Part 9

Krasznik előtt kezdte meg azt az eljárást, hogy sturmnál a szuronyt lekapta a Mannlicherről s jobbjában az éles bajonettel támadt a muszkára. Súgva szólt az ellenségre:

– Teszed le a puskádat?!

S ahogy a Dies János szeme villogott, bizony a muszka ugyancsak letette a fegyvert. Dies lökte hátrafelé a muszkát és új zsákmány után nézett. Aki ellenszegült, azt balkezével elkapta a jobb vállánál a bikaerejü fiú s a bajonettel kiméletlenül elbánt vele. Töméntelen oroszt fogott így el. Dies egyenként lökdöste hátra a foglyokat. Egyszer csak rászólt az ezredorvos:

– Maradj itt a foglyoknál.

– Nem lehet, jelentem alássan. Nekem sok dolgom van.

– Hát ki őrizze itt ezeket a lefegyverezett muszkákat?

– Hát az ezredorvos úr! Nekem el kell menni, hozok másik muszkát.

… Már kétszer is kapott kitüntetést és az ezredese elnevezte… Dicső Jánosnak.

A NAGY FÖLFEDEZÉSÉRT.

Acsay András békés időben közrendőr Szegeden. Most a szerb harctéren harcol és úgy látszik, vitézül. Erről tanuskodik az a levél, amelyet a szegedi főkapitánynak írt a következő sorokban:

„Főkapitány urnak jelentem alásan, eccöre őrmesteri rangra emeltek az egész cugg előtt. Olyan valamit fedeztem föl és hárítottam el, amely esztendők óta rongálja a monárkiát.“

Acsay András nagyon megérdemelhette a sárga stráfot és a három csillagot és rendjén van, hogy az egész cugg előtt emelték őrmesteri rangra, ha tényleg elhárította és fölfedezte azt, ami esztendők óta rongálja a monarchiát.

BOLDOG A CIGÁNY.

Az egész ezredben alig volt elszántabb, hős verekedő, mint a cigány baka. Mintha csak meg akarta volna mutatni, hogy a cigánynak, a mindenünnét kirugott, mindenkitől lenézett cigánynak is van hazája. És amikor a hősiesség iskoláját már kijárta, s fölebbvalói bámulattal adóztak a szurtos képü legénynek, – mint annyi társa, ő is megsebesült. Golyó szaladt keresztül rajta, s azt a hat lat kemény ólmot még az ő szervezete sem tudta megemészteni. Eszméletlenül találták meg a harcmezőn a szanitécek, akik hátravitték a kötözőhelyre, bekötözték a sebét és elküldték a legközelebbi tartalék-kórházba.

Négy napig lebegett élet és halál között. Az orvosok, akik társaitól hallották, hogy milyen hősiesen harcolt, mindent elkövettek, hogy megmentsék. Ötödnapra magához is tért a cigány.

Eleinte tétován, szinte ijedten nézett körül a tiszta kórteremben. A fehér ágy, a nyájas ápolónő, a sok orvos, – mindez olyan idegen volt a cigány lázálmoktól terhes agyának.

Csak lassan eszmélt rá, hogy mindez ő miatta van.

– Boldog vagyok, – ez volt az első szava.

– –?

– Boldog vagyok, mert életemben most fekszem először ágyban… – suttogta halkan, s azzal csöndesen zokogni kezdett.

Az orvos pedig, aki hetenkint ezer átmenő sebesültet kezelt, most elfordult, hogy a könnyeit megtörülje.

MIT SAJNÁL A BAKA.

Sebesült katonák beszélgetnek. Olyanok mind, mint a tépett madarak. A háborúból nem hoztak haza mást, mint egy-egy sebet, meg a jókedvüket, amit nem tudott elsodorni a gránát süvöltő szele, se a puskagolyó szállongása. A téma a körül forog, hogy mit is sajnáltak legjobban a háborúban. És szól a huszár:

– Én csak azt a pár csizmát sajnálom, amit Rohatinnál egy kozákbrigadéros lábán láttam! Hej, ha hazahozhattam volna!

Rábólint a többi, hogy igaza van. Háborús világban nagy kelete van a jó csizmának.

