Part 8

A dohány már-már municiószámba megy a háborúban, mert ha nincs ennivaló, ezt még elbírják katonáink, de ha kifogy a szívni való, akkor oda a jókedv, oda a bizalom és olyan sóhajtások szállnak a mennyben lévő úristenhez, mintha ő lenne a váci-utcai nagytrafikos és a katona tőle esd szivart, cigarettát, szóval valamiféle szívnivalót. Hogy mit jelent a dohány a háborúban, arról sokat lehetne beszélni. Az egyszeri virzsinia története illusztrálja legjobban. A lövészárkokban kuporgott egy napja az egész század. Az unalmas időt szivarozással, cigarettázással és pipázással töltötték a legények és tisztek. Másnap azután óriási katasztrófa történt – kifogyott az utolsó szál cigaretta és szivar és nagy lett erre a melankólia az egész társaság szívében. Végre a kapitány úr talált kabátja legtitkosabb zsebében egy darab valódi virzsiniát. Boldogan rágyújtott, de ebben a pillanatban az egész raj szeme, mint valami szép leányzó termetére, a kapitány szájára tapadt, amelyből éppen a harmadik szippantás füstje tódult ki pikáns halványkék füstfelhőcske formájában. A százados megsajnálta embereit és az utolsó vergóniát egy méla sóhajtással átadta a főhadnagynak. Ez szippantott belőle és tovább adta a rangidősebb hadnagynak. Ez is szítt és a vergónia vándorolt tovább; rang szerint szippantottak belőle egyet-egyet, az őrmester, káplár, frájter és a közemberek. Még a derék kutyamosóknak is jutott belőle egy cúg. Az igaz, hogy azoknak már csupán annyi, hogy kisujjuk és hüvelykujjuk közé fogva került a szájhoz a becses szivarcsutka.

De azért mindenkinek jutott belőle. Egy egész század osztozott egy szivaron.

AZ UTITÁRS.

A lassan cammogó vonatok, amelyek az északi harctér felől jönnek szakadatlan sorban, most egy újfajta szállítmánnyal szaporodtak. Azok a boldogtalan familiák rakták meg zsúfolásig, amelyeket a kormány telepített magyar földre a kiürített galiciai helységekből. Hiszen végzetes baj nem éri őket, mert tartásukról az állam gondoskodik és otthon hagyott vagyonuk majd bőven kitelik a hadisarcból, amit a muszka keservesen fog megfizetni múló kis térfoglalásaiért. Dehát azért nehezen nyugszik belé a szegény galiciai, hogy vagyonkáját csak úgy egyszerűen otthagyja és azt meg pláne sehogysem tudta megérteni első ijedtségében, hogy ezentúl az állam fogja eltartani és nem fog éhen pusztulni. Igy történt meg, hogy amikor egy vidéki városkában egy harmadosztályú kocsiból kiszállott egy odatelepített galiciai család, kis elnyomorodott tehénkét vonszoltak ki magukkal a kupéból. Ez volt egész vagyonuk, ez táplálta eddig őket tejével, addig könyörögtek hát a vasuti kalauznak, amíg megengedte, hogy begyömöszölhessék a kupéba és magukkal hozhassák. Ez volt az utitársuk a hosszú úton.

És a kis tehén, amikor kisegítették a vasuti kocsiból, örvendező bőgéssel üdvözölte a dús magyar legelőket, ahol új otthont alapít.

A VALLÁS.

Galiciában bevonulnak egy kis községbe az oroszok. A község határán a polgári megbizottak fogadják a cár seregét.

Az orosz tiszt szóba áll velük. Megkérdezi a polgármester-helyettest:

– Mi a vallása?

– Görög keleti.

Aztán a jegyzőhöz fordul:

– Mi az ön vallása?

– Görög keleti.

Az orosz tiszt most a polgári bizottság harmadik tagjához fordul, aki történetesen hitközségi előimádkozó:

– Ön milyen vallású?

És a megtisztelt galiciai előimádkozó rezignált hangon válaszolta:

– Hát milyen vallásu lehet mai napság egy szegény lengyel zsidó? Ortodox görög keleti vallásu vagyok.

CSODÁLATOS HADSEREG.

