Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

H. G. WELLS

A NAGY KATASZTRÓFA

1914–1920

FORDITOTTA TONELLI SÁNDOR

BUDAPEST, 1922

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

H. G. WELLS

A NAGY KATASZTRÓFA

1914–1920

FORDITOTTA

TONELLI SÁNDOR

BUDAPEST, 1922

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

ELŐSZÓ.

Ez a kis kötet a világháborúnak, a háború előzményeinek és következményeinek az ismertetése egy angol írónak, H. G. Wellsnek a meglátásában. Wells nevét nagyon jól ismeri a magyar olvasó. Először fantasztikus regényei szereztek neki Verne-szerű népszerűséget, azután egyre jobban elmélyülő társadalmi regényei terelték rá a közfigyelmet, majd pedig a szociális kérdésről írott teljesen egyéni felfogású könyvei emelték korunk legnagyobb gondolkodóinak a sorába.

A jelen kötet kiszakított, de önálló része egy nagyobb munkának, amely az egész emberiség történetét tárgyalja.[1] Wells abból a szempontból indul ki, hogy az emberiség története tulajdonképen az eszmék és gondolatok története. Ezeket az eszméket és gondolatokat nyomozza s keresi, hogy milyen hatásokat váltottak ki az egyes nemzetek s az egyész emberi nem életjelenségeiben.

A háborús könyvek és röpiratok hosszú sorozata után, mely egyre duzzadó tömeg gyanánt tölti meg könyvespolcainkat és papirkosarainkat, indokoltnak mutatkozott Wells nagy könyvéből épen a világháborút tárgyaló fejezeteknek a lefordítása. A _túlsó oldal_ felfogásának a megismerése csak hasznos lehet, különösen ha az, aki ezt a felfogást tolmácsolja, magasabb szempontból nézi a lejátszódott eseményeket és a saját oldalával szemben sem hallgatja el a keserű igazságokat. Hogy viszont teljesen senki sem vonhatja ki magát a saját miliőjének a hatása alól, csak természetesnek lehet tekinteni.

A háború felidézésében talán Wells nagyobb felelősséget tulajdonít a központi hatalmaknak, mint amekkora őket tényleg terheli. Lehet, hogy ebben része van annak a perverz gyönyörűségnek, mellyel az új hatalmasok Németországban és a szétesett monarchiában az összeomlás után mindent közzétettek, ami a régi rend embereinek felelősségét bizonyítja, míg a túlsó oldalon még mindig csak a külügyi hivatalok által megfelelő összeválogatásban közzétett dokumentumok szerepelnek a nyilvánosság előtt. Viszont Wellsnél élesebben alig ítélte el valaki Wilson szereplését, a békekonferencia nagyjainak felületességét, szűkkeblűségét és magának a békének a tarthatatlanságát. Könyve nem védőirat ugyan mellettünk, de egyetemes emberi szempontból bonckés alá veszi a békeszerződések lehetetlen intézkedéseit és mai formájában a győzők imperializmusát szolgáló nemzetek szövetségét s kimutatja ezeknek a világbéke szempontjából tarthatatlan voltát.

A fordítás híven adja vissza az eredeti szöveget, csak a brit imperializmusról szóló fejezetben az Irországra vonatkozó rész, mely az angolokat közvetlenül érdekli, de tőlünk kissé távol áll és aránytalanul terjedelmes, van némileg megrövidítve. Elmaradtak természetesen az utalások a megelőző fejezetekre is. Közöltük ellenben az összes eredeti jegyzeteket, úgy azokat, amelyek forrásmunkákra utalnak, mint amelyek a szöveget egészítik ki. Utóbbiakat illetőleg megjegyzendő, hogy Wells könyvét megjelenése előtt egész sor barátjának, ismerősének, tanároknak, politikusoknak stb. bemutatta s felkérte őket, hogy megjegyzéseiket tegyék meg. Ezeket mind a kötetébe iktatta. Így azok a jegyzetek, melyek betűvel nincsenek megjelölve, Wellsnek a jegyzetei, míg a betűs jegyzetek másoktól származnak. A saját jegyzeteimet, melyeket a lehető legkevesebbre szorítottam, T. S. betűkkel jelöltem meg.

