Part 7

Addig beszélt, – és olyan becsületesség sugárzott a szeméből – hogy a kapitány végre is ráállt. Visszaengedte. De utána küldött négy magyar bakát, töltött fegyverrel, hogy nagyon messzire azért mégse mehessen.

Félóra se telt el és máris jött vissza a „fogoly“. És hozott magával – tényleg – újabb foglyokat. Nem is kettőt, hármat, hanem egyszerre húsznál is többet.

A kapitányt meghatotta ez a becsületesség. Megdícsérte. És meg is akarta jutalmazni.

Elővett egy százkoronást. A bakáinak is öt koronákat adott egy-egy fogolyért, hát ennek a „szállító“-nak is kijár száz korona. Ő legalább így gondolta.

De amikor át akarta adni neki a százasbankót, az csak intett, hogy nem kell:

– Csak tegye el ezt a bankót, kapitány úr. Mondtam én, hogy hálából teszem csak… És aztán – tette hozzá, fölényes mosollyal a most érkezett foglyokra mutatva – megkaptam én már ezektől a – proviziót!

AZ OROSZ CSODA.

A háború nem a csodák termőföldje. De hogy mégis történnek csodák, azon sem kell csodálkoznunk, mert – oroszok mondják.

A hadüzenet után az oroszok híres csodatevő szentképét, a Pocsajev-kolostori Mária-képet, az orosz hadsereghez vitték, hogy – amint ezt az orosz Nowoje Wremja 13.826-ik számában írta – „az igazhitüeknek megkönnyítse a győzelmet.“ Most azután ugyanez a lap azt írja, hogy a csodatevő Mária-kép „teljesen egyedűl, minden emberi kiséret és emberi segítség nélkül“ visszatért a Pocsajev-kolostorba.

Úgy hangzik ez a hír, mint valami középkori csoda. És misztikusságában sok szépség is volna, ha nem tudnók azóta – Höfer vezérőrnagy, a vezérkari főnök helyettesének jóvoltából – hogy az oroszok minden vonalon visszavonulóban vannak. Igy azonban azt kell hinnünk, hogy a csodatevő orosz szentkép mégsem egészen a maga jószántából tért vissza kolostorába, hanem őrizői kezdték belátni, hogy az eddigi győzelmek már nem tarthatók és gyors „visszavonulásukban“ is a szentképet hívták segítségül…

KOZÁKOK.

Az oroszok máramarosi betörésének idején kozákok garázdálkodtak egy hazafias érzelmű, rutén paraszt viskójában. Négyen voltak a kozákok, de húsz helyett fosztogattak. Elvittek minden elvihetőt.

Szegény kirabolt rutén ott búsult a háza előtt, amikor nagyobb csapat orosz katona közeledett a falu felé. Egyik tiszt leszállt a lováról s egy ital vizet kért. Közben szóbaelegyedett a ruténnel, aki keservesen panaszolta el, hogy a kozákok mindenét el-„rekvirálták“.

– S mondd csak, – kérdezte az orosz tiszt, – ez a kabát rajtad volt akkor, mikor a kozákok itt jártak?

– Igenis, tiszt úr.

A kozáktiszt mosolygott:

– Akkor nem az én katonáim voltak. Mert akkor most már csak ing volna rajtad, – vagy még az se.

AZ OROSZ FOGOLY.

Egy vidéki állomáson orosz foglyok szállnak ki a vonatból. Van közöttük egy, akinek mindegyiknél nagyobb és torzonborzabb a szakálla. Szinte van benne valami tiszteletreméltó, amit még az őszülő hajszálai is tetéznek.

A kiváncsiak őt fogják körül s kérdésekkel ostromolják. Németül tud, tehát nem maradnak kielégítetlenül a kiváncsiak.

– Megsebesült? – kérdezik.

– Dehogy. Elfogtak. A háborút is ki lehet tanulni. Akinek gyakorlata van, nem sebesül meg egykönnyen.

– Hát más háborúban is volt már?

– Meghiszem azt. A japán–orosz, a perzsa–orosz és a mostani háborúban.