A háború kezdetén az orosz diplomácia arról értesítette a semleges államok sajtóját, hogy az osztrák és magyar hadsereg mozgósítása csődöt mondott, amennyiben a monarkia – „a szláv csapattestek lázadása következtében“ – mindössze csak 350.000 embert tudott az északi harctérre küldeni. Azóta ez a hadsereg az orosz követségeken és konzulátusokon kifüggesztett későbbi kommünikék szerint kilenc esetben szenvedett „teljes vereséget“, ötször „tökéletesen megsemmisült“, tizenegy ízben „pánikszerüen menekült“, a változatosság kedvéért kétszer „átdobatott a Kárpátokon“, négy alkalommal pedig „cserben hagyta egész tüzérségét és trénjét.“ Ugyancsak a semleges külföldnek szánt orosz kommünikék szerint az osztrák és magyar hadsereg emberanyagban a következő veszteségeket szenvedte: Kraszniknál 80.000, Lublinnál 130.000, Zamoscnál 90.000, Lembergnél 300.000, Komarovnál 90.000, másodszor Lembergnél 300.000, Ravaruszkánál 150.000, Przemyslnél 67.000 embert. Az orosz jelentések szerint foglyokban, sebesültekben és halottakban a háború első szakában 1,207.000 embert vesztettünk, ami igen tekintélyes percentnek felel meg, ha tekintetbe vesszük, hogy ugyanazon források szerint mindössze és egészben véve is csak 350.000 katonánk volt. Az amerikai ujság, amely ezt a statisztikát összeállította, a végén megjegyzi, hogy az osztrák és magyar hadsereg, amely ismételt és tökéletes megsemmisülése után visszaverte az oroszokat Przemysl és Csernovic alól és kemény csatákat vívott a Visztula és a Pruth mellett, ugyancsak csodálatos hadsereg lehet.

ÉRTÉKEK A HÁBORÚBAN.

Tegnap még a gyémánt volt a drágakövek királya. Ma? De kezdjük előlről. A birodalmi bank az új törvény értelmében külön pénztárakat nyitott, hogy a polgárság értékpapirjaira, áruira minél olcsóbb kölcsönt kaphasson. Az első napon több ezer kölcsöntkereső jelentkezett, közöttük számos ékszerész, aki ily módon próbálta áruit egyelőre értékesíteni. Fölösleges fáradság volt. A bank vezetői kijelentették, hogy aranyat szivesen vesznek zálogba, azonban gyémántot vagy bármilyen más drágakövet nem. Ki tudja, mikor lesz a világ újra abban a helyzetben, hogy drágakövet vásároljon. Ma gyémánt, rubin, smaragd, ragyogjon bár ezerféle színben, törje meg százszorosan a napsugarakat, a világ örökös vásárjában – az értéktelen holmi közé tartozik. Ez a kor a tűz és vas kora és most érezzük csak igazán, hogy a gyémánt csupán az elpuhultak játékszere.

„A háború a polgári élet megszokott értékeit is átváltotta, – írja egy katona a harctérről. – Vannak napok, mikor a legnagyobb fényűzési cikkek sem érnek semmit, míg az elsőrendü szükségletek kielégítésére való dolgokért a fél életét is odaadná a katona. A hadiéletben az értékeket körülbelül így lehetne kifejezni:

1 üveg pezsgő 0.05 korona 1 komisz kenyér 3.– „ 1 szivar 3.– „ Ivóvíz poharanként 1.– „ 1 ágy 35.– „ Mosdóeszközök 10.– „ 1 revolver 1000.– „ 1 órácska otthon az anyánál 1,000.000 „

A legszegényebb az, akinek egy zsák aranya van, a leggazdagabb, aki barátja mellett küzdhet a hadseregben…“

KÉT DOLLÁR.

Trentonban, az Északamerikai Egyesült-Államokban két magyar munkás a fegyházba került még a háború előtt.

Trentonból, a fegyházból, a posta két dollárt hozott az odavaló magyar hirlap szerkesztőségének.