_Tonelli Sándor._

I. A FEGYVERES BÉKE A HÁBORÚ ELŐTT.

A san-stefanói békétől és a berlini kongresszustól számított harminchat esztendőn keresztül a bizonytalan békét őrizte meg Európa a határai között; vezető hatalmasságai közül egyik sem viselt háborút ezen időszakban. Súrlódtak, civódtak és fenyegették egymást, de a tényleges ellenségeskedésig nem jutottak el. 1871 után általánosságban a tudatára ébredtek, hogy a modern háború sokkal súlyosabb dolog a tizennyolcadik század hivatásszerű hadviselésénél, hogy a népeknek egyetemes erőfeszítése, amely az egész társadalmi szerkezetet nagyon súlyosan érintheti, olyan kaland, amelybe nem lehet könnyedén belerohanni. A mechanikai forradalom fokozatosan mind hatalmasabb és költségesebb fegyvereket teremtett szárazon és vizen egyaránt és mind tökéletesebbé tette a szállító eszközöket; ezáltal mindinkább lehetetlenné tette, hogy a hadviselés ne tolja el teljesen az egész társadalomnak a gazdasági életét. Még a külügyi hivatalok is megérezték a háborútól való félelmet.

De bár a háborútól jobban féltek, mint bármikor azelőtt ezen a világon, semmi sem történt abban a tekintetben, hogy egy szövetségi ellenőrzés meggátolja az emberi ügyeknek a sodródását a háború felé. 1898-ban a fiatal II. Miklós cár (1894–1917) köriratot bocsájtott ki a többi nagyhatalmakhoz, mely az államokat egy konferenciára hívja meg, melynek célja, «hogy az egyetemes béke eszméjét diadalra vigye a visszavonás és egyenetlenség felett». Körirata megismétli elődének, I. Sándornak a deklarációját, amely a szent szövetséget teremtette meg s ugyanabban a feltevésben hibázik, mint amaz, hogy a békét inkább tudják megteremteni a szuverén kormányok, semmint az egységes emberi nem szükségleteire és jogaira való általános hivatkozás. Az Amerikai Egyesült-Államok tanulságát, amely megmutatta, hogy sem a cselekvés egységéről, sem a békéről nem lehetett beszélni addig, míg «Virginia népének» és «Massachusetts népének» gondolatát el nem söpörte az «Egyesült-Államok népének» a gondolata, teljesen figyelmen kívül hagyták a békére irányuló európai kisérleteknél. A hollandiai Hágában két konferenciát tartottak 1899-ben és 1907-ben s a másodikon képviselve voltak a földkerekségnek majdnem összes szuverén államai. Diplomáciailag voltak képviselve; tárgyalásaik számára nem keresték az általános megértést; az átlagos közönséges ember még azt sem tudta, hogy ezek a konferenciák üléseztek s az összegyült képviselők legnagyobbrészt ügyeskedve faragcsáltak a nemzetközi jognak a háborúra vonatkozó paragrafusain, de magának a háborúnak a megszüntetését agyrém gyanánt teljesen kikapcsolták. Ezek a hágai konferenciák semmit sem tettek annak a gondolatnak az eloszlatására, hogy a nemzetközi élet szükségszerűen versengésen alapul. Elfogadták ezt a gondolatot. Semmit sem tettek annak a köztudatnak az ébresztésére, hogy a világ közjavának háttérbe kell szorítani a szuveréneket és a külügyi hivatalokat. A nemzetközi jogászok és államférfiak, akik résztvettek ezeken az összejöveteleken, épen oly kevéssé voltak hajlandók ezen az alapon sürgetni az emberiség közjavát, amint 1848-ban a porosz államférfiak nem voltak hajlandók üdvözölni az egész német nemzet parlamentjét, amely háttérbe szorítja a porosz királynak jogait és politikáját.

Amerikában az 1889–1901. és 1906. években tartott pan-amerikai konferenciák bizonyos mértékig megközelítették az egész amerikai kontinensre kiterjedő nemzetközi választott bíráskodásra vonatkozó tervezetnek a kifejlődését.

