Part 10

Nagyon kevés ember van a világon, a ki hónapok mulva idegen tanukkal alibit tud igazolni. A királyok, a katonák, a kórházi betegek, a rabok, tömlöcztöltelékek, kisebb fajta hivatalnokok meglehetősen tudják igazolni, hogy hónapok előtt valamelyik napon hol voltak vagy hol nem voltak, de más emberfia nagyon nehezen. Az utazó ügynökök, mintaárusok, tőzsdelátogatók, még vezetnek valamelyes jegyzéket, hol töltik napjaikat; – számlákból, megrendelésekből, körlevelekből sok elmult napjuk miként lett lefolyását meg tudják bizonyitani, de a falusi kis gazda vagy kis szatócs erre nem igen képes. Ő csak néhány különös esemény után tudja magát a régi elmult napok iránt tájékozni. Nagy ünnep, születés, halál, keresztelés, lakodalom, jégverés, tüzi veszedelem, biróválasztás, szüret s néhány efféle esetet megjegyez s az ily napról megtudja mondani, hogy otthon volt-e vagy másutt. Az ily napról gyakran még idegen tanura is tud hivatkozni. De ezzel aztán vége is van minden történettudományának.

Az emődi zsidókat juniusban faggatták, hogy állitsanak tanukat arra, hol voltak április 1-én? Természetesen vagy husz nem tudott állitani, mert maga se tudta bizonyosan, hol volt.

Ez mind valamennyi gyanus lett. Fogságba velük. Néhányat több-kevesebb ideig a fogságban is felejtettek. Egyelőre a varju se károgott utánuk.

Nem lehet biztosan meghatározni, hány kóborló koldus zsidót fogtak el e napokban az ország különböző részein. A rendőrkapitányok mintha versenyre szálltak volna egymással: ki tud minél több koldus zsidót összefogdosni.

Elfogtak egy Reisz Mihel nevüt. Éhes volt és rongyos. Gallicziai czajkovai származásu, egyetlen szót se tudott magyarul. Mig szabadon járt: mindig sirt. Mikor elfogták: azóta mindig nevetett. Megkérdezték: miért nevet? Azt felelte: soha se volt olyan jó dolga, mint a mióta rab. Kialhatja magát kedvére s mégis kap enni. – Néhány nap mulva kilökték, kolduljon tovább.

Jött névtelen levél, mely tudatta, hogy az eszlári koldus zsidó Ózd-Vasváriban van, a neve: Juhszem. Furcsa név. Héberül hangzik, de magyar szó. Elemeire bontva azt jelenti: juhnak a szeme. Bizonyára csufnév vagy költött név. De azért keresték nagy buzgósággal.

A karczagi főkapitány valami csavargó oláh embert fogott el. A neve volt Makszim Lauli. Nem tudta bizonyosan: oláh-e, zsidó-e, czigány-e? Senki se tudott vele beszélni, Mit csináljon vele? Bűnösnek nem találta, csak szegény kéregető volt. Legjobbnak találta azt a megoldást, hogy elküldi Bary vizsgálóbirónak. Előbb azonban megkérdezte távirattal: van-e rá szüksége? Bary azt felelte: nincs.

Efféle mókát gondolt ki Székes-Fehérvár főkapitánya is. Talált egy Svarcz Baruch nevü bujdosó zsidót. Elfogta nyomban s egyebek közt megkérdezte tőle, mi a foglalkozása? Azt felelte, hogy ő tudja könyvnélkül a talmudot. Talmudot? Minden rendőrkapitány tud annyit, hogy a talmud a zsidók könyve, a zsidók titkainak gyüjteménye s a ki azt tudja, az már ennélfogva megérett arra, hogy az eszlári vizsgáló urak kezére kerüljön. Rögtön elfogatta s fényképező elé állitotta a zsidót s fényképét elküldte Barynak azzal a hivatalos kérdéssel vajjon a zsidót is ne küldje-e utána?

Bary erre is azt felelte: nincs szüksége rá.

Galliczia csak ugy ontja Magyarországra a koldus zsidókat.

Egy Rózenblűth Májer nevü koldust is elfogtak. Strzyrovi származás Gácsországból, ötven éves, nős, hat gyermeke van, otthon rőfös-kereskedő volt, de tönkrejutott, most Magyarországot járja, s helyet keres, a hol letelepedhessék. Kéregetésből él.