A két magyar rab küldte. Irt is hozzá öreg betűvel levelet. Abban a többi közt ez állott:

„Sokat nem adhatunk, mert nincs. Mi dolgozunk mindennap, de csak annyit tudunk keresni egy hónapban, hogy egypár pakli dohányt tudunk magunknak venni. De most, mikor kisírt szemű özvegyek és árva gyermekek, öregek összetett kézzel kérik az áldó Istent, hogy adjon nekik kenyeret: kell-e akkor valakinek pipa, ha az magyar ember? Én azt mondom, hogy nem! Pokolba a pipával, ha az árvák és özvegyek éhesek és ruha nélkül vannak! De én bízom abban, hogy lesz azoknak az özvegyeknek, árváknak és öregeknek kenyerük is, ruhájuk is, mert élnek itt az idegen világban magyar testvérek, kik nem hagyják el őket, kik szeretettel gondolnak reájuk még akkor is, ha a börtön fenekén vannak“.

Igy indult a két magyarnak két dollárja az ó-haza felé.

GULYÁS-ÁGYÚ.

A modern háborúnak a legfélelmetesebb kreációja a negyvenkét centiméteres ágyú. Ennek a lövegei lőtték rommá a híres belga és francia várakat s teszik tönkre a francia sereg védőműveit. Ezeknél a nagy mozsaraknál is van egy nagyobb kaliberü ágyútipus, amelyeknek lövedéke egyenest a katona gyomrába kerül. Ez a gulyáságyú. Már nagy Napoleon is azt mondotta, hogy a katona a gyomrával masirozik. A gulyáságyú, vagyis a tábori konyha gondoskodik, hogy a baka gyomra megteljék finom töltelékkel. Ott menetel a harcosok mögött és messziről úgy fest, mint egy lehetetlenül nagy mozsár torka. Protzkasztni is van előtte, ez viszi a municiót, a babot, lencsét, sót, paprikát. Útközben főzi a szakács az ebédet és a gulyáságyú szorgalmasan füstöl. A tábori konyha a lehető legpraktikusabb história. Főrésze egy nagy rézüst, mely alatt állandóan ég a tűz. A tűz azonban egy olajtartót ér, úgy hogy a hús soha nem pörkölődik meg. Az olaj egyenletesen adja a meleget és órákig forró. Ha az étel megfőtt, el lehet oltani a tüzet, mégis forró marad a jó paprikás meg a gulyás. A gulyásüstön kívül kávéüst is van s ebben főzik a jó feketekávét, mely jobb, mint a kávéházi lötty. Éppen csak hogy a pikkoló-gyerek, meg az ujság hiányzik. Márványasztal az van. A nagy szélességü orosz föld végtelensége. És ami a fő, ez az asztal föl se billen s nem kell rajta borravalót hagyni…

Hogy aztán mit esznek a mi katonáink?

Ezen a kérdésen többet vajudunk most, mint a saját étlapunkon. Nagyjából megmutathatjuk, milyen a katonák étlapja a háborúban. Minden ezred hetenként állítja össze s parancsban közli a csapatokkal. Nagyjából hasonló, szinte egyforma mindenütt. Ha a tizedik ezred étlapját nézzük, szinte szakasztott ugyanolyan az ötvenhetediké is. Az a heti étlap, amit ime közlünk, a harmincadik népfölkelő gyalogezredé. De majdnem ugyanilyen a többi ezredeké is. Tehát:

ÉTLAP.

_Nap_ _Reggeli_ _Ebéd_ _Vacsora_

_Hétfő_ Tejes kávé Húsleves rízzsel Burgonyatészta feketekávé Savanyu káposzta vagy tea

_Kedd_ „ Sertéspörkölt Bableves Túrós tészta

_Szerda_ „ Húsleves darával Köményleves Savanyu burgonya szafaládéval

_Csütörtök_ „ Gulyás rizzsel Burgonyaleves Lekváros tészta

_Péntek_ „ Húsleves tarhonyával Darázstészta Bab vagy borsófőzelék

_Szombat_ „ Cók-mók Gulyás

_Vasárnap_ „ Húsleves árpakásával Szalonna Mákostészta

Ehhez tudni kell, hogy a katona igen nagy kvantum kenyeret kap. Mindenhez eszik bőségesen kenyeret. Hébe-korba bort is kap. Néha este is kávét. És a leves: a leves nem olyasvalami, amit nekünk leves cím alatt tálalnak. A katona levesében egy jó ökölnyi darab marhahús van elhelyezve. Közel egy félfont. És mi az a cók-mók? A katona úgy hívja, hogy „cakkumpakk“, – minden együtt. Ez a katonák egyik legkedvesebb étele. Együtt fő a leves, a hús, a főzelék, a tészta. Ebben az ételben benne van minden, ami jó, kellemes és étvágyingerlő.

