Part 1

Eötvös Károly Munkái

X. KÖTET

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

I

Eötvös Károly Munkái

X.

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

EÖTVÖS KÁROLY

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.

ELŐSZÓ.

I.

(Eltünt egy szegény lányka. – Eltünéséből vérvád származott. – Az emberi lélek, mint természeti tünemény. – A közvélemény. – A vérvád az élő babonák közé tartozik. – Miért vártam húsz évig könyvem megirásával? – Könyvem természete.)

Húsz év előtt szegény kis cseléd-lányka tünt el egy magyar faluban a Tisza partján. Szülők, testvérek, rokonok, játszó pajtások, kenyéradó gazdái hiába keresték. Nyoma nem mutatkozott.

Zsidók is laktak a faluban. A lányka eltünésének napján ünnepük volt a zsidóknak s volt valami hivatalos községi dolguk is. Az eltünés után másod-harmad nap mulva arról kezdtek suttogni, hogy ünnepnapjukon a zsidók emésztették el a lánykát. Lassanként a sajtó is észrevette a suttogást s elkezdte magyarázni az esetet. Magyarország határain távoli viharként zugott már a zsidók ellen való gyülölködés. Oroszországban és Romániában már évek óta a magasabb állami hatalmak is támogatták a gyülölködést. Sőt szervezték is. A magyar nemzet társadalma is tömegekből áll. A tömegnek gondolkozása és érzése sohase független. Csak a bölcs lát tisztán s csak ő mérsékli érzéseit látása szerint. A tömeg sohase bölcs. Az eszmék és szenvedélyek áramlata ellen nincs mentessége. Könnyen átengedi elméjét s gyakran szivét is az áramlatnak. A magyar társadalomban is felsarjadzott lassanként a gyülölködés.

A tiszaparti szegény leányka ügyét kezükbe vették a hatóságok. Szóvá tette a törvényhozás is. A hol szabad, alkotmányos élet van: ott rögtön akadnak vállalkozók, a kik a keletkező népszenvedélyeket saját czéljaikra felhasználják s hogy a haszon minél biztosabb és tartósabb legyen, ama szenvedélyeket táplálják, sőt fokozzák is. Akadnak gyakran politikai pártok is, kik a sorstól haszonbérbe veszik a tömegek szenvedélyét. A lányka eltünése után alig telt el néhány hét: az eltünés esetéből a nagy történelmi vérvád alakja képződött ki. S a sajtónak nagy része, a közönségnek sok rétege, a közélet kikiáltói s mindazok, a kik kedvelik a zajt és zavart, az igazság leplét öltötték magukra, odaálltak közvádlók gyanánt a nyilvánosság elé s követelték a gyilkosok megbüntetését.

Birósági ügy lett az esetből.

A mekkora szigort mivelt államban alkalmazhat a biróság: akkora szigort alkalmaztak a magyar biróságok az ügyben. A vizsgálatnál csak ugy, mint a tárgyalásnál s az itéletek megalkotásánál. S a biróságok ártatlanoknak találták azokat, a kiket a tömeg szenvedélye bűnösnek gondolt.

Fölkeltette az ügy az egész művelt világ figyelmét. Minden világrész minden mivelt elméje naponként nagy érdeklődéssel nézte az ügy fejlődését s gondolkodott a kibonyolódás esetlegei fölött. Birósági ügyet se azelőtt, se azóta akkora figyelemmel nem kisért a világ. Csak Francziaországnak volt azóta egy birósági ügye, mely a közérdeklődés felköltésében némileg megközelitette a szegény leányka eltünésének nagy kérdését.

Mindenütt vannak zsidók. Szerepük aránya minden nemzeti társadalomban nagyobb, mint számuk aránya. Féltékenység kiséri őket e miatt az élet nagy versenyében. Vallásuk az őskorban ered s mind maig fennáll. Faji létük ma is ép ugy megvan, mint negyedfélezer év előtt, a mikor pedig még a mai művelt nagy nemzeteknek nyomuk is alig mutatkozik. A vallásos tudat szerint Jézusnak fölséges tanai abban a bölcsőben nőttek fel, a melyet a zsidók gyöngéd keze ringatott. Buzgó keresztyének áhitatos lélekkel olvassák a zsidók szent könyveit ma is mindenfelé. Az emberiség természetrajzában érdekesebb, gazdagabb és meglepőbb tünemény nincs a zsidónál.

