Part 4

Egy tisztünk mondta el ezt a kis históriát: Mikor Sztaribródtól pár kilométernyire egy szerb faluban voltunk, a csendőrkaszárnyában szállott meg az ezredparancsnokság. Késő este volt és mivel a komitácsik folyton lövöldöztek, megtiltották, hogy a házból bárki is távozzék. Azonban a kerítésen kívül krumpliföld volt. És a fiúknak fájt a foguk egy kis krumplipaprikásra. Három baka nem is gondolkozott sokat, lerakta a fölszerelést és azzal a kis ásóval, amely minden bakának a bornyújára van akasztva, elmentek krumplit szedni. Nagyban szedegették már a krumplit, amikor egy tíz főből álló szerb járőrcsapatot láttak közeledni.

Nem azért baka a baka, hogy megijedjen. Nem is ijedtek meg a fiúk, hanem a föltúrt földet fedezéknek használták és torkuk szakadtából kiabálták:

– Rajta! Rajta! Üsd, nem apád!

A szerbek persze nem láttak senkit, csak az éktelen lármát hallották. Ijedtükben a hang irányában fordultak, kezüket fölemelték és így jelezték, hogy megadják magukat.

Most már megijedtek a bakák – az örömtől.

Megadta magát az ellenség, de hogy mennek értük, mikor azok fegyveresek, náluk pedig csak ásó van. Ha észreveszik, agyon fogják őket lőni.

Egyikük a nagy ijedtségben átkiabált a szerbekhez:

– Puska oblasti, zadeszno. Ides napred!

(Dobd le a fegyvert, jobbra fordulj, eredj előre.)

És így is történt.

A szerbek elhajították a fegyvert, a bakák fölvették és a szerb fegyverekkel kísérték be az ellenséget.

A három baka, krumpliszedés közben, ásóval, így fogott el tíz szerbet.

KÉREM SEPEN SCHOJNÁLNI.

Szabácsból hozták azt a levélpapirost, amelyről itt szó van. Az egyik oldalán német és szerb szöveggel a cég neve: „Ignatz Fischer Export fon frischen und gedörten Pflaumen semtlichen Landesprodukten Schabatz“.

A jó Fischer Ignác, aszalt és friss szilvakereskedő, a levélpapiros másik oldalára tintával ezt írta:

Ignatz Fischer _Modjor Hás_ kérem sepen Schojnálni _Östr ung Unterthan_ bitte Schonung.

Ezt az írást ragasztotta kirakatába, mikor a magyar csapatok bevonultak Szabácsba. A „Modjor Hás“ tulajdonosának boltjában nem is tettek kárt a magyar bakák, mikor elolvasták ezt a szép magyar írást, hogy:

„Kérem sepen Schojnálni.“

NYE PUCÁJ!

Mindenki ismeri a „kikötés“ büntetését katonáéknál. Ha a katonán sem a jó szó nem fog, sem a házibüntetések nem használnak, következik a kikötés. Két kezét a hátán összehurkolják s így kötözik egy cölöphöz, ahol szégyenszemre két órán keresztül kell kínlódnia. A szerbek hadseregében is divatos büntetés volt ez: most háború idején kissé meg is szigorították. A delinkvenst a cölöppel együtt kiemelik a sáncárok fölé, ahol céltáblául szolgál a mi katonáinknak. Most, hogy sáncárkaink egymáshoz közel vannak, áthallatszik a kikötött szerb katona ordítása:

– „Nye pucáj! Nye pucáj!“ (Ne lőjj! Ne lőjj!)

És a mi katonáinkban van annyi lovagiasság, hogy a „kikötött“ ellenségre tényleg nem lőnek. Minek is? Hiszen az nem védekezhet, nem lőhet vissza…

EGY CSÓNAK A SZÁVÁN.

Rongyos kis szerb falu áll a Száva partján. A falu végén – késő estére jár az idő, – magyar katonák gyülekeznek. Déli tizenkét órától fekete estig rettenetes ütközet volt a kukoricással és bozóttal váltakozó földeken. Este tiz óra tájban – az ütközet után – sorakozás volt a falu alatt. A harmadik cúgnál egy bakakáplár adja le a jelentést a cúg létszámáról:

– Herr Hauptmann, ich melde gehorsamst sechsundzwanzig Männer.

Szalutált és aztán ledobva magáról a hapták kemény, feszes pózát, arcát, amely tele volt könnyel, a kapitány felé fordította:

– Kapitány úr! Meghalt a hadnagy úr!

A kapitány tisztelgett. Az emberek elszéledtek és oldozni kezdtek egy csónakot a Száva csalitos partján.

A kapitány észrevette.

– Hé, mit csináltok ott?

– Átmegyünk a Száván.

– Megbolondúltatok? Nem tudjátok, hogy biztos halál ilyenkor nekivágni a Szávának? Minden bokor mellett, mint a kiéhezett toportyán, komitácsi leselkedik. Vissza!

– Nem lehet, kapitány úr!

– Nem lehet?

A kapitány odalépett a csónakhoz.

A csónakban halottfehér arccal feküdt a harmadik cúg hadnagya. A kardja is mellé volt téve, és a köpenyével volt letakarva.

A kapitány összeráncolta a homlokát.

– Mit akartok emberek?

A káplár haptákba vágta magát.

– A hadnagy úr este 5 órakor azt parancsolta, hogy ha elesik, tegyük csónakba, és vigyük át a másik partra. Fél hatkor meghalt.

A kapitány kérdő arccal nézett a káplárra.

– Ott, arra, – mutatta a káplár – ott a túlsó parton, az már magyar föld.