– Nos, és?

– És mindig elfogtak és mindig jó dolgom volt.

ZÖLD LOVAK.

A Times pétervári levelezője jelenti, hogy Oroszország harminc millió lovat vitt az Ausztria és Magyarország és Németország elleni harcba és elárúlja a nagy hadititkot, hogy az orosz lovasság zöldre festette lovait, hogy a legelésnél és a futásban fölismerhetetlenek legyenek.

De hiábavaló az ilyen ravaszság: a mi huszárjaink bizonyára meg fogják ismerni a kozákot a zöld lovon is. Már csak arról is, hogy a fű nem szalad.

AMIKOR MEGSZÓLAL A PUSKA…

Amikor megszólal a puska, valami szorongás fogja meg az emberek szívét. Egy-egy bolond gondolat repül keresztül az ember fején, hogy hátha belém ütődik a bolond golyó, de aztán elmúlik és jön a harc mélységes komolysága… Mégis voltak és vannak emberek, akik megörülnek, ha megroppan mellettük egy sortűz. Ezekről mondunk el egy históriát… Történt pedig, hogy Boldogasszonyba, egy eldugott fészekbe, muszka foglyokat hoztak a katonák. A szőkehajú, kékszemű, melankólikus legények egykedvűen vették a sorsukat. Odahaza is nem egyszer végigkancsukázta őket a végzet, hát csak belenyugodtak a változhatatlanba. Amikor még enyhe volt az idő, ott sütkéreztek a bágyadt, őszies napon. Karba ültek és melankólikus, szomorú dalokat énekeltek, amilyen csak sorsüldözött emberek lelkéből fakad.

De jött az ősz s a dércsípte fáról szomorúan hullottak a levelek. A hadvezetőség barakkokat építtetett a foglyoknak, akik maguk segítettek a munkában. Pénzt is kaptak érte, meg aztán nem kellett naphosszat veszkődni a nagy unalommal. Volt foglalatosságuk. Egészen nekividámodtak a legények, keverték a maltert, ácsolták a gerendákat és vidámabb nóták fakadoztak a szájukról, amiket lovasemberektől lestek-tanúltak el, akik naphosszat járják a végtelen orosz síkságot. Jókedvük mind hangosabb lett. Egyszer aztán meghalt az egyik őrzőjük. Hirtelen támadta meg valami betegség és ott temették el a fogolytábor mellett. A foglyok nem tudtak róla, hanem dolgoztak tovább.

Mivelhogy háborús világ van, a halott közkatonának is kijár a díszlövés. A falu temetőjében megroppant a sortűz… A szél elvitte a fogolytáborig.

A csendes, jámbor, melankólikus muszkák, akik baromi egykedvüséggel tűrtek mindent, akik már vidámodni kezdtek, egyszerre mintha ezüstcsengetyű szava lett volna az a sortűz, megváltoztak. Eldobták a szerszámot, malteros kanalat, otthagyták a munkát. A szemük csillogott, valami epekedő belső tűz vetett lobbot benne. Az orruk cimpája reszketett az izgalomtól és halk szóval összesúgtak:

– Ruszki! Ruszki!

Ruszki… Az oroszok. Azt hitték, hogy a hegyháton már ott barnállik az orosz gyalogság rajvonala s a doni kozákok már a határban lovagolnak, mint a fekete kisértetek. Hiába volt minden. Nem ment a munka.

Az a sortűz a lelkükön érte őket és ott ütött sóvárgó sebet.

És mikor a hosszú napok egyformasága, eseménytelensége megölte reménységüket, az orosz legények szomorúak lettek. Szomorúbbak, mint amikor hozták őket. És mindezt csak azért, mert a tarlott sövényü falusi temetőben megszólalt a puska…

A ZSÁKMÁNY.

Egy tartalékos hadnagy mondta el a következő tréfás történetet:

Amikor szakaszommal megérkeztem Galiciába, azt mondtam a fiúknak:

– Na, aki a legelső orosz puskát elhozza, kap tőlem öt koronát.

