltségü férfiu. A magyar míveltséget természetesen csak Magyarországon ismerik. Alapja ennek az ugynevezett klasszikus műveltség, a hellen és latin remekirók szelleme. Ez megvan minden más mívelt nemzetnél is. A magyar míveltség különössége abban áll, hogy a gondolkodó elme az állami közélet nagy kérdéseit, az alkotmányjogot, a korona hatalmának becsét, a társadalmi osztályok közt levő viszonyt, az embernek jogát és méltóságát, a faj s haza iránt való vonzalmat a magyar nemzet sok százados történetének, nagy harczainak s nagy szenvedéseinek világánál ismeri föl, érti és becsüli meg. E nemzetnek különös intézményei voltak s különös története, mely azokat az intézményeket megalakitotta. A faj is más, mint a világ minden más mívelt faja. A nyelv is különös, minden közeli rokonság nélkül. Ezeréves története is különös, minthogy a tatár, török, német és szláv áramlatok találkozási központján telepedett meg s ezek minden harczát végig harczolta. Mert a harcz elől ki nem térhetett, de számának kisebbségénél fogva legragyogóbb győzelmeinek hasznát sem élvezhette igazán. Gyakran nagy csapások érték, de a lemondás érzetét szivéhez férni nem engedte. Sokszor kellett idegen czélokért véreznie, de örök czélja gyanánt csak saját nagyságát tekintette. A szabad alkotmányt, a nemzeti képviseletet s a szabadságért s az emberi jogok teljességeért való lelkesülést mindig megőrizte.

Ebben a szellemben fejlődött ki Magyarországon a műveltebb s vagyonosabb osztályok tagjainál a különös magyar műveltség. Az ily műveltségü embert magyar táblabirónak nevezik. El nem merülni az elméletekben; külső czélokért fel nem áldozni az élet örömeit; önönmagáért becsülni az életet; szeretni az embereket; búsulni a multak szenvedésein; kinevetni a kétségbeesőket; nagy hatalomnak ismerni el a végzetet, de föltétlenül még annak se hódolni meg; meglehetős ábrándozás, mérsékelt munkálkodás, időnkénti lázas lelkesülés, erős fajszeretet, az igazságnak eleven érzése: ime a magyar táblabirói lélek.

Ily lélek volt Kozma Sándor a javából.

Bizonyos gonddal és keserüséggel nézte már hetek óta a nagy pör fejlődését s már hónapok óta a nagy vallási gyülölködést. Erre nem volt hatása, de a perre lehetett. Mellette volt Székely Ferencz helyettes királyi főügyész. Sokban hasonló gondolkozásu, mint ő. Ezt kérte meg: menjen Nyiregyházára, nézzen körül, győződjék meg, miféle boszorkányok lakodalma készül ott a nagy per czimén Bary József aljegyző s Egressi Nagy László alügyész kezén. Ostoba babonának tartotta a vérvádat s mint erős magyar, nagyon röstelte, hogy a józan magyar népet ilyen ostobaságba akarják belehajszolni. Ennek minden áron szerette volna elejét venni s Székely Ferencztől várta a dolgok hű képének rajzát további elhatározásához. Igy jött a helyettes királyi főügyész junius 17-én Nyiregyházára s véletlenül igy lehetett jelen a csonkafűzesi műveleteknél.

Birói szakértők voltak Kiss Jenő tiszalöki, Trájtler Soma nyiregyházi s Kéri Horváth László járási orvosok és orvostudorok.

Ott volt Egressi Nagy László királyi alügyész, Kéri Horváth Géza szigorló orvos, Zurányi Kálmán gyógyszerész, Zoltán István szolgabiró, Vay György tiszalöki csendbiztos egy csomó pandurral és csendlegénynyel, Cséplő János fogházőr s tömérdek népség, keresztyének és zsidók nagy sokaságban.

Ott voltak a dadai csőszök is: Várady András és Oláh György. Ott volt szerencsére Szücs János is, az éles szemü paraszt. S Tisza-Eszlárról is sokan voltak. Az eltünt lányka rokonai s jó és biztos ismerősei. Köztük édes anyja Solymosi Jánosné. Azért jöttek, hogy jól megnézzék a halottat: vajjon fölismerik-e benne a szegény Esztert? Semmiből se vettem észre, hogy előre összebeszéltek volna akár arra, hogy fölismerik, – akár arra, hogy föl nem ismerik.