Aztán megszólal a baka. Zugszfürer ur Kovács. Ő se hagyja magát:

– Láttam olyan kozákot, akinek még a lova is ezüst zablát rágott és tallér volt a csizmája sarkára verve, mint a patkó. Szerettem volna ellőni, de megszaladt. De mégse ezt sajnálom.

– Hát mit?

– Azt a fél bögre tejeskávét, amit ott kellett hagyni Wiesenbergnél, mert alármot fujtak! Ha én azt a kávét megihattam volna, tán már kapitány volnék!

A „KAKASTOLLAS KATONA“.

Ez a kor a hősök kora. Minden magyar legény egy-egy hős, de a kerek világon nincs olyan katona, mint a magyar csendőr. Bátor, vakmerő, önfeláldozó, kitartó, leleményes, tűr éhséget, szomjúságot, hideget, forróságot, szenvedést. A mostani háborúban tünt ki ragyogó erényeivel katonai kiválósága – az ellenség előtt is. A „cifratollas katonák“ rémei a muszkáknak. Még sebesülten sem jutott fogságba egyetlen csendőr sem, pedig nagyösszegű díjat tűztek ki rá az oroszok. Szereti a harcot, de még inkább a harci becsületet. Mind egy-egy külön kis hadvezér, aki minden térképcsináló tudósnál jobban ösmeri azt a terepet, ahol harcol és aki megszokta már azt, hogy egymaga, a saját felelősségére szálljon szembe a veszedelemmel. Amellett nem kérkedő, nem hiú, de tudja jól, hogy milyen fontos szerep az ő szerepe ebben a nagy háborúban.

Basa Gábor csendőrőrmestert nagybetegen hozták haza a harctérről Debrecenbe. Csontgyulladása volt: a legkínzóbb betegség. A lábára sem tudott állani, mikor a kórházba vitték. A gondos ápolás azonban pár hét alatt talpra állította és mikor már járni tudott, az orvos hat heti üdülő szabadságra küldte, mert hát a kórházban szükség van a helyre.

– Nem kell nekem a szabadság, – jelentette ki a vitéz csendőrőrmester az orvos előtt.

– De hiszen szüksége van rá, hogy helyrejőjjön teljesen, – magyarázta az orvos.

– Majd helyrejövök én a harctéren is. Hat hét nagy idő, már pedig én nem akarok olyan sokat mulasztani, mikor a hazának minden emberre szüksége van.

Igy szólt és így is cselekedett: visszament a harctérre.

Ilyen a magyar csendőr.

TŰZ!

Lembergnél a tűzvonalban, a fedezék mögött erősen készülnek a tüzelésre, mikor a százados harsány, parancsoló hangon kiált a bakákra:

– Tűz!

Az egyik önkéntes erre szolgálatkészen ugrik a kapitány elé s zsebéből előrántva egy pakli svéd gyufát, meggyújt egy szálat és előzékenyen szól:

– Parancsoljon rágyújtani százados úr…

A KIRÁLY VENDÉGEI.

Hosszú évek óta üresen áll a finom kis gödöllői kastély. Egy öreg portás néha megnyitja a szárnyas ajtókat és a ritkán odavetődő kiváncsiaknak megmutogatják a termeket, amelyeknek ablakaiból valamikor Erzsébet királyné merengett el a gödöllői erdős dombok felé… Most megint élet költözött a gödöllői kastélyba, ha nem is a királyi udvar fényes, sürgő-forgó élete. A király rendeletére a gödöllői kastély termeit kórházzá alakították át és a harctér sebesültjeit ápolják ott. Az évszázados Grassalkovich-park fenyőfái alatt balzsamos az üdülés és a hüs szellővel Erzsébet királyné jóságos szelleme lebeg a sebesült hősök kórágya fölött.

A király katonái most a király vendégei is lettek.

AZ OROSZ A MENNYORSZÁGBAN.

Paraszt népfölkelők beszélgetnek az árokban.

– Tudod-e pajtás az orosz kapitány esetét, aki elesett, azután a mennyországba akart jutni? Nem tudod? Majd elmondom. Fölment a sok garádicson, egészen a mennyország kapujáig. Itt megszólította a poszton álló angyal:

– Halt! Mit keresel itt?

– Be akarok menni.

– Ehhez írás kell Szent Pétertől. Ő itt a parancsnok.

– Hol van a Szent Péter?

– Most nincs idehaza.

