Part 11

A vizsgálat nem jön zavarba. Ha ott nincs pincze: van a legközelebb lakó zsidónál. Rózenberg lakik legközelebb. Beható vizsgálat után rájönnek, hogy ott sincs pincze, nem is volt soha. Tovább mennek. Végtére Szüszman zsidónál találnak pinczét, ezt fel is turják minden irányban, de hullának és hulladaraboknak semmi nyoma.

Bolondnál bolondabb képzelődés vesz erőt az embereken.

Szüszman Jakabnak meghal Samu nevü fia s eltemetik az eszlári zsidó temetőbe junius 4-én. Eltelik a temetés után 10–15 nap, néhány ember összebeszél; fejébe veszi, hogy abba a sirba nem is a zsidó gyereket temették, hanem az eltünt leánykának, Eszternek a felvagdalt holttestét. Junius 25-én éjjel nekimennek a sirnak, felbontják, a halottat csakugyan fiunak találják s azután arczczal lefelé forditják.

Az eszlári biró nagyon ügyes ember, de a sirbontókat nem tudta kipuhatolni. Pedig több hetes sirt felbontani nem is éppen pillanatnyi munka. Egy-két embernek órákig tartó fáradság.

Egy névtelen levél azt jelenti Barynak, hogy az eltünt lányka holttestét a zsidó pap kertjében egy virágágy alá temették.

Eszláron se zsidó pap, se kertje nincs.

Valami Holinics Géza nevü tanu az ország fővárosából levélben jelentkezik, hogy ő látta, mikor a zsidók az eltünt lányka meztelen holttestét eltemették.

A rendőrség felkutatja a fővárost s ilyen nevü embert nem talál.

Arról is értesitik Baryt, hogy a zsidók a nyiregyházi zsidó templom falába egy 12 éves keresztyén fiut titkon befalaztattak s ezért a kőmivesnek 500 forintot fizettek. Ez bevallotta halálos ágyán. Tudta a felesége is, de ezt a zsidók Amerikába kituszkolták. Az asszony mielőtt elutazott volna, elmondta ezt bizonyos Ducsaynénak, ki Nyiregyházán a debreczeni utczában lakik.

És igy tovább.

VI.

(A bolygó zsidó, a ki boszut áll. – Volner Herman volt a koldus zsidó Eszláron április 1-én. – Megtalálják. – Elmondja mentségét.)

Az emberek súgnak-búgnak. A vizsgálóbiró megvizsgál mindent s nyomtalanul vész el kezén minden gyanujel.

A hirlapok hirdetik, hogy a zsidók pénze és ügyessége ellen nem használ semmi. Ők meg tudnak hiusitani minden vizsgálatot.

De azért megtalálták utóbb a koldus zsidót is. A kiről a tanu, a Móricz fiu azt vallotta a nagyfalui éjszakán, hogy magas barna zsidó, s ő vezette Esztert kezénél fogva az imaház pitvarába, s ő is segitett fogva tartani a lánykát, mig a metsző megvágta a nyakát s vérét ontotta.

Ha ezt a koldust meg nem találják, csonka marad a vizsgálat. A gyanakodó lelkek örökké azt hitték volna, azért nem derült ki a bűntett világosan, mert a koldust kinyomozni nem lehetett.

A tömeg képzeletében nem is koldus zsidó volt ez.

Van egy titkos alak. Névtelen és ismeretlen zsidó, kinek se országa, se hazája. Időszakonként megfordul a szent földön, Salamon templománál uj erőt nyer s megint elindul messze országokba. Ő szerzi be a keresztyén szűzek vérét. Más meg más alakban jelenik meg mindenütt. Beszél minden nyelven. Néhol koldusnak öltözik és kéreget. Koldusként jelent meg Tisza-Eszláron is. Van titkos jele, melyről minden zsidó megismeri. Minden zsidónak örökkévaló szent kötelessége őt segiteni s a törvény kezétől megmenteni. S ez rendesen sikerül is. De ő is el van szánva életre-halálra. Ha ki nem kerülheti: megállja a törvényt s magára veszi a zsidók minden bűnét.