Ez utóbb nagy szerencsének bizonyult.

Mindenki ott volt tehát, a kinek ott lehetett lenni. Csak azok nem voltak ott, a kiknek a törvény szerint ott kellett volna lenniök.

Egyetlen vádlottat se eresztettek oda.

Ott ültek már nyolczan-tizen közel egy hónap óta Nyiregyháza börtönében. Azzal vádolva, hogy zsidó husvéti süteményre vérét vették a keresztyén szűznek, hogy elvágták Solymosi Eszter nyakát. Ime most ott fekszik a keresztyén szűz a Tisza partján; száz embert odacsőditenek, vajjon nem Solymosi Eszter-e a halott s vajjon el van-e hát nyaka vágva? De a kiknek becsületére, szabadságára s életére folyik a munka: azokat nemcsak oda nem hivják, hanem még oda sem eresztik.

De még csak tudtukra se adják az esetet.

Van védőjük is. Kitünő védőjük. Heumann Ignácz jogtudor és ügyvéd, nyiregyházi lakos, a kinek alkotmányadta joga s törvény és becsület által parancsolt kötelessége a halálra keresett vádlottak jogaira vigyázni s törvényes érdekeit megoltalmazni. Őt se értesitik hivatalosan s mikor mégis megtudja a birói szemlét: jelentkezik, hogy a törvény szerint ő is közreműködhessen a birói szemlénél. Kereken megtagadják.

De hát megengedi ezt a törvény?

Sehogy se engedi. Sőt egyenesen megparancsolja, hogy a birói szemléhez a vádlott és érdeklett feleket s a vádlottak védőit különösen meg kell hívni.

A magyar törvényes gyakorlat ebben mindig különösen szigorú volt. Rendszeres büntető törvénye ugyan 1878 előtt nem volt Magyarországnak, de biráiban annál erősebben ki volt fejlődve gyakorlat utján az igazságnak érzéke. Az igazság pedig mindig az volt s örökké az marad, hogy a vádlottat olyan ok alapján, a melyet ő nem ismer, elitélni nem szabad.

Mi volt a vádlottak egyenes, tiszta és tökéletes mentsége?

– Azzal vádoltok, mi vágtuk el Eszter nyakát. Ime Eszternek holtteste! Nincs rajta vágás. Tehát ne kínozzatok tovább, hanem eresszetek szabadon. Tévedéstekért kérjetek bocsánatot istentől és tőlünk.

Ez a tökéletes mentség.

Ám a lappangó gyanu, a furfang, a rosszindulat, a vizsgáló emberek tompa elméje vagy talán az igazság azt sugja, hogy ez a holttest nem Eszter holtteste. Mit szólhat erre a vádlott?

Felelete egyszerü.

– Meglehet, a holttest nem Eszter holtteste. De ezt nálam nélkül ki nem mondhatjátok. Ha én meg nem láthatom: akkor eltitkoljátok előlem mentségemet, tehát az igazságot. De micsoda biró az, a ki eltitkolja az igazságot, holott azt éppen neki kell felderiteni? A biró az istennek hatalmával dolgozik, de csak az embernek gyarló elméjével. Mielőtt hatalmával eltiporna: legalább vegye segitségül az én elmémet is.

De a vádlottakat még se értesitették a birói szemléről. Védőjüket pedig elzárták onnan.

De elzártak egyuttal minden zsidót.

A csendbiztos rettenetes ember volt. A nyers Vay György. S a rettenetes csendbiztos az ő kemény pandurjaival egyebet se tett, csak a zsidókra vigyázott, hogy azok se közelből, se távolból meg ne láthassák a halottat s meg ne hallhassák a tanuk szavát. A szemle nyilvános birói cselekmény volt. Jelen lehetett ott minden tisztességes ember, a ki a birósági eljárást zavarni nem akarta.

Ez volt az ország törvénye. Ezt kellett a csonkafűzesi vizsgálatnak első sorban kijátszani.