E miatt nem tudja a tömeg elfeledni a vérvádat. S e miatt lobban föl a vádnak lángja időnként a művelt és nemesszivü nemzetek kebelében is. Pedig egykor a római vallás hivei az őskeresztyének ellen gyujtották meg tüzét s e tűznek parázsa másfélezer év óta hamvad a feledés rétegei alatt. S még se tud végkép kialudni.

* * *

Hivatásbeli szerepem volt az eltünt lányka birósági ügyében. Védője voltam három vádlottnak s vezetője a védelemnek. Meg kellett tudnom mindent, meg kellett figyelnem minden embert és minden jelenséget. Bele kellett hatolnom minden szó, minden cselekmény és minden tünet titkaiba.

Most pedig meg kell irnom az ügynek történetét, s föl kell deritenem mindazt, a mi eddig el volt rejtve, vagy a mit husz év előtt a szenvedélyben égő szemek tisztán nem láthattak és a fölzaklatott indulatok tisztán látni nem is akartak.

A tárgy érdemes arra, hogy megirjam.

Nincs fenségesebb természeti tünemény, mint az emberi lélek. Az éjszaki fény ragyogása, a hulló csillagok bujdosása, a nehézkedés törvényeinek csodálatos működése: mind egyszerü jelenség az emberi lélek rejtelmeinek gazdagsága mellett.

Sohase vizsgáltam meg gondosabban az emberi lelket, mint a nagy per folyamata alatt. S a tapasztalás fenséges kincseiből sohase volt alkalmam annyit gyüjteni mint itt.

S nemcsak az egyes ember lelke állott előttem, hanem az egyetlen indulatban egyesült tömegé is. Nagy különbség van a kettő között.

A tömeg lelkét közérzésnek, közvéleménynek nevezi a mindennapi élet. De mi hát voltaképen a közvélemény? Miként támad a közvélemény?

Nagy kérdés ez épen a vérvád esetében.

Nyugodt időben minden embert meg lehet kérdezni a vérvád iránt. Minden ember elutasitja magától ennek hitét vagy képzeletét. S ha akad, a ki el nem utasitja: annak rendszerint egyéb véleményére se adnak semmit az emberek.

De izgalmas időben másként működik az agy. Tízezer ember verődik össze. Mind a tízezer nyugodt gondolkozásu, megfontoló természetü s a valóságos okok szerint elmélkedő. De a mint együtt van: urrá lesz elméje fölött valami gondolat, a mely sohase volt az övé, de a mely ránehezedik társainak agyára is, mig végre az egész tömeg egyet gondol, egy jelszóra esküszik, egy indulatnak engedi át lelkét.

Néha lassanként, de néha rohamosan történik ez. A gondolatok, érzések, indulatok lassu átköltözése, vagy gyors átröppenése szinte szemünk láttára történik. S a tömegek így készülő gondolkozását vagy szenvedélyét nevezik közvéleménynek.

De hát miként hárul át rohamosan a gondolat egyik agyról a másikra? Mi ennek a természeti törvénye? Egészségnek vagy betegségnek tünete ez?

Néha igazságra tör a közvélemény s a tömeg szenvedélye, néha nem. De ha igazságra tör, akkor se erősebb, mint ha nincs igazsága. Sőt talán követelőbb, ha nincs igazsága. Mert akkor benne a többség tudatának nyers erőszaka is érvényesülni akar. A többség zsarnoksága engesztelhetetlenebb, mint a kisebbségé vagy az egyes emberé.