Nem az a bolygó zsidó ez, a kiről a népek meséi szólanak. Az részvétet gerjeszt soha el nem muló bánatával és soha ki nem alvó örök életével. A koldus zsidó bűnben él, bűnben dolgozik. Nem a bánatnak, hanem a boszunak, a titkos vérontásnak személyes megjelenése ez. Ilyen rémet ábrázolt magának a nép képzelete az eszlári koldus zsidó alakjában.

Sáros-Patakon Zemplén vármegyében jutott valakinek eszébe, hogy ott is járt egy koldus zsidó, a neve Herman s volt felesége is, a kinek a neve: Láje.

Nyomról-nyomra puhatolózva rájöttek, hogy ez a zsidó: Volner Herman, a felesége pedig Dájcs Léni. Igy ejti ki a magyar ajk, különben német nevek: Wollner és Deutsch. Elfogták nyomban mind a kettőt s vitték Nyiregyházára börtönbe s a vizsgálóbiró kezére. A férfi 37 éves, a nő 33 éves, van már két gyermekük.

Csakugyan koldusok voltak.

A férfi napszámba járt, ugy kereste Hodászon sovány kenyerét. Értett a cserző munkához is s azért szivesen vállalkozott timároknál, cserző vargáknál, irhásoknál, tobakoknál áztató munkára. Nyomoruságos kézimunka ez. Gyöngén is fizetik. Bőrnek, csernek erős szaga van. Nagyon meg kell szokni. A sok cser, só, fösték durvává teszi, el is szinezi a kézfejet. Folyton fogy is ez az ipar, mint kézművesség, csak nagy gyárak foglalkoznak már vele, Volnernak nem adhatott ez állandó kenyeret.

Gyakran volt hajtsár is. Vásárról vásárra terelgette az ökröket, teheneket, göbölyöket, néhány fillérnyi napszámért s étkezésért.

Hodászon laktak az 1882-ik év tavaszán.

Jött a zsidó husvét. Nem volt semmi pénzük. Nem tudtak venni pászkát, hizott ludat, ünnepre való ételt, italt, világitót. S az embernek nem volt kabátja se. A mi volt: lerongyollott róla.

Mit csináljanak?

Elhatározták, hogy elmennek koldulni, idegen háznál töltik a husvéti ünnepeket s akadnak majd jó lelkek, kegyes zsidók, a kik vagy pénzecskét, vagy türhető kabátot is adnak az embernek.

Igy is lett.

A husvét előtti szombatot Tisza-Eszláron töltötték. Odaértek Tisza-Lökről már pénteken este. A férfi beteges volt, alig tudott vánszorogni. Még egy zsidó koldus asszony is csatlakozott hozzájuk. Volner soha se tudta meg a nevét se. Felesége megkérdezte s az asszony Lővi Malvinnak mondta magát, a ki eredetileg Sátoralja-Ujhelyből származott. Az volt-e, nem az volt-e, sohase tudódott ki biztosan. Nem találták meg az asszonyt s valami nagyon nem is keresték. Mivelhogy a tanu a nagyfalui éjszakán nem adott neki szerepet.

A koldusok Tisza-Eszláron Sarf Józsefékhez, az egyházfihoz szálltak. Egyik koldus a másikhoz. Sarfnak volt hajléka éjszakára, volt a kertben szalmaboglyája is, melynek árnyékában el lehetett a nappalt tölteni, ha napos volt az idő. Mindez nem került pénzbe. Szivesen adta a szegényeknek s egyuttal szerzett nekik vagyonos zsidóknál étkezést is.

A koldus a törvényszék előtt hiven elbeszélte bujdosását, kóborlásait. A lányka eltünése előtti s az azóta elfolyt időről is. Törvénybe soha nem ütközött, előélete szennytelen volt.

Eszláron ő is ott volt az imaházban az istentiszteleten. Annak végeztével együtt jött ki a többi hivővel s aztán ment ebédre nyomban ahhoz a vagyonosabb zsidóhoz, a kit neki az egyházfi kijelölt.

