Part 6

Baljóslatú módon beteljesedett a belga Gent városháza tornyában lógó harang fölírása. A harang, melynek a városház építője után a „Roclandt“ nevet adták, egyik nevezetessége volt mindig az ősi flandriai városnak, melynek pedig nem egy muzsikáló harangja ismeretes. A harang most ismeretlen okból megrepedt, elnémult s hiába kisérleteznek a szakértők, nem tudják megszólaltatni. Pedig a harang igazi ereklye; 1314-ben készült, 1659-ben átöntötték, de az ősi fölírást meghagyták rajta. A baljóslatú fölírás, mely most szomorú módon beteljesedett, így hangzik:

– Az én nevem Roclandt; ha hangom tompán szól, valahol tűz ütött ki; ha pedig harsány hangon száll az égnek, Flandria győzött a harcmezőn!…

Tán azért repedt meg a híres harang, mivelhogy egy ideig most úgy sem szállhat harsány hangja az égnek. Flandria ugyanis nem győzött a harcmezőn – a németek győzték le Belgiumot, az egykor büszke Flandriát. És Gentben is német zászló leng a híres városházán…

AMIVEL AZ ANGOL VIGASZTALÓDIK.

Két angol zsoldos katona beszélget a háborúban. Az egyik szomorúan szívja kurta fapipáját és nagyokat sóhajt.

– Hiába, – mondja, – ezek a kutya németek mindig elverik rajtunk a port.

– Ne búsúlj, Harry, – vigasztalja a bajtársa. – Megverhetnek ahányszor csak akarnak, de a footballban még sem tudnak legyőzni.

TALÁLKOZÁS.

Negyvennégy évvel ezelőtt történt. Két nagy nemzet egymás ellen támadt, véres, romboló dühvel, halálos elszántsággal. Rettenetes tragédiák játszódtak le a fényes nagyvárosokban, meg a napfényes, fehérházas, apró falvakban. A legények énekelve indultak a harcba… éppen mint most… És sok vidámkedvű, dolgos ember nem jött vissza többé. Ott feküdtek némán, egymás mellett a német és a francia férfiak, Gravelotte, St. Privat, Szedán csatamezőin, Párisig, Metz, Strassburg falai előtt. Éppen, mint most… Egy provencei kis faluban a bokrétás legények között elment katonának Michel Lafonte is. Ő nem énekelt… A feleségét hagyta otthon és az apró gyerekét. Ő sem tért vissza többé. Felesége, kis fia, fehér házacskája hiába várta. Senki sem tudta, hogy hova lett. Talán még visszajön, reménykedett sokáig az asszony. Nem tért vissza. Ki tudja, hol halt meg, hol fekszik? Francia föld, vagy idegen rög takarja porló testét? Mult az idő, a hónapok, az évek. A fehérfőkötős fiatal asszonyból középkorú asszonyság, azután meghajlott derekú, fehérhajú öregasszony lett. A földön mászkáló apró gyerek is felnőtt. Meglett férfi lett már, s mint annak idején az atyja, tovább szántogatta földjét, nyesegette szőllőjét. Azután egyszer megint zivataros felhők sorakoztak Európa egén. Nagy nemzetek törtek egymás ellen, vérengző haraggal. A provencei kis falu legényei énekelve, virágos kalappal mentek katonának. Köztük ment Lafonte is. Sok csatában harcolt, ment előre-hátra, mindig becsülettel megtette, amit rábíztak. Egyszer aztán fogságba került. Németországba vitték, a lerchfeldi fogolytáborba. A fogoly megnyugodott sorsában. A napok eseménytelenül, lélekölően unalmasan multak. Egy szomorú, esős őszi délután meghalt egy fogoly. Nagyszakállú, komoly képű marokkói legény volt. A német pap imát mondott fölötte, azután kivitték a temetőbe. A foglyok ott lépkedtek a halott bajtárs mögött. A temetőben hideg szél süvöltött, a foglyok dideregve húzták össze testükön a tépett, vékony katonakabátot. Lafonte is ott ment köztük. A halott deszkakoporsóját lebocsátották a sötét verembe. A pap még egy rövid imádságot mondott fölötte. Lafonte szórakozottan nézegette a sírfölírásokat. Karl Schneider, Anton Mayer… A koporsón dübörögtek a rögök. Egy félig elmállott, az időtől megkorhadt keresztre tévedt a pillantása. Michel Lafonte, meghalt 1871… Megtántorodott, a szeme előtt elsötétült a világ. Elfulladó torkán kiáltva tört ki a szó:

– Ez az én apám!