Elfogtak egy Czukkermann Lipót nevü gácsországi zsidó koldust is. Dinovi születés. Ez is ötven éves volt. Ennek is volt neje és négy gyermeke. Ez már igazi koldus, mert a zsidó tanitói pályára készült.

Mind a kettőt hazakisérték Gácsországba.

III.

(Róth Borbála koldus zsidóasszony. – A ki meg akarja javitani a világot.)

Volt Tisza-Eszláron a lányka eltünésének napján egy koldusasszony is. Ezt is föl kellett keresni a nagy világban. Ő is ott delelt, ott tanyázott a templomszolga lakásán, neki is látnia, tudnia kellett valamit. A nyomozásokat szinte vidám munkának lehetne tekinteni, ha annyi bánatot és szerencsétlenséget nem okoztak volna sok embernek.

Junius 9-én egy ismeretlen zsidóasszony jelent meg Tisza-Eszláron. Már három nap előtt találkozott véletlenül özvegy Solymosi Gábornéval, született Jakab Erzsébet tisza-eszlári lakossal, az eltünt lányka rokonával. A találkozás Bodrog-Kereszturnál történt az országuton. A gyalogosan levő két asszony csakhamar beszélgetésbe keveredett s a zsidónő nyomban az eszlári eseményre forditotta a szót. Azt mondta, hogy ő is zsidó, még pedig bábaasszony, s jó, hogy április 1-én nem ment Tisza-Eszlárra.

Solymosi Gáborné nem sokat adott erre a beszédre. Azonban három nap mulva az asszony csak megjelent Eszláron. Találkozott az utczán egy Nagy Miklós nevü 12 éves fiuval, megkérdezte tőle, melyik házban lakik az eltünt lányka édes anyja, Solymosi Jánosné s két krajczárt igért a fiunak, ha megmutatja a házat.

A fiu megmutatta.

A zsidó asszony bement Solymosinéhoz, keresztyén kálvinista vallásunak mondta magát, előhozta a szegény Eszter eltünését s könyező szemekkel fejezte ki részvétét és sajnálkozását. Együtt sirt a busuló anyával.

Később azt mondta, hogy ő még reményli, hogy a szegény lányka előkerül. Ő ismer Máramaros vármegyében egy tudós asszonyt, menjen el Solymosiné oda, ő szivesen elvezeti hozzá, s ha annak elpanaszolja baját: az élve vagy halva megkeriti a lánykát. De a lányka ingéből vigyen magával egy darabot, mert a tudós asszony csak annak segitségével boldogulhat. Addig is pedig, mig oda jár, a lánykának egy ingét ássák el a földbe, rakjanak föléje nagy tüzet s az égjen addig, mig csak az eltünt lányka meg nem kerül.

Ez bizony ostobaság, közönséges babona.

A zsidó asszonyok nem igen babonásak, de a kálvinista magyar asszonyok se. Nem is adott Solymosiné az egész beszédre semmit. Csak mikor már a zsidó asszony elment és Solymosiné az esetet a faluban elbeszélte: akkor jöttek arra a gondolatra, hogy bizonyosan ez volt az az ismeretlen nő, a ki a lányka eltünésekor ott járt a faluban. Most is csak tőrbe akarta csalni az anyát.

A faluból azonban nem mehetett ki, elfogták még azon a napon.

A neve Róth Borbála volt, elhalt férjét Klein Sámuelnek nevezték. 42 éves s két gyermeke van. Máramarosszigeti származásu s bábaasszony. De otthon megélni nem tudott, nyakába vette tehát az országot s május elseje óta bujdosik egyik városból és vármegyéből a másikba. Már tizenkét várost bejárt, hogy élhető helyet keressen.

Miért akarta megbóditani Solymosinét: ennek nem tudja okát adni. De az bizonyossá lett, hogy április 1-én nem volt Tisza-Eszláron. Nem ő tehát a keresett koldusasszony.

Közel négy hónapi rabság után szabadon bocsátották.

De mit is akart hát ez a szegény kóborló zsidó asszony?

Élete, a mint ez évben folyt, csupa regény, de a nyomoruságnak derütlen regénye.

