Part 5

Az ujságok szerkesztőségében is megürültek az íróasztalok: nem egy szerkesztő ma kardot forgat toll helyet. Igaz ugyan, hogy a legtöbb ujságon az meg sem látszik, mert új erők pótolják a régieket, de egy kis német városkában – Wertingben – a háború lett a szülőoka egy mulatságos tévedésnek.

Werting városában hadba vonult a szerkesztő és helyébe egy kezdő ujságírócska ült. Úgy ahogy elszerkesztette az ujságot, de amikor az új pápa megválasztását kellett tudatnia publikumával, olyan hírt közölt, amelyet senkisem tudott megérteni. És Werting német városka lakói mindaddig, amíg a berlini lapokat meg nem kapták, nagy tévedésben voltak az új pápa neve felől. A Wertinger Zeitung ugyanis szeptember 3-án a lap élén a következő táviratot közölte:

_Az új pápa._

Róma, szeptember 3. Dávid Emil Lajos Lipót Antal Celestin Henrik Izidor Emil Siegfried Antal bolognai bíbornokot pápának választották meg.

Ennek a különös táviratnak a nyitja pedig a következő: Amikor egy lapnak telefontudósítást adnak le, a nem általánosan ismert neveket, – miután a telefonon nem mindig lehet pontosan megérteni, – a tévedés elkerülése végett sillabizálva szokták leadni. Nevezetesen olyan szavakat mondanak be a telefonba, amelyeknek kezdőbetűi összeolvasva az illető nevet adják. A Wertinger Zeitung berlini tudósítója is, – aki a pápaválasztás eredményét megtelefonálta – olyan neveket diktált, amelyek kezdőbetűiből a Della Chiesa név olvasható ki, de aki a telefonértesítést fölvette, az új szerkesztő, nem ösmerte még az ujságírásnak ezt a titkát és – tizenegy keresztnevet adott az új pápának.

SZONETTEK A LÖVÉSZÁROKBAN.

Mi van a lövészárokban?

Kilőtt töltények rézkupakja, elszórt sapkák, tört üvegek, ruharongyok, élelmiszerhulladékok, minden, amit a fantázia el tud képzelni és amit a háború elnyű. A lövészárokban katonák alusznak, esőben, szélben, hóban. Illő különös hangsúllyal bejelentenünk, hogy a lövészárokban már versek is teremnek. Eddig sok háborús verset olvastunk. Ezeket többnyire íróasztalon írták a költők. Égett előttük a villanylámpa, a papir kezesen símult tolluk alá, a tolluk engedékenyen ontotta magából a tintát. Azok a versek, amelyeket alább közlünk, a lövészárokról szólnak, de a lövészárokban is születtek. Hans Ehrenbaum írta, a hadbavonult poéta, aki a nyugati harctéren harcol, a franciák ellen. A költő tábori levelezőlapon küldte be a B. Z. am Mittagnak, amely le is közölte.

A verseket magyar fordításban – a „Világ“ nyomán – itt közöljük:

I.

Kezünkbe puska, csöndesen megyünk, Botorkálunk a bús éjen keresztül, Susogás hallik, egy fa ága rezdül, Ki tudja, meddig ér a seregünk?

Az ellenség sorából, messze fönt, Fénycsóva lobban. És tejszínű pára Borúl a fűre, az erdő falára És a fehér fény csöndesen elönt.

Mi meg egyedül, a nedves bokorban Tapogatózunk, néha puska roppan, És a lövések zaja sorba zeng.

Hadoszlopok tünnek föl ködbe, gyarlón, Egy pillanat, itt zúgnak már a tarlón… Jön a parancs s fekszünk a porba lent.

II.

Három hosszú nap óta áll a harc itt, Étel nélkül fekszünk és álmosan. Alig dobol üterünk, szinte alszik, Erünkbe akadoz a vérfolyam.

Az árok alján zápor árja paskol, Mint gyermeké fázik az ajakunk. Most mint bábok nyulunk föl a harasztból, Most sáros földbe ássuk el magunk.

A tüzeléstől, melynek füstje elszáll, Nem tudnak semmit a görbült kezek már. „Álom“… „Kenyér“… gondoljuk hallgatag.

