Part 13

Selever János volt, a kit fogadtak. Bedellői származásu, 32 éves, görög katholikus, nős, gyermekes. Tutajozni szokott, de visszamenőben aratás és cséplés idején egy-egy Tiszaparti magyar városban vagy faluban munkába szokott állani s jó keresetre tett szert. Jól beszélt magyarul. Török-Szentmiklóson több izben is munkába állt. Épen most is tutajutból ment volna hazafelé, Tokajban találkozott véletlenül Sréter és Hillmann tutajaival s ezekhez elszegődött a szegedi útra. A végtárgyalásra nem lehetett megidézni, tutajúton járt akkor is valamerre, csak a vizsgálóbiró által fölvett vallomása állt előttem.

Még egy ember került itt a tutajra. Ez Galsi István, török-szentmiklósi, 33 éves, nőtlen, törzsökös magyar. Ismerte Selever Jánost Török-Szentmiklósról.

Szabolcs vármegyében valami csatornát ástak. Galsi István odament harmadmagával kubikosnak. A kubikos munkást hajdanában nem ismerték e néven. Földásó, földkiemelő munkás hajdan is volt, de munkája csak napszámos munka volt. A mióta vasutakat épitenek, folyókat szabályoznak, gátakat emelnek, csatornákat ásnak: azóta köbméter szerint mérik és fizetik a földmunkás munkáját. Azóta nevezik kubikosnak a földásó munkást.

Galsi Istvánnak és társainak nem jól ment dolguk. Néhány napi munka után meggyőződtek arról, hogy munkájukból semmi hasznuk. Elszéledtek tehát s iparkodtak hazafelé. Igy került Tokajba Galsi István is. Pénze nem volt, de volt egy vaslapátja s egy ásója. A vaslapátot eladta a városban 80 fillérért, de az ásóját is megvette Szavinecz Péter tutajának egyik szolgája: Höcska vagy Hecska György 32 fillérért. Ez ügyes és szerencsés és véletlen közgazdasági művelet után jutott utiköltséghez a jó kubikos.

Találkozott Seleverrel. Megismerték egymást. Selever mindjárt meghivta Galsit a tutajra. A Tutaj szépen hazaviszi Török-Szentmiklósra, nem kell gyalogolnia és izzadnia. Ha akar: segit az evezésnél, különben alhatik a tutajon, a mennyit akar, egész nap, egész éjjel. Nem kerül egy fillérbe se. Galsi elfogadta a szives ajánlatot s igy került a tutajra.

Fontos dolog volt e két uj embernek Tokajban a tutajra jutása. Azért volt fontos, mert mind a kettő Csepkanics tutaján tartózkodott. Azon a tutajon, a melyen kellett lenni a holttestnek is.

A tutajosok még napközben jókor értek Tokajba s a város alatt elhajózva, a vasuti hidat s Kis-Tokajt is elhagyva, közel a városhoz kötöttek ki. Még ezen a napon bementek a városba valamennyien, vettek kukoriczát s azt megőrletni nyomban el is vitték a malomba. Néhány liter kukoricza megőrléséhez nem is kell sok idő.

A következő nap, csütörtök minden különös esemény nélkül telt el. E napnak ugyan nagy szerepe van a perben, de erről majd később beszélünk. Pénteken, junius 16-án jókor elindultak a tutajosok Tokaj alól, de ez a nap viszontagságot hozott rájuk.

Tisza-Eszlár fölött a balparti részen nagy kanyarulata van a Tiszának. A miatt itt egy másfél kilométer hosszu átvágása, uj medre van neki. Ez a meder akkor még nem volt kiképződve eléggé, a viz fősodra a kanyarulaton ment. Ezt tudnia kellett volna a kormánybirónak, de talán nem ügyelt rá eléggé, a tutajok beletévedtek az átvágásba.

Ebből baj lett. A vizállás alacsony volt, az elől menő három terhelt tutaj megfeneklett. Se előre, se hátra. Meg kellett várni a magasabb vizállást, az erősebb áram kezdetét.