– Más nem engedhet be?

– De igen. Az Uristen.

– Akkor vele beszélnék.

– Nem lehet, – mondja Szent Péter szigorúan.

– Oh, oh, atyuska, – rimánkodik tovább az orosz, – de kegyetlen vagy. Csak egy pillanatra engedj be, hogy az Úristennel beszélhessek, ő biztosan megengedi, hogy itt maradjak.

De erre már elfogy Szent Péter türelme, bevágja a kaput az orosz orra előtt s csak úgy a kisablakon szól oda neki:

– No, éppen jókor akarsz az Úrral beszélni, szerencsétlen!?

– Miért? – rémüldözik a muszka.

– Hát, – mondja Szent Péter türelmetlenül, – mert az Úristen máma ki se mozdult a szobájából. Egész nap föl-alá járkál az arany padlón, szólni se lehet hozzá. Azt hiszi, hogy ő – a német császár.

AKI SEMMIT SEM LÁTOTT A HÁBORÚBÓL.

Hatalmas, de már gyógyuló sebbel került haza a háborúból a hajdu baka. Debrecenben megvizsgálták és kéthónapi szabadságra engedték. A falujában az egész előljáróság körülvette, hogy valamit halljanak a háborúról a sebesült vitéztől, aki otthon is félelmes verekedő, de bizony egyetlen hangot sem tudtak kiszedni belőle. Végre is a jegyző fogta vallatóra.

– Hát ’iszen megsebesültél a háborúban, mégis csak kell tudnod valamit róla.

– Az a bajom éppen, hogy semmit se tudok – bökte ki a legény.

– Nem lehet az, fiam. Hát hogy mentél oda és hogy jöttél meg?

– Hát úgy, hogy Debrecenben szépen beöltöztettek bennünket az angyalbűrbe. Kutya jó világ vót akkó, hogy összegyüttünk a régi komákkal. Nagyokat ittunk, oszt’ kiki fogadkozott, hogy hány muszkát küld a másvilágra. Szigyellem, mer’ én azt mondtam, hogy ha a huszár húsz muszkát ér, akkor én bakalittemre legalább negyvenet. Mikor elindultunk, etettek, itattak bennünket az urak, a nagyságák pedig fölpántlikáztak, fölvirágoztak. Ott ténferegtem az állomáson, oszt csak arra emlíkszem, hogy a cugszfírer pofonvágott és belökött a marhakupéba, én meg gazosan lefeküdtem. Arra emlíkszem még, hogy az őrmester kegyetlenül megrázott, oszt’ a fülembe kajátotta: egyen meg a fene, kelj mán fel te ríszeg disznó, itt vannak a muszkák! No, erre aztán áncvájra kiugrottam oszt’ mentem a többi után. Egyszerre csak nagy csattanást hallottam, aztán vagy három hétre rá íbredtem föl a kórházba, a regimencár úr mondta, hogy kutyakemény fejem van, már’ mer’ a rapnel se fogott ki rajtam. Hát ezér’ nem tudok én semmit a háborúrul, de majd visszamengyek, mír’ mer’ tartozom a hazának a negyven muszkával.

… És a hajdú bakának ezek a szavai kitünő képét festik a modern háborúnak, amelyben az ellenfelek tényleg csak nagyritkán látják egymást szemtől-szembe. Ma láthatatlan ellenfelek küzdenek életre-halálra.

KÉZ KEZET MOS.

Bárczy István, a polgármester, volt szemtanúja kórházi körútján a következőknek:

Egy sebesült baka, akinek a balkarja volt felkötve, teremről-teremre járt és mindenütt hangos szóval szólt:

– Kinek van még egészséges balkeze?

Egy másik jelentkezett, aki jobbkarján viselte a sebet.

– Mit akarsz? – kérdezte ez a balkezes.

– Gyere koma, – mondja neki a másik, – menjünk mosakodni.

Azzal a vízvezetékhez vitte, az egészséges jobbkezével megfogta a bajtársa egészséges balkezét, az ápolónő szappant adott nekik és szépen kezet mostak ketten, a két idegen kéz ügyesen simult egymásba, mintha egyazon testnek lett volna a két keze.

– Kinek amije van, – mondták a szegények és jókedvüen vették „kézbe“ a törülközőt, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, mintha ez soha nem is lett volna másként.