Elájult. Az idegen emberek könnyes szemmel álltak körülötte…

… Igy találkozott a fiú az apjával. Negyvennégy esztendő után.

AZ ARRASI MACSKA.

Nemcsak a hajdani építészek, hanem a várépítő mesterek is egy-egy kőbe faragott tréfával, ötlettel iparkodtak fokozni műveik külső hatását. Igy például Mainz várának ódon bejáratát kőből faragott három emberfej díszítette valaha; az egyik szélső fej a nyelvét öltögette az ellenségre; a középső komoran, elszántan tekintett előre, a másik szélső sírt. A német csapatoktól annyira szorongatott Arras várát is egy kőszobor ékesíti, amely egy egeret űző macskát ábrázol; alatta ez a két sor olvasható:

„Les français prendront Arras Lorsque ce chat prendra ce rat.“ (A franciák akkor veszik be Arras-t, Mikor ez a macska elfogja ezt az egeret.)

Mikor azután a franciák 1640-ben mégis bevették a várat, az első sor „prendront“ szavából a „p“ betűt egyszerűen lefaragták, miáltal a vers éppen az ellenkező értelmet kapta, így:

„Les français rendront Arras Lorsque ce chat prendra ce rat.“ (A franciák akkor adják föl Arras-t, Mikor ez a macska elfogja ezt az egeret.)

Hogyha az előjelek nem csalnak, megtörténhetik, hogy a németek megint visszahelyezik a lefaragott betűt az eredeti helyére.

HOGYAN DOLGOZNAK A KÉMEK.

A felső kép vázlatot mutat, amelyet a németek egy elfogott angol kém zsebében találtak. Hogy ez a vázlat nem valami ártatlan képecske, azt az alsó kép mutatja. A vázlat ugyanis egy erődítményt mutat, amelyen a fák, bokrok, stb. egészen mást jelentenek, mint amit ábrázolnak. Az alsó kép a kulcsa a felsőnek, így például A drótsövényt, B lövészárkot, C tábori üteget, D mozsarat, E nehéz üteget jelent. F az országút, G a külső árok, H a belső árok, I páncéltorony, J megfigyelő-torony, K az erőd bejárata, L a vasuti állomás, M vasuti mozgó-anyag, N kettős sínpár, O vízárok.

A FRANCIA VÖRÖSKERESZTESEK.

Egy francia ujság írja ezt a háborús epizódot:

A párisi közönség rettenetesen kiváncsi és lépten-nyomon kellemetlenkedik ezzel a hadvezetőségnek. Az előkelő világ passziója közé tartozik most az autókirándulás a harctérre. Urak és dámák fölülnek az autókra és elmennek addig, amíg lehet és fölhúzódva valamely magaslatra, távcsővel nézik a harcot. Nem igen látnak semmit, de azért naphosszat ott gukkereznek.

A minap egy vezérkari tiszt került a magaslatra és bosszankodva látta a kellemetlen kiváncsiakat. Rájuk mordult:

– Mit keresnek itt? Van-e engedélyük?

A kiváncsiak, úgy látszik, összetanultak, mert kórusban válaszolták:

– A vöröskereszteseknek jöttünk segíteni.

– Szép, – felelte a vezérkari tiszt. – Majd adok munkát is mindjárt. Ott a völgyben döglött lovak vannak. Tessék elásni azokat. Indulás!

S az előkelő urak és hölgyek kénytelen-kelletlen nekifogtak a döglött lovak elásásának. Estig dolgoztak.

Másnap azonban nem volt a magaslaton egy gukkerező sem.

COLOGNE – POLOGNE.