Ha golyókat nem szerviroznának hozzája, a katona jobban élne a háborúban, mint akárki más a békében.

„KÉT KANÁRIMADÁR, AKI HŐSI HALÁLT HALT.“

A déli harctérről sebesülve botorkált ki egy fiatal hadnagy. Az mesélte ezt a kis históriát:

Mentem csapatommal végig a töltésen, hajtottuk magunk előtt a szerbet, a túlsó oldalra, vissza a hazájába. Kegyetlen út volt, sűrün hullott a srapnel, a szerbek pedig fedett állásaikból ugyancsak lődöztek ránk. A töltés mentén már a mienk volt a terület. Lépten-nyomon szerb halottakon ugráltunk át, így értünk oda a vasúti állomás épületéhez.

Biz az szomorú épület volt mostan. A tövében két agyonlőtt komitácsinak a hullája búsult. Azokat már nem értek rá eltemetni a szerbek. Benn az állomás épülete kifosztva, golyóktól megrongálva. Végigmentünk a termeken, aztán fölértünk az emeletre, a főnök lakására. Ott a szoba sarkában kis madárkalitka állott. A madárkalitka alján két sárga kanári egymásra borúlva feküdt. Elment a gazdájuk, nem volt aki táplálja őket, éhenvesztek szegénykék. Néztük, néztük megilletődve és az egyik bakám a fejét lesütve búsan megszólalt:

– Nekem is van otthon két kanárimadaram, két szép gyermekem, hát azokat táplálják-e mostan?

Még csak ez kellett nekünk. Egyszerre ríva fakadtunk. Kiadtam a rendeletet, ássanak csöppnyi sírt, a bakák katonai parádéval belétemették a két kis madarat. Még fejfát is faragtak hozzá, takaros fölírással:

„Itt nyugszik két kanárimadár, aki hősi halált halt.“

– Tudja Isten, közelről tele van a háború borzalommal, de legigazabban akkor kezd el sajogni a szívem, ha erre a két kanárira visszagondolok.

Fogytán a vitézségi érmek

FOGYTÁN A VITÉZSÉGI ÉRMEK.

Csak egy rövidke hír, s egy röpke hírben mennyi büszkeség!

Ennyi az egész távirat:

_Bécs_, szept. 4.

A hadügyminisztérium az állami pénzverőben nagyszámú vitézségi érmet rendelt meg, mert már mind elfogyott.

Elfogytak a vitézségi érmek. A háború elején. Amikor még csak a hősi tettek elején vagyunk. Amikor még csak azt látjuk, hogy ahol csak harcoltunk, sokszoros túlerővel állottunk szemben, s mégis győztünk, mindenfelé győztünk. A hősi tetteket már látjuk, az eredményeket már büszkén hirdetjük, de hol vagyunk még attól, hogy valamennyi hősünknek már ott lógjon büszkén dagadó mellén a vitézség jól kiérdemelt érme. Még jóformán el se kezdték az osztogatást, s máris elfogyott az érem. Hősökre számítottak, annyi bizonyos. Akik vezetik a hadsereget, tudták, hogy a világ egyik legelső hadseregét vezetik. Ismerték hadseregünk multját, büszkék voltak tradicióira. De ennyi hősi tettre még ők se voltak elkészülve. Csak verjék, verjék a vitézségi érmeket a pénzverőkben. Annyit nem győznek verni, ahány hőst ad a veszedelem a hazának!

BÁTORSÁG ÉS – BÁTORSÁG.

Kétféle bátorság van: az egyik a robusztus ősember veleszületett, mondjuk fizikai bátorsága; a másik az ideges kulturember erkölcsi bátorsága, amely a kötelességérzetből fakad. A kétféle bátorságot egy (nem egészen új) katonai adoma jellemzi.