Azt mondja a vizsgálóbiró jegyzőkönyve:

»A hullát tartalmazó gödör közeléből Vay György csendbiztos és csendlegényei a tömegesen oda gyülekezett közönséget messze eltávolitották s utasitva lettek, hogy a hivatalos eljárás helyéhez az illetéktelen egyéneket közel ne bocsássák.«

Ime a papiros türelme és furfangossága! Oda gyülekezett közönségről s illetéktelen egyénekről szól, holott a magyar mezei ember nem kiváncsi, nem is törődik azzal, a mi nem az ő dolga, nem is megy oda, a hová nem hivják s e napon se »gyülekezett« a Csonkafűzesbe. A ki odament és ott volt: azt bizony a pandurok szó nélkül odaeresztették a halotthoz.

Hanem zsidó igenis volt Tisza-Lökről és Tisza-Dadáról összesen ott vagy tizenkettő. Épen csak ezeket kergették el a pandurok. De a vizsgálóbiró jegyzőkönyvéből ez ki nem tünnék a világért se. Hamis a papiros.

Azt gondolhatná valaki: puszta elmélet ez. Hiszen a biróság zsidók nélkül is csak megkeresi az igazságot, hiszen a biróság arra való.

Igaz. Csakhogy az élet minden igazsága sok részletből áll s a biró is csak annyi részletet ismer föl, a mennyit föl tud és föl akar ismerni. Többet nem. Azonban több szem többet lát. Azért rendelte a törvényhozások bölcsesége, hogy a birák gyöngeségét tanu, szakértő s az ezer szemü nyilvánosság gátolja meg.

Bizony tervszerü dolog volt az, hogy a holttesthez zsidó közel ne juthasson. A mint ez majd szép rendben egymásután megbizonyosodik.

A birói szemlével első sorban azt kellett volna elérni, vajjon azok, a kik Solymosi Esztert életében ismerték, ráismernek-e a holttetemben?

Minden ember azt gondolná, hogy a biró úgy mutatja meg a holttestet a tanuknak, a mint azt megtalálták. Tehát ruhásan, felöltözötten, a mint életében szokott lenni s a mint eltünésének napján is volt. S a mint életében minden ismerőse látta.

A biró nem igy cselekedett. Ez nagyon egyszerü és parasztos eljárás lett volna.

E helyett levetkőztette a holttestet meztelenre s a »ruhadarabokat azonnal a füzesben elrejtették azon czélból, hogy azokat a hulla felismerésére (agnoszkálására) előhivandó egyének egyelőre ne láthassák s a felismerésre a ruha látása befolyással ne birhasson«.

Meztelenen kellett tehát a tanuknak a holttestet megtekinteni. Csak ágyéka volt kissé födve.

Ez volt aztán a világraszóló bölcseség. Ugy mutatni meg a holttestet, a hogy’ azt életében senki se látta.

Ki láthat falun, falusi lányt, ha már belépett a serdülő korba, mezitelen? Hacsak édes anyja nem: más ugyan nem.

A szemérem csodálatos érzés. Van benne valami fenség, a mi imádásra méltó s ezer titok, melyet az élet tudósai még nem tudtak megfejteni. A virág és az állat nem ismeri. A gyermek se ismeri. Később, lassanként, az ötödik-hatodik életévvel kezd már fejlődni. A lányoknál talán előbb, mint a fiuknál. De a mikor már kifejlődött: a lányoknál sokkal erősebb, mint a férfiaknál.

Mi a szemérem?

Nem csupa ösztön, nem is csupa gondolat, semmi esetre se megfontolás. Még csak nem is puszta érzés. Valami csodálatos működése az agynak.

A szemérem elfödi a testnek nagy részét, a testen lévő völgyeket és halmokat, a tagok vonalait s a vonalak mozgását. Mintha valamit féltene valakitől.

Mit félt?

Az erőt vagy a gyöngeséget félti? A bájakat vagy azok hiányát? Mitől őrizkedik? Idegen szemektől. Idegen gondolatoktól.

Nemcsak féltés, hanem félelem is van a szemérem érzetében.