A közvélemény és az általános szenvedély ellen a birák lelke se eléggé vértezett. Magyarországnak jeles birái vannak, de a közvélemény hullámai, a mikor magasra csapkodnak, őket is meglóbálják. Kisértse meg valaki nyugodt időben terjeszteni vérvádat a biróságok elé. Nem talál birót s közsajnálkozás vagy közmegvetés a sorsa a vádlónak.

Az eltünt szegény leány esetével az ország biróságai a legkomolyabban foglalkoztak. Nem mondták ki, hogy vérvád esetét keresik, de valósággal azt keresték. Húsz év előtt csodálkoztam ezen. Ma talán nem csodálkozom. A nagy izgalomban, a gondolatok és érzések átháramlásában, az elmék ellenálló erejének gyöngeségében találom meg a magyarázatot.

Nagy küzdelmem volt. Nem a biróságok miatt, nem is az ügy benső nehézségei miatt. Hanem a fölzaklatott közvélemény miatt, mely hevesen rohant rám, hogy eltiporjon. Vannak korszakok, a mikor a közvélemény vagy elsodorja, vagy eltiporja azt, a ki ellene szegül vagy utjából félre nem áll.

Engem el nem sodorhatott. Utjából félreállanom lehetetlen volt. De tagja voltam a törvényhozásnak s nagy, erős nemzeti ellenzék vezetésének kötelessége nehezedett vállaimra. Pillanatig csak az okozott aggodalmat, vajjon nem válok-e képtelenné e nagy kötelesség teljesitésére? Minden nemes föllángolásnak nem szegi-e jövőre szárnyát a haragos közvélemény elfordulása?

De a habozás jellembeli gyöngeség lett volna. Ha ártatlannak hittem az üldözöttet: védelmére kelni minden kötelesség közt az első kötelesség. De ha nem hittem volna is ártatlannak: akkor is vigyáznom kellett arra, hogy csak a biró hozzon itéletet, csak a törvény nehezedjék rá s ne a tömeg, ne az indulatos közvélemény. És arra is kellett vigyáznom, hogy csak a bűnöst sujtsa az itélet s ne azokat is, a kik fajának önérzetében s hitének szentségében rokonai.

* * *

Meg kell mondanom azt is, miért vártam e mű megirásával húsz esztendeig.

A hitnek igazságait keresni és bizonyitgatni sohase szül teljes eredményt, más hitnek igazságaival összemérni pedig gyakran veszedelmes. Ma szelid korszakot élünk s az emberiség művelt részének erkölcsei nemesebbek, mint valaha. De a különböző egyházak igazságainak összemérése ma is keserüséget támaszt a lelkekben, a hitbeli viták ma is viszályra s villongások kitörésére vezetnének. S a nélkül, hogy bármi hasznát venné akár a tudomány, akár a lelkiismeret. A hitnél nem az a fődolog, mennyi abban a történelmi és természeti igazság, hanem az, mennyi benne az erő és a nemesség.

De bizonyos babonák is tenyésznek minden egyház hitbeli életének mezején. Ezek részint nevetségesek, részint ártalmasok, sőt veszélyesek. Ezeket irtani kell. A nevetségest a hitnek méltósága és komolysága érdekében kell irtani; – a veszélyest és ártalmast az emberek nyugalmának és egyéb hitvallások tiszteletének és sérthetetlenségének érdekében. A kisértetek, a boszorkányok, a hazajáró lelkek, a bolygó zsidó babonája a keresztyénség művelt rétegeinek képzeletéből már egészen kiveszett. Csak a művészet egyik-másik ága foglalkozik még ezekkel, ép ugy, mint a régi hellén és latin hitregék alakjaival. E babonák már nem a hit, hanem az emlékezés birodalmához tartoznak.

A vérvád még ma is eleven babona. Még ma is van benne annyi élet, hogy véletlen körülmények találkozása esetén lábra kel, talpra ugrik s ádáz dühvel marczangolja azokat, kiket közelében talál. Minden nagy és nemes lélek kötelessége lebirni őt.

Ennek csak egyetlen biztos módja van.