Mi volt a neve ennek: azt nem tudta megmondani. Lakását meglehetősen el tudta beszélni s alakját is. Elmondta, hogy idős, 60 év körüli zsidó volt a felesége nagy beteg. Ott evett mint vendég az asztalnál. Tőle se kérdezték, hova való, mi a mestersége, hogy hivják? Öreg, vagyonos zsidó nem kiváncsi arra a ki koldus s a kit életében egyszer lát asztalánál s azon túl soha.

Lichtman Móricz volt az ebédadó gazda. Háza, lakása csakugyan olyan volt, a milyennek a koldus elbeszélte. S felesége is nagy beteg volt akkor. Ott volt az ebédlőben az is, de csak a pamlagon fekve.

Mind a kettő jól emlékezett arra, hogy ápril 1-én koldus zsidó ebédelt náluk. De alakjára egyik se emlékezett. Mikor a koldust szemükbe állitották: akkor se tudtak rá visszaemlékezni. Igaz, hogy a szembeállitás 1883. évi junius 23-án történt, tehát egy év és majdnem három hónap mulva.

Három cselédlány volt akkor Lichtmanéknál. Frenkel Háni szakácsné és Orenstein Berta szobaleány. Ezek határozottan emlékeznek arra, hogy ápril 1-én egy koldus zsidó ebédelt náluk pontosan déli 12 óra tájban. Ezek zsidó vallásuak. A harmadik cselédlány, Bátori Zsófia, keresztyén volt. Ez nem emlékezett arra, hogy épen ápril 1-én evett-e náluk koldus zsidó, de arra jól emlékezett, hogy koldus zsidó gyakran szokott ebédet kapni és pedig az urak asztalánál is, azokkal együtt.

A három közül egyik se tudja biztosan, hogy fölismerné-e a koldust, a ki ápril 1-én ott ebédelt.

Igy járt Volnerral a tanu is, a Móricz gyerek. Bary szembesitette vele, de azért nem ismerte föl benne azt a koldust, a ki szerinte az eltünt lánykát kezénél fogva az imaházba vezette.

Ebéd után visszament tanyájára a koldus, a templomszolga lakásához. Ott a szalmaboglya tövében lefeküdt és aludt. De a délutáni istentiszteletre fölébredt s ő is bement rövid időre az imaházba.

Igy tölt el napja ápril 1-én.

Vajjon ebbe a napirendbe beleférhetett-e a gyilkosság?

A leggondosabb vizsgálat szerint Eszter, az eltünt lányka, déli féltizenkettő előtt az imaházhoz nem érhetett. Pontban 12 órakor a koldus már Lichtmanéknál az asztal mellett ebédnél ült. Éhesen, nyugodtan, szerényen.

Ne gondoljunk egyéb körülményre, mely a déli gyilkosságnak még a gondolatát se engedi meg: vajjon minő lelkiállapot lehet az, mely tizenegy óráig áhitatosan végzi az istentiszteletet, féltizenkettő és tizenkettő közt egy általa sohasem látott ismeretlen lánykát meggyilkol, tizenkettőkor nyugodtan asztalhoz ül s ebéd után lefekszik aludni?

Ilyen lelkiállapotot én összes észleléseim területén soha nem láttam.

Van valami érdekesség a koldus eszejárásában, a mint védekezik. A törvényszéki elnöknek azt feleli:

– Hogy lehet olyat gondolni, hogy én részt vettem volna a gyilkosságban? Hiszen én idegen voltam Eszláron, soha előbb ott nem jártam, engem ott senki nem ismert. Lehettem volna részeges, megbizhatatlan, a ki vagy nyomban, vagy később elárulja a gyilkosokat, vagy örökké fenyegeti őket elárulással. Teljesen ismeretlen, soha nem látott embert a vérontók csak nem vehettek maguk közé.

Erre a védelemre természetesen nem volt szüksége s bármily furfangos észjárásu s bőbeszédü is sok zsidó: valószinü, hogy ez egyszerü, józan, de fölösleges okoskodást a börtönben gondolta ki, vagy ott tanulta. Volt ideje hozzá elég.

Feleségét nem vádolták, vizsgálati fogságban se tartották sok ideig.