NAGYMOSÁS.

Egy sebesült meséli:

– Orosz-Lengyelországban jártunk, nagy ütközeteket küzdöttünk végig, borzasztó strapákon mentünk keresztül, és bizony a ruhánk, az alsó is, felső is, csupa piszok volt, mosakodni napok óta nem tudtunk, a szakállunk akkora volt, mint a pópáknak, de ki törődött evvel? A kedvünk azért jó volt, a harcokat állottuk és a vasalt ruha ilyenkor igazán nem fontos. Egyik napon aztán – pedig éppen jó hideg volt – mégis megkaptuk a szigorú parancsot:

– Mindenki fürödjön meg, a ruhákat kimosni és simára beretválkozni.

Persze nem fürdőkádban történt mindez, hanem az útba ejtett tó mellett. Hideg volt a víz, de a tisztálkodás jól esik, hát mostunk, pucolkodtunk, a tisztek pedig egyre hajtottak bennünket:

– Csak rajta! Mindennek ragyogni kell.

Nem értettük, mit jelent ez az ünnepélyes készülődés, de pár óra múlva frissen, tisztán, fényesen állott a seregünk.

És este megtörtént a nagy esemény: – egyesültünk a német csapatokkal.

Ezért kellett a nagy tisztálkodás, hogy lássák rajtunk a szövetségesek: külsőleg is jól festünk.

BODNÁR PÁL KÖZLEGÉNY.

Ezer meg ezer másik nevet is írhattunk volna ide, mert ez a Bodnár Pál közlegény csak egy a sok hős közül. Szolgalegény volt valamelyik kis faluban és semmit sem tudott róla a világ, ő sem a világról. A szegény szolgalegény maga sem gondolta, hogy valaha hogyan fog benne revelálódni a magyar érzés, az a nagyszerű lelki folyamat, mely oly sok századon át vészben, viharban összetartotta és nem hagyta elpusztúlni nemzetünket. A nagy események közé odajutott Bodnár Pál is; mint közlegény harcolt az oroszok ellen és megsebesülve szállították be az egyik gráci hadikórházba. Az egyik lábát átfúrta a golyó s a kórházban derült ki, hogy megsebesülése után még napokig részt vett a harcban. Nem szólt senkinek a sebéről s gyalogolt tovább a csapatával, harcolt tovább vitézül, csodálatos önfegyelmezéssel, lelki erővel küzdve le nagy fájdalmait. A lelket azonban végre legyőzte a test: a súlyos seb elmérgesedett és Bodnár Pál összerogyott.

Mikor az orvos megkérdezte tőle, hogy miért nem jelentkezett mindjárt a kötözőhelyen, amikor golyó érte a lábát, s miért harcolt tovább nagy fájdalmai mellett is, csak azt mondotta egyszerű két szóval:

– Magyar vagyok!

Úgy hangzik ez a két szó, mint a legszebb költemény s mindennél jobban jellemzi a magyart.

EGY SEBESÜLÉS TÖRTÉNETE.

Egy zászlóalj tartaléka, – egy fél század baka, – magas fedezék mögött hasalt. A tűzinspekciós óvatosan cigarettázott, vigyázva, hogy a cigaretta tüze ne aludjon ki. Ugyanis az osztagnak nem volt gyufája és így a félszázad parancsnoka elrendelte, hogy mindig csak egy cigarettázzék. Ez a tűzinspekciós, aki tartozik vigyázni a tűzre és ha végére jár a cigaretta, úgy a másik gyujthat rá. Egyszerre csak rettenetes robbanás rezegteti meg a levegőt, hatalmas ágyúlövedék csapott le a fedezék mögött, kárt nem okozott, de az égő cigarettát a nagy légnyomás kivágta az inspekciós kezéből.

Körülbelül tizenöt lépésnyire ott hevert a cigaretta az osztag mögött, ott csillogott a parazsa a fűben, akár egy Szent János-bogár.

Az inspekciós nem sokat gondolkodott, kiugrott a biztos fedezékből és kiszaladt a cigarettáért. Ebben a pillanatban csapott be a másik lövedék és leszakította a bakának két ujját és megint kiverte a cigarettát a kezéből.