Egyszerre géppuskák tik-takja kattog Égő faluból, reng a föld alattok S a villamos hang cél felé ragad.

Ime, a németek szonetteket írnak a háborúban. És a XX. században az olvadékony és kecses olasz versforma is háborús vértezetet kap, a szonett, amely valaha epedő és finomkodó szerelmi vallomások kalitkája volt, csatadalokat foglal magába. Olasz és francia költők éltek vele. Ma a román formát kölcsön kéri egy germán katona. Tulajdonképpen az az érdekes, hogy a német költő, aki a lövészárokban, rozoga ceruzával írta ritmusait, mindig gondosan ügyelt a mértékre, a rímek tiszta, csengő voltára, a kép tökéletes megszerkesztésére. Ha srapnelzápor zuhogott a lövészárokra, akkor félretette a ceruzáját és elővette a puskáját. Közben megértek a sorok. A németek nyugodt, biztos és fölényes hadjáratára jellemzőek ezek a versek.

Dokumentumok ezek a szonettek is: a XX. század nagy háborújának dokumentumai. A mi korunk katonái szonetteket írnak a lövészárokban…

A SEBESÜLT BAJOR.

Egy németországi előfizetőnk írja:

A magyar virtusnak kedves példája történt meg itt, amiből kitünik, hogy nemcsak a somogyi legények híres verekedők, hanem a bajorok is.

Hilda nagyhercegnő legutóbb meglátogatta az egyik heidelbergi tábori kórházat és megállt egy sebesült bajor előtt, akit nem kevesebb, mint hat golyó ért.

– Na, – mondta a nagyhercegnő, – alaposan elbántak magával.

A bajor mosolyogva felelte:

– Ha látná királyi fenség, hogy békében is mint kerülünk mi haza a vasárnapi búcsúkról, tudom, nem szörnyűködne annyira!

Közös ellenségeink

AZ ELMARADT VENDÉGEK.

1914 szeptember havára illusztris vendégeket készült fogadni Bécs és Budapest városa. A tavalyi békekongresszuson, Hágában, ugyanis úgy határoztak az összes nemzetek delegáltjai, hogy az 1914-iki esztendőben Bécsben tartják meg a világbéke mellett való nagy szónoklataikat és azután, a fáradalmak kipihenésére, átrándulnak egy kicsit Budapestre.

Tavaly még kongresszusokon vélték megvédhetni a világbékét a francia, angol, belga, orosz szónokok. De az 1914. esztendőben éppen ők voltak azok, akik nem a torkukat, hanem – a bajonetteket köszörülték, mialatt mi Szerbiával tárgyaltunk.

Egy rövid esztendő, nem, csak pár hónap elég volt ahhoz, hogy elfelejtsék a fellengős szólamokat. És hogy elfelejtsék azt, hogy Bécsbe meg Budapestre készülődtek.

De hiába felejtkeztek meg minderről. A mi ágyúink, a mi fegyvereink éles szava eszükbe juttatta ezt is. És ime, most még nagyobb számban érkeznek hozzánk a világbéke üres szólamai sápadt hirdetőjének, az „atyuskának“ hívei. Igaz ugyan, hogy nem a maguk jószántából „látogatják meg“ és „keresik föl“ Budapest meg Bécs városát, de azért mi mégis – szívesen látjuk őket: az orosz hadifoglyokat.

Az elmaradt vendégek helyett ők kárpótolnak búsásan bennünket.

PETÁR KIRÁLY BUDAPESTEN.

Hát biz’ ez nem tréfadolog: a párisi Matin, mely alapos értesüléseit ez idő szerint valószínűen Nisből kapja, a legkomolyabban arról számol be olvasóinak, hogy Karagyorgyevics Petár hősies küzdelem után bevette Szerajevót s onnan egy marsban meg se állt – Budapestig.