Csodálatos szerencséjük volt. Alig kellett vesztegelniök három óra leteltéig: megjött az erősebb áram. Napokig, hetekig is elidőzhettek volna ott e nélkül, vagy kénytelenek lettek volna a tutajokat szétszedni és járható vizen ujra összeszerkeszteni. Ez nagy munkába, nagy költségbe és sok időbe került volna.

Megjött az áram, odább mentek. Alig hagyták el azonban Tisza-Eszlárt, s alig érték el azt a sarkot, a hol a folyam erős hajlással napnyugatra fordult: erős délkeleti szél támadt s ez kiverte őket a jobb partra, a tisza-ladányi oldalra. Itt a ladányi füzesek alján ki kellett kötniök. Itt is töltötték a napot és az éjszakát, a füzesben kellett hálniok.

Itt se történt semmi más, a mi érdemes volna a följegyzésre. Ez a pénteki nap is nagy és nevezetes nap a per történetében, de erről is később kell szólanunk. Csepkanics tutajának sorsa köti le itt is a figyelmet.

Meg kell tehát erről annyit jegyeznünk, hogy Csepkanicsék e napon főztek künn a parton s Csepkanics, Selever és Galsi a magyar künn is háltak a füzesben. Csak Matej Ignácz, a tanu maradt a tutajon. Ott töltötte el az éjszakát a kalibában.

Másnap szombaton, junius 17-én jókor reggel indultak el s szerencsésen elszálltak Tisza-Lök alatt is. Alig érték el azonban a Rázom pusztai dülőt: Csepkanics tutaja, a sorrendben utolsó tutaj forgatagba jutott s az örvény azt a parthoz ütötte. A folyam ama hajlatánál történt ez körülbelül, a hol most a rázomi vasutállomás van Tisza-Lök közelében.

A parthoz ütődés bajt okozott. A tutaj egyik kötésének guzsai szétszakadtak s a kötés ketté vált. Csepkanics nyomban kiáltozott az előtte menő tutajoknak, hogy baj van, nem lehet tovább menni, álljanak meg, ki kell kötni, segitsenek a szétvált tutajt összeállitani.

Meg kellett állni, ki kellett kötni. A hol kikötöttek: azt a helyet Csonkafűzesnek nevezi a nép. Tisza-Dada határában fekszik ez, légvonalban közelebb is fekszik Dadához, mint Tisza-Lökhöz, de a Tisza maga a nagy kanyarulatok miatt innen Dadáig majd kétszer olyan hosszu utat végez, mint Lökig.

A tutajok abban a sorrendben kötöttek ki, a melyet még Mező-Váriban állapitottak meg. Az első Szavineczé, a második Matej Péteré, a harmadik Herskó sáfáré. Ezek egymás mellett, egymástól szabályos távolságban a füzes alsó végénél kötöttek ki. A sérült negyedik tutaj legalább kétszáz méterrel föntebb egyenesen a füzes alatt állt meg. Kikötés után mind odamentek segiteni, a szétvált szálakat összeguzsolták s ekként a tutajt egészen rendbehozták.

Jó napközben elvégezték ezt s még az napon tovább is indulhattak volna. Tanácskoztak a kérdés fölött. Azt határozták: itt maradnak. A folyam is áradt, a szél is mozogni kezdett, másnap vasárnap következett, junius 18-ika, ünnepnapon ugy se lehetett tutajozni, ez a kikötő csöndes, alkalmas hely volt: ezek voltak az okok az ittmaradásra.

E napon mind a tutajnál maradtak, senki se mozdult ki a falvak és puszták felé. Az éjszakát is ott töltötték, ki a kalibában, ki a parton a füzesben.

Másnap már reggel 6 órakor fölkerekedtek, hogy bemennek a faluba egyet s mást vásárolni. Matej Péter, Szavinecz, Herskó, Selever, Potrohos, Herskó Dávid együtt indultak Dadára. Matej Ignácz is menni akart s hivta Galsi Istvánt, de ez még aludni akart egyet. Matej Ignácz maga indult útnak, de társait már el nem érte s azért visszafordult. Galsi is kialudta magát s ő is elindult, hogy bemenjen Dadára. Az utat azonban eltévesztette, napnyugat helyett napkelet felé ment s Tisza-Lökre ért. Vett egy kis dohányt, egy kis pálinkát s egy csomag gyufát s nyomban visszaindult a tutajokhoz.