Minden szűz hajadon lelkének mélységeiben ott rejtőzik valami öntudatlan ösztön, hogy ő vágynak, vonzalomnak, imádásnak tárgya. De csak ugy és addig, a mig testének alakbeli szépségei a nyers napfény elé nem jutnak, a mohó szemek előtt föl nem tárulnak. Ha föltárulnak: birálat léphet az imádás helyére. A rajongás talán összehasonlitásra, tünődésre, megfontolásra, kiábrándulásra vezet. A szentséges titkok el lesznek árulva s a lepleiben imádott alakról észreveszik, hogy ő is egykor pajkos gyerek volt s majdan redős aggá válik S észreveszik, hogy az élő állat természeti törvényeinek minden nyomdoka rajta is ép ugy megvan, mint mindenkin. Sőt ép ugy megvan, mint madarán és macskáján.

Ha anyajegy van a hajadon testének rejtett részein: szemölcs, szeplő, eper vagy szilva vagy valami hegedés: ugy látszik, mintha értenők a mezbe burkolódás minden okát. De hiszen a tökéletes alak is csak ugy elburkolódzik, mint a tökéletlen. Sok talán még jobban. Ha csupa fény, csupa illat, csupa alakbeli tökéletesség is a leány teste: a leány annál inkább óvja azt a nyilvánosságtól.

S a szemérem nem szünik meg a korral, csak módosul. Nem szünteti meg az álmiveltség se, csak eltorzitja. Az anyaság is csak tökéletesiti.

A falusi paraszt lányka csak fejét, nyakát, könyökig feltürt karját s lábafejét a bokáig engedi át a napvilágnak. Minden más tagjára a ruha árnyéka borul. Ha fürdik is: férfiak közelében sohase fürdik s kis gyerekek, lányok, asszonyok társaságában se veti le ingvállát és szoknyácskáját. Mellét, köldökét, tomporát, ágyékait s lábának térden felül való részeit meg nem engedi nézni senkinek. Még legbensőbb barátnőjének is nagy ritkán. Irtózik még az orvos szemétől is. Egyik magyar királyné inkább meghalt, semmint a szemérem fenséges törvényei ellen vétsen s orvosának megmutassa tagjait. Ez a természet igazsága. De titka is.

Ki látta Solymosi Esztert, mint fölserdült meztelen lánykát?

Senki.

De azért a csonkafűzesi szegény holttetemet anyaszült meztelenen mutatták meg a tanuknak.

Miért csinálta ezt igy a vizsgálóbiró? Várjunk sorra, minden kitudódik apródonként.

Először az eltünt lányka édes anyját kérdezte ki: minő ruhában tünt el Eszter?

Az édes anya elmondta a ruhadarabokat.

A fején fekete babos fehér kendő, a szélén sárga virágokkal. Ez hiányzott a holttesten. Ez a hajjal együtt veszhetett el, mert hiszen a haj egészen hiányzott. A koponya kopasz volt.

Nyakán nagy veres, rojtos, hara kendő. Ez megvolt a holttesten.

Felső testrészén, vállán, derekán és karjain karton benemérő vagy otthonka, kis női kabát, veres-fehér-fekete koczkával. Ezt megtalálták a holttesten. A szövet otthoni maradékát az anya nyomban felmutatta. A jelenvoltak rögtön belátták, hogy a maradékszövet ugyanaz a kelme, mint az otthonka.

Az otthonka alatt a belső fehérnemü havasi gyolcsból készült fehér ingváll. Ott volt a holttesten is.

Derékon és azon alul veres csiku karton kötény, ez alatt kék barkhendszoknya, ez alatt vörös karton alsószoknya s ez alatt ingalj falusi vászonból. Igy beszélte el az anya. Mindezt kétségtelen valóságban megtalálták a holttesten.

A holttest lábán nem volt czipő. Solymosi Eszter is mezitláb volt az utolsó napon.

Eszternek volt kezében kendője is. Ennek hasonló mássát elhozta az anya a Csonkafűzesbe. Ezt is megtalálták a holttesten. Ez volt a balkeze csuklóján csimbókba kötött kendő, melyben a festékes csomag volt.

Ime: semmi kétség. A holttest ruházata ugyanaz volt, a melyben Solymosi Eszter ápril 1-én nyomtalanul eltünt.