Párisban nincs többé kölni víz. Azaz hogy van, de most más a neve. A párisi borbély-műhelyek falán függő díjszabásban mostanában ez olvasható: „Fejmosás „lengyel vízzel“ 1 frank.“ A tudakozódásra pedig a borbély halkan a fülébe súgja a vendégnek:

– A tarifán mindössze csak egy betűnyi változtatást tettünk: Eau de Cologne – Eau de Pologne. A víz azonban maradt a régi.

Jellemző az eset a franciák német-gyűlöletére, csakhogy kérdés, mire keresztelik el akkor a „lengyel vízet“ a párisi borbélyok, ha Orosz-Lengyelország sem lesz többé orosz kézen?

A KIJÁTSZOTT HADICENZURA.

Egy barátunk Franciaországban rekedt s ott most hadifogoly. Most végre megengedték neki, hogy levelet írjon haza. Persze franciául kellett írnia s természetesen előzetesen be kellett mutatnia írásait a hadi cenzornak. Már a cenzura kedvéért is megírta, hogy nagyon jól van, jól bánnak vele stb. De hogy valóban megnyugtassa övéit, két magyar mondatot belesikkasztott a levele végére. Szószerint így:

„Bons baisers à toi, à Maman, Ernő, Étel, Rossz, Jól, Érzem, Magam et à les autres.“

Persze a derék francia cenzor az Ételt, a Rosszat, az Érzemet, a Magamat csupa rokonnak meg jó barátnak értelmezte. S a levél átment a rostán.

MENNYIBE KERÜL NAGY-BRITANNIA MEGSEMMISÍTÉSE?

Pontos számítás szerint 85.000 koronába. A számítás a következő. Egy úszóakna elegendő arra, hogy elpusztítsa a legerősebb hadihajót. Ha Angliának tiz dreadnougthja elpusztúl, akkor elveszti hegemóniáját a tenger fölött és akkor szó lehet világhatalmának megsemmisítéséről. Egy úszó akna értéke testvérek között 8500 korona. Ebből látható, hogy Anglia megbuktatása olyan vállalat, amelyet szerényebb polgári viszonyok között élő hatalom is megengedhet magának. A fontos az, hogy jó helyre rakja le a tíz aknáját.

PÁRBESZÉD.

_Első francia tábornok:_ Még egyszer szeretném megverni a németeket.

_Második francia tábornok:_ Hogyan, hát már egyszer megverte őket?

_Első francia tábornok:_ Nem, de már egyszer szerettem volna!

A FRANCIA CENZURA.

A párisi „Cri de Paris“ panaszolja, hogy a túlszigorú cenzura egyik kiváló francia tábornokról írott cikkéből olyan sokat törült, hogy csak ez a két sor maradt épségben:

„X… tábornok igazi hős!… Két hét óta sem az arcát, sem a kezét nem mosta meg“…

A cár katonái

KOZÁKOK A FÉNYKÉPEZŐ-GÉP ELŐTT.

A németek nagy csapat kozákot fogtak el, akiket azonnal tovább szállítottak a német birodalom belsejébe. Magától értetődik, hogy a kozákcsapat emberei között érdekesnél érdekesebb típusok akadtak, különösen az urali nagyszakállu kozákok váltak ki marcona, szinte félvad külsejükkel és így nem lehetett csodálkozni azon, ha a németek ezeket a kozákcsoportokat a nagyközönség számára fényképekben akarták megörökíteni. Mikor tehát az urali kozákszállítmány estefelé a legközelebbi német városba érkezett, a fogolyszállítmány parancsnoka elküldött a legközelebbi fényképészért, aki csakhamar megérkezett titokzatos masinájával. A kozákokat félkörös csoportba állították, mire fölbukkant előttük a fényképész a fekete posztóval letakart géppel.

Bármily elszánt, félvad emberek is az urali kozákok, az előttük ismeretlen, letakart, állványra helyezett gép mégis megremegtette őket. A fényképész fejjel a gép takarója elé bújt, ide-oda mozgatta a gépet, majd kihúzta fejét a fekete posztó alul, jobb kezébe vette a pillanatzár gummilabdáját, a fogolyszállítmány parancsnoka harsány hangon „vigyázz!“-t kiáltott és a fényképész most már – mivel este volt – balkezével hirtelen magneziumsodronyt gyujtott föl.

Mintha villámcsapás érte volna a kozákokat, egyszerre elvágódtak és majdnem állati hangon üvöltötték:

– Kegyelem! kegyelem!