II. Miklósnak a jellemével és jóhiszeműségével, aki ezeket a hágai konferenciákat kezdeményezte, nem akarunk e helyütt hosszasabban foglalkozni. Ő azt hihette, hogy az idő Oroszország mellett dolgozik. Abban a tekintetben azonban, hogy a nagyhatalmak mind idegenkedtek a szuverén hatalmak összeolvasztásának a gondolatától, amely nélkül pedig képtelenség az általános békének a gondolata, nem foroghat fenn kétség. Nem a nemzetközi versengésnek és e versengés akut formájának, a háborúnak a megszüntetése volt az, amire törekedtek, hanem inkább a háborúnak az olcsóbbá tétele, amely már nagyon költségesnek mutatkozott. Mindegyik olcsóbbá akarta tenni a kisebb ellentéteket és összeütközéseket s olyan nemzetközi jogot akart teremteni, amely háború idején bénítólag hat a hatalmas ellenfelekre, anélkül, hogy kellemetlen volna saját magára nézve. Ezek voltak a gyakorlati célok, amelyekre törekedtek a hágai konferenciákon. Összejövetelek voltak, amelyeken megjelentek, hogy kedvében járjanak II. Miklósnak, ugyanúgy, amint Európa uralkodói aláírták a szent szövetségnek evangéliumszerű kinyilatkoztatásait, hogy kedvében járjanak I. Sándornak; mikor pedig részt vettek az összejöveteleken, azt igyekeztek megvalósítani, amit hasznosnak ítéltek a maguk szempontjából.

II. AZ IMPERIALIZMUS NÉMETORSZÁGBAN.

A frankfurti béke az elporoszosított és egységes Németországot a legfélelmetesebbé tette Európa összes nagyhatalmai között. Franciaország meg volt alázva és bénítva. A republikánizmusba való zuhanása folytán elveszteni látszott barátait az európai udvarokban. Olaszország még a kamaszkorát élte. Ausztria rohamosan a német politika szövetségesének a helyzetébe sülyedt. Oroszország rengetegül nagy volt, de fejletlen, a brit birodalom pedig csak a tengeren volt hatalmas. Európán kívül csak egy hatalmasság volt, amellyel Németországnak számolnia kellett, a nagy ipari országgá fejlődő Egyesült-Államok, melynek azonban sem európai mértékkel mérhető hadereje, sem pedig haditengerészete nem volt.

A Versaillesben megalapított császárságban megtestesülő új Németország bonyolult és meglepő keveréke volt a világ friss szellemi és anyagi erőinek és az európai rendszer legszűkösebb politikai hagyományainak. Elevenen éltek benne a nevelési törekvések; messze kimagaslóan a legerősebben nevelő jellegű állama lett a világnak; a közoktatásügy terén vezetett összes szomszédainak és versenytársainak a sorában. A Németországgal való leszámolásnak jelen időpontjában a brit olvasót méltányosan megítélő magatartásra indíthatja, ha felidézi azt az ösztönzést, amelyet az ország elsősorban Viktória királynő német férjének, utána pedig a német versenynek köszönhetett. Az angol egyházhoz és az uralkodó osztályhoz tartozó átlagos tanult embernek az alacsonyrendű féltékenysége, amelyet sem a nemzeti büszkeség, sem a nagylelkű ösztön nem tudott háttérbe szorítani, engedni volt kénytelen a német eredményektől való növekvő félelemnek. Németország pedig a tudományos kutatásnak a szervezését és a tudományos rendszernek az ipari és társadalmi fejlődésre való alkalmazását olyan hittel és erőfeszítéssel kezdette meg, aminőre azelőtt egy társadalom se mutatott példát. A fegyveres békének az egész időszaka alatt érlelte és újból elvetette, majd ismét érlelte a terméseket, a bőségesen elvetett tudásnak elmaradhatatlan gyümölcseit. Rohamosan a nagy ipari és kereskedelmi hatalmasságok sorába emelkedett; acéltermelése meghaladta a brit acéltermelést; a termelésnek és a kereskedelemnek száz új mezején, ahol a tudás és a rendszer fontosabbnak bizonyult a közönséges üzleti ügyeskedésnél, így például az optikai iparban, a festékiparban, a kémiai iparnak számos ágában és számtalan új iparágban, vezető helyre emelkedett.