Minden esetet, a mikor fölmerül, minden elfogultság nélkül, tökéletes gonddal és figyelemmel meg kell vizsgálni s a világ elé tisztán és hiven terjeszteni. Annyi józan ész s annyi nemes sziv van a világon, hogy ha az eset tisztán áll előtte, igazságszerető felbuzdulása képes arra, hogy önmagától is nyomban elutasitsa s a gyönge lelkekből s ingatag szivekből is nyomban kiirtsa a vak és ártó hiedelmeket.

Ez az oka annak, a miért a nagy per titkainak föltárását elhatároztam.

De várnom kellett művem kidolgozásával is, közzétételével is.

Husz év előtt hivatásbeli szerepem volt ez ügyben a küzdés. A küzdés hevében izgatottá válik a lélek. Keserüségnek s boszuságnak érzete is támadhat benne. Az igazság keresésében is lehetünk ábrándozók, rajongók és elfogultak. Látásunk más erejével ügyelünk azokra, a kiket kedvelünk, semmint azokra, a kiket nem kedvelünk. Rokonszenvek és ellenszenvek támadnak bennünk, melyek pártos indulatokká fejlődhetnek.

Mindez gátolja, csaknem lehetetlenné teszi az esetnek tökéletes gonddal és figyelemmel való megvizsgálását s az irodalmi műben csupán csak az igazságnak tökéletes földeritését. Száz meg száz emberből s ezer meg ezer indulatból, szóból, tünetből és tárgyi jelenségből lett a nagy per. Ezek közt összehangzó egységet kell az irónak teremteni. Ez az egység lesz a tökéletes igazság. De küzdés közben vagy a harcz közeli emlékezetének súlya alatt van-e ehhez elég erőnk, van-e látásunknak napfényü tisztasága?

Husz év mult el az eset óta. Akkor a férfikor delén állottam. Ma már mögöttem van az életnek hatvanadik éve. Ugy nézek vissza a társadalom ama nagy harczára, mint az utazó egyenes rónavidékről az örök hóval boritott Alpesek nehéz járásu szirthasadékaira. Az egykori fáradalmak, veszélyek és nélkülözések kedvetlenségei rég elszállottak lelkemből. Nyugodtan, sőt derüs emlékezettel beszélheti el az utazó a nehéz út változatait. Az igazság előadásában nem gátolja semmi.

De még ennél is nagyobb okom volt a várakozásra.

A nagy per folyamának egész ideje alatt a magyar társadalmat oly izgatottság lepte meg, mintha vallási háborut akart volna inditani a zsidó hitfelekezet ellen. Előtte állott az oroszországi és romániai példa s a német fajban is ugy Ausztria, mint Németország területén a zsidók iránti gyülölködés komoly jelenségei mutatkoztak. A magyar társadalom nincs ugy elszigetelve, hogy érzéketlen maradhatott volna. Kivált mikor a vérváddá torzult eset is itt bukkant föl.

Vallási háború!

Idétlenül hangzó szó ez a mi korszakunkban s nemzedékünk műveltsége mellett.

Csakhogy ennek meghatározását én Deák Ferencztől hallottam.

Deák Ferencz a magyar nemzet egyik legnagyobb államférfia volt. Nagy és nyugodt elme, higgadt gondolkozás, az élet és történet tapasztalásainak igazi megbecsülése, csodálatosan tiszta és nemes jellem. Kortársai a »haza bölcsének« nevezték. Minden szava méltó a komoly meggondolásra.

A magyar törvényhozásban 1873-ik évi junius 28-án e szavakat mondta:

»Nemcsak fegyverrel lehet vallási háborut viselni; – igen gonoszak azok is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek. Oly vallási háboru, mely hit és vallási buzgóság nélkül magánérdekek és politikai czélokból vitetik, még veszélyesebb s a mellett utálatos is.«

A bölcsnek közelében álltam az országház termében, mikor e szavak elhangzottak ajkairól. Őszintén megvallom: e szavak igaz értelmét teljes mélységében akkor nem fogtam föl. Efféle vallási háborut én még nem értem s tapasztalásom nem volt e kérdésben.