Két ágyúüteg tüzérségi párbajt vív az ellenséggel. Az ellenséges gránátok sűrűn hullanak – azok odaát már jól belőtték magukat, – de a két ütegnek nem szabad, vagy nem lehet helyet változtatnia.

Az egyik üteg parancsnoka vörösképű óriás. Ő nyugodtan szivarozgat és vaskos tréfákkal buzdítja a legényeit. A másik parancsnok vékony kis ember, az arca krétafehér az izgalomtól, a messzelátó remeg a kezében. De azért ő is kifogástalanúl végzi kötelességét.

Végül megszólal az óriás. Gúnyos mosollyal mondja:

– Úgy látom, bajtárs, te nagyon félsz?

A másik bólint a fejével.

– Nagyon félek. Ha te úgy félnél, mint én, akkor már régen elszaladtál volna.

TISZTELJÉTEK A PÉNZÜGYŐRÖKET!

Akárhányszor megesett, hogy az őrség előtt marsirozó ujdonsült freiter katonatisztnek nézte a pénzügyőrt és tisztelgést kommandirozott. A következő pillanatban már észbe kapott és fölháborodással ordította:

– Herstellt! _Csak_ finánc volt!

Nem egy derék pénzügyőrünk szívében ott volt a fájó fullánk, amelyet a hadsereg kicsinylése döfött bele.

A háború kitörése óta azonban egyszerre nagyon megnövekedett a finánc becsülete katonáék szemében. Mialatt a mozgósítás folyt, a határ őrzése a csendőrség és pénzügyőrök kötelessége volt és a spenótzöld gárda úgy az Aldunán, mint az orosz végeken oly hősiesen és annyi bravúrral vert vissza számtalan komitácsi- és kozáktámadást, foglalt el ellenséges őrházakat és hajókat, hogy a hadsereg főparancsnoka külön parancsban megállapította, hogy „a határpénzügyőrök magatartása minden tekintetben kitünő és követésreméltó volt…“, amiért is „teljes dicséret és elismerés“ jár ki nekik.

Ime, a közöshadsereg főparancsnoka, egy Habsburg főherceg, tiszteleg a fináncok előtt, mert vitézül verekedtek. Álmodta volna ezt az őrsvezető, akinek annyira fájt, ha tévedésből katonának nézte a pénzügyőrt?

A CIGÁNY KÖSZÖNETE.

A bécsi „Secessio“ kiállítási palotáját szintén kórházzá alakították át. Mindjárt az első sebesült-szállítmányban több magyar katona közt egy Lakatos nevű cigányt hoztak a kórházba. Egy heti ápolás után Lakatos nyolc magyar sebesült bajtársával együtt már annyira fölépült, hogy hazamehetett Magyarországba. Este, mikor a kórház parancsnoksága kiadta a szabadság-levelet a magyaroknak, Lakatos káplár jelentkezett a „Secessio“ alelnökénél, Schmutzer tanárnál, aki önkéntesen a kórház igazgatójának a teendőit is végzi. Nyolc társa és a maga nevében megköszönte a gondos ápolást és a sok jót, amivel a „Secessio“-kórház művész-támogatói őt és társait elhalmozták. Szeretné még másképpen is megköszönni, mondta végül Lakatos, a jóságot, de nincs rá módja, – legföljebb, ha volna közelben egy hegedű.

Véletlenségből volt egy a titkári hivatalban. Előkerítették és átadták a cigánykáplárnak.

Este volt; a jelenet a „Secessio“ nagy előcsarnokában játszódott le, melynek aranyos áttört kupoláján a sötétkék eget lehetett látni. Itt, az összegyűlt orvosok, ápolók és odasántikált sebesültek közt kezdett Lakatos játszani. Magyar nótákat húzott. Egyfolytában egy óráig.

– Uraim, – beszélte a festőművész, – ilyet még meg nem éltem. Csodálatos szép jelenet volt. Az a cigány úgy játszott, hogy nem bírtunk magunkkal. Végül mindenki sírt: én, az igazgató, az orvosok, a sebesültek, az öreg ápolónők, mind sírtunk… még a szanitéc-katonák is.

… Így köszönte meg a cigány az ápolást.

EGY KIS EMLÉK AZ „IDESNEK“.