A kik Dadára mentek be: kilencz-tiz óra tájban azok is visszaérkeztek mind s délelőtti 11 órára már ebédjüket is elvégezték. Ez után kiültek a partra kártyázni.

Csodálatos időtöltés a kártyázás.

A kik azért kártyáznak, hogy pénzt nyerjenek, vagyont szerezzenek, más ember vagyonát elügyeskedjék s az élet szabad idejét, minden szabad idejét ezzel töltsék el; azok beteg emberek. Vagy agyuk is beteg, vagy erkölcsük is beteg. Rabjai a szokásnak vagy romlott lelkek.

De az egészséges lélek is mulatságot talál a kártyázásban, mikor gondjaitól szabadulni akar s gondolatait pihentetni akarja. Jól is esik neki s valami efféle időtöltés csaknem szükséges is annak, a kinek agya erős és rendszeres munkát végez, naponként. A nemes társalgás, a vidám adomázás ugyan derekasabb időtöltés, de ehhez nincs mindig alkalmas társaság. A kártyához mindig van. A mivelt társadalomban a világnak mind az öt részén mindig van elég ember a szép nőnek udvarolni, a sódart megenni, az illatos bort meginni s a felejtkező kártyaasztal mellé leülni. Az ily kártyázás nem pénz után sóvárog, de nem is pazarolja eszeveszettül a pénzt. Attól függ minden: egymást kedvelő, vidám természetü emberek-e a kártyázó társaság tagjai s egyenlően vagy nem egyenlően becsülik-e a pénzt? Ha összevalók az emberek: tisztes mulatság az időtöltésük.

De mit élvez a szegény tutajos a kártyában? Mi birja őt a kártyázásra?

Az unalom.

Mi az unalom?

Az agynak erőtlensége, a léleknek üressége, az érzésnek hiánya. A kinek szive el nem fásult, a ki tud érezni s méltó tárgyakról tud is, akar is gondolkozni: az nem ismeri az unalmat. Senki sincs, a ki ne találna kötelességet, ha keresi azt. Senki sincs, a ki ne találna munkát, ha érzi kötelességét. Még a falhoz bilincselt rab is talál. Gondolat kötözgeti ahhoz, a mi egykor övé volt a nagy világból s érzéseivel veszi körül azok alakját, a kiktől elszakitották. Terveket készit szabadulásra, eltiprott hazájának menekülésére, zsarnokának megboszulására. Álmaiban s ábrándjaiban talál gyönyört s könnyeiben enyhülést. S alakot keres gondolatainak s érzéseinek. Mindegy az, ha le nem irhatja is, meg nem föstheti is, kőbe nem vésheti is gondolatainak és érzésének alakjait.

Az a világ, a melyet a szegény tutajos gondolata beröpdöshet, nagyon kicsiny. Kicsiny világot adott neki végzete. Felesége, gyereke, rongyos tetejü házacskája, kertje, kecskéje, kutyája, macskája: im ebből áll egész birodalma.

Ország dolgát nem bizzák rá, tehát nem is töri rajta a fejét. A vármegyét nála nélkül kormányozzák. A falu dolgába se szólhat a vagyontalan zsellér. Se istenét, se papját nem ő választja; – azoknak ő rá semmi szükségük. Feleségét is a sors rendeli az atyafi vén asszonyok képében. A szerzés vágya nem bántja lelkét. Urrá lenni nem tud: ezt jól tudja. Tehát nem is akar; van benne annyi becsület és bölcseség. Mindennapi szegény kenyere mindig megvan, ha dolgozik; – munkát pedig kap. A gyárélet munkáskérdéseinek rettentő titkait nem ismeri s vérét e titkok nem hajszolják.

Mi fölött tünődjék tehát, ha a tutajon nincs dolga? Mint a vizimalom kereke kiszárad, ha elfogyott a vize: ugy szárad ki az ő agya is, mikor elfogynak gondolatai. S rá ront az unalom.

Mit csináljon ilyenkor?

Iszik, ha pénze van. Csakhogy pénze nincs.

Aluszik, a mig birja. Dehát ő se hétalvó. Évszakokat nem alhatik át, mint a medve, vagy az ürge.