De lett tapasztalásom kilencz-tiz év mulva. Azóta sokszor eszembe jutottak a bölcsnek szavai. Azóta volt alkalmam megfigyelni oly vallási háborut, melyben nem a hit és vallási buzgóság szerepelt, hanem magánérdekek és politikai önző czélok. Évekre terjedő nyugtalanságot okozott e háboru és sok családnak csonkitotta meg életörömeit és sok vagyont és sok munkás ösztönt tett semmivé.

De sok szenvedélyt is keltett föl. És pedig az önzésnek szenvedélyét, mely nem ismer türelmet és emberszeretetet s nem fogad el, ha ellene szól, semmi igazságot. S mely még álnok is volt a nagy per idején, minthogy a vallási buzgóság álorczáját sikerült magára vennie.

Az önzés szenvedélye, mikor általánossá válik s az egész társadalomra kiterjed, semmi figyelemmel sincs a dolgok benső igazságára. S ha az üldözött kisebbség ezzel az igazsággal védi magát s ha kitartóan védi magát: a nagy többség még hiuságát is sértve érzi s annál ingerültebbé válik.

Ha művem akkor jelenik meg: nem érek vele czélt.

Művem czélja kettős. Földeriteni az igazságot: ez az egyik. Elismerésre is juttatni: ez a másik. Elismerés nélkül nincs hatása az igazságnak. Csak kiáltó szó a pusztában.

Ámde hogy’ lehetett volna hatása az igazságnak a szenvedélyek lángolása közben? Ki ismerte volna azt el? A ki elismerte volna: annak alig volt rá szüksége. A hol szükséges lett volna: ott nem hallgattak volna rá. Az erkölcsi fejlődés igazságai nem ugy hatnak, mint a villám, mely ketté tudja hasitani a legsötétebb felleget is. A harczos szenvedélyek füstföllegeit nem tudja az egyszerü igazság szétoszlatni. Idő, türelem s nyugalmas korszak kell ahhoz. S azt be kellett várni.

Ime az ok: a miért húsz esztendeig késtem.

De tovább késni mégse czélszerü.

Sok tanuja és sok szereplője él még a nagy per által fölkeltett mozgalomnak. E tanukra és szereplőkre szükségem van. Elmulásukat bevárnom nem lehet. Ki lenne akkor művem adatainak s egész tartalmának élő birája s figyelmes felvigyázója? A ki hézagot vagy tévedést talál: ám szólaljon fel. Nem az a czél, hogy nekem legyen igazam, hanem az a czél, hogy legyen igazság. A szenvedélytelen tárgyas vita nagyobb fénybe tudja állitani a vitatott igazságot.

Könyvem nem adatok tömege lesz.

Ilyen könyvet és pedig nagy könyveket irtak már a perről magyar nyelven is, német nyelven is. Azt hiszem, nem nagy gyönyörüséget talált bennük se a magyar, se a német nép. Talán a művelt közönség se. Az igazság iránt fogékony lélek nem hivatalos adatok után sóvárog, hanem az embert akarja tisztán látni a maga erejével és gyöngeségével s ama viszontagságok hű rajzával együtt, a melyek az embert közrefogják, elboritják s magukkal sodorják.

De azért könyvem utolsó kötetében minden adatra, tudásom minden forrására, állitásaim minden bizonyságára rámutatok s a mennyiben szükségesnek látom: közlöm is azokat. Akadhatnának e nélkül emberek, a kik regénynek vagy czélzatos munkának vélhetnék művemet. Igaz, hogy az ily emberek engem nem ismernek, vagy mellékes czél érdekében s nem jóhiszemüleg gondolkoznak. Mégis el kell állanom utjokat jó eleve.

RÉGI VÉRVÁDAK ESETEI.

A tisza-eszlári per alatt önkénytelenül is gondolnom kellett arra, vajjon az én hazámban Magyarországon, fordultak-e elő hasonló esetek, foglalkozott-e ezekkel a rendes biróság, miként folyt bennük a vizsgálat s minő itéletekkel végződtek?