Még aznap jelentkezett nálam Krausz Mór közlegény, aki a civil életben lisztkereskedő. Fölmutatott egy orosz fegyvert, amelyet mi – természetesen – a legnagyobb örömmel üdvözöltünk. Azonnal átadtam az öt koronát és megmondtam neki, hogy ezután is minden orosz puskáért öt koronát kap. Másnap Krausz ismét jelentette, hogy öt orosz puskát hozott és kéri érte a 25 koronát. Örömmel fizettem ki a pénzt a hős katonának. Óriási volt azonban a meglepetésem, amikor három nap múlva a fiú egy egész szekér orosz fegyvert vonúltatott föl. Roppant elbámúltam és megkérdeztem a bátor katonától:

– Hol szerezted ezt a sok fegyvert? Talán egy egész orosz szakaszt öltél meg?

– Nem, – felelte a fiú, – hanem darabját két korona ötven fillérért vettem attól a kollégámtól, aki az orosz hadseregben szolgál.

A KOPEK.

Az orosz foglyok nagy része a munkáskarok nélkül maradt magyar földek napszámosai. Vasárnap nincs munka, a tanya udvarára gyűlnek, méla szláv nótákat énekelnek, dudálnak és táncolnak is. Odacsődül a tanyák népe és nézi az oroszokat. Egy szakállas orosz – a többitől külön – nekitámaszkodik az istálló falának, neki nincs kedve semmihez.

Az apró gyerekek odagyűlnek köréje s a szomorú orosz egyszer csak fölveti a fejét. Meglát egy kis szőkehajú parasztlányt és hosszan nézi. Odamegy hozzá, fölkapja, a magasba lendíti és megcsókolja a homlokát. Mikor óvatosan visszateszi a földre, akkor is simogatja a kislány szöszke haját.

Aztán elővesz egy kopeket és a kezébe nyomja.

… Valahol a Visztula partján van egy éppen ilyen kislány.

A POGÁCSA.

Mikor Csernovicban muszkavilág volt, az üzleteket, különösen az ennivalós boltokat, egész éjszaka nyitva kellett tartani, hátha a katonának éjszaka van valamire szüksége. Arra nagyon vigyáztak, hogy mindenki kifizesse, amit vásárol (egy rubel három korona harminc fillérbe számítva), de arra már nem figyeltek, hogy egy félóra múlva a katona (persze a közbeeső kamatokkal együtt) vissza ne kérje a pénzét.

A korcsmába beállít egy orosz katona:

– Kérek egy korsó sört!

Hoznak neki. Sőt egy kerek valamit is hoznak hozzá, papendekliből valót, amit odatesznek a söröskancsó alá.

A katona iszik egy kortyot. Jó. Aztán nézegetni kezdi azt a kerek valamit. Mi lehet ez? Forgatja. Beleharap. Rágja. Elfintorítja az arcát. Újra beleharap. Úgy látszik, nem nagyon izlik. De legyűri. Újra harap. Legyűri egy korty sörrel. Megint harap, rágja, lenyomja. Elfogyott. Kiissza rá a maradék sört.

Aztán zörget a kancsón:

– Hej, korcsmáros! Még egy korsó sört! De pogácsát nem kérek többet…

A FEHÉR LEPEDŐ.

Ahogy leesett az első hó, Romániában az oroszok sok ezer fehér lepedőt rendeltek meg. A téli hadjáratra készül a sok fehér lepedő, amelyeket az orosz katonák magukra terítenek, hogy a hótakart földön az ellenség ne vehesse észre őket. Az orosz-japán háborúban tanúlták ezt a fogást a japánoktól és most az északi harctéren akarják alkalmazni.

Így tehát a fehér lepedő is, a gyolcs, szintén bevonúl a modern háború hadieszközei közé.

Az oroszok fehér lepedőkkel látják el magukat. Sebaj! Legalább kevesebb fáradságba kerül katonáinknak rájuk borítani a fehér lepedőt.

A TILTOTT DAL.