A vizsgálóbiró furfangos bölcsesége azt határozta, hogy a tanuk ne láthassák a ruhát, nehogy annak látása félrevezesse őket.

De hát miről lehet fölismerni a tűzben, vizben elhaltakat? Nem a ruhákról, inggombról, karpereczről, fülbevalóból, külső élettelen tárgyakból, melyeket a tűz esetleg el nem emészt vagy a viz el nem változtat?

Solymosi Eszter ápril 1-én tünt el a Tisza partján s a tutajosok junius 18-án találták meg a holtesttet. Ha az eltünt lányka a Tisza hullámaiban találta meg a halált: akkor 79 napig volt holtteste a vizek lakója.

A víz csodát mivel a holttestekkel.

A viznek halottjai csak úgy elvesztik alakjukat, mint a tűznek halottjai. S az elváltozás mindenütt ott van a koponyától kezdve a lábfej talpáig.

A haj, kivált a hosszu haj, gyakran eltünik. Vagy letöredezik, vagy kimállik. A folyó víz mindig mozog. A hol mozgás van: ott mindig van erőszak is. S a kimállott hajat a legkisebb erőszak is leszedi a fejről. Hányszor akadhatott meg a lányka haja faágban, parti gyökérben, rárakodott iszapban s a mint a testet meglibbentette a hullám vagy tovább sodorta az áram: a haj elvált s a fej kopasz maradt.

A ki serdülő lányt dús hajzattal ismer: első pillanatban alig ismer rá, ha ugy találkozik vele, mint tar fejüvel. Még ha él is, beszél is, nevet is: idő kell hozzá, mig megszokja, mig elismeri, hogy ime csakugyan ez a lány az, a ki hetek előtt még dúshaju volt.

A csonkafűzesi holttest hajának hiánya a tudománynak és tapasztalatnak szép kérdéseit vetette föl a nagy per folyamában.

A víz csodálatosan eltorzitja az arczot is.

Letörli róla az élet szinét. Maga a halál is megcselekszi ezt a víz segitsége nélkül, hát a mikor még a víz is segit neki s rothasztó enyészet is.

Ha a holttest hosszabb ideig van a vizben: lehámlik róla a bőrnek külső kérge, melynek tudós neve: epidermis, magyarul: felhám. E külső kéregbe van beivódva az a festék, melyből a bőr szine készül s melyet származás, napfény, életkor, szél és vihar csapkodása s faji természet készit, gyüjt s módosit. A külső kéreg lehámlásával a czigány asszony redves arcza s a nehéz munkát végző szolgálónak durva tenyere csak oly finommá, lágygyá, fényessé és halaványnyá válik, mint a királyné arcza s a királykisasszony selyem keze. Szivtelen és goromba és igazságos erő az enyészet ereje. Nem törődik semmiféle anyakönyvi bizonyitványnyal. Egyenlő módon bánik mindenkivel.

Lemállanak, lehullanak a külső kéreggel együtt a körmök is. De megmarad az ujjakon a köröm ágya.

S oly szép, tiszta és fényes az a körömágy s annyira hasonlit az igazi körömhöz, hogy komoly megfigyelés nélkül a körmök hiányát észre se lehet venni. A mint hogy Bary vizsgálóbiró se vette észre és szakértői se. Sok mulatságos jelenet lett ebből utóbb az itélő biróság előtt.

Az arcznak vonásai a folyam langy vizében tökéletesen elváltoznak.

Sok vonal, sok szöglet, sok dombocska és sok gödröcske van az emberi arczon. Csupán az ajkak vonalai is százfélék. Hát még a szem körül képződő finom redők, hát a mosolygás, tüsszentés, köhögés, öröm és fájdalom, harag, boszú és dévajság ezerféle kicsiny és nagy vonása! Mindezt eltorzitja a halál s még a halálnál is ezerszerte jobban eltorzitja a rothadás, kivált ha az a vizben történik. A halál maga, ha csendesen áll be s lezárt szemekkel találja a haldoklót, nyugalmat fest az arczra. Mintha csak aludnék az, a ki már halott. De a mint a merevség elmulik s megkezdődik a feloszlás: az élőnek arczvonásai örökre eltünnek s azokat többé visszaidézni a mindenható se tudja.