A brit gyáros szemében, aki megszokta, hogy a találmányok bebocsáttatást kérve, nem tudva, hogy honnét és miért jönnek a gyárába, ez a német rendszer, amely felkarolta és megfizette a tudomány embereit, feneketlenül tisztességtelennek tünt fel. Úgy érezte, hogy ez a szerencsének a megkorrigálása. Olyan, mintha hamisan kevernék a kártyákat. Arra bátorítja az intellektuelleknek veszélyes osztályát, hogy beleavatkozzék a «józan» gondolkozású üzletemberek dolgaiba. A tudomány szeretettelen gyermek módjára volt kénytelen elhagyni első hazáját. Németországnak ragyogó kémiai ipara az angol Perkinsnek a munkáján épült fel, aki nem tudott «gyakorlati» angol üzletembert találni, hogy őt támogassa. De Németország vezetett a szociális törvényhozásnak számos terén is. Németország tudatára ébredt, hogy a munkaerő nemzeti érték, amely a munkanélküliség által megromlik és így a közjó érdekében gondoskodni kell róla a műhely falain kívül is. A brit munkaadó még mindig abban a csalódásban élt, hogy a munkás ránézve megszünik a műhelyen kívül s minél rosszabb ezeknek a kívülállóknak a helyzete, valahogyan annál jobb reá nézve. Ezenfelül általános dolgokban való tudatlanságából kifolyólag, teljes mértékben individualista volt: a közönséges lelkeknek esztelen vetélkedése élt benne; ugyanúgy gyűlölte gyárostársait, amint gyűlölte munkásait és fogyasztóit. A másik oldalon a német termelők meg voltak győződve az egyesülésnek és az együttműködésnek a nagy előnyeiről; vállalataik az összeolvadás felé és abban az irányban haladtak, hogy nemzeti vállalatoknak a jellegét öltsék magukra.

Ez a nevelő, tudományos és szervező jellegű Németország az 1848. évi liberális Németországnak volt a természetes fejlődése; gyökerei visszanyúltak a napoleoni hódítás szégyenéből fakadó újjáteremtő erőfeszítésnek a korába. Mindent, ami jó és nagy volt ebben a modern Németországban, tényleg a tanítómestereinek köszönhette. De ez a tudományosan rendszerező szellem csak egyike volt azoknak a tényezőknek, amelyek az új német császárságot létrehozták. A másik tényező a Hohenzollernek monarchiája volt, amely túlélte Jenát, amely megcsalta és becsapta az 1848. évi forradalmat és amely Bismarcknak a vezetése alatt törvényes formák szerint is élére került az Ausztrián kívüli egész Németországnak. A cári birodalmat kivéve, a tizennyolcadik századbeli nagy monarchiának a hagyományait egy állam sem őrizte meg annyira, mint Poroszország. Nagy Frigyesnek a hagyományában Machiavelli uralkodott Németországon. Így ennek a nemes új államnak a fejében nem egy nemes új agyvelő foglalt helyet, hogy első helyre vezesse a világnak a szolgálatában, hanem hatalomra éhes pók tanyázott benne. Az elporoszosított Németország egyidejűleg a leginkább modern és legjobban elavult állam volt Nyugat-Európában. A legjobb és legrosszabb indulatú állama volt a korának.