E szörnyű hír hallatára igazán nem marad más hátra a számunkra, mint azon tünődni, vajjon ostoba-e a jeles francia ujság, vagy olvasóközönségét tartja-e annak. Ha ostoba, ellenség létére is őszintén sajnáljuk; ha közönségét vezeti orránál fogva, magának árt vele, mert a nagy kiábrándulás után olvasói bizonyára nem a Matint fogják a legjobban értesült párisi lapnak tartani. Egyébként megnyugtathatjuk a Matint, hogy a dicső Petárnak rövid időn belül lesz szerencséje hozzánk, a mi hős katonáinkhoz, akik megvizitelik, ha ugyan addig egészségi okokból el nem vonul – Hellasz kék ege alá.

A JÓSZÍVÜ ANGOL NEVELŐNŐ.

A háború vértengerében itt-ott kedves, derüs szigetecskére bukkanunk, amely egy pillanatra elfeledteti velünk azokat a borzalmakat, amelyek rászakadtak a világra. Ilyen a következő kis történet is: Hecht József nagykereskedő családjánál volt egy angol nevelőnő, aki a háború kitörése után visszautazott hazájába. A nevelőnő azelőtt Jármay Gyulánál, a Hitelbank volt igazgatójánál volt alkalmazásban. A minap levelet írt mind a két családnak.

A legnagyobb szánalom hangján vigasztalta volt gazdáit, minthogy azt olvasta az angol lapokban, hogy Budapestet bombázzák az oroszok, itt a legrettenetesebb éhinség dühöng és hogy az emberek éhezve, kétségbeesetten futkosnak az utcákon. Nem feledkezett meg – írja – azokról a szép napokról, amelyeket itt töltött és arról a jó és kedves környezetről, amelyben élt. Ő maga is szegény, de hogy hálájának valahogyan kifejezést adjon, segíteni akar a nyomorukon.

Igy írja ezt a volt nevelőnő, s hogy mennyire komolyan veszi az angol lapok hazugságait, legjobban bizonyítja, hogy Jármay Gyula az angol nevelőnő levelében három aranyat is talált gondosan papirba csomagolva.

TESTVÉREK HARCA.

Az élet a leghatalmasabb fantáziájú regényíró. Régi igazság ez, amelynek erejét ebben a háborúban érezzük csak igazán, amikor a hihetetlenségek is valósággá válnak. Melyik író merné azt megírni regényben, amit egy berlini lap jegyzett föl:

Egy svájci származású berlini nő kétszer ment férjhez és mindkét férje meghalt. Az első férje francia volt, a kitől két fia maradt. Másodszor egy német gyároshoz ment férjhez az özvegy, akitől szintén két fia maradt. Most, amikor a háború kitört, az özvegynek mind a négy fiát behívták katonai szolgálatra. Két idősebb fia francia állampolgár lévén, a francia hadseregbe vonult be, két ifjabb fia pedig a porosz hadseregbe. A négy fiú tehát egymás ellen vonult hadba és hogy a tragédiájuk teljes legyen: mind a négyen el is estek már a franciaországi harcokban.

Az ő számukra ez a háború igazán: testvérek harca volt.

A FANTASZTIKUS HADSEREG.

Az angolok – ők maguk így hiresztelik – mind az öt világrészből küldenek segítőcsapatokat az európai harctérre, hogy a franciák oldalán a németek ellen harcoljanak. A skótok után hinduk, maorik, pápuák, zuluk és kanadaiak kötnek ki a francia partokon, de a színes hadsereg nem is olyan félelmetes, mint inkább – nevetséges.

Nemcsak mi tartjuk kómikusnak ezt a színes inváziót, hanem még a semleges országok is. Az olasz lapok például egyenest tréfát űznek ezekből a segítő expediciókból. A milanói „Meschino“, az olaszok legjobb élclapja még meg is toldja az angolok fantasztikus híreit, amikor a következő kis hírt közli, föltünő betűkkel:

_Lapzárta után érkezett távirat:_

Megbizható forrásból értesülünk, hogy a mai napon nyolcszázezer Mars-lakó érkezett meg szerencsésen Angliába, teljes hadi fölszereléssel, hogy nyomban Franciaországba hajózzanak át.

CSILE ÉS A VILÁGHÁBORÚ.