Kimegy tehát a füzes partra, tisztást keres, kalapját leteszi a földre, az a kártyaasztal; – a kalapot keleti ember módjára körülguggolja s játszik olyan kártyával, melyet még az apjától vagy az ipától örökölt s melyet a bűvész se tud már megkeverni. Nincs az a régiségtudós, a ki a kártya ábráit fölismerné, de a tutajos fölismeri. Megfoghatatlan az ehhez való képessége. Nem pénzre játszik. Hol venné ő a pénzt a tutajozás tizenkilenczedik napján? Hiszen még pálinkára se kap a sáfártól többet hitelbe négy fillérnél. De azután agyon is ütnék azt a közülük való elvetemedett tolvajt és rablót, a ki pénzüket el merné nyerni.

Azért mégis tűzzel játszanak óraszámra. A kiosztott kártyák összealakulása soha se ismétlődik. Azok változatossága a végtelenség. Ez a végtelenség mulatságot szerez még e kisméretü és ritka szövetü szegény tutajos léleknek is.

III.

(Csepkonics nem kártyás. – Meglátja a halottat. – Oláh György uram. – Az alkonyat. – Esti szürkület a Tisza partján. – Jámbor lélek minek nézi a halottat? – A néma temetés.)

Csepkanics György, az utolsó, a hátulsó tutaj helyettes kormánybirája nem ment ki a partra kártyázni. Tokánynak nevezi a tutajos a kukoriczalisztből való puliszkát. Élénkebbé akarta tenni a tüzet, puha és száraz forgácsra volt szüksége. Van ilyen a tutajon. Bement tehát a tutajra forgácsért. S a mint körültekint: látta, hogy a Tisza árja sebesen hoz lefelé valamit. A szél fujdogált, a Tisza vize hullámzott, az a valami vagy harmincz méter távolságra volt tőle, nem tudta, nem láthatta bizonyosan holtest-e vagy fatörzsök, vagy más egyéb, a mit a viz ringatva sodor feléje? De megvillant az elméjében az a gondolat is, hogy holttest lehet az, a mit sodor a viz s azért figyelemmel kisérte.

Csakugyan holttest volt. Az ár egyenesen neki vitte az ő tutaja harmadik táblájának s ennek alája is sodorta.

Ez természetes. Az emberi test fajsulya a tudósok szerint kisebb ugyan, mint a vízé, de alig egy ötvened résszel. Ha a holttestet már a feloszlás gázai puffasztják: fajsulya még kisebb ugyan, de legalább kilencz-tized része akkor is a víz alatt van. Tehát az árnak a tutaj alá kellett azt sodorni. A természet törvénye ez.

De Csepkanics azután is utána nézett s csakhamar látta, hogy a test a harmadik, második és az első tutajtábla alatt tovább sodorva az első tábla alól kibukkan s megy gyorsan a part felé, oda csapódik a parthoz s egy fűzfa-ágazatban megakad. Ekkor már jól látta, hogy emberi holttest ez a tárgy.

Összeszedte a szükséges forgácsot, kiment bográcsához, megélesztette a tüzet s azután odament a kártyázókhoz s megmondta nekik, hogy holttestet látott a vizen, az ár átsodorta az ő tutaja alatt, azután kicsapódott a partra s egy fűzfában fennakadt. Mutatta is a fűzfát.

A kártyázók abbanhagyták a játékot s közülök többen megnézték a halottat.

Vizen járó ember előtt nem ritka tünemény a vizen uszó emberi holttest. Kevés tutajos van az országban, a ki életében egyszer-másszor ne találkozott volna vele. Csak a tenger nyeli el örökre halottjait. A tengernek megvannak a maga emberevői, a kik a holttestet fölemésztik, a mikor a bomlás miatt az a fölszinre törekszik. A folyók tovasodorják a halottakat s ha azokat valahol el nem temeti gyorsan az iszap, a bomlás fokozatai szerint esetleg kétszer is, háromszor is fölszinre hozzák s néha napokig is felszinen tartják. A tutajosok nem nagyon ütköztek meg az eseten.