Férjét elveszti, özvegyen marad két gyerekkel, de kenyér és hajlék nélkül. A telet keservesen huzza át s a tavaszféllel kóborolni megy. Azt mondja, azért kóborol, hogy olyan kelyet találjon, a hol nincs elég bábaasszony, Máramaros-Szigeten harmincz is van, ott nem tud megélni.

Eszlárra vetődik. Azt mondja: véletlenül. Ott Solymosinéhoz, az eltünt lányka anyjához tér be. Azt mondja, oda is véletlenül. Megszomjazott, egy ital vizet kért inni, azért botlott be oda.

Ezt nem lehet elhinni. Neki valami gondolata volt, melyet a vérvád zajos emlegetése szült meg az ő gyenge agyában.

Eszláron elfogják, Recsky csendbiztos kezére adják s ott Nagyfaluban a belső cselédek elfecsegik neki, hogy Sarf Móriczot hogy’ vallatták, hogy’ kínozták, ő is várhatja kínos sorsát.

A csendbiztos csakugyan rárivall. Először a fecsegő lányt véresre veri, azután neki fordul:

– Téged pedig, kutya zsidó, összeváglak, gödörbe hánylak, a zsidók istene számoljon rólad.

De a csendbiztos felesége mívelt urnő, kiveszi a kóbor asszonyt ura kezéből s átadja a pandurnak. A pandur elviszi s belöki a börtönbe.

A börtön szűk helyiség. Három lépés széltében, három lépés hosszában. Nincs benne semmi, padlata csupasz föld, nincs az asszonynak feje alja, még szalmát se adnak alája.

A kóbor asszony bölcselkedik. Odafordul a pandurhoz:

– Mondja meg nekem kigyelmed, ha a juhot a juhász kezére adják, kitől kérik számon?

– Hát a juhásztól, jó asszony!

– Nohát engem se hagyjanak itt a puszta hideg földön feküdni, mert valamikor engem is számon kérnek és rólam is be kell majd számolni.

Igy beszéli el nagyfalui esetét a törvényszék előtt a kóbor asszony.

Másnap lovas pandur bekiséri Nyiregyházára Bary vizsgálóbiró elé.

A pandur ül a lovon, a kóbor asszony megy a ló feje előtt gyalog. Az út hosszu s a kóbor asszony éhes, gyönge, kimerült. Nem tud lépést tartani a lóval, kidől. De ha pénze van: fogadhat kocsit. Van pénze, öt koronát már összekoldult kis gyermekei számára. Éppen elfogy a kocsira. De legalább bejut a központi börtönbe.

Ott tartják s idejét meg nem határozzák.

Ott is az eszlári lányka eltünésén jár az esze. Véletlenül találkozik ott a tanuval, Sarf Móricz fiuval. Rögtön forditani akar egyet a világ során. Zsidó nyelven szólitja meg a gyereket, hogy megoktassa. De a gyerek nem akar vele szóba állani. A gyereket már megtanitották félni.

– Nem lehet nekem magával beszélni, mert én rossz kezekben vagyok.

Ezért is meglakol a kóbor asszony. Megtudják, hogy beszélt a gyerekkel s büntetésül két napon át nem kap enni.

A börtönben megismerkedik egy sulyos rableánynyal. Pályik Mária a neve. Elvesztette elsőszülött gyermekét s e miatt három évre elitélték. Fiatal s talán csinos lány volt s az őrök bizalmaskodtak vele. Elmondták neki, hogy megkerült az eltünt lányka, holttestét kiadta a Tisza vize, de bizony nem volt azon egy karczolás se, nem ölték azt meg a zsidók.

A kóbor asszony föltette magában, hogy a mikor majd szabad lesz: ő kikeresi a zsidók igazságát.

Négy hónapig ült a börtönben, azután eleresztették. Sietett fel Budapestre, az ország fővárosába. Itt is eljárt a szája mindenütt, hogy micsoda nagy titkokat tud ő. De segit is a zsidók baján. Nyomban irt egy folyamodást az ország kormányzó uraihoz.

Szegény asszony még hozzám is eljött. Néhány vádlottnak már védője voltam s biztatott erősen, hogy csak dolgozzunk, ne aludjunk, egy-két nap alatt véget vethetünk az egész zsidóhajszának.