A világháború kitörése után első dolga volt Angliának, hogy elvágta a németek amerikai kábeleit, amelyeken a mi győzelmeink híreit röpíthetné át a villámos szikra az Uj-világba. Angliának egyik legfőbb gondja az volt, hogy Amerika semmit se tudjon meg a mi győzelmeinkből és egyedül az ő híreire legyen utalva. Kalmárfogás ez, de – sikerült. Amerika csak az angol híreket veszi át és így az Uj-világ hirlapjai tele vannak angol-francia-belga-szerb győzelmekkel. El lehet képzelni, hogy ha Északamerika tele van képtelen harctéri hírrel, milyen orgiákat ül a hazugság és tudatlanság Közép- és Délamerikában. Egy Lo Espejoban, Csilében lakó német, bokrétába szedte a csilei lapoknak a háború első hetéről szóló híreit:

Augusztus 3. Az oroszok bombázzák Belgrádot. Az angol flotta elfoglalta Kielt és az Északi-tengeren harcol a németek és oroszok ellen. Augusztus 4. Kölnben a németek a Hanza-hotel tetején gyorstüzelő ütegeket állítottak föl, hogy védekezhessenek a francia repülőgépek ellen, melyek bombáikkal elárasztották egész Németországot. Garros francia léghajós repülőgépével rárohant egy német Zeppelinre és megsemmisítette, miközben maga is életét vesztette. A franciák Belgiumban megvertek százezer németet, akik Hollandiába menekültek, ahol lefegyverezték őket. Augusztus 6. Hivatalosan jelentik Párisból, hogy a Breslau és Goeben Algirnál harc nélkül megadta magát a francia flottának. Az angolok és franciák részint elsülyesztették, részint elfogták az összes német cirkálókat. Augusztus 7. A német császár hadat üzent az összes európai államoknak. A londoni német nagykövet nagyon levert és kijelentette, hogy a német császár nagyzási hóbortja tönkreteszi Németországot. A németek tömegesen dobálják el a fegyvert, amint föltünnek a belga csapatok, stb.

A csilei német vígasztalja magát, hogy a csilei franciák, akik ezeket a bolond híreket őrjöngő lelkesedéssel fogadták, úgy fognak most is járni, mint Valparaizoban 1870-ben. Az ottani francia kolónia akkor táviratot kapott, mely szerint a franciák elfogták a német hadsereget a trónörökössel együtt, mire a föllelkesült kolónia nagy bankettet rendezett. A bankett előtt néhány órával azonban megérkezett a franciák szedáni kapitulációjáról szóló hivatalos jelentés. Persze iszonyatos volt a csalódás és kétségbeesés, a francia konzul pedig megjelent a német kolónia elnökénél.

– Uram, – szólt hozzá, – senki sem kívánhatja az én lesujtott honfitársaimtól, hogy a borzasztó csapás mellett még a bankett-költséget is megfizessék.

– Ezt bizony nem kívánhatja senki.

– Pedig meg kell fizetniök, mert a vendéglős már megfőzte az ebédet.

– Ez baj. De nem lehet segíteni rajta.

– Igen, lehet. Önök segíthetnek. Önök győztek, ennélfogva önök bankettezhetnek.

– Értem. Szóval, hogy mi együk meg és fizessük a franciák bankettjét?

– Ez az, uram. Éppen ez.

– Nagyon szívesen.

Igy történt, hogy 1870-ben a németek ették meg a franciáktól rendelt bankettet.

A csilei német azt hiszi, hogy most is így lesz, és bizonyára… joggal hiszi.

EGY TANÁR

a diákjainak írásbeli leckét adott. A tárgy: a háború. Az első feladat, amely a tanár kezébe került, így kezdődött: „Jól néznek most ki a franciák!“ A professzor megcsóválta a fejét, aztán így szólt a diákhoz:

– Jól néznek ki: ez a legrettenetesebb germánizmus; a gut ausschauennak szolgai fordítása. Mint tanár azt mondanám: „a franciák helyzete igen kedvezőtlen“, de mint jó magyar ember azt mondom, hogy – nézzenek csak ki továbbra is jól!

A HAZUGSÁG MALMA.

A hazugság malmát üzembe helyezte a francia kormány. Szaporán őrli a portékát s szórja világgá.