A nemzetek lélektana még nagyon csökevényes tudomány. A pszichológusok még alig kezdték tanulmányozni az egyes embernek az állampolgári oldalát. A mi szempontunkból azonban a legnagyobb fontosságú, hogy nagyjából vázoljuk az 1871. évi győzelmek óta felnevelődött német nemzedékek szellemi fejlődését. Csak természetes volt, hogy a példátlanul álló és mindent elsöprő harctéri sikerek és a viszonylagos szegénységből a gazdagságra való emelkedés megduzzasztotta az önérzetüket. Emberinél több lett volna, ha ez a hazafias hiúságnak bizonyos túlzásaiban nem jutott volna kifejezésre. Ezt a természetes visszahatást azonban tudatosan kiaknázták, kihasználták és fejlesztették rendszeres munkával és ellenőrzéssel, iskolákban és főiskolákban, irodalomban és sajtóban a Hohenzollern-dinasztiának az érdekében. A tanítót és tanárt, aki nem tanította és hirdette minden adandó alkalommal és azon kívül a németeknek a többi népek felett való faji, erkölcsi, szellemi és fizikai felsőbbségét, a háborúban és a dinasztia iránt való rendkívüli odaadásukat és elkerülhetetlen hivatottságukat, hogy e dinasztia alatt vezetői legyenek az egész világnak, megbélyegezték s homályban maradásra és sikertelenségre volt kárhoztatva. A német történelmi oktatás óriási, rendszeres meghamisítása lett az emberi multnak, a Hohenzollernek jövője érdekében. Az összes többi nemzeteket nem hivatottaknak és hanyatlóknak állították be, akikkel szemben a poroszok az emberiség vezetői és újjáteremtői. A fiatal német ezt olvasta iskolakönyvében, hallotta a templomban, találta az irodalomban és szenvedélyes meggyőződéssel ezt diktálta bele a tanára. Ezt diktálta bele mindegyik tanára. Hueffer a könyvében[2] példákat idéz, hogy a biologiában és a matematikában is fordulnak elő kitérések a tulajdonképeni tárgytól, hogy hosszas, royalisztikusan hazafias hivalkodásnak adjanak helyet. Csak kivételesen szívós és önálló lelkek tudtak a meggyőzés ezen áradatának ellentállni. Észrevétlenül a német lélekben Németországnak és császárának a képzete valami azelőtt sohasem létezett ragyogó és uralkodó képzet gyanánt alakult ki, egy istenhez hasonló nemzetnek a képe «ragyogó vértezetben», amely az alsóbbrendű és nagyon rosszindulatú népek körében a «dicső német kardot» suhogtatja. Németországot tudatosan megmérgezték, rendszeresen megittasították a hazafias retorikának ezzel a fajtájával. A Hohenzollerneknek egyik legnagyobb vétke, hogy a korona állandóan és makacsul beleavatkozott az oktatásba és pedig különösképen a történelmi oktatásba. Egy modern állam sem vétkezett így a közoktatás ellen. Nagybritannia koronás köztársaságának az oligarchiája megnyomorította és elsorvasztotta a közoktatást, de a Hohenzollernek monarchiája megrontotta és prostituálta.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az utolsó félszázad történetének azt a legfontosabb tényét, hogy a német népet rendszeresen belenevelték a németségnek a világon a hatalomra alapított elsőségébe és abba az elméletbe, hogy a háború szükségszerű jelensége az életnek. A német történelmi oktatásnak a kulcsát meg lehet találni Moltkének a mondásában: «Az örök béke csak álom, még pedig nem is szép álom. A háború szükségszerű része a világ Istentől megállapított rendjének… Háború nélkül a világ nem fejlődnék és a materializmusban veszne el.» (Egyébként tory korában Gladstone is épen ilyen kenetteljesen belenyugodott a rabszolgatartásba.) E tekintetben az antikrisztiánus német bölcselő, Nietzsche is egyetértett az istenfélő tábornaggyal. «Csak puszta illuzió és játékos képzelődés, ha sokat, vagy egyáltalán valamit várunk attól az emberiségtől, amely elfelejti a háborút. Nem ismerünk eszközt, amely jobban kiváltaná a cselekvést, mint egy nagy háborúnak a harcmezőn született nyers energiája, a gyűlöletből született mélységes személytelenség, a gyilkolásból született öntudat és hidegvér, az ellenség megsemmisítésére irányuló erőfeszítésből született nekihevülés, a veszteség, a tulajdon lét és az embertársak léte iránti büszke közöny, a lelkeknek földrengésszerű megrázkódtatása, melyre a népnek szüksége van, ha elveszti vitalitását».

A tanításnak ez a fajtája, amely áthatotta a német birodalmat egyik végétől a másikig és szükségképen magára irányozta a külföld figyelmét, felriasztotta a világnak valamennyi népét és hatalmasságát és szükségképen németellenes szövetségre vezetett, Francia-, Orosz- és Angolországot egyaránt fenyegető katonai és legújabban tengeri készülődéssel járt karöltve. Befolyásolta az egész német nép gondolkozását, modorát és erkölcsét. A németek ugyanis alakítható nép s nem oly nehezen hozzáférhetők a tanítás számára, mint az irek és angolok. 1871 óta a külföldön a német az öklében bízott és rászokott a nagy hangra. Még a kereskedelmi műveletekben is bizonyos legázolásszerű eljárást tanusított. Gépezete megjelent a világpiacon és hajózása a nemzeti hivalkodás szinezetével foglalt teret a tengereken. Igazi érdemeit támadó eszköz gyanánt használta. Valószínűleg a legtöbb más nép, ha ugyanazokon a tapasztalatokon ment volna át és ugyannak a tanításnak lett volna alávetve, hasonló módon viselte volna magát.

A történelem egyik olyan véletlene folytán, amilyenek megszemélyesítik és meggyorsítják a katasztrófákat, Németország uralkodója, II. Vilmos, a legtökéletesebb formában testesítette meg népének új nevelési rendszerét és a hohenzollerni hagyományokat. 1888-ban, huszonkilenc éves korában lépett a trónra; atyja, III. Frigyes, márciusban következett nagyatyja, I. Vilmos után és meghalt ugyazon év júniusában. II. Vilmos anyai ágon unokája volt Viktória királynőnek, de vérmérsékletében nyoma sem volt annak a liberális hagyománynak, amely a Szász-Coburg-Gotha családot jellemezte. Agyát teljesen a tajtékzó új imperializmus töltötte el. Trónralépését a hadseregéhez és hajóhadához intézett kiáltvánnyal jelentette be; a népéhez intézett kiáltvány három nappal később jelent meg. A demokrácia iránti mély megvetés csendült ki belőle: «A katona és hadsereg, nem pedig a parlamenti többségek forrasztották össze a német birodalmat. Bizalmamat a hadseregbe helyezem». Megtagadta ezzel a német iskolamesterek kitartó munkáját és helyette a Hohenzollernek diadalát jelentette be.