Ők ugyanis a fényképezőgépet valami különös, újmódi gépfegyvernek nézték és szentül meg voltak győződve, hogy most agyonlövik őket.

Nagynehezen, sok próbálkozás után végre sikerült a fölvétel, de a képen az egyébként edzett és izgalmat nem ismerő kozákok olyan siralmas arccal jelentek meg, mint valami anyámasszony katonái.

CSERNOVICBAN

tudvalevőleg az oroszok a fegyenceiket tették meg – rendőröknek, nyilván azzal az indokolással, hogy: nehéz a tolvajtól lopni. Néhány ilyen orosz fegyenc aztán nem tudott elég gyorsan visszahúzódni és a mieink kezébe került. Kihallgatták őket, jegyzőkönyvet vettek föl velök. A sort egy fehérszakállú, rendkívül tisztes külsejü orosz nyitotta meg, aki ünnepélyesen nézett maga elé.

– Volt-e katona? – kérdi tőle a kihallgató.

– Hogyne! – feleli büszkén. – Már az orosz-török háborúban is részt vettem és ott szereztem ezt a szép gyémántgyűrűt.

– Úgy? És hogyan?

– Levágtam egy orosz tisztnek a fejét! – szól büszkén a fogoly.

– Hogyan? Ön akkor a törököknél szolgált?

– Nem, – feleli valamivel szelidebben a fegyenc, – akkor is az oroszoknál.

A KOZÁK PÉNZE.

Máramarossziget városában most már kezdik összegyűjteni azokat az emlékeket, melyeket az oroszok maguk után hagytak. Mi türés-tagadás, ezek az emlékek nem a legrózsaszínűbbek, s a derék máramarosi polgárok kései unokái is emlékezni fognak az atyuska méltó fiaira, a prémessüvegü kozákokra. Dobay Sándor, Máramarossziget helyettes polgármestere volt az, aki az orosz hordák vezetőjével tárgyalt az egész idő alatt. Hozzá mentek panaszra a polgárok, ő pedig tovább adta panaszukat az oroszok generálisának. Az összekoccanások az üzleti élet szükre határolt területén játszódtak le. A jó kozákok hazai szokásuk szerint kancsukával meg ökölcsapással akartak fizetni, azonban ezt a pénzegységet az orosz generális a legnagyobb jóakarattal sem volt hajlandó bevezetni a városba. De a kozák nem olyan gyerek, akit könnyen zavarba lehet hozni. Ur ő – a máséból. Valamelyik este egy halálsápadt kereskedő szalad Dobay polgármesterhez.

– Mi baj, barátom?

– Hogy az Isten pusztítsa el a kozákot!

– No, no… Megvertek?

– Nem. Még rosszabb! Kossuth-bankóval fizettek!

Mit volt mit tenni. Fölverték a generálist és panaszra mentek hozzá. A generális mosolyogva hallgatta a panaszt.

– Lássák uraim, ilyen a kozák. Hazugság minden, amit róla írnak. Jó gazda. Ezt a pénzt még a nagyapjuk szerezte negyvenkilencben itt Magyarországon. Most, amikor az unokája hadba indult, előkereste az öreg kozák a féltve őrzött bankót és odaadta unokájának, Ivan Ivanicsnak, mondván, fiam, költsd el ott, ahol én szereztem és igyál egyet az én egészségemre, aki megtapostam azt a földet… Az öreg kozák nem tudhatta, hogy most már más bankó járja.

Ezzel elintéződött a kérdés. Hanem szolgáljon vigasztalásul egy másik história. Egy szigeti ügyvédet fölhuzott mordállyal állít meg a kozák. Rászól:

– Geld!

– Nyicsevo! – feleli az ügyvéd. Ami muszka nyelven azt jelenti, hogy – nincs.

A kozák azonban nem az a legény, akit ezzel a szóval le lehet szerelni. Kirántotta a bugyellárist. Tele volt bizony az húsz meg tízkoronás bankóval. A kozák okos ember, csak az öregjét akarta elvinni. Kotorász a bugyellárisban és talál – egy cifra sorsjegyet, melynek rég megvolt a huzása. Az értéktelen papiros lévén a legnagyobb, azt vette ki. A többit visszaadta.