Vasárnap délután. A fogolytáborban. Az orosz foglyok únottan lézengenek a major körül. Ellepik a gémes kút hosszú vályuját, a kukorica-górék gerendáit, mint egy fáradt, khakiszínű madársereg. Most ők a magyar föld napszámosai és vasárnap lévén, munkaszünet van. A közeli uradalomból az ispán, a faluból az öreg jegyző feleségükkel, leányaikkal idejárnak szórakozni, olcsó, de kedves kis ajándékokat: cigarettát, pogácsát osztanak ki az atyuska mostohagyermekei között. Ezért azután hálából előállanak a jobbhangú oroszok, énekkart rögtönöznek és méla szláv nótákat énekelnek. Egyszer, mikor már elfogytak a nóták, előállott egy magas, fekete orosz, mintha valami nagy dologra szánná el magát, fölnézett az égre, karjait különös pózzal összefonta a mellén és melegen zengő tenorján belekezdett egy dalba. Egyedül énekelte az első sorokat, a többiek rémült arckifejezéssel néztek rá egy percig, aztán reszkető mosoly ült az arcukra, akik távolabb voltak, szaladva jöttek oda és a következő pillanatban száz torok zengte ugyanazt a dalt.

Az orosz forradalmi himnusz volt.

Odahaza halál, vagy Szibéria jár érte.

Nekihevült, kipirult arccal énekelték. A kukoricagóré árnyékában állottak, egy kopasz eperfa alatt. Sokáig énekeltek, a szívük már fehéren izzott ettől a daltól – magyar földön voltak. Különös volt így ez a szituáció. Ők, a nagy Oroszország szabad polgárai csak akkor énekelhették ki kedvükre magukat, mikor Magyarország rabjai lettek.

Apró képek a nagy háborúból

AZ UTOLSÓBÓL AZ ELSŐ.

Nem emberről van szó és ez a helyváltozás nem jelent karriért: hanem inkább az ellenkezőjét. Ezelőtt egy csomó esztendővel történt, hogy a csuzimai tengerszoros felső torkolatában Togó admirális a fehér cár költségére rettenetes lakomát tálalt a tengernek. Elnyelette vele Rosdesztvenszki tengernagy egész flottáját. Uszó acélvárak, rettenetes csatahajók, büszke páncélos cirkálók, zúzó hajók és fürge torpedó-vadászok, gyilkos japán aknák és ágyúgolyók halálos sebeivel roncsolt bordáikon sorra sülyedtek le a sós mélység fenekére. Ilyen temetés még nem volt a tengeren. A híres balti flottának csak egyetlen hajója maradt a víz fölött. Ez az egyetlen, ez az utolsó az Askold nevű cirkáló volt, amely a halálos rémület lihegésével remegő acélbordái között repült be a katasztrófa hírmondójának a vladivosztoki kikötőbe. Most megint tűz van a vízen, a tengeren is lángol a háború, és a jajgató Vai-Hai-Vaiból két ellenséges hadihajó halálos párbajáról érkezett hír. Az egyik küzdőfél német hajó volt: a legendássá vált Emden, a másik egy orosz páncélos cirkáló: az Askold. És az Askold lett ebben a háborúban az orosz flottának első áldozata.

A Rosdesztvenszki admirális egykori flottájának a létszáma most már teljes odalent a tenger fenekén.

ZÁSZLÓK.

Egyik vadászezredünknek most indul a negyedik marschcompagnieja. Négy szakaszból áll a század, háromban jómódu magyar legények vannak, egyben pedig földhöz ragadt tót fiúk. Indulás előtt mindegyik cug zászlót vett magának, szép, hosszúnyelű, magasan lengő zászlót. Csak a tót fiúknak nem volt még zászlója. Szótlanul, messziről nézdegélték sokszor a három gyönyörű zászlót, egyszer azután összeültek a tótok, szörnyen rongyos kis bugyellárisokból fekete krajcárok kerültek elő, 7 korona 40 fillért gyűjtöttek össze és a pénzt odaadták cugszführer úr Tonnhauser Mihálynak, hogy vegyen rajta egy zászlót. Bizony ebből a kurta pénzből kurta zászló tellett. Durva a szövete, be sincs szegve a széle, a nyele pedig rövid, festetlen.