Szegény volt, mint a templom egere, de buzgalmas. Repülni szeretett volna, mint a madár. Nagyon ráfért a pénzbeli segitség.

Élt Párisban akkor egy százmilliomos zsidó: Hirsch báró. Ez a budapesti szegény zsidók számára is tartott segitő pénztárt. Egy nemeslelkü urnő, Bischitz Dávidné volt az alamizsnaosztogató. Oda is elment a kóbor asszony.

De vesztére. A rendőrség fülön fogta. Jogosulatlan koldulásért három napi fogházra elitélték s onnan, mikor büntetését kiállotta, a tolonczházba átkisérték. Itt elfelejtkeztek róla egészen. Csak akkor vették észre, mikor hetek mulva sulyosan megbetegedett. Akkor meg elvitték a rabkórházba. Csak két hónap mulva tudott szabadulni.

Szabadulni? Mit jelent az?

Azt jelenti, hogy étlen, szomjan, ruhátlanul, hajléktalanul, pénz nélkül a dermesztő hideg télben nekimehetett a nagyvilágnak – koldulni.

Két gyerekét jó emberek eltartották valahogy Máramaros-Szigeten. Ő maga a tavaszon át 1883-ban elvergődött Uj-Fejértóra, a hol bátyja lakott. Néhány napon át ott meghuzhatta magát.

Ott találkozott egy Bogdány Izrael nevü zsidóval. Ez is kóbor életet élt, ez is özvegy volt. Tanitó lett volna, de nem volt helye és kenyere. Ő is járta tehát az országot tanitó-állásért, mint a kóbor asszony bábaságért.

Egymásra találtak, megismerkedtek egymással s harmadnapra összekeltek, házasságra léptek, megesküdtek egymással.

De a mézes hetek alig tartottak egy-két napig, kezdődött a nagy per tárgyalása a nyiregyházi törvényszéknél. S ámbár a kóbor asszonyt nem idézte oda senki: ő mégis fölkerekedett s jött a birósághoz. Tanuságot akart tenni arról, a mit ő Eszláron, Nagyfaluban, Nyiregyházán s Budapesten tapasztalt mindenféle pandurok, csendbiztosok, rendőrök, vizsgálóbirák kezén a börtönökben, toloncztelepeken s rabkórházakban.

A törvényszéki elnök csodálkozott házasságán. Hogy oly hamarosan megtalálta foltját a lyukas zsák!

A kóbor asszony bölcs nyugalommal felelt:

– Szegény özvegy ember, szegény özvegy asszony, mind a kettő zsidó, egyiknek sincs semmije, találkoznak az országuton, nem nagy dolog azoknak összekelni.

Ime a nagy pörnek egyik kis alakja.

Nyerészkedni nem akart az eltünt lányka édes anyján. Hiszen nem kért tőle semmit, csak egy pohár vizet.

Talán csakugyan hitte, hogy az a mesebeli tudós asszony az eltünt lányka nyomaira rá tud mutatni.

Mindenesetre ama nyugtalan elmék közé tartozott, a kik valami hibát mindig látnak a világ rendjén s azt a hibát meg akarják javitani. Mintha a pehely azt mondaná: ferdén állanak az Alpesek, rájuk nyomakodom, hogy egyenes állásba igazodjanak.

IV.

(A varju-laposi rejtély. – A szolgáló megijed s ijedtében látást lát.)

Nemcsak maga volt a kóbor asszony ily lélekkel.

Mind a két táborban akadtak kuruzslók, a kik lépten-nyomon gyanuval, följelentéssel, utbaigazitással állottak elő. A társadalom nagy tömege dolgozott. A zsidók ellen is, a zsidók mellett is. Gyönge elmével, de csapongó képzelődéssel. Eleven példa erre sok van. Néhányat ismertetnem kell.

A varju-laposi rejtély sok idejét és sok erejét vette igénybe a vizsgáló-biróságnak. Önmagában talán nem is volna annyira érdekes, de különösen érdekessé válik az által, hogy igazán megismerjük belőle a vizsgálóbiróság eszejárását, jó kedvét és sok idejét.

A varju-laposi csárda az ugyan e nevü tanya közelében fekszik a Rakamazról Királytelek felé vezető országút mellett. Az útszéli csárdákban zsidó szokott lenni a csárdás. Zsidó volt itt is.