Megnézték a holttestet. Látták, hogy nő. Abban első pillanatban megegyeztek, hogy az esetet a legközelebbi faluban és pedig Tisza-Dadán a hatóságnak minél előbb be kell jelenteni. Csak a fölött tanakodtak, hogy addig is mit csináljanak a halottal.

Szerencséjükre véletlenül ott termett egy tisza-dadai ember.

Suhancz legény volt a dadai ember. Litvai József 19 éves szolgagyerek, Kecskés József dadai gazdaembernek cselédje. Délután mindjárt az ebéd végeztével ült kocsira gazdájával, hogy a Csonkafűzesből, a hol egy darab rétjök volt, zöld füvet vigyen haza etetni. Épen rakta a füvet a kocsira, a mikor tudatták vele az esetet.

Akkorra Galsi István is a tutajokhoz ért tisza-löki útjából. Két tutajos jön eléje, az egyik Hecska György. Odaszól Galsinak tört, szakadozott magyarsággal:

– Gyere magyar, meglátni nagy halat.

– Micsoda nagy halat, oláh?

A tutajosok mosolyognak. Hecska azonban folytatja:

– Nem halat, hanem asszonyt, a viz hozta, ott van ni!

S mutatták Galsinak a holttestet.

Galsi jobban megnézte a tetemet, mint a tutajosok. Értelmesen el tudta mondani, mit látott.

A tetem hason feküdt a vizben; feje félszakosan. Mezitláb volt, minden lábbeli nélkül, orra mintha nem lett volna. Feje kopasz volt, semmi haja. Testén barna szoknya, verescsikos kötény. Balkarján a csuklóra kötve egy kis csomag, kendőbe takarva. A csomagban fekete fösték. Mikor piszkálták, szétesett a fösték s a vizet maga körül egy kis helyen feketére festette. Lehetett benne ugy négy krajczár ára fösték.

Mikor igy a tetemet megnézték, azt mondja egyik tutajos megint Galsinak:

– Te magyar vagy, itt van egy magyar legény, mondd meg neki, jelentse be a holttestet az előljáróságnak, temessék el.

Az a legény Litvai József volt. Galsi oda ballagott hozzá, megmondta neki a holttest ottlétét. A legény odament a holttesthez s megnézte. Ugy vette észre, hogy lábainál fogva van fennakadva a fűzfa gyökérágazatai közt, feje szabadon mozog, az egész tetemet ringatta a viz csöndes hullámzása. Megigérte különben, hogy a mint a faluba visszatér, jelenti a dolgot arra való embernek.

A tutajosok tovább kártyázgattak.

A legény hazament kocsijával a gazdájához. Kint a falu végén szemközt jött velük Váradi András kerülő s ezzel mint hivatalos személylyel nyomban közölte az esetet. Váradi András a községi biróhoz menet közben találkozott czimborájával, Oláh Györgygyel. Ez is kerülő volt. Épen ment ki a határt járni, a tisza-löki útra. Mondja neki Váradi.

– Nézzen be kend a Csonkafűzesbe, ott egy halottnak kell lenni a vizben, tutajos oláhok is tanyáznak ott. Én az alatt a Patkót kerülöm, azután odamegyek magam is.

Az a Patkó egy kis félsziget, melyet a Tisza kanyarulata alkot. A tudósok a Patkó szóból Bakta szót faragtak.

Oláh György élemedett, higgadt, okos ember volt. Játszi elmével beszélte el a biróság előtt hivatalos eljárását.