A galiciai harctérről sebesülteket hozó vonat robogott be a debreceni állomásra. Az egyik harmadosztályú kocsinál kegyetlenül súlyos csomagok leszállításával bíbelődött néhány sebesült harcos. Egy-egy muszkaköpenybe burkolt terhet emeltek le a lépcsőkön. Az egyik rendőrnek föltünt a dolog, odalépett hozzájuk:

– Ugyan mit cipelnek itt maguk?

– Emlék az idesnek, – mondta mosolyogva az egyik katona.

– Aztán miféle emlék az?

– Ágyúgolyóbis ez, bátyám, még pedig muszka ágyúból való.

A rendőr tovább kíváncsiskodott, ám majd hanyat vágódott, amikor meglátta. Igazi ágyúgolyó volt, még pedig olyan, amilyet nem volt alkalma a muszkának kilőni az ágyúból. Egynek-egynek mázsányinál is több volt a súlya.

A rendőr jelentést tett az esetről az állomási parancsnoknak, aki a különös harctéri emlékeket megvizsgáltatta. Mivel pedig igen veszedelmesnek találta, – elkobozta a katonáktól.

A felnőtt emberek csaknem sírtak a szigorú parancs miatt és elmondták, hogy mikor az oroszok egyik pozicióját elfoglalták, az elhagyott ágyúk mellől zsákmányolták a két hatalmas ágyúgolyót.

Az állomásparancsnok hiába magyarázta, hogy azért kell a két lövedéket elkobozni, mert fölrobbanhat, a bakák csak a magukét hajtották, hogy mi lesz az idessel, ha nem visznek neki haza emléket.

– Ott a sebük, – mondja a parancsnok, arról csak elhiszi, hogy háborúban voltak.

– Tessék megengedni, hadnagy úr, – feleli az egyik baka, – az a kis seb nem sokáig látszik, de ezzel az ágyúgolyóval még az unokám is eljátszott volna.

VERSENGÉS.

A kórházszoba három ágyában magyar sebesült fekszik. Mindegyik a maga hőstetteiről beszél.

– Én legkevesebb harminc rácot küldtem a másvilágra, – mondja egy sunyiképű baka, aki ágya szélén ülve a lábát lóbázza.

– Harminc! – fitymálja a másik, föl s alá sétálgatva. – Mi az? Maradt abból még jócskán… Én egy muszka generálissal bántam el! Ugyancsak siratja a gonosz nációja!

Egy harmadik beteg is van ebben a kis benyíló szobában. Mozdulatlanul fekszik s a plafonra néz.

– Hát maga? – kérdik a hősök. – Csak nem az ijedtségtől lett beteg.

– Ne bántsák, kérem, – mondja az ápolónéne, – nyugalom kell neki, tizenhat sebe van.

KÉNYELMESEBB!

Egy bátor legény kellett a kapitánynak, aki visszamenjen az orosz előőrsök közelébe és becsússzon a faluba. Ott felejtődött a tábori látcső.

A kapitány fölhívására kiugrik Tokaji András. Kész a parancsot végrehajtani. A parancsnok megdicséri a bátorságáért.

– Derék ember vagy, Tokaji. Aztán be mersz menni a faluba a kukkerért?

– Nem menek én a faluba, kapitány úrnak alássan jelentem. Hanem kiverem valamék kozák tiszt kezéből. Hozok én nézőcsövet, mint a multkor is. Kár azért olyan messzire menni.

… És reggelre egy finom tábori látcsővel tért vissza Tokaji András.

A HŐS FŐMÉRNÖK.

Nem katonáról van szó, ki fegyverrel, védekezésre és támadásra alkalmas fegyverrel kerül szembe az ellenséggel. Egy szürke hivatalnok, ki talán katonai szolgálatot sohasem teljesített, kinek kezében nem volt semmiféle gyilkos szerszám, ki egész életén át a legjámborabb feladatokon törte a fejét, vitt végbe oly cselekedetet, mire minden katona büszke lehet.

Mialatt Máramarosszigettől északra, a veresmarti kavicsbányánál folyt a harc a visszavonuló oroszokkal, Hirschler Béla főmérnök kémmozdonnyal keresztültört a harcvonalon. Egy orosz csapat heves tüzelés alá fogta a mozdonyt, a hős főmérnök és Vaday mozdonyvezető meghaltak, a fütő pedig megsebesült.