Isten tudja, mégis mintha az lenne a négy közül a legszebb, a legeslegszebb zászló.

A FŰTŐK.

A „Zenta“ egymaga harcolt az egyesült angol-francia flottával. Dávid Góliáttal, nem is eggyel, hanem egyszerre egész sereggel.

Hullott rá a gránát rettentőn, de nem adta meg magát.

Romba dőlt mind a kéménye, tüzet fogott a fedélzet, a „Zenta“ azonban törhetetlenül ágyúzta tovább ellenfeleit.

Egyszer aztán elfogyott a „Zenta“ tüzérsége. A derék, hős fiúkat sorba ellőtték ágyúik mellől.

Ekkor olyasmi történt, aminek nyoma fog maradni a históriában.

Előjöttek a „Zenta“ fekete mélységeiből, a kazánok izzó kamráiból kormos, verejtékes, fél-meztelen emberek, odaálltak az ágyúk mellé.

A fűtők jöttek föl.

Sorba álltak az ágyúk mellé. S tüzeltek az ellenségre. A fűtők küldték az utolsó mennyköves, villámos halált a francia páncélos-óriásokra.

S aztán – aztán leszálltak a „Zenta“ romjaival az Adria mélységeibe, a vérszínű korállok fonadékába.

PRZEMYSLBEN.

A megvehetetlen przemysli várat ostromolta az orosz sereg. Napok, sőt hetek óta éjjel-nappal bömböltek az ágyúk, de a hős várvédőket ez éppenséggel nem akadályozta meg abban, hogy… ujságot szerkesszenek és hogy a jó tréfát élvezzék. A przemysli magyar nyelven megjelenő „Tábori Ujság“ közölte ezt a kedves apróságot:

Tanúként hallgatják ki a rezervistát a hadbíróságnál. Mikor a nevét, korát, vallását, családi állapotát firtatták, kérdi az elnök:

– Van-e gyermeke?

– Nem tudom, kérem.

– Hogy-hogy nem tudja?

– Mert úgy gondolom, hogy azóta már lehet.

… Ezt a talpraesett feleletet különben alighanem tulajdon fülével hallhatta a szerkesztő, aki, amikor nem szerkeszt, hadbíró a przemysli várban.

MEGLA JÓZSEF.

Ki ő és merre van hazája?

Megla József szepesmegyei magyar. Van egy kis ősi háza, régi belsőségei, örökölt klenódiumai. Hogy növelje, megtoldja, kivándorolt Amerikába.

Jött a háború. Megla József, a szepesi magyar, aki csak tótul tud, gondolkodott, fontolgatott s szeptember közepén egy szép napon elment az osztrák-magyar konzulátusra.

Ott aláírt egy okmányt, amellyel szepesi ősi házát, régi belsőségeit, minden házi klenódiumát Magyarországnak adományozta, hogy kivegye a maga részét a mi nagy háborúnkból.

Egyetlen tollvonással egész vagyonát odaadta hazájának. Többet senki sem adott Megla Józsefnél.

A LÁTHATATLAN HADSEREG.

A mi szemünk már megszokta a „csukaszürke“ egyenruhát és bár ösmerjük nagy előnyeit, de már nem vagyunk többé olyan fogékonyak iránta. A megszokás mindent nivellál. De az idegenek szeme érzékenyebb és erőteljesebben reagál a benyomásokra. Ami a mi számunkra mindennapos látvány, az az ő szemükben csodának hat.

A „New-York Tribune“ brüsszeli levelezője, mint valami igazi csodáról emlékezik meg a „csukaszürkéről“. Az amerikai ujságíró végignézte a német hadsereg bevonulását Brüsszelbe és – az ő szavai szerint – egy láthatatlan hadsereg vonult el előtte.