Kerepel a malom.

S híre jön belga-francia győzelmeknek. Lüttich és Namur még áll. A muszkák vígan masiroznak Berlin felé. A magyar nemzetiségek föllázadtak. A győzelem biztosan a franciáké.

A hazugság malma Párisban kelepel. Úgy látszik nagyon szükséges lesz munkáját megakasztani, nehogy a franciák maguk is elhigyjék ezeket a szomorú hazugságokat. A németek már mennek is odafelé.

A BOMBAVETŐ VÉNUSZ.

Páris bombáktól remeg: a német aviatikusok, kissé túlzott figyelmeskedésből nap-nap után megjelennek Páris fölött és üdvözleteket küldenek le a magasból. Ezek az üdvözletek pedig: bombák. Nem csoda tehát, ha a párisiak folyton az ég felé néznek.

A bombás repülőgépek látogatásának idején a Pont des Arts-on nagy tömeg verődött össze, amely az égnek egy világító pontjára meredt.

– Német repülőgép, – ordította mindenki. – Égő bombavetővel repül Issy fölött!

Szerencsétlen véletlen folytán ebben a pillanatban egy tekintélyes tudós, az Instituts (az akadémia) tagja haladt el éppen arra.

– Esztelenség! – szólt a tömeghez a tudós. – Nem repülőgép az, hanem a Vénusz bolygó.

– Mit, bolygó? – ordított dühösen a tömeg. – Ez egy boche (egy disznó), aki bombát akar ledobni! – és nekitámadtak a tudósnak és véresre verték.

Senki sem sejtette, hogy a szegény tudós a párisi csillagvizsgáló igazgatója volt.

És a csillag, a szelíd Vénusz nyugodtan tündökölt tovább az égen, mintha tudomásul sem venné, hogy milyen izgalmak központja lett.

Világháború kellett ahhoz, hogy Páris észrevegye az ég gyémántsugarú, apró lámpását.

„ÉG A KUNYHÓ, ROPOG A NÁD…“

Egy budapesti mulatóhely színpadára három lány robban be. Bokorugró szoknya… trikollorok… magyar pruszlik… piros csizma… A kezek a csipőn. Mind a hárman csárdást ropnak és énekelnek:

Ég a kunyhó, ropog a nád…

Emeld szemedhez a látcsőt. Tudod kik ezek a lányok? Mind a hárman angolok szegénykék, akik a mozgósítás után itt rekedtek egy orfeum színpadján, a C… Sisters, az excentrikus angol táncok bemutatói, az érzelgős és kedvesen buta angol kuplék éneklői, akik jobb időkben az anyanyelvükön kántáltak. Ma véka alá rejtik a nemzetiségüket. „Öleld magadhoz a barnát…“ mondják az árvák, a fogukon keresztül szürcsölve, a torkukból gurgulázva, a nyelvükkel csettintve.

Az embernek könnyek tódulnak a szemébe. Egyetlen szót se tudnak magyarul, de azért énekelnek, már ahogy Isten tudniok engedte. „Myg a soecket soron g at owd… Ast a bowr nat el sales tat…“ Minden este láthatod őket, aranyzsinóros derékban. Csak álruhában mernek föllépni: ebben a viseletben. Albion lányai azonban szeretik a cifra keleti kosztümöt. Pénzt hoz nekik, táplálja őket, hálásak érte. Nélküle koldulniok kellene a hideg novemberi aszfalton.

AZ ANGOL CENZURA.

Az amerikai ujságok, amelyek csak az angol kábeleken át kapnak híreket az európai világháború eseményeiről, lázadoznak, hogy az angol cenzura milyen hallatlan stupiditással dolgozik. Teljesen ártatlan táviratokat katonai tudósításoknak néz és törül. Az egyik tekintélyes amerikai lap, – az angol cenzura illusztrálására – a következő kis történetkét mondja el.

Egy Londonban élő amerikai a főpostára kísérte egyik barátját, aki Svájcba akart táviratozni. A táviratot francia nyelven írták meg, mert a szabály szerint annak az országnak a nyelvén kell táviratozni, ahová a sürgönyt címezik. A postahivatalnok összeráncolta a homlokát:

– A táviratot nem vehetem át, mert nincs svájci nyelven írva.