Az már a vidám adomák közé tartozik, hogy mig törvényszék, közvádló, vizsgálóbiró, rendőrség, csendbiztosok, kémek eget-földet megmozgattak Nyiregyházán, hogy a koldus zsidót előkerithessék: addig ő nyugodtan élt Nyiregyházán. A hajsza-idő legnagyobb részét ott töltötte abban a kis városban. Legalább ötven zsidót elfogtak, nyaggattak s több-kevesebb ideig börtönbe zártak a koldus zsidó képében: ő pedig nyugodtan élt, koldult s járt napszámba a biróság székhelyén.

Meg is kérdezte tőle az elnök: vajjon tudta-e, hogy őt körözik s szerte az országban hajszolják s ha tudta: miért nem jelentkezett a biróságnál?

Felelete egyszerü volt.

Tudott ő mindent. De nem őt keresték, hanem azt a koldus zsidót, a ki az eltünt lánykát kézen fogta, az imaházba bevitte s ott vére ontásánál segédkezett. Mi köze neki ehhez az emberhez? Miért jelentkezett volna ő e gyilkos gonosztévő helyett?

Igaza volt.

És az is igaz, hogy ha bűnösnek érzi magát, nem marad ott a biróság székhelyén s Tisza-Eszlár közeli szomszédságában. Nincs olyan nap, hogy eszláriak kisebb-nagyobb számban meg ne fordulnának Nyiregyházán. S aztán a koldus könnyen eltünhetik napkeletnek, napnyugatnak. A nagy urak, a zeneművészek s a koldusok előtt nyitva áll az egész világ. Szabadon mehetnek mindenfelé. Kit a pénze, kit a hirneve, kit a nyomorusága eltart mindenütt.

A koldus zsidónak azonban eszébe se jutott a menekülés.

MI TÖRTÉNT A TISZÁN?

I.

(Miként készül a tutaj? – A tutaj személyzete. – A kormánybiró. – A sáfár. – A vállalkozó hajdan és most. – A tutajhajózás titkai. – A haliba. – Az étkezés. – A pálinka. – A szagnak szerepe a természet történetében.)

Mi a nagy erdő?

A magyar nép közmondása azt a kérdést, azt az ügyet nevezi nagy erdőnek, a mely tisztátalan, zürzavaros, tele van homálylyal, rejtélyeit megmagyarázni nem lehet, vagy sokfélekép lehet magyarázni, a mint kinek-kinek esze, bölcsesége, tapasztalása s jó vagy rossz indulata sugallja. Egy szóval: az át nem látszó ügyre mondja: nagy erdő ez!

Igen jól mondja.

A nagy erdőnek, az őserdőnek nincsenek útjai, nincsenek tisztásai. Biztos járása még a vadnak sincs benne. Napfény nem hat belé, holdnak ragyogását, csillagos ég fényét nem ismeri, leáldozó napnak hanyatló világa, piruló hajnalnak vidám arcza ismeretlen a nagy erdőben. Eltéved benne mindenki, az égnek tájékaiban megzavarodik benne az ember; hol a legrövidebb út, a mely belőle kivezetne: nem tudja senki.

Ilyen az az ügy, melynek sok szála van, s melynek szálait elfogultság, rövid elmék, zavaros indulatok összekuszálják.

A nagy pernek más vidékére térünk át.

A hol eddig jártunk: az csak kisebb vidék. Az még nem az igazi nagy erdő. Az eszlári zsidó imaház, az egyházfi lakása, a nagyfalusi csendbiztosi uriház, a nyiregyházi börtön, néhány metsző, néhány zsidó koldus, néhány eszlári zsidó s a Móricz gyerek tanusága: im, ebből áll az a kisebb vidék, a melyet némileg már megismertünk. E vidéknek csak egy igazi rejtélye van: miként tünt el Eszter, a szegény lányka?

Most más vidékre kell áttérnünk. S először is a Tisza életére kell egy pillantást vetnünk.

A felső Tisza jobb partján fekszik Máramaros vármegyében Bustyaháza. Voltaképen két falu egymás mellett, melyet csak a Talabor folyónak egyik kis ága választ el egymástól. Itt ömlik az északról jövő Talabor folyó a Tiszába.