Vérző kézzel piszkálta a baka a füvet és kereste a cigaretta-véget. Meg is találta. Még izzott a parazsa. Hamar szippantott egyet rajta, visszamászott a fedezékbe, átadta a véres cigarettát a pajtásának és csak azután kötötte be a sebet és vánszorgott hátra a segélyhelyre.

BEKERÍTÉS.

A galiciai harcokban egy tincses népfölkelő egymaga harminchárom muszkát fogott el és vitt az ezredes elé.

– Aztán hogy csináltad, fiam? – kérdezte tőle elégült mosollyal az ezredes.

– Jelentem alázatosan, már messziről láttam, hogy az erdő szélin ellenség kószál. Nem szóltam senkinek, a földre vetettem magamat és odacsúsztam az erdő másik szélihez. Aztán elébük termettem, úgy száz lépésnyire. Gondolkoztam, mit csináljak velük, hogy fogjam el őket. Sokat hallottam most a háború alatt a tiszt uraktól, hogy legjobb bekeríteni az ellenséget. Hát fogtam magam és egyedül bekerítettem a harminchárom muszkát.

A SÁNTA ÉS A BÉNA.

Szolnok, pályaudvar, szeptember 12., délután 2 óra. Egy vonat gördül a pályaudvarra. Sebesülteket szállít. Ahogy a vonat megáll, a kocsik bejáróinál állanak a könnyebb sebűek, kinek a feje van pólyák közt, kinek a karja felkötve. Szomjasok lehetnek, mert alig hogy megáll a vonat, sokan letipegnek s erszényük után nyúlva, sört kérnek. A pályaudvaron az uriasszonyok nem engedik, hogy ételért-italért fizessenek, egy előkelő család három nőtagja (nagyanya, anya és unoka) fizetnek mindent. Egy bepólyázott lábú vitéz nem tud leszállani, pedig neki is száraz lehet a torka. Egyik pajtása nyujt föl neki egy fél pohár italt. Miközben az ajkához akarja emelni, egy szembenülő óriás termetű muszka sebesültre esik a tekintete. Annak a karja van keresztüllőve. Az is sóváran néz az ital felé. De szólni nem mer, úgy se értenék meg. A sebesült a fél pohár sört csak félig issza meg, a másik felét az orosznak adja.

– Bizony ez kevéske volt cimbora, – morogja a magyar. – Jó volna leszállni egy egész pohárért.

Az orosz egy szót sem ért magyarul, a magyar egy szót se ért oroszul. Mégis megértették egymást. A sánta magyar az ép oldalával rátámaszkodik a muszka jó karjára, az orosz erős vállával és ép karjával segíti a járásban a magyart, elcammognak valahogy a kocsi szélére. Ott aztán kapnak egy friss, habos pohár sört. És megosztoznak rajta testvériesen. A nagyobbik felét hagyta a magyar a muszkának:

– Mivelhogy te vagy a vendég, cimbora.

A SAKKREJTVÉNY.

Egyik napilapunk tábori levelezőlapot kapott. Küldi vitéz Molnár Károly közvitéz, mozgósított tartalékos. Hogy honnét ír, nincsen rajta a kártyán, vagy messze fölülről, vagy messze alulról érkezik az üzenet! Több van benne, mintha a derék katona hosszasan leírná a kitünő hangulatot, a pompás ellátást, a példás élelmezést, a nagyszerű egészségi állapotot, a vidám harckészséget, a nyugodt bizalmat, a győzelembe vetett megingathatatlan hitet. Pedig vitéz Molnár Károly levele csak két sor:

– Tisztelettel értesítem, hogy sakkrejtvényüket megfejtettem.

És ehhez nem tesz hozzá semmit. Csak a megfejtést, amely teljesen korrekt és helyes. Tábori élet, fáradalom, nagy menetelés, ágyú- és puska-tűz – s a katona még ezenfelül nehéz és komplikált sakkfeladatot is megfejt. Hát lehet-e, hogy ne győzzünk minden vonalon hatalmasan, fölényesen, föltartóztathatatlanul?

MIRE A LOMB LEHULL…

A német császár a háborúban többször bebizonyította, hogy talpraesett szónok. Mindig helyénvalót, hatásost, érdekeset mond: szavaiban ott lüktetnek az események. Egy igazi katona ötletessége él benne, aki fürge ésszel fogja föl a történteket s mindig tud tájékozódni, mindig föltalálja magát, mindig érzi a történelmet. A háború elején a császár avval buzdította kitartásra katonáit, hogy a derék, hős katonáknak megígérte, nemsokára hazamehetnek „édes hazájukba, nemsokára otthon, a kandallónál ülhetnek. „Mire a lomb lehull…“ mondotta.