„Órák hosszat tartott a bevonulás – írja az amerikai ujságíró – és a tisztek, meg a legénység szürke egyenruhája egyenest kísértetiessé tette ezt a felvonulást. A legélesebb szem sem tudta a legcsekélyebb különbséget fölfedezni az elvonuló ezer és ezer emberben. Minden a láthatatlanság leple alatt történt. Csak rengeteg és alapos próbák után, a legkülönbözőbb távolságokról a legkülönbözőbb színű szövetmintákkal lehetett fölfedezni ezt a szürke színt.

Legelőször a városháza előtt, a Grande Place-on láttam őket. Lehetetlenség volt megállapítani, hogy egy ezred, vagy egy brigád tartózkodik-e a szép téren. Csak valami ködöt lehetett látni, amely beleolvadt a kövekbe, a házak színeibe és amely ide-oda hullámzott, de anélkül, hogy bármit is engedett volna látni, ami alkalmas célpont lenne. Amikor később a sereg elvonult ablakaim alatt, a botanikus kert fái között, föl-föltünedezett s beleolvadt a zöld lombok hátterébe. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy száz yardnyi távolságról a lovakat lehetett ugyan látni, de az ulánusok, akik a lovakat megülték, láthatatlanok voltak.

A különböző háborúkban alkalmam volt hat nemzet hadseregét is látni. De még egyet sem láttam, amely ilyen kitünően lett volna fölszerelve, beleértve a mi hadseregünket, aztán a japánt és az angolt is. Ez a hadsereg három héten át aktiv szolgálatot teljesített és ime nem hiányzik egyetlen fegyverszíjja, egyetlen patkószöge sem. Hét órán át tartott az átvonulásuk, zárt sorokban, és úgy hömpölygött át Brüsszelen ez a hadsereg, mint valami acélfolyam, szürkén és kísértetiesen.“

A HŐS CSÉPLŐGÉP.

A háború borzalmai között néha tréfás epizódok is akadnak és ezek között is talán a legkedvesebb ez a történet.

Egyik katonai csapatunk egy cséplőgép mellett fejlődött föl rajvonalba. A néhány száz lépésre álló oroszok a cséplőgépet nem ismerték föl, gépfegyvernek nézték és vad tüzelésbe kezdtek. Huszonnégy óra hosszat lőttek a cséplőgépre az oroszok, elfogyasztották valamennyi töltényüket, engedték, hogy a mi csapataink a túlsó oldalon megkerüljék és bekerítsék őket, – a diadaluk azonban mégis teljes volt, mert huszonnégy órai hősi tüzelés után a gépfegyvernek nézett hős cséplőgép, amely magára vonta az ellenség haragját, apró szilánkokra törve hevert a csatatéren…

… De a mi katonáink közül egy sem sebesült meg.

ANYÁK.

Fájdalmat és gyászt hozott magával ez a rettentő vihar, amelynek világháború a neve. De a legnagyobb fájdalmak az anyaszívekben égnek. Anyák gyermekei gyilkolják egymást: magyar és orosz anyák fiai küldik egymásra a halált, német és francia anyák fiai lövöldöznek egymásra és a háború a legnagyobb áldozatokat az anyáktól követeli.

Anyák harca is ez a világháború, amelyben a francia anyák barbároknak mondják a németeket. De a Frankfurter Zeitung érdekes levelet közöl, mely kiáltó bizonyítéka annak, hogy a németek semmilyen tekintetben nem érdemlik meg, hogy az angolok és franciák barbároknak és hunoknak nevezzék őket.