A két falunak alig van harmadfélezer lakosa. Kisebb részben magyar és német ajku, nagyobb részben görög katholikus vallásu, rusznyák. Ruténnek és orosznak is nevezik őket; az alföldi magyarság, a mikor a bustyaházi oroszok megjelennek körében, csak oláhnak nevezi valamennyit. Zsidó is sok lakik ezen a vidéken. Ó-hitü lengyel zsidó, a ki napkeletről vonul ide, kaftánt visel és füle mellett lógó hajfürtöt, melynek pájesz a neve. Szegény mind, mint a templom egere, de tele van a nyomoruság furfangjával. Hitében buzgó és áhitatos, de míveltsége kicsiny, magyarul törve beszél, az orosz és oláh nyelvet meglehetősen érti, családi nyelve a galicziai romlott német tájnyelv, melyet a magyar ember zsidó nyelvnek tart. Irni, olvasni nem igen tudnak, az oláh és orosz köznép épen nem tud. Csak a vidéken lakó magyar köznépnél van teljes sikere az elemi oktatásnak. Alakra, miveltségre, még a birtokra nézve is a nép előkelőségét a magyarság képviseli.

Itt a felső Tiszának gyönyörü völgye nyilik, mely Técsőtől Husztig vagy harmincz kilométer hosszu s helyenként nyolcz-tiz kilométer széles. A völgy falvakkal, erdőkkel, mezőkkel, a Tisza ágaival s mellékpatakjaival teljes. Jobbról-balról magas, erdős hegységek.

A Tisza itt még szabályozatlan s rendes hajójáratokra nem alkalmas. Öt-hat szakadékos ágon folydogálva alacsony vizállással csaknem mindenütt átgázolható. Zátonyok lépten-nyomon. Tutajozásra azonban már Técsőtől, Bustyaházától kezdve meglehetősen alkalmas.

Ez a körülmény teszi élénkké Bustyaháza falvának forgalmát.

A máramarosi erdőségek száz meg százezer hold területtel a magyar államkincstár tulajdonai. Óriási fenyvesek, bükkel, cserrel s más tüzifával kevéssé tarkitva. Az alföld épületfája e fenyvesekből telik ki. A kincstár magán vállalkozók által huz jövedelmet fenyveseiből. A vállalkozók a bustyaházi telepeken sok fenyőszálat hordanak össze, hogy itt tutajokat kössenek s azokat az alföldre, hét-nyolcz száz kilométer távolságra, sőt messzebb is leusztassák.

A fenyőszál héját lehántják. A mezitelen fenyvek ott szikkadnak, ott száradnak a Tisza partján halmokba rakva. A meglehetősen száraz fenyőszál fajsulya nem sokkal nagyobb, mint a viz fajsulyának fele. Attól függ, mennyire van kiszáradva. Ha tehát két-három szál fenyőt a vizre taszitanak s ott összekötnek, készen áll a hajó, a mely egy-két embert, többet is könnyen elbir. Ez az őshajó, a legelső vizen járó ember gőzöse. Most is olyan, mint tízezer év előtt. Most is olyan egyszerü, biztos és olcsó eszköz vizen járni, mint valaha. A hajó el nem merül, ki nem lyukad, föl nem dül. Nem kell hozzá a folyókon vitorla se. Viszi a víz a maga sodrának erejével.

S a felső Tiszán gyorsan viszi. Bustyaházán a Tisza 200 méter magasan jár a tenger szine fölött. Ez az első nagy tutajinditó állomás. Az utolsó nagy terhelő állomás Mező-Vári. Itt már csak 116 méter a tengerszin fölötti magasság. A két állomás közt a folyam hossza épen 84 kilométer, tehát minden kilométerre egy méter esés. Magas vizállással ekkora esés mellett zugva rohan előre a folyam árja. Igaz, hogy a mint a nagy magyar alföldre kiér a Tisza: ott alig van esése. Tisza-Nánától Kőtelekig 50 kilométer hosszaságban például egy méter esése sincs. Azért mondja az alföldi magyar, mikor alacsony vizállásnál alig mozdul a víz:

– Nem jókedvéből folyik ám ez a mi Tiszánk; – csak azért megy előre, mert tolják a felső vizek.

Azonban a tutajozás még sem oly egyszerü dolog, a milyennek első pillanatra látszik.

A tutajnak már összeszerkesztése is tudomány.