Kutatásaim folyamán rájöttem, hogy nagy számban fordultak elő vérvádesetek még a mult XIX. s az előző XVIII. században is, sőt korábban is. Ötöt kivéve, minden eset azzal végződött, hogy vagy megkerült elevenen az, a kit megöltnek gondoltak, vagy egyébként derült ki tökéletesen a vádolt zsidók ártatlansága.

Az öt eset: a nagy-szombati, a bazini, az orkuti, a péri és a tisza-eszlári.

A nagy-szombati 1494-ben történt. Bonfinius Antal magyar történetiró latin nyelven ir róla Rerum Hungaricarum Decades czímü művében (1771-iki lipcsei kiadás 738-ik oldal).

A bazini eset 1529-ben történt. Leirja Bél Mátyás magyar történetiró szintén latin nyelven (Notitia Hungariae czímü művében 1736-iki bécsi kiadás, II. kötet, 120-ik oldal).

Érdekes és tanulságos volna e két eset történetét is részletesen megirni és fölvilágositani. A mai tisztult jogi felfogás s erős és elfogulatlan lélektani buvárlat talán vigasztaló részleteket tudna e két borzasztó esetből is napfényre hozni. Hatalmi erőszak, kinzó vallatás, máglyahalál, véres felekezeti szenvedély s a vádlók részéről gonosz kapzsiság is uralkodik e két esetben. Rendes büntetőjogi ügynek nem is lehet ezeket tekinteni. Ez a főok, a miért ezekkel e művemben nem foglalkozom.

Az orkuti, a péri és a tisza-eszlári vérvádesetek már birósági és büntetőjogi ügyek.

I. AZ ORKUTI ESET.

(A kis Balla István halála. – Holttestét megtalálják. – Kötél a nyakán, zsidó betük a testén. – A zsidókat gyanusitják. – A vádlottak. – A zsidó fiu áttérése. – A gyanus jelenségek. – A kinzó vallatás. – Lefkovics a kinzó vallatásba belehal. – A fölmentő itélet.)

Az orkuti eset rejtélyes és szomorú. Nagyon röviden ismertetem. Irói teljes földolgozása, minden részletének gondos lélektani kibuvárolása egész könyvet töltene meg. Száznegyven év előtt történt 1764-ban. Iratai Sáros vármegyének és Kis-Szeben városának levéltáraiban s az országos levéltárban feküsznek. Én főleg csak azokat az adatokat használom, melyeket Thallóczy Lajos jeles történetbuvárunk napvilágra hozott.

Orkuta kis község, alig 500 lakossal. A Tarcza-völgyén fekszik Sáros vármegyében Eperjestől alig 11 s Kis-Szebentől másfél kilométer távolságra. Másfél század előtt Kis-Szeben városának földesuri hatósága alatt állott, jobbágyok és zsöllérek lakták s a földesuri szolgálatot a városnak teljesitették.

Az eset idejében ott lakott Balla János szintén jobbágy-féle ember. István nevü fiacskája 1759. évi junius 19-én született s igy 1764-ik évi junius 3-án már csaknem öt éves volt. Telt idomu, egészséges, jó növésü gyerek, a mint meglévő arczképe mutatja. Junius 3-án vasárnap volt és tiszta, szép, napos idő. A gyerek kis pajtásával, másik kis gyerekkel kora délelőtt kiment a mezőre játszani. Meghuzzák a déli harangszót, az emberek már hazajöttek a templomból, asztalhoz kellene ülni, de a gyerek nem jön haza. Keresik szülői és a szomszédok mindenfelé, nem találják. Kis pajtása megvan, de az felvilágositást adni nem tud. Az otthagyta őt valahol a mezőn. Csak annyit tud mondani, hogy egy-két zsidót látott arrafelé keresztülmenni. Keresik az eltünt gyereket egész éjjel, keresik másnap is: nincs. Eltünt nyomtalanul. Bizonyára értesül az esetről a kis község előljárósága, de bejelentik azt kétségtelenül a földesurnak, a városi hatóságnak is. Elvégre kedden, junius 5-én, a Cservena Hrász nevü csalitosban megtalálják. De csak hideg holttestét.