Hosszas magyarázgatás következett most. Mindenáron meg akartuk győzni a hivatalnokot, hogy svájci nyelv nincs a világon. A távirótiszt egy pillanatra eltünt, hogy kollégáival tanácskozzon. Mikor visszajött így szólt:

– Na, most az egyszer még fölveszem franciául…

„FÖLÖSLEGES“.

Egy angol könyvkiadó-cég kerülő úton, Svájcon át, a müncheni Lehmann-céghez azzal a kérdéssel fordult, hogy Lehmannék milyen árban engednék át Schönwerth német orvosnak Hadisebészet című, orvosi körökben jól ismert könyvének lefordítását és kiadását. A müncheni könyvkiadók az angol cégnek ekként válaszoltak:

„Schönwerth Hadisebészet című művének angol nyelven való megjelenése fölösleges. Az elpáholt angol katonák német kórházakban tartózkodnak és Schönwerth könyvének eredeti kiadása szerint gyógyítják őket.“

ANGOL AZ ANGOLOKRÓL.

Az angolok ideges félelme a német kémektől már Albion fiainál is kezd kómikus lenni. A nálunk is jól ismert angol író, Jerome K. Jerome, akinek nevében a K. betű Klapka név rövidítése, tollhegyre is tűzte ezt a tünetet. A londoni Daily News szeptember 4-iki számában az angol író „Kémvadászat“ címmel ezt írja: „Bizonyos harmadrangú ujságírók az állítólagos német kémek fölött való fölháborodásukban szeretnék az egész angol népet kémek nemzetévé változtatni. Szerintük az angolok rémült szívvel és gyilkos gondolatokkal eltelve figyelik Londonban a szerencsétlen kis német boltilányokat és a külvárosokban a péksegédeket, amint a munkából hazafelé tartanak. A terv éppen olyan megvetendő, mint amilyen groteszk. Az olyan ország, amelynek lakosai egy marékra való kém miatt nem tudnak éjjel aludni, inkább ne is bocsátkozzék háborúba.

Egy dél-angliai nagyobbacska városból való a következő történet (amelynek hitelességéért Jerome K. Jerome szavatol). Néhány boy-scouts-ot a városi vízvezeték őrzésével bíztak meg. Verőfényes délben észreveszik, hogy valaki, aki már messziről gyanúsnak látszik, közeledik a vízművekhez. Kétségkívül a German Spy! A német kém. Vajjon mit tart a kezében? A boyok ugrásra készen várnak. A kém azonban nem jön. Eltávozott, megszökött. De rettenetes bizonyíték maradt utána. Kicsiny, lapos bádogdoboz, nagyon hasonló azokhoz, amelyekben mindenféle francia szardiniákat árulnak. A doboz oldalán azonban kis cédula: „Poison“ fölírással. Világos, a kém meg akarta mérgezni a vízvezetéket. Éppen a munkájánál zavarták meg a boyok. A bádogdoboz megdöbbentő corpus delicti, a gyorsan hivott rendőrség azonnal le is foglalta.

De sajnos, a rendőrkapitány kislánya a felsőbb leányiskolába járt és sajnos, nagyon szorgalmasan tanult franciául. És egész naivul megjegyezte, hogy a méregdoboz fölirata voltaképpen nem poison, hanem poisson, két s-szel és ez azt jelenti, hogy – hal.

Az egész város megkönnyebbülten lélegzett föl.

BELGIUM SORSA.

A meghódított Belgiumról beszélgetnek.

– Belgiumon meg fog osztozni Anglia és Németország, – mondja egy úr.

– ? – a másik.

– Igen. Anglia kapja a belga királyt és a németek – az országát!

MILYEN A „FRANCIA HARCOS“ SÍRJA?