– Tisztelt asszonyom! – írja a német asszony. – Egy anya, akinek a fia úgy, mint az öné, a hazáért háborúba vonult, egy német anya kíván önnek néhány szót írni. Augusztus 28-án egy nagy betegszállítmánnyal ideérkezett az ön fia, Paul Lucien, akinek súlyos sebe volt a fején. A legnagyobb elővigyázattal beszállítottuk egy kórházba, ahol a beteg az apácák útján azt a kívánságát fejezte ki, hogy föl akarja venni az utolsó kenetet. Ez félig meg is történt, a föloldozást azonban a tisztelendő, minthogy közvetlen veszély nem fenyegetett, másnapra halasztotta. Az ön fia azonban éjjel váratlanul rosszúl lett és meghalt. Nyugodjék meg, tisztelt asszonyom, fiát a legnagyobb gondossággal ápoltuk és fia mint hős halt meg hazájáért. Szeptember 1-én temettük a legnagyobb katonai pompával. Kivánjuk, hogy békében pihenjen. Idemellékelve küldök önnek néhány levelet abból a babérkoszorúból, amelyet fia koporsójára tettünk. Ebből is láthatja, mennyire tiszteltük őt. Tisztelt asszonyom! Elmondották nekem, hogy fia mindig csak azt emlegette, hogy önt szeretné viszontlátni. Épp ezért határoztam el, hogy írok önnek, mert nekem is hadbavonult egy fiam, akiről augusztus 22-ike óta nem tudunk semmit. Vigasztalja meg ez a levél önt és családját hű fiok haláláért, aki életét hazájáért áldozta föl.

Igy írt egy német anya. Egy „barbár“ anya. De hogy ehhez a nemesszívűséghez hasonló eset Franciaországban nem fordulhat elő, élénk világot vet ez a levél, amelyet az Echo de Paris közöl. A levél szóról-szóra így szól:

– „Nagyságos asszonyom, fia súlyosan megsebesülve a daxi kórházban fekszik. Életét csak a leggyengédebb és legfigyelmesebb ápolás mentheti meg és az ön fiának élete tőlem függ, tőlem, aki ápolónő vagyok ebben a kórházban. A hosszú éjszakák alatt, amelyeket a beteg komoly állapota miatt ébren töltök, egy rettenetes gondolat kinoz. Fiamat, aki maga is bevonult, a csatatéren könnyebben megsebesítették és azután gyáva módon, önnek egy honfitársa, talán éppen az ön fia, revolverrel lelőtte. Asszonyom, én nem vagyok szent, én bosszút állhatok. Ma este alkalmam lesz fiának morfium-injekciót adni és azt hiszem, igazságot fogok magamnak szerezni. E levélben küldöm fia utolsó üdvözletét. L. A., önkéntes vöröskeresztes ápolónő.

Utóirat. Nagyságos asszonyom! Fia meg van mentve és két hét múlva karjaiba zárhatja. Csak azt akartam, hogy néhány percig érezze azt a vigasztalhatatlan fájdalmat, amely engem ezentúl egész életemben gyötörni fog. Szívemből, egy francia nő szívéből merítettem a hitet és a részvétet, amelyet az ön fajtája, sajnos, nem ismer.“

Vajjon a levél tényleg megíródott-e vagy pedig csak egy francia cikkíró találta ki? Mindegy, mert mind a két esetben jellemző a franciák gondolkodására.

A KÉM.

Egy katonatisztünk írja:

A parancsnoksági épület előtt autó áll meg. A pneumatikba szög ment be valahol és most új gummival szerelik föl a kereket. Amíg ez a munka tart, egy mosolygó arcú vezérkari tiszt ugrik le az első ülésről és besiet az épületbe. A hátsó ülésről is föltápászkodik valaki, nehézkesen. Prémekbe van burkolva és mellette ott áll, egy pillanatra sem távozik mellőle, egy föltüzött szuronyú csendőr. Udvariasan, de makacsul a sarkában marad… Az idegen leveszi arcáról az automobilpápaszemet. Kellemetlen arc: széles, kövér, vastagajkú, kampós orrú és fekete, kócos szakálla van, amely jóformán egész arcát benőtte. Lassan kigombolja drága bundáját, amely még formátlanabbá teszi alakját és szivartárcájából kivesz két vastag Havanna-szivart. Az egyiket odanyújtja a csendőr felé. Megkínálja. A csendőr pedig elnéz fölötte, szigorú, kemény tekintettel: elfogadhatná a szivart, szabad elfogadnia, de nem teszi meg. Nem kell! Három napja egyetlen egy szippantást sem tehetett, se cigarettából, se szivarból, se pipából, – de azért mégsem fogadja el a vastag, gyűrüs szivart „ettől az embertől“.

A DOHÁNY ÉS A HÁBORÚ.