Julius közepe táján jelentés jött magánkézből Bary vizsgálóbiróhoz, hogy e csárdánál csodálatos, rejtélyes, fontos esemény történt két hét előtt.

Egyik napon ugyanis estennen két zsidó ment a csárdába. Idegen, ismeretlen mind a kettő. A korcsmáros és anyja a csárdabeli szolgálót rögtön előhivták s keményen ráparancsoltak, hogy menjen szobájába, vetkőzzék le s aludjék nyomban. A lány bement, levetkőzött, lefeküdt s alvást szinlelt. Hol a csárdás, hol az anyja, egy öreges zsidó asszony, oda-odasurrankodott a lány hálószobájának ajtajához s be-benéztek hallgatózva, vajjon a lány alszik-e?

A lány gyanuja föltámadt. A parancsolat a korai lefekvésre, a kémlelődés, az idegen és ismeretlen zsidók jelenléte; mindez megijesztette. Borzadás és rémület vett erőt a lányon. Az eltünt lánynyal, a dadai hullával, a tiszadobi fejetlen holttesttel ugyis tele volt a képzelete. Ezek a zsidók se jót akarnak itt a csárdában. Vagy ő ellene forralnak valamit, vagy azt akarják, hogy ő ne lássa, ne hallja azt, a mit cselekszenek.

Magára hányta ruháit s egy pillanatban észrevétlenül kiszökött vaczkából s bement az istállóba. Ott hált a kocsis. A leány nagy rémülettel elbeszélte neki az egész dolgot s aztán kettesben kimentek a sötétben a zsidók után leselkedni.

A két idegen zsidó az országúton a csárda előtt föl s alá járkált s egymással titkon beszélgetett.

A csárda mögött temető van. Ez a varju-laposi tanyai halottak temetője. Népes tanya ez, a csárdától alig két puskalövésnyire, a halottakat Királytelekre hurczolni nehéz volna. A temetőben feszület.

A két idegen zsidó egyszer csak bement a temetőbe. Egy csomagot vittek oda s ott sokáig késlekedtek. Hova rejtették el a csomagot: azt a kocsis és a lány nem láthatták.

Nagy eset: Kik voltak az ismeretlen zsidók? Mi volt a csomagban? Hova s miért rejtették el? Hogy mehettek a zsidók a temetőbe éjnek éjszakájában, holott a feszület van ott a keresztre szegezett üdvezitő képmásával?

Ime ez a jelentés érkezett Bary vizsgálóbiróhoz. Nem emlékszem biztosan, ki irta ezt meg neki. Alighanem Kovács Ignácz tiszttartó, a ki ott lakott és kormányzott a varju-laposi csárda közelében a Görögszállási tanyán.

Bary nagy dolgot látott ebben. Közölte nyomban a közvádlóval, Egressi Nagy Lászlóval. Tanakodtak. Meglehet, itt találják meg az eszlári vérvád titkainak kulcsát. Fölkerekedtek csapatosan: vizsgálóbiró, királyi ügyész, irnok, hajdu, kocsis, vadászkutya s mentek Varju-Laposra nyomozni.

Julius 22-én volt a kirándulás. Megbizonyosodtak arról, hogy a csárdásnét Veisz Salamonnénak hivják, özvegy zsidóasszony, a férje néhány hét előtt halt meg, a kocsisa Laczkó János; a szolgáló, a ki éjjel kiment a kocsishoz az istállóba, Janczura Mária, de ez néhány nap előtt innen elszökött, s most Belegrád tanyán tartózkodik valami Vaskóné nevü béres asszonynál.

Ennyivel lett tudósabb a biróság. A nap különben jól telt el vadászattal, lakomával. Augusztus elsején érdemes volt a kirándulást megismételni.

Ujra útra kelt az egész csapat. Mindig nagy feltünéssel csinálták az útrakelést is, az utazást is. A sajtó is kifogyhatatlan volt a kirándulások fontosságának ecsetelésében.