A viz, kivált ha langyos, mint a Tisza nyári vize, kettős erővel rombolja a tetemet. A tetem nagy része a vizben is légnemüvé alakul át, mint a száraz sirban, de ez az átalakulás mégis más módon történik. A vizi holttest hol felszáll, hol lesülyed, a mint fajsulya a rothadó gázok miatt változik. Időnként a viznek mélyén fekszik vagy a napfényre jön ki. A napfény is módositja az enyészetet.

Az elmulás, a megsemmisülés se egyféle. A tetem megőrzi egyéniségét sokáig, még az enyészetben is. Két testvért temessenek egymás mellé, egy napon s egy betegségben hunytak el: még az ő enyészetük se egyenlő. Az egyiké talán évekkel gyorsabb, mint a másiké. A vizben való enyészés is ekként különbözik.

Nem az esetlegességekre gondolok. Vannak vizi állatok, melyek megtámadják, megeszik a holttestet. Különösen a rákok, a húsevő halak közt pedig a csuka. A rák nagyon szereti az ajkakat, a szemeket s az orrot. Egy-két nap alatt képesek az arczot egészen elcsufitani, minthogy nagymértékben megcsonkitják azt. A csonkafűzesi holttest arczán nem volt rák vagy haltámadás nyoma.

Ez véletlen.

De az enyészet szabályszerü változatai is sokfélék. Láttam barna, cserszinű vízi tetemet, láttam gyenge hamuszinüt, láttam olyat, melyet szappanszinűnek tartottam, de olyat is, mely a gyöngyházhoz volt hasonló. Mi az oka az egyik vagy a másik szinnek? Ki tudná azt bizonyosan? A halottnak neme, életkora, életmódja, betegsége, enyészetének foka, vizben létének időtartama, a viznek hőfoka s vegyi alkata: mind oka lehet többé-kevésbbé annak, hogy időnkint milyen szine legyen a halottnak.

Láttam vizi tetemet kidülledt szemekkel. De láttam olyat is, melyen a szemek egészen eltüntek s a szemek helyén csak vékony vonal látszott. Se szemgödör, se pillák, se pillaszőrök.

Biróság idézett egykor Dunából kifogott holttest fölismerésére. Kedves rokonom volt az eltünt élő. Egyetlen vonását se ismertem föl az élőnek. Arcza, termete egészen más volt, mint az élőé. Különösen kerestem a hasonlatosságot keze ujjain. Ezeket életében nagyon megfigyeltem. Vastag tömzsi ujjai voltak s a kéz hátán a középső izületi hajtásnál különös alaku redők. Ezeknek se akadtam nyomára. Még az ujjak is vékonyakká váltak. Pedig semmi kétségem se volt arra nézve, ki volt a holttest, a mig élt. Ruházata minden darabját biztosan fölismertem. Zsebórájára is biztosan emlékeztem. A holttest hónapokig volt a Dunában, a zsebórának meg kellett állni nyomban, mihelyt a vizbe került. A zsebóra tiz órát mutatott, az élőt esti kilencz óra után látták utoljára. Ime az a kis időmérő gépezet megmutatta, hogy a titkon bekövetkezett halál melyik perczben állott elő.

A ruha és zsebóra nélkül arra kellett volna esküdnöm, hogy nem tudom, ki volt, mig élt az előttem fekvő holttetem. És a vizsgálóbiró a Csonkafűzesben mégis csupán a meztelen testet mutatta meg a tanuknak. Pedig az a holttest serdülő lánynak teteme volt. Az ilyet felismerni a legnehezebb.

Felnőtt férfinél van bajusz, szakáll. Élemedett nőnél van gyakran szemölcs, bőrkinövés, foghiány, a melyet jól ismertek az ismerősök. Fölserdült fiatal lánykánál minden efféle különös jel nagy ritkaság. Solymosi Eszter testén nem is volt efféle.

De különös jele mégis volt.