Az apák szólnak így a fiaikhoz. Mire leesik a hó… Mire kizöldül a rét… Mire meleg nyár lesz…

Mennyi szeretet – apai szeretet – van ezekben a szavakban és mennyi jóság és mennyi bensőség!

Most látjuk, érezzük csak igazán, hogy a német császár igazi apja a katonáinak.

A császár költői mondása azután szárnyra kelt és eljutott a mi hős katonáink közé is. És egy honvéd szakaszvezető ezt írta haza a harctérről:

„Jó kedélyállapotunk megvilágítására küldöm ezt a kis reflexiót.

Vilmos császár letörhetetlen erőt öntött katonáiba, mondván: „Fiúk! Mikorra a fák elhullatják leveleiket, mindenki odahaza lesz.“

E cézári mondás hozzánk is eljutott; szállóige lett nálunk. Minden egyes levél földrelibbenését leemelt sapkával üdvözöljük. Megvizsgáljuk eredetét, színét, formáját.

Este a közismert fákat körülnézegetjük: vajjon a reggeli dér jóindulattal volt-e hozzánk? Van-e tekintettel a mi édeseink fohászaira?

Egyik nap merengésemből a fáknak szokatlan zöreje riaszt föl. Kocsisom – tagbaszakadt kun fiú – kétségbeesett erővel, kipirult arccal csimpaszkodik egy törpe fába, s rázza irgalom nélkül.

– Ember! Mit művel?

– Alásan instálom, pár nappal hátha előbb hazamehetnénk.

A LOVASSZOBOR.

Egy sebesült tüzértiszt mesélte:

– Az ütegem tisztjei egy vasárnap lovon kirándultak a vidékre. Hozzánk csatlakozott egy tartalékos zászlós is, aki a magánéletben az opera tagja.

– Aztán fog menni a lovaglás? – kérdeztem tőle, – hiszen ön még sohasem ült lovon!

– Kérem, kérem, – felelte méltatlankodva az énekes, – már hogyne tudnék lovagolni, hiszen én vagyok mindig a lovasszobor a Don Juanban…

AZ ÉLETMENTŐ KOTTAFÜZET.

A katonazenekarok rendesen csengő zeneszóval kísérik a csapatokat addig a helyig, ameddig előreláthatólag terjedni fog a tűzvonal, aztán visszafordulnak és a szanitéc-csapathoz csatlakoznak. A katonazenészek szorgalmasan segédkeznek az egészségügyi katonáknak s gyakran megesik, hogy ők is kapnak azokból a golyókból, amelyeket a lelkiismeretlen oroszok kötözőhelyeink felé küldenek.

A minap egy orosz golyó mellen talált egy zenészkáplárt a kötözőhelyen. A golyó szerencsére lepattant a vastag kottafüzetről, amelyet a káplár a blúza zsebében viselt.

A szerencsés muzsikus boldog mosollyal mondta az ezreddobosnak:

– Látod komám, milyen jó, hogy nem tudom kotta nélkül az indulókat!

MAGYAR VEZÉNYSZÓ.

Galiciában csapataink találkoztak a német harcosokkal. Egy kis városka főterére vonultak be a németek és a parancsnokuk elkiáltotta magát:

– Hapták!

Egy somogyi baka hallja a parancsot és megcsóválja a fejét:

– Ejnye, sose hallottam még, hogy a németek is a magyar vezényszót használják.

AKINEK A TANÁR ÚR SZALUTÁL.

A hadsereg óriási tengere magába szívta az apró vízcsöppeket: tanárok, diákok is bevonúltak és ott küzdenek a harcmezőn. A kolozsvári egyetemnek nem egy tehetséges hallgatója mint katonaköteles vonúlt be a hadseregbe, viszont nem egy kolozsvári – de meg más magyar városbeli tanár is – önkéntesen állt be a katonák közé. Akadnak köztük már rangjukról régen leköszönt tisztek is, de sokan mint közlegények siettek a zászlók alá. És most együtt harcolnak tanárok és tanítványok, hősi példájuk pedig még mindig ujabb és ujabb követőkre talál. A legutóbb is két fiatal tanár vonúlt be egyszerre, mint önkéntes. De mielőtt a harctérre mehetnének, előbb még katonailag ki is kell képezni őket és a kiképzés ideje alatt – de már katonaruhában – otthon maradhatnak a városukban.