Odament s megtalálta a kártyázó tutajosokat. Odaköszönt emberséggel hozzájuk. »Adjon Isten jó napot.« Azután hosszu botjára támaszkodva egy perczig nézte a nyavalygó kártyásokat. Se pénzük, se boruk, se pálinkájuk: mégis kártyáznak. Vajjon mire kártyáznak? Azután megkérdezte: »Hol van hát az a szerencsétlen?« Megmutatták az irányt. Odaballagott a Tisza partjára s nyomban megtalálta a tetemet. Nem tudta fölismerni biztosan, férfi-e, nő-e a tetem. A viz rettenetesen eltorzitja halottjait, ha sokáig tartja őket ölében. Oláh György uramnak azonban tudnia kell, mit jelentsen az előljáróságnak. Férfit-e vagy nőt, s öreget-e vagy fiatalt? Botjával nem érte el a halottat, ha vizbelépni nem akart. De nem akart, mert a viz árt a csizmának, a csizma pedig pénzbe kerül. Körülnézett valami hosszabb rúd, pózna vagy faág után. Van a füzesben elég. Kiválasztott egyet, melyen horog volt. A mint a tetem hason feküdt, hátába, vagyis a hátán lévő ruhába beleakasztotta a horgot s annál fogva a tetemet kihuzta a viz szélére a szárazra. A vizben nincs sulya a halottnak, könnyen mozdul előre-hátra. A mint kihuzta: veszi ám észre, hogy háta mögött valaki kandikál. Rászól: »Hát te ki vagy?« Azonban megnézni, látja, hogy »oláh«. Tovább nem is beszél vele. A hivatalos tekintély nem engedi, hogy ő szóba álljon holmi tutajossal, oláhval, jött-ment emberrel. Azonban több tutajos is megy oda lassanként: Paczkán Bazil, Csepkanics György, Matej Ignácz a tanu, Selever János, Szavinecz Péter, Hecska György. Odaálltak a háta mögé. Körülnézett köztük. Két »oláh« ötlött a szemébe. Csepkanics a hős, magas termetü ragyás képü és Hecska György, a ki mindig hóna alatt tartotta ásóját, melyett Galsitól vett. El nem eresztette volna a világért se azt az ásót, hogy valaki meg ne egye. Erre a kettőre ráparancsolt, hogy forditsák hanyat vagy legalább oldalra a halottat: vajjon férfi-e vagy nő? A ruháról nem lehetett biztosan látni. Lábai meztelenek voltak, a ruha foszlányos, összecsapzott iszappal teljes. A két tutajos megmozditotta a testet. Kitünt mindjárt, hogy nő volt a boldogtalan. Megnézte jól ruháját is. Észrevette balkeze csuklójára kötve a kendőbeli csomagot. Azután megparancsolta a tutajosoknak, hogy hozzá ne nyuljanak, el ne temessék, hagyják érintetlenül a halottat, mindaddig, mig ő az előljárósággal ki nem jön s a temetés iránt nem intézkedik. Ez után visszaballagott a faluba.

Ez történt délután négy óra előtt, négy órára már jelentését el is mondta a községi birónak.

A tutajosok visszamentek kártyázni. Többé feléje se mentek a halottnak.

Azonban telt az idő. Egyik óra a másik után. A faluból nem jött senki. Alkonyodni kezdett, szél is támadt, az eső is elkezdett permetezni. A tutajosok abbanhagyták a kártyázást.

Az alkonyat meghatja a mezei ember lelkét. A nappali munkába kifáradt a test s vele mintha bágyadtabb lenne a lélek is. Elnyugodni készül mind a kettő. A mint csökkenik a napnak fénye, mintha csökkennék az élet mozgékonysága is. A parti fű lehajtja levelét; sóslorom, vad üröm, papsajt, parti mályva fekete szint ölt magára, a bogáncs se olyan büszke, mint fényes nappal s a vad hajnalka is bezárja fehér szirmait. A szunnyadás sejtelme borul fűre, fára, mindenségre. Mintha szótlan komolyság, szelid bánat járna együtt az alkonynyal. A libucz is elhallgat, a fehér csér se csapong, a gólyák is hazatakarodnak fészkeikre, a gémek és kócsagok is némán meredt nyakkal nézik a nyugvó napot.

A tutajosok csöndes lelke még csendesebbé válik.

A közeli falvak tornyaiban megkondul az esti harangszó. Tisza Dada, Tisza-Lök, s a tulsó partról Baj, Rügy, Takta-Kenéz harangszavát oda ringatja a levegő esti áramlása. Minden harangszó más, mégis mind egyenlő. Beleszól a harangba a gulyák kolompja s a teknősbéka füttyenése. Estennen ő is kijön a partra bogarászni. A mint hallja a harang szavát: egyik-másik tutajos keresztet vet magára, talán föl is fohászkodik a magasságba, talán haza is gondol azokra, a kiket otthon hagyott.

Igy borong lelke ott a halott közelében.

A halott!