Eddig a tények.

A háborús atmoszféra teljesen átalakítja az ember lelkét. Kik ma vasútat építenek, késő éjszakáig rajzolgatják az alapépítmény tervét, trasziroznak, mindennapi egyszerü munkába beleőszülnek, a háború levegőjében máról holnapra teljesen átalakulnak. Tegnap még békés, pontos, talán pedáns hivatalnokok, ma nagyszerü hősök, kik az új légkörben is megtalálják helyüket. Igazi kötelességtudó egész emberek, kik a békés idők kötelességét hűségesen lerójják, de a háborús események közben is megértik, mit parancsol kötelességük a közzel szemben. És ha büszkék vagyunk hős katonáinkra, kik a harcmezőn fegyverrel kezükben védenek bennünket, elismeréssel kell adóznunk azoknak is, kik talán katonák sohsem voltak, a fegyvert csak az üzletek kirakatából ismerik, s a legbékésebb munkakörből csak úgy máról holnapra, életük legvakmerőbb kockázatával oly cselekedetre készek, minőre a fegyveres katona is büszke lehet. Ezek az íróasztal mellől előbukkant hősök is méltán megérdemlik, hogy emléküket megőrizzük, nevüket tisztelettel említsük.

A KABÁT.

Az északi harctéren egy kisebb folyó áthidalásával foglalkoztak pionirjaink. Kovács, a közlegény, egy fa alá dobta a cókmókját. A kabátját pedig egy faágra akasztotta.

Munka közben ellenséges golyók zavarták a dolgozó csapatot. Gépfegyverrel próbálkozott az ellenség, eredmény nélkül, de a pionir kabátját öt golyó is átlyukasztotta. Dühösen rázta meg az öklét:

– Szitává lőtték a kabátomat. Szerencsétek, hogy nem voltam benne, különben baj lett volna!

ÚJ BETEGSÉG.

Ha a gránát a katona közelében csap le, gyakran nagy bajt okoz, anélkül, hogy sebet ejtene. „Idegrázkódás“ a tudományos neve ennek és a következménye, hogy a test egyes részei görcsösen összehúzódnak, ami csak lassan oszlik el. A baka nagyrészt a légnyomásnak tulajdonítja ezt a bajt.

Hétrétgörnyedt baka vánszorgott, botra támaszkodva, az orvosi segélyhelyre.

– Mi a bajod, fiam? – kérdi az ezredorvos.

– Légnyomásom van, jelentem alássan, – felelte a baka.

A GYŐZELEM.

Egy pesti család egyetlen fia fönt harcol Galiciában. Levelet kapnak a szülők a táborból. Néhány sor az egész, de annyi mindent kifejez:

„Győzünk, egyre győzünk, csak az igért hurkát nem győzöm várni.“

A „KIBIC“.

Egy pesti úrról szól az ének, aki szeretett a kávéházba járni. Egész éjszakákat töltött ott, szenvedélyes kibiceléssel és erről a nem valami nemes, de viszont olcsó szenvedélyéről otthon, a békés családi körben is sok szó esett.

Aztán kitört a háború. A pesti úr is fölkötötte kardját és ment az orosz ellen. Hetek múltak, aztán egyszer csak tábori levelezőlapot hozott a levélhordó.

A pesti úr fia, Janika az előszobában elveszi a rózsaszínű kártyát a postástól. Sebtiben elolvassa, hogy a papája megsebesült, de csak könnyen: a bal kisujját megvágta egy orosz katona.

Berohan a szobába és elkiáltja magát:

– Mama, a papa megint kibicelt! Rávágtak a kezire!

DIES – DICSŐ.

Az esztergomi 26. gyalogezred legendás alakja lett a háborúban infanteriszt Johann Dies. Ez a Dies János valaha négy évet töltött a fegyházban. Ha kérdezik tőle, miért, azt feleli:

– Halálesetért.

Tudniillik bicskázott odahaza a Dies János, amiért négy esztendőt kapott. Most ott küzd a legelső vonalon. A szó szoros értelmében az első vonalon, mert sohasem bír a maga frontján maradni, odaszökik mindég a harcvonalba, ahol a legjobb munkára van kilátás.