És még mondja az ember, hogy a kozákban nincs gavalléria.

RAGASZKODÓ HADIFOGLYOK.

A Szent István-kórház egyik betege beszélte a következő harctéri epizódot:

– L…-hez közel a mi patrulunk három orosz gyalogost fogott. Egy kis erdőben találtuk őket, nagyon fáradtak voltak szegények és mikor rajtuk ütöttünk, mindjárt megadták magukat. Mikor a magyar tábor felé eszkortiroztuk volna őket, egy nagyobb orosz csapattal találkoztunk szembe. Tízannyian voltak, mint mi, azért éppen csak a tisztesség kedvéért egypár lövést váltottunk velük, azután laufsrittban belevettük magunkat a közeli erdőbe és nagy kerülővel a táborunk felé siettünk. Estére szerencsésen haza is találtunk. A legfurcsább azonban az volt a dologban, hogy a mi hadifoglyaink egy pillanatra sem tágítottak mellőlünk, egész idő alatt mindig a sarkunkban voltak, velünk együtt szaladtak az orosz elől és velünk is vonultak be a magyar táborba.

Úgy látszik, a derék muszkák nagyon megbarátkoztak már a gondolattal, hogy ők a háború végéig nyugalmas magyar hadifogságban lesznek és semmi áron sem akarták ujból a vállukra venni a szuronyos puskát.

A MUSZKÁK ELEDELE.

Az oroszokról beszélgettek a kávéházi törzsasztalnál.

– Műveletlen nép, – mondja valaki, – spirituszt iszik és faggyúgyertyát eszik rá.

– Ohó! – veti közbe egy világlátott úr. – Most már nem olyan elmaradottak az oroszok se. A kultura náluk is sokat lendített az ősi állapotokon.

– Mennyiben?

– Nos, miután már nem igen találnak faggyúgyertyákat, különösen Oroszországon kívül, most már megeszik a… villanykörtét is.

CÁRÉK ÁPOLNAK.

Carszkoje-Szelóban, ahol a cári család él, most óriás kórház van. Maga a cári család rendezte be s maga a cári család látja el benne az ápolói tisztet. Ahogy az orosz lapok nagy elismeréssel jelentik, maga a cárné mindennap megjelenik a kórházban, dolgozik és tevékenykedik, maga is kötözi a sebesülteket, s akárhányszor a legnagyobb operációkat is végignézi. Olga és Tatjána nagyhercegnők gondosan segédkeznek édesanyjuk mellett s ők is szorgalmas ápolónői a cári kórháznak.

Csak egy nagy hibája van a cári kórháznak. Nem vesznek föl belé más sebesülteket, csak akik a legelőkelőbb, a leghíresebb családokból valók s akik magasabb tiszti rangot töltenek be. A seb nem olyan fontos ebben a kórházban, a kiontott vér sem, a hősi siker sem, mint a rang, a méltóság, a büszke név. Piros vért nem nézhet a cári család, csak kéket. Csak hét-, kilenc- és többágú koronás sebeket kötözgetnek. Csak hercegek kaphatnak tőlük csillapító italokat.

Ilyen a kép, amikor a nagy, a dicső, a fényes cári család sebesülteket ápol.

AZ OROSZ TÁBORNOK.

Galiciában történt. Hősi hadseregünk bekerített egy hatalmas orosz csapatot és tisztestől, tábornokostul elfogta. A harc még állott, nem sokat teketóriázhattak tehát és az oroszokat földirigálták az első vonatra, amely a közelükben volt. Ez a vonat pedig, bár talán ötven kocsiból is állott, de valamennyi kocsija „36 embernek, 6 lónak“ fölírásos waggon volt. Csak egyetlen egy harmadosztályú kocsi volt az egész vonaton. Abba dirigálták be a fogoly orosz tiszteket, a többibe a legénységet.

De a tábornok – a fogoly orosz tábornok – sehogysem volt megelégedve a helyzettel. Veszekedett, pörölt, tiltakozott, hogy ő nem száll be harmadik osztályú kocsiba, nem ül fapadokra, mert neki – mint tábornoknak – első osztály dukál a vonaton.