Nem minden szál fenyő egyenlő s valamennyi nem is egyenes. Van tizenkét méter hosszu és van negyvenöt méter hosszu. Van husz czentiméteres s van ötven czentiméteres átmérőjü a tövénél. Van elsőrendü, másodrendü s hitványabb értékü fenyőszál.

A szálakat össze kell válogatni, természetük szerint összeróni s mindkét végükön összekötni. Az összekötés guzszsal és hevederrel történik. A szálak vastagabb végén mind a kettővel. A heveder keresztbe fektetett gerenda, melyet minden szálhoz erős faszeggel erősitenek. A guzst rendszerint mogyorófa vesszejéből facsarják s annak is vastagnak és erősnek kell lenni. A fenyőszál közepén lyuknak, furásnak, faragásnak, csapolásnak lenni nem szabad, mert akkor a kereskedői szokás szerint épületfa értéke nincs. Kötelet, vasat nem használnak, mert az nagyon költségessé tenné a szállitást.

Sok neve van a tutajnak. Tutaj, szál, kötés, talp, tábla: e szavakat egyaránt használja a nép. A nagy perben egészen összezavarodott a biróság a különböző elnevezések miatt. Én a szált az egyes fenyőszálra, a tutajt és talpot az egész szerkezetre, a kötést és táblát a tutaj egyes részeire használom.

Egész tutaj hét vagy kilencz, esetleg tiz kötésből áll. Minden kötésben 12–50 szálfa a szerint, a milyen vastagok a szálak. A tutajnak 5–6 méternél szélesebbnek lenni nem szabad, mert különben a malmok, hidlábak közt veszélyes lehet az áthatolás. A tutaj könnyen odaütődhetik a malomhoz, hidlábhoz vagy jégtörőhöz s ha kivált a tutaj nagy terhet visz, nagy kárt okozhat önmagában, de még az emberekben is.

A tutajon terhet is szállitanak. Tüzifát, zsindelyt, deszkát, léczet, régebben kincstári sót. Sava nincs az alföldnek, Máramarosban pedig rengeteg sóhegységek vannak. Középső s déli és nyugoti Magyarországot Máramaros látja el sóval. Régebben a sáros és homokos rossz utakon nagyon nehéz és költséges lett volna ezer meg ezer kilométernyire tengelyeken szállitani a sót.

Azt a tutajt, mely terhet szállit, sokkal szilárdabban össze kell róni, mint a melyik üresen megy. Egy tutaj – mint mondtam – 7–8 s esetleg 10 kötésből vagy táblából áll. A kötéseket terhelt tutajnál mind a két végükön keményen összerójják csappal, hevederrel és guzszsal. Sőt kissé egymásra is tolják. A külön táblákat guzszsal erősitik egymáshoz.

Egy tutajon rendszerint négy ember teljesiti a szolgálatot. Háromnál kevesebb egyáltalán nem lehet. Ha a vállalkozó tíz tutajt indit is útnak: minden tutajon meg kell lenni az emberszámnak.

Az emberek közt, ép ugy, mint a tengeri hajókon, meg kell lenni a tisztség és fizetés különböző fokozatának.

Két ember minden tutajon csak szolga. Ennek fizetése olyan tutajútra, mely különös akadály nélkül 25 nap alatt elvégződik, a nagy per idején 25 forint volt, a mai pénz szerint 50 korona. Az az idő, a mi alatt a tutajos gyalogszerrel visszajön, az ő javára nem számit semmit. Mert bizony neki gyalogszerrel kell visszajönni s ha útközben keresetre nem akad: csupán a maga költségén. Egy napra alig esik neki 60–70 fillér. Ebből kell magát élelmeznie s ebből kell ruházkodnia is.

Minden tutajon van egy főember, a kinek a neve kormánybiró. Ez magyar szó, de azért az orosz és oláh tutajos is csak e néven ismeri.