Legelőször mentek a Bas-halom nevü tanyára, hogy kihallgassák Kovács Ignácz tiszttartót. A tiszttartó elmondta az egész borzalmas, rejtelmes éjjeli történetet, a mikor a szolgáló lány fogvaczogva, rémülve menekült a kocsishoz, hogy annak ölében bátorsághoz jusson. De hozzátette, hogy ő ezt csak hallomásból tudja, jót nem áll érte.

Nosza megy a vizsgálat onnan a belegrádi tanyára, hogy a szolgáló leányt felkeresse. A kit ott meg nem talál, az a szolgálólány. Azt mondják: otthon van a varju-laposi csárdában. Utána oda is. A vizsgálóbiró, a királyi ügyész, a hajdu, az irnok, a kocsis, a vadászkutya. A lányt ott se találják.

Mit csináljanak? Hazamennek Nyiregyházára s onnan hivatalos levélben felhivják a községi birót, hogy a tanukat bizonyos kitüzött napra küldje be Nyiregyházára.

Ez volt a legjobb. Ez volt a szokásos és törvényes eljárás különben is. A községbiró mindenkit megtalált rögtön. Ezen kellett volna az egész eljárást kezdeni.

Kihallgatják a szolgálólányt.

A leány neve nem is Janczura Mária, hanem Bajczura Mária, 17 éves, görög katholikus vallásu, hajadon. Kereken tagadja, hogy ő éjjel ment volna a kocsishoz. Csak más napon mesélte a kocsisnak, hogy ő megijedt az idegen zsidóktól. Nem is mentek a zsidók a temetőbe, nem is vittek oda semmi csomagot, csak ő maga ment estennen a temetőbe, őt is az asszony küldte oda, hogy hozzon füvet a tehénnek vagy a malaczoknak vacsorára.

De hát mégis mit kerestek ott az idegen zsidók?

E kérdésre a kocsis felelt meg: Laczkó János. A csárdás zsidó junius 25-én meghalt. Temetés után odajöttek az elhalt férjnek s az özvegyen maradt asszonynak rokonai az örökség elintézése végett. Három vencsellői és egy gávai zsidó. Ezek voltak a rokonok a két szomszéd faluból. Este a kocsis szállitotta őket haza. A lány szeme csak káprázott ijedtében s azért beszélte, a mit beszélt. Kinevette vele mindenki.

Csak a biróság nem nevette ki. Az méltatlannak találta magához az együgyü paraszt józan eszét. Neki tovább kellett keresni a nyomokat, melyek soha meg nem történt esethez vezettek.

V.

(A tisza-dobi fejetlen hulla. – Fekete kutya élettelen teste lett belőle. – Eszter a metsző zsidó pinczéjében. – Eszter a zsidó pap virágos kertjében. – Eszter a sirban. – Keresztyén gyerek befalazva a zsidótemplomba.)

A varju-laposi titokhoz egészen hasonló a tisza-dobi fejetlen hulla története.

Farkas Gábor eszlári biró hivatalosan jelenti Bary vizsgálóbirónak, hogy Botos István eszlári lakos egy tisza-dobi asszonytól azt hallotta, hogy a tisza-dobi halászok egy fejetlen leányhullát fogtak ki a Tisza vizéből s ezt bejelentették főnöküknek, a halászat bérlőjének. A bérlő zsidó volt s azt parancsolta a halászoknak, hogy szó nélkül sikkaszszák el a holttestet. Ezek engedelmeskedtek, mást nem is tehettek s a holttestet elsikkasztották, még nyomait is örökre eltüntették.

Ez már nagy dolog.

Tisza-Dob község a Tisza partján fekszik. Eszlártól Tisza-Lökön és Tisza-Dadán keresztül oda folyik a viz. Ha az eltünt lánykát a zsidók a Tiszába dobták, a mi valószinü: holttestét Tisza-Dobnál fölvethette a folyam vize. S természetes, hogy a holttest fejetlen volt s még természetesebb, hogy a dobi halászat zsidó bérlőjének a holttestet el kellett rejtenie, mert különben a vérvád napfényre jut.

A legszigorubb, leggondosabb, legszélesebb vizsgálatot kell teljesiteni halasztás nélkül.

Kimegy a vizsgálat Tisza-Dobra s legelőször kihallgatja Botos Istvánt. Botos István keményen áll nyilatkozata mellett, melyet az eszlári birónak tett, de egyetlen tisza-dobi asszonyt se tud megnevezni, a kitől a hirt hallotta.