A kis léleknek nincs tudománya, csak érzése, ösztöne sejtelme. A kis lélek előtt nagy tünemény a halott. Sokkal nagyobb, mint az élő. Állitsd eléje Napoleont, Hannibalt, Julius Caesart: megnézi vagy meg se nézi, de nem bámulja meg. Legföljebb lovát, köntösét, sarkantyuját, buzogányát. De a halott mellett eláll, elgondolkozik, eltünődik, elméláz órákig. Habár ez csak szegény koldus elaszott gyermeke volt is.

Hiába mondanák neki, hogy a holttest nem egyéb, mint egy csomó élettelen ásványnak keveréke, most még ugyan egy tömegben, de csakhamar széjjelszállingózva. Ennyi nitrogén, ennyi oxigén, ennyi viz, ennyi mész, ennyi foszfor, ennyi vas együtt: ime ez a holttest. Ugy nézne rád, mint halálos ellenségére. Vagy bolondnak tartana, vagy pogánynak, istentagadónak.

Ő még hisz. Az ő lelke előtt a holttest még most is élő állat. Hiszen ő is élt, ő is szeretett egykor s őt is szerették egykoron s azok ma is élnek, ma is gondolnak rá, ma is hull érte könnyük. Hogy ne volna tehát benne most is élet? Csak mi nem vesszük észre. A mit benne látunk, az nem mozdul többé, de mi az, minő kevés az, a mit a gyarló ember szeme láthat. Lent a földben, fönt a magasságban, mindenütt uj élet vár a halottra. A halottat tehát magára hagynunk, a földszinén temetetlen hagynunk nem szabad.

A jámbor tutajosok elkezdtek tanakodni. Az elnyugvó nap árnyékai ott borongtak lelkükön. Mit csináljanak a szegény halottal?

A halottnak erős szaga kezdett támadni. Eddig a szag nagy részét elnyelte a viz. Nem igen izgatta az embereket. De most a halott szárazon van. Az emberi test elemeinek felbomlása nem kedves az élő ember előtt. Eszébe jut, hogy egykor ő is porrá, hamuvá, sárrá, levegővé lesz s talán tőle is borzadoznak azok, a kik teteme közelében élve maradnak. Az esti lég, a csepergős idő, az alkonyat finom párázata még fokozta a halálnak keserü szagát.

Egy csonka fűzfa meredező törzsén szarka kezdett csörögni. Valamelyik tanya közeléből vetődött oda, megérezte a zsákmányt. Csörgésére második s harmadik szarka is jött. Egyik leszállt a földre, a halottnak közelébe s gondosan nézegette a tutajosokat. Nincsenek-e ádáz indulattal? Nincs-e lövőfegyverük? Meg lehet-e kopogtatni békével a halottnak koponyáját?

Jól látták ezt a tutajosok. Ők már ismerik a szarka természetét.

Szavinecz Péter ezt mondta:

– Lássátok, a szarkák már itt vannak, jön majd a varju is, a holló is. Jöhet kóbor eb is. Mi lesz a szegény halottal?

Paczkán Bazilt más aggodalom bántotta.

– Temetetlen nem hagyhatjuk szegényt. Ime eső esik, szél támad, holnap vihar ér bennünket, megbüntet az isten, ha el nem temetjük a halottat. Halottam én már ilyen esetet.

Minden tutajos hallott. Elkezdték egymásnak mesélni az eseteket. Öregek mondását, élők tapasztalását, babonás képzelődés alkotását.

De a csősz meghagyta, hozzá ne nyuljanak a halotthoz. Az előljáróság, a biróság, a szolgabiró dolga lesz a temetés.

Alapos volt a kifogás. De ez ellen is megvolt az okos beszéd.

– Hajnalban mi tovább megyünk s a halott itt marad. Hátha megfeledkezik róla a hatóság? Szegény boldogtalan nőnek lelke ott lebeg a végtelenben ég és föld között s nem tud megnyugodni, mig romladó testét be nem fogadja az anyaföld. Nem is jó ember az, a ki temetetlen hagyná a boldogtalant.

Különösen Selever János, a legujabb tutajos társ érzett legmélyebben s ő volt a legbuzgóbb hirdetője annak, hogy a szegény ismeretlen halottat ne hagyják a föld szinén.