A holttest meztelen. Ruháit tehát lehuzta s elvitte valaki. Nyakán kötél, mintha annálfogva fojtották volna meg. Egész testén különös jelek, rajzok, alakzatok, elszinesedések mutatkoznak. Ezek okát, titkát, jelentését, keletkezését nem tudja senki. De föltámad az irtózás és csodálkozás. Zajong és lót-fut a kis falu közönsége. Hirt adnak az alispánnak s a városi tanácsnak. Egész csomó tisztviselő nézi és vizsgálja a halottat. Akadnak tudós emberek, a kik a holttesten levő jeleket megfejteni, megmagyarázni törekesznek. Utóbb beviszik a holttestet Kis-Szebenbe. Van ott egy kisvárosi festőművész, ugy látszik, valami cseh ember. A neve: Trtina András Kajetán. Ez a holttestet természetes nagyságban vászonra festi. Nagy bűnvizsgálat lesz az ügyből. A vizsgálatba beleavatkozik a vármegye s a Bécsben székelő magyar udvari kanczellária, sőt a király maga Mária Terézia is. A festmény az iratokkal együtt fölkerül az udvari kanczelláriához s onnan utóbb az országos levéltárba. Megvan és ott van most is. Ott látható az ugynevezett kiállitási teremben. A szegény kis halottat a következő hétfőn, junius 11-én, nagy tisztességgel a kis-szebeni templom sirboltjába eltemették.

Az a kérdés most már: miként történhetett a kis Balla István halála?

Amaz adatokból, melyeket ismerek, nem tünik ki, hogy a holttestet felbonczolták s a halál közvetlen okát igy határozták volna meg. A holttesten látható külön jelek alapján állapitották meg a halál okát. Nyakán kötél, tehát megfojtották. Testén sok jel, a jeleket bizonyosan hegyes késsel szurkálták még az eleven testre: tehát meg is ölték. Egyik szeme is ki van ütve erőszakkal, tehát marczangolták is. »In toto corpore excarnificatus« – igy szól az emberek itélete az akkor divatos latin nyelven. A mi a mi nyelvünkön azt teszi: az egész test agyonkinozva, összemarczangolva.

A leirás megfelel a festménynek s ez megfelel a leirásnak.

Csakhogy én a festmény hűségét több oknál fogva nem tartom tökéletesen biztosnak.

A nyakon lévő kötél csak ugy van ráhelyezve a nyakra, mint a nyakkendő. Nincs a nyakra rászoritva. A szoritás által okozott barázdának a nyakon semmi nyoma. A kötél nyomán s annak közvetlen közelében semmi elszinesedés, se vörös, se kék, se sárga. Ha eleven embert a nyakára szoritott vékony kötéllel fojtanak meg: a szoritás nyomának bemélyedésben vagy elszinesedésben meg kell maradnia. Ha a holttest valósággal olyan volt, a milyennek a festett kép mutatja: akkor a kötél csak a halál után lett könnyedén a nyakra ráillesztve.

A festmény egyéb tökéletlenségei még kirivóbbak.

A megfojtás ily alakban nem történhetik másként, csak ugy, hogy a kötelet vagy hurok segélyével szoritják, vagy nagy erővel csomóra, bogra kötik vagy végül a nyakra tekert kötelet két végénél fogva erősen huzzák. Ámde a festett kép kötelén se hurok nincs, se csomó. Se nem olyan hosszu a kötél, hogy azt két végénél fogva erősen huzni lehetett volna. Azután a kötél két darabból áll a festményen. Az egyik darab gyürüalaku a nyakon, a másik kis darab erről lógg ugyan le, de se ezzel egybefonva, se ehhez kötve nincs, hanem csak ehhez ragasztva. Ilyen kötél pedig nincs a világon. Végre a művész kigyófejet csinált a kötél lelóggó végén. Kigyófejü kötelet pedig nem sodornak lenből, kenderből a kötélverők.