Egész napjuk fegyverforgatással telik el és csak esténként érnek rá egy kis pihenésre, sétára a korzón.

A minap, amikor így sétálgattak, egyszerre csak egy sebesült jött velük szembe. Fiatal, tejfölös képü gyerek volt, a karja felkötve. De a paroliján két csillag is ékeskedett.

A két tanár – két közlegény – hirtelen fölkapta a jobb kezét és előírás szerint szalutált. De amikor már elhaladtak a tejfölösképü, sebesült altiszt mellett, egyikük megszólalt:

– Te, nem járt ez a te osztályodba?

A másik egy pillanatra némán maga elé nézett, aztán szinte irigyen, de büszkén csak ennyit mondott:

– De hát nem láttad? Hiszen már… altiszt és sebesült!

… És a két tanár úr, – a két közlegény – szótlanúl ment tovább.

A „HÁZTULAJDONOS“.

Idő: öt és fél hat között, amikor a reggelt Pesten még hajnalnak tisztelik: Szin: egy közuti villamos kocsi belseje. Szereplők: koránkelő emberek. A túlnyomó többség: kosaras, batyus parasztasszony, egypár úriember, aki a vasuti állomáshoz igyekszik és egy villogó szemű, igen elevenképü baka, akinek föl van kötve a balkarja. A vitéz három batyus asszonnyal ül egy rekeszben és igen hangosan viszi a szót.

– Én – mondja keményen és vidáman – nem bánom, hogy sebet kaptam. Egy azér nem bánom, mert kilenc muszkának az életibe került ez a kis lyuk itt a karomon; más meg azér, mert nekem igen érdemes volt szenvednem. Gyönyörü nagy házat foglaltam el magamnak Muszkaországban. Öt szoba van benne, még a konyha is padlós. Nagy porta, nagy istálló, tele jószággal.

Egy asszony nagy megilletődéssel vág közbe:

– Hát ez most már mind a magáé, lelkem?

A vitéz fölényesen mosolyog:

– Hát kié lenne? Én foglaltam el! Aki eddig a gazdája volt, az most már az én cselédem. Ráírtam a kapura a nevemet, aki le merné törülni onnan, az a halál fia. Az ott marad, amíg én vissza nem megyek, oszt be nem ülök a házamba.

… A kofák áhítatosan és kissé irigyen néznek a hódítóra.

A SZINÉSZ A HARCTÉREN.

Egyik ügyes operettszínészünk megsebesült a szerb harctéren és hazahozták.

A seb elég jól gyógyult, de a színész még egy kicsit bicegve jár.

Ő beszélte el kollégáinak sebesülésének rövid történetét:

– Hirtelen éles fájdalom nyilalt át a térdemen. Annyira, hogy összeestem. Ez az egész.

Aztán hozzátette:

– De merje nekem ezentúl valamelyik rendező magyarázni, hogy hogy kell összeesni…

A RÁVA-RUSZKAI

sáncárokban egy baka kicsit sokat talált lenyelni a szesziből, hiszen egy pohár bor a hazáért meg nem árt.

– Hej, édes anyám, hej, édes anyám! – fohászkodik szomorúan és nagyokat nyel.

A pajtása rászól:

– Aztán nem szégyeled magadat, az édes anyádat ilyen állapotban emlegetni? Hogy jut épp most az édesanyád az eszedbe?

A baka nagyot sóhajt, aztán így felel:

– Mindig azt mondta az édes anyám: „Te, Pesta, aztán ha már nem tudsz megbirkózni az ördöggel és be kell szesszentened, hát legalább jó messze menj a háztól!“ Na – most aztán elég messze mentem a háztól!

KÉT LEVELEZŐLAP.

Két levelezőlap messzi északról. Egy fiatal katona írta mind a kettőt, alig két heti időközben. Két hét: egy egész élet, egy egész világ, egy teljes tragédia belefér háborúban rövid két hét közébe.