Egy magyar kapitány előtt fejtette ezt ki haragosan, kipirult arccal. A kapitány pedig – talán mosolygott is a bajúsza alatt – odamutatott a temérdek orosz fogolyra és csak ennyit felelt:

– Bocsánat kegyelmes uram, de… nem készülhettünk elő ilyen tömegforgalomra.

JELLEMZÉS.

Vasárnapi szabadnapot kapott a káplár úr, aki az egyik magyarországi fogolytábort őriző csapatban végez szolgálatot. A pihenőt arra használta föl, hogy „benézett kissé a városba“, ami annyit jelent, hogy beült a kávéházba. Természetesen körülfogták hamarosan és mindenki csak a foglyokról szeretett volna egyet-mást megtudni. De a káplár úr kevés szóra érdemesítette őket. Csak ennyit mondott róluk:

– Piszkosak azok! Tán nem is emberek, olyan piszkosak…

De azért csak faggatták tovább, hogy: beszéljen róluk, mit csinálnak, hogy élnek, mi a legjellemzőbb rajtuk?

A káplár úr egy pillanatra elgondolkozott. Aztán így szólt:

– Mi a legjellemzőbb rajtuk? Hát az, hogy… akkora bolháik vannak, hogy egy pesti kutya megugatná!

NYOLCEZER OROSZ SIRJA.

Dalolva, vidáman fütyörészve jöttek lefelé a Kárpátok innenső lejtőin, egyhangú, még a magyarnál is melankólikusabb nótákat énekelve, amelyek ott születtek valahol Oroszország végtelen rónaságain, talán éppen az Ural alján, ahonnan egykor Árpád népe elindult a honfoglalásra. És azután megdördültek a fegyvereink és torkukon akadt a nóta, amellyel hódított országba akartak bevonulni – mert beléjük fojtották a golyóink. Sziszegve szelték a levegőt srapneljeink, zúgva csaptak le a gránátjaink és orosz dal helyett fütyülő golyók muzsikájától visszhangzottak a bércek. A feketeszakállas ázsiaiak és a lenszőke, vizes szeműek hörögve terültek a földön és végső vonaglásukban haza gondoltak a messzeségbe, ahonnan elindultak. Futott, aki tudott, az életösztön adott erőt a meneteléstől fáradt lábaknak. No még ezt a bércet… még ezer métert… és ott vár az élet. De az út visszafelé nem volt oly könnyű, mint befelé. Katonáink gyilkos tűzzel árasztották el őket, amelyben ezrével hullottak el. Nyolcezren ott alusznak örök álmot az uzsoki fenyők alján, magyar föld borul föléjük és mire majd elolvad a hó, fű is benövi sírjukat. Béke és csendesség lesz körülöttük az első meleg vasárnapig. Akkor majd jönnek a környékről az első kirándulók, diákok és mások megnézni a helyet, ahol nyolcezer magyar fegyvertől elesett orosz nyugszik. Kirándulóhely lesz a nagy temetőből; az idő az esztendők tovaszálltával emlékezetté változtatja azokat az eseményeket, amelyek megborzasztottak mindenkit, amikor megtörténtek; az emlékezet pedig majd mesét mondat arról, hogyan szállt sírjába az uzsoki szorosban nyolcezer orosz katona. Öreg emberek fogják mondani ezt a mesét a Kaukázus alján, orosz falucskákban.

A JÓ VUTKI.

Egy csernovici menekült asszony beszélte:

– Élénk forgalmú szatócsüzletünk volt Csernovicban. Amikor seregeink kiürítették a várost, a lakosság ezrével menekült Magyarország felé. Mi is készülődtünk, de mivel tíz gyermekünk van, nehezen haladt előre a csomagolás. Végre bevonultak az oroszok és mi kénytelenek voltunk megadni magunkat a sorsunknak. Férjem az értékesebb holmik elrejtésével foglalatoskodott, én pedig az üzletben néztem a dolog után, amikor egyszerre csak három tiszt állított be. Vutkit kértek. Én félelmemben sokáig kotorásztam az üvegek között, de aztán fölkaptam az egyiket és látszólag barátságos arccal töltöttem nekik. A tisztek nagyokat csettintve hajtották föl az italt, majd egy rubelt dobtak az asztalra és eltávoztak. Alighogy kifordultak, belépett az uram, akinek persze nyomban elujságoltam az oroszok látogatását.