Az új császárnak legközelebbi cselekedete az volt, hogy összekülönbözött az öreg kancellárral, Bismarckkal, aki a német birodalmat megalkotta és elbocsájtotta őt. (1890.) Mélyreható véleménykülönbségek nem voltak közöttük, de mint Bismarck mondotta, a császárnak az volt a szándéka, hogy önmagának legyen a kancellárja.

Ezek voltak a bevezető jelenségei egy nagyon tevékeny és kihivó jellegű pályafutásnak. II. Vilmosnak az volt a szándéka, hogy lármát üssön a világban, nagyobb lármát, mint előtte bármely más uralkodó. Egész Európa hamarosan megismerte az új uralkodónak az alakját, állandóan vakítóan csillogó katonai egyenruhában, büszke tekintettel, felfelé sodort bajusszal s béna, de ügyesen elleplezett bal karjával. Tetszelgett magának a ragyogó ezüst mellvértekkel és hosszú fehér köpenyekkel. Szemmellátható volt a nagy nyughatatlansága. Világos volt, hogy nagy dolgokra hivatottnak érezte magát, de egyelőre még nem volt nyilvánvaló, hogy ezek a nagy dolgok mik lesznek tulajdonképen. Nem volt delphii jósda, amely megmondta volna neki, hogy egy nagy birodalomnak a szétrombolására van rendelve.

A személyét körülvevő szinpadiasság és Bismarck elbocsájtása sokakat ijedelemmel töltött el alattvalói közül, de ezek csakhamar megnyugodtak abban a gondolatban, hogy befolyását a béke ügyének és Németország megszilárdításának szenteli. Sokat utazott, Londonba, Bécsbe, Rómába, ahol magántárgyalást folytatott a pápával, Athénbe, ahol nővére ment feleségül a görög királyhoz 1889-ben és Konstantinápolyba. Az első keresztény uralkodó volt, aki meglátogatta a szultánt. Elment Palesztinába is. Jeruzsálem régi falán külön kaput törtek a számára, hogy belovagolhasson a városba; méltóságán aluli volt, hogy gyalog menjen be. Rávette a szultánt, hogy megkezdje a török hadsereg újjászervezését német mintára, német tisztek vezetése alatt. 1895-ben kijelentette, hogy Németország «világhatalom» s hogy «Németország jövője a tengeren van», nem törődve, hogy a németek jelenlétét a tengeren az angolok már amúgy is tudomásul vették, s figyelmét mind erősebb mértékben nagy hajóhad megteremtésének szentelte. Gondjaiba vette a német művészetet és irodalmat is; befolyását a többi nyugati népek által használt latin betűvel szemben a különálló és szemrontó gót betű megtartására használta fel; támogatta a pángermán mozgalmat, mely a hollandokat, skandinávokat, a belgiumi flamandokat és a svájci németeket egy nagy német testvériség tagjainak hirdette, mintha beolvasztásra alkalmas anyag volnának egy növekedni akaró, éhes fiatal birodalom számára. Európának összes többi uralkodói elhalványodtak mellette.

A búr köztársaságok elleni háború idején Európaszerte Nagybritannia ellen megnyilatkozó ellenséges hangulatot felhasználta a nagy hajóhadra irányuló tervének előmozdítására, ami kapcsolatban a német gyarmatbirodalomnak rohamos terjeszkedésével Afrikában és a Csendes-oceánon, az angol közvéleményt mód felett nyugtalanította és felizgatta. A brit liberális közvélemény különösképen érezte a brit haditengerészet állandó növelésének kétségbeejtő szükségességét. «Nem pihenek addig, – jelentette ki a császár, – míg a hajóhadamat nem emelem ugyanarra a színvonalra, melyen a hadseregem áll.» A legbékésebb szigetlakók sem vehették nyugodtan tudomásul ezt a fenyegetést.

1890-ben megszerezte a kis Helgoland szigetét az angoloktól. Ezt nagy tengeri erősséggé építtette ki.