A tisza-dobi asszonyokat felhivják: ki tud valamit a fejetlen hulláról, ki beszélt Botos Istvánnak erről?

Senki se tud semmit. Senki se beszélt semmit.

Sorba veszik a halászokat. Tóth Gyula, Rácz Imre, Dancs István, Király Pál, Kis Rácz Imre, Nacsa József a halászok. Kemény, szókimondó, kálvinista magyar ember mind. Kijelentik bátran, hogy ebben az évben még nem fogtak ki semmiféle hullát s nem is hallottak fejetlen hulláról.

A halászat bérlője Hartstein Jakab, csakugyan zsidó, vagyonos és családos ember, ő se hallott hullakifogásról semmit.

Van egy horgas halász is: Papp András. Ez nem szegődvényese a zsidó bérlőnek. Ez talán tud valamit. Ez se tud semmit.

Kihallgatják a révészt is, Lucsi Gábort. Ő se hallotta hirét a fejetlen hullának.

A vizsgálóbiró a fejét csóválja. Csodálatos szerencséjük van a zsidóknak, hogy minden nyom ily nagy hirtelenséggel elenyészik. Pedig van valami a dologban. Hiszen Grosz M. Lajos tisza-löki 52 éves zsidó is kiváncsian kérdezősködött a fejetlen hulla után. A zsidónak e nagy érdeklődése mindenesetre gyanus körülmény.

Nem is hagyta félbe a nyomozást a buzgó vizsgálóbiró. Bizonyos, hogy a fejetlen hulla meséjét senki sem szophatta a kisujjából. Valahol valaki által volt kezdete e mesének s volt valami oka is.

Rájött, hogy először valami Dojtsák Mihály nevü katona beszélte ezt Kassán május elseje és 14-ike közt valamelyik napon, neki pedig Rácz Imre tisza-dobi halász mondotta.

Ezen a nyomon a vizsgálóbiró junius 27-én ujra kiszállt Tisza-Dobra, Rácz Imrét szembeállitotta Dojtsák Mihálylyal, kihallgatta az összes halászok feleségét és azokon kivül még egy csomó dobi lakost, – bizony nem hallott a fejetlen hulláról senki semmit. Dojtsák maradt bent az üres mendemondában. Valami dévaj katonának pipázás közben támadt ötlete volt az egész.

Előállott azonban Dancs János tisza-dobi lakos s bizalmasan jelentette Barynak, hogy gróf Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter szomszédos uradalombeli munkásai igenis tudják, hogy egy női hullát kifogtak a Tiszából s ezt Ferenczi József révész két élő szemével látta, mert jól megnézte.

Kérdőre vonják Ferenczi Józsefet.

Ez révész, 39 éves, nős, családos. Foglalkozásánál fogva idejét a Tiszánál kell töltenie. Estefelé, a mint a tanyára ment: gunyhója előtt megállt s a Tisza vizén nézelődött. Csakugyan jól látta, hogy a viz felszinén egy lábbal fölfelé fordult, feketés szinü felfuvódott tárgy uszik. Vagy ember, vagy valami dög. Szép csöndesen ringatja a viz alá-felé. Utána ment, megnézte jól s meggyőződött arról, hogy az a tárgy egy fekete kutyának holtteste. – Ezt igenis mondta a külügyminiszter ur munkásainak, de női hulláról nem beszélt.

Igy készültek a hirek, a mende-mondák, a látások, a káprázatok és a birói vizsgálatok.

Az eltünt lányka testvérnénje, Solymosi Zsófi is kapott névtelen levelet. Arról tudósitják ebben, hogy a szegény Eszter eldarabolt holtteste az eszlári metsző Svarcz Salamon pinczéjében van eltemetve a boros hordók alatt, mélyen a föld alá. – A levelet beküldik Baryhoz.

Nosza siet ki a vizsgálóbiró Eszlárra fölásni a pinczét s a boros hordó alját.

Odamennek nagy sereggel a metsző lakásához és pinczéjéhez. Községbiró, tanuk, napszámosok kisérik a vizsgálóbirót. S gondos kutatás után rájönnek, hogy a metszőnek sohase volt se hordója, se bora, se pinczéje. Pinczének nyoma sincs.