Jobb lába fejére a mult 1881-ik évben Szent Mihály havában rálépett a tehén s patájának éle mély sebet vágott a hüvelykujj töve irányában a lábfejen. A seb begyógyult, behegedt, de a hegedésnek nyoma állandóan megmaradt. S minthogy a lányka nyáron s őszszel mindig mezitláb szokott járni, mint a falusi szegényebb cselédlányok: a hegedés jelét-nyomát tehát minden leányismerőse, minden játszópajtása jól ismerte. A tehéntaposás valóságát előadta s megerősitette édesanyja is. Ha tehát a csonkafűzesi tetem, mig élt, Solymosi Eszter volt: ezt a különös jelet meg kellett találni a lábfejen.

II.

(Az első fölismerési eljárás tanui. – Ezek közt Szakolczai Julcsa. – Hat tanu fölismeri Esztert, kettő pedig nem. – A vizsgálóbiró nem veszi irásba a fölismerő tanuk által igazolt azonossági jeleket. – Az ember foga és a falevél. – Az ember nyoma. – A második fölismerési eljárás tanui. – A kálvinista lelkész vallomásának birálata. – Más termetarányok mutatkoznak a felöltözött nőnél, mint a mezitelennél. – Az emberi test magassága szemmérték után bizonytalan.)

E napon, junius 19-én nyolcz tanut bocsátott a holttest felismerésére a vizsgálóbiró.

Az anya, Solymosi Jánosné határozottan kijelentette, hogy a tetemben lányát, Solymosi Esztert föl nem ismeri, az a tetem nem lehet az ő lányáé.

A második tanu özvegy Solymosi Gáborné. Ez Solymosi Jánosnénak testvérje s igy az eltünt lánykának nagynénje. A lánykát jól ismerte. A tehéntaposás okozta sebről ő is tud. A holttestnek figyelmes megszemlélése után kijelentette, hogy abban Solymosi Eszterre nem ismer.

Lóczi János harmadik tanu eszlári ember s az eltünt leánykát jól ismerte. A holttest megszemlélése után kijelentette, hogy ajaka, szeme és nagysága után itélve abban Solymosi Esztert fölismerni véli.

Solymosi János volt a negyedik tanu. Másod unokatestvérje Solymosi Jánosnénak, az eltünt lányka anyjának. Vérszerinti rokon s az eltünt lánykát jól ismerte. Arczállás és nagyság után Solymosi Eszterének gondolja a holttestet.

Jakab János eszlári lakos a holttestet kék szemei, fogainak rendes állása és nagyságából következtetve Solymosi Eszterének véli. – Megjegyzi a vizsgálóbiró, hogy ez a tanu a holttest szemeit kék szemeknek nézte, holott Eszternek fekete szemei voltak.

A hatodik tanu Szakolczai Julcsa 19 éves hajadon lány, eszlári lakos. E tanura még gyakran visszatérünk. Tanusága rendkivül fontos, a mi azonban a vizsgálóbiró jegyzőkönyvéből épen nem tünik ki. E jegyzőkönyvbe csak annyi van beiktatva, hogy Szakolczai Julcsa a fogak, szemek és lábak után itélve határozottan állitja, hogy a holttest Solymosi Eszteré.

Juhász József a hetedik tanu. Ő a száj, ajak és nagyság után azt gondolja, hogy a holttest Solymosi Eszteré lehet, de abban nem biztos.

Az utolsó tanu e napon Juhász Andrásné, ki a holttest nagyságát és fogait olyanoknak nézi, mint Solymosi Eszteréi voltak, de az azonosság felől biztosat állitani nem tud.

Szóról-szóra közlöm a vizsgálóbiró jegyzőkönyvének im ez adatait. E jegyzőkönyvvel követte el Bary aljegyző a végzetes hibát. Ha e jegyzőkönyvet törvényes alakban s okosan késziti el: vége van a nagy pernek azonnal s a nagy csomó ártatlan ember nem sinyli a börtönt még tizennégy hónapig.

A jegyzőkönyvet egyik tanu se irta alá. Tudott irni mind. A törvény szigoruan megparancsolja, hogy a jegyzőkönyvet azzal, a kinek tanuságát tartalmazza, mulhatlanul alá kell iratni. A vizsgálóbiró egyenesen megszegte a törvényt.

Miért tette ezt?