Ez a szó: biró, az ősi magyar nyelvben nem azt jelenti, a mit ma jelent. Ma azt jelenti: itéletmondó, igazságszolgáltató. Hajdan azt jelentette: erős, hatalmas, hozzáértő, rendelkező. Az itéletmondót is azért nevezték törvénybirónak, mert rá volt ruházva a törvény végrehajtásának hatalma. Ezért nevezi a magyar nép a falu főtisztjét öreg birónak, a város közigazgatási emberét városbirónak, a nemesi udvarok belső tisztjét udvarbirónak, az urasági magtárak számadóját pajtabirónak, a mezei bérföldesek és szakmánymunkások vezetőjét pusztabirónak. A tutajon is kell valakinek lenni, a ki rendelkezik a tutajos és a szolgák fölött s esetleg kormányozza a tutajt is s ezt kormánybirónak nevezik.

Tehát egy kormánybiró, egy tutajos és két szolga: ez a tutajnak hajós személyzete.

Van ezeken kívül egy sáfár is.

A sáfárnak is nagyobb fizetése van, mint a szolgának vagy a tutajosnak, sőt nagyobb, mint a kormánybirónak. Az ő fizetése huszonöt napos járatu tutajnál ötven, hatvan, hetven forintra is felrug; néha többre is, ha sok tutajból áll a szállitmány. Egy szállitmány mellett rendszerint egy sáfár van, bármennyi a tutaj. Kimélni kell a költséget.

A sáfár zsebjében van a kötés és a faszám.

Vaktában nem indul el a tutaj, mint hajdan. Hajdan összeállitott egy tutajt vagy kettőt valami élelmes és pénzes máramarosi vállalkozó s kikötött Szolnoknál, Csongrádnál, Szentesnél vagy Szeged alatt, sőt kikötött vagy följebb vagy alantabb s keresett tutajára vevőt. Ha talált: jó. Otthagyta fáját. Ha nem talált: eresztette a talpat tovább. Valahol csak akad alkalmas vevője.

Szegényebb sorsu, kevés tőkéjü, vállalkozó természetü falusi zsidók gyakran életmódot találtak a tutajozásban. Egy-két száz forintért beszerezték a tutajnak való szálfát. Azután a tutajt megterhelték gyümölcscsel, szerszámfával, konyhabeli faeszközökkel, kész faszerszámokkal. Az alföldi magyarnak hajdan nem termett gyümölcse. A tutajos szállitott neki almát, körtét, szilvát, diót, mogyorót, gesztenyét, mandulát. Tavasz-féllel pedig aszalt gyümölcsöket. S mind ezt tisztes áron eladta a parti városok lakosságának. Évenként két-három tutaj-uttal vagy ezer-ezerkétszáz korona nyereségre tett szert. Épen elég volt maga és családja eltartására.

Ma a közép és alsó tiszai fakereskedők, épitők, fürészmalmok előre megkeresik a máramarosszigeti, técsői, huszti favállalkozókat s előre megrendelnek ennyi-annyi s ilyen-amolyan minőségü és értékü szálfát, zsindelyt, deszkát, tüzifát, sót s egyéb terhet. Azután megalkusznak, kötést csinálnak, határidőt szabnak. A szigeti, huszti, bustyaházi vállalkozó felelős a szállitásért egészen az átadásig. Ő állitja össze a tutajt. Ő fogadja a sáfárt, kormánybirót, tutajost és szolgát, a kik aztán lemásznak a vizen, a hova küldték őket s átadják a fát és terhet Szolnokon vagy Szegeden, a hol át kell adni.

A sáfár viszi a kötést. E mellett van a faszám, melybe minden szál és teher mérték szerint föl van irva és föl van számolva. A mit ő átvett a vállalkozótól s a mit át kell adnia a megrendelőnek. Erre az irni, olvasni nem tudó orosz tutajos alig lenne képes. A sáfár többnyire zsidó. Ez se tud ugyan irni olvasni valamennyi, de a számjeleket ismeri s a többi tudomány a szokásnál és gyakorlatnál fogva fejében van.

Van dolga a személyzetnek.

A tutaj összeállitását ő végzi. Ha tüzifát, sót s egyebet is szállit a tutaj: ezt a tutajra a partról át kell rakni ott, a hol a víz már alkalmas. Ezt is a tutajosok és szolgák végzik, valamint az út végén a kirakodást is.

De a hajózás is nagy figyelemmel, nagy gonddal s néha nehéz munkával jár.