– És melyikből adtál nekik? – kérdezte tőlem.

– Ebből a sötét flaskából, – feleltem.

A férjem fejéhez kapott és kétségbeesetten kiáltott föl:

– Te szerencsétlen teremtés, mit tettél?! Most majd lekaszabolnak mindnyájunkat!

Az üvegben kreozot volt, amit a férjem valami rovarirtószer előállítására hozott a patikából.

Kínos töprengésünk közepette kardcsörtetés hallatszott kívülről. El voltunk készülve a legrosszabbra. Csakhamar egy egész csapat muszka tiszt lépett be. Mogorva hangon megint vutkit kértek. Férjem, hogy kiengesztelje őket, a legjobb szilvóriumból öntött nekik. A tisztek megízlelték és kelletlenül tolták vissza az asztalra:

– Nem kell! Abból adjon, amelyikből a felesége töltött.

… És még aznap elfogyott az egész flaskó kreozot. Másnap a férjemnek már ujat kellett hoznia a gyógyszertárból.

AZ ORVOS HADIFOGLYAI.

Az északi harcokban még dörögtek az ágyúk, a gépfegyverek ropogtak, hangzott a hurrá s aratott a halál. Aztán minden elcsendesedett, a sebesülteket összeszedték és a kötöző-helyen sietve dolgozott az orvos. Amint a sebesülteket kötözte, egyszerre csak figyelmeztetik a szanitécei, hogy egy orosz csapat közeledik vágtatva.

Az orvos fölhúzatja a vöröskeresztes lobogót és maga is előrántja a zsebkendőjét, kétségbeesetten meglobogtatja s kiáltozni kezd:

– Sanitéc! Sanitéc!

Az orosz csapat azonban továbbra is harciasan közeledik. A csapat élén egy tiszt – körszakállas, marcona alak – nem hallgat rá, hanem egyenesen neki üget. Már csak húsz lépés és az orvos most még hangosabban kiáltja:

– Sanitéc! Sanitéc!

Már csak tíz lépés. A zsebkendő őrülten lobog, a kiáltás mind hangosabb és mind könyörgőbb:

– Sanitéc! Sanitéc!

Mit sem használ. Az orosz tiszt kirántja a kardját s nyersen, keményen, türelmetlenül rászól az orvosra:

– Nem bánom én, ha szanitéc is… Nekünk mindegy, akárki is az úr… Mi megadjuk magunkat!

S átnyújtja a kardját.

A PROVIZIÓ.

Galiciában történt. Magyar és orosz ágyúk vívták rettenetes párviadalukat és közben előretolt gyalogságunk is megközelítette az ellenséget. Annyira megközelítette, hogy néhány magyar bakából álló járőr el is fogott vagy tíz orosz gyalogost.

Amikor a foglyokkal hazaértek, a kapitány jutalmul minden egyes magyar bakának öt-öt koronákat adott.

A foglyok lecsüggesztett fejjel álltak ott. De egyikük, amikor látta, hogy „testi épségét“ nem veszélyeztetik a mi katonáink, kilépett a sorból. Kusza szakállas, göndörhajú lengyelzsidó volt az ipse és kissé keleties csengésű, éneklő németséggel így szólt a kapitányhoz:

– Ha parancsolja, kapitány úr, hozok én még maguknak foglyot!

A kapitány először is leszidta. Aztán megmagyarázta neki, hogy a hadifogolynak az a kötelessége, hogy viselje magát csöndesen. Az ő szolgálatukra nincsen szükség, de meg aztán nem is bíznak bennük.

De a keleties németséggel beszélő orosz katona még egyre csak fogadkozott. Hogy ő bizony elhozna még annyi foglyot, amennyi csak tetszik és megesküdött a nagy Jehovára, hogy ő nem akar megszökni, ő igazán foglyokat akar hozni, csak engedjék vissza. Mert ő visszajön, örül, hogy elfogták. És hálából akarja megajándékozni a vitéz kapitány urat ujabb foglyokkal.