A német katonák híresek arról, hogy nem lehet őket egykönnyen félrevezetni. Erre vall az a történet is, amelyet egy bajor katona írt haza levelében. „Néhány nappal ezelőtt R. városban voltunk, – írja a katona – ahol egy parasztember háza mellett egy francia katona sírjára akadtunk. A sír fölött kereszt állt, amelyre ez volt írva: Itt nyugszik egy francia harcos. – Nagyon különösnek és gyanúsnak találtuk a dolgot és fölbontottuk a sírt, amelyben a francia harcos helyett kétszázhúsz üveg finom bort találtunk. Elképzelhető, hogy a paraszt milyen szemet meresztett, mikor hozzáláttunk a bor elfogyasztásához. Mert az csak természetes, hogy ittunk egy kicsit az ilyen halott… egészségére.“

ANGOL GYŐZELMEK.

A hadiszerencse csak nem akar az angolokra mosolyogni, akik pedig – és ez érthető – szeretnének már némi győzelmeket is aratni. Ha már a valóságban nem sikerül nekik, legalább az ujságokban.

És ez végre sikerült is nekik: az angol lapok egy város romhalmazának fényképét közlik, evvel az aláírással:

„_Az angol flotta rommá lőtte Hamburgot_“.

A fényképek tényleg romokat mutatnak, de – még ez is a németek érdeme. Ugyanis Hamburgban évek óta nagy építkezések folynak és ősrégi városrészeket teljesen lerombolnak, hogy a régi házak helyébe modern házakat, utcákat és térségeket építsenek. Nehogy azonban a régi város teljesen megsemmisüljön, a lerombolás előtt a halálra szánt városrészekről fényképeket készítettek, valamint lefényképezték a városrészeket lerombolás közben is.

Ezek azok a fényképek, amelyek Angliába kerültek és amelyeket az angol lapok evvel a kérkedő címmel közöltek.

Szóval, a győzelmi fotografiák Hamburgról kissé furcsán festenek: nemcsak a romok, de még a fényképek is német kézből erednek.

A LEGCSÖNDESEBB SZÁLLÓ.

A hirdetésekben is van tragikomédia. Tizenkét napon át mennydörögtek a német ágyúk Antwerpen falai előtt és tűzesőt röpítettek a belgák utolsó védvára felé. Srapnelek sivítottak, gránátok robbantak az antwerpeni házak fölött és a pokoli koncertbe belédörmögött a 42 centiméteres mozsarak basszusa. Dante tűz-pokla lett Antwerpenből.

És az ostrom e borzalmas napjaiban az antwerpeni „Matin“ napról-napra közölte az „Amszterdam-szálló“ hirdetését, amely így kezdődik:

A legcsöndesebb szálló. Pihenésre, nyugalomra a legalkalmasabb.

A csöndes szálló Antwerpen egyik legcsöndesebb helyén volt – béke idejében. És a hirdetést még akkor szövegezték. De az antwerpeni „Matin“ még október 7-iki számában is – amikor pedig már több mint tíz napja dörögtek a Schelde partján a német ostromágyúk – közölte a háborúnak ezt a legmulatságosabb anakronizmusát.

ÁGYÚK KERESTETNEK.

Nem hiába idézte föl az angolok kapzsisága a világháborút, nem hiába hirdetik az angliusok gőgösen, hogy csak akkor lesz béke, amikor ők akarják, nem hiába mondják, hogy minden hatalmak közt Anglia a leghatalmasabb, – minden okuk megvan rá. Ha nem is eddigi diadalaik, ha nem is verhetetlen haderejük, de az a hirdetés bizonyítja azt igazán, amely a „Daily Telegraph“-ban jelent meg:

_Alkalom segélynyujtásra._

Egy ujonnan fölállítandó zászlóalj számára sürgősen kerestetik:

hat gépfegyverből álló üteg.

Aki országunknak gyakorlati hasznot óhajt ez irányban nyujtani, lépjen érintkezésbe ezzel a címmel:

A. W. Hodges esqu. (61. Gracechurch street London E. C.)

Mi is szívesen leközöljük ezt a hirdetményt. Akinek véletlenül van néhány heverő gépfegyver-ütege, csakugyan jót cselekszik vele, ha a jelzett címmel érintkezésbe lép. De persze sietni kell. Hogy a németek még idejében elszedhessék az angoloktól a sürgősen keresett gépfegyver-üteget.

A HARANG JÓSLATA.