Eloldozták a csónakot és a csillagtalan őszi éjszakában egy katona holtteste úszott vissza, – át a sötét Száván – a magyar föld felé.

HOL A SEB?

Nap-nap után jönnek a sebesültek. A kórházakban az első dolog, hogy a hősöket, akik a harctéren nem nagyon értek rá a tisztálkodásra, megfürdetik, vértől és sártól megtisztítják és hozzájuttatják valamennyiüket a békés kulturélet áldásaihoz.

Barnára sült arcú, szép szál fiú érkezett az esti sebesült-transzporttal. Persze mindjárt megérkezése után jól megmosdatták, tiszta ágyba fektették s ellátták minden jóval. Aztán sor került az orvosi vizitre. A doktorok nézik, forgatják ide-oda, keresik rajta a sebet, de csak nem találják sehol.

– Mi az, barátom, – kérdi végre meglepetve az egyik orvos – hát magának hol van a sebe?

– Seb, – ámuldozik a legény – micsoda sebet tudakol a nagyságos úr?

– Hát amit a háborúban kapott.

– Én? Nem sebesültem én meg, csak a hadnagy úr, akinek én a – puccerje vagyok.

A Rajna fiai

„ÉRETT.“

Minden nap ezer meg ezer hőstettet terem. Valamennyit följegyezni a fürge tollú Klió se tudná. De a sok névtelen hős közül kiemelkedik egy kis diák, aki alighogy maturált, rögtön a harctérre sietett. Heinrich Reinhold a neve a német diáknak. A schleusingeni gimnáziumban maturált. Bizonyítványába beírták, hogy érett, felsőbb tanfolyamokat folytathat. Másnap kitört a háború és Heinrich Reinhold önként jelentkezett. A német seregek elindultak Franciaország felé és velük együtt masírozott a kis diák. Nemsokára azután hírt hallottak róla. Az egyik ütközetben egymaga egy francia ágyút zsákmányolt. Érett.

A TÜRELMETLENEK.

A kávéházi sztratégák semmiképpen sincsenek megelégedve a hadvezetőséggel: nem árulnak el semmit a haditervekből és egyre titkolódznak, pedig ők az egész nagy háborút szeretnék „végigkibicelni“ a kávéházi törzsasztal mellől.

Igy volt ez az 1866-iki háborúban is. A német hadvezetőség akkor is titkolódzott és megtörtént, hogy egy világlap harctéri tudósítója egyenesen a német nagyvezérkar főnökéhez fordult panaszával:

– Kegyelmes uram, ez az állapot lehetetlen, semmit sem sikerül megtudnunk arról, ami a harctereken végbe megy.

És Moltke, akit talán sohasem láttak mosolyogni, szeme közé nevetett a külföldi hirlapírónak s így szólt:

– Fogadja köszönetemet ezért a bókért a vezérkar nevében. Nem is hiszi, hogy amit ön most mondott, az a német vezérkar legnagyobb dicsérete.

A CSÁSZÁR ORVOSSÁGA.

A vályú szélén ülnek a bakák ebéd után és mosogatják a csajkát. Ez az idő a legalkalmasabb a tréfálkozásra.

– Hallottátok – kérdezi az egyik – hogy Vilmos császár megbetegedett?

– Ugyan!

– De bizony. Még orvost is hivatott, aki egyszeriben eltalálta neki az orvosságát.

– És mi volt az?

– Felséges császár – rendelte az orvos – vegyen be három nap egymásután egy – várat.

A császár be is vette és meggyógyult.

HADISARC.

A szállongó krónika így tudja: amikor a győztes német csapatok Namurbe bevonultak, a parancsnokló tábornok maga elé hivatta a város polgármesterét és közölte vele, hogy huszonöt millió frank hadisarcot vet ki a városra, mert a polgárok részéről lövöldöztek a német katonákra. Alig hogy ezt kimondta, a közelből ismét lövöldözés volt hallható.

– Irjon harminc millió frankot – rendelkezett a tábornok.

Nemsokára ujabb lövések dördültek el:

– Irjon harmincöt milliót.

Nemsokára ujabb lövés hallatszott.

– Irjon negyven milliót – parancsolta a generális. – Remélem, végre abbahagyják a lövöldözést.

Ettől fogva csakugyan egy lövést sem tettek Namurben német katonákra.

A PONTOS HADSEREG.

Nem bizonyos, hogy megtörtént, de olyan jellemző, hogy mindenesetre megtörténhetett volna. Állítólag Lüttich bevételének napján a főhadiszálláson időző Vilmos császárhoz érkezett a távirati jelentés, amely a belga vár elestét jelezte. A császár boldogan sugárzó arccal indult Moltke vezérkari főnökhöz, hogy vele az örvendetes hírt tudassa.

– Moltke! Moltke! Lüttich elesett! Lüttich a miénk! – kiáltotta a császár.

Moltke egy pillanatig gondolkozott, elővette az óráját, megnézte és konstatálta:

– Öt óra harminc. Stimmel!

A JUTALOM.

A háború elején az orosz ujságok közölték azt a hírt, hogy a cár 50.000 rubeles díjat tüzött ki annak az orosz katonának, aki először lép Berlin földjére. A hírt a budapesti kávéházak háborús tudósításai között is kifüggesztették s nagyon jól elmulattak rajta.

Azután jöttek az események: a németek alaposan verték az oroszt és rengeteg foglyot ejtettek.

– Nem is olyan tréfa dolog az, – mondta valaki egy társaságban – amit a cár csinált azzal az 50.000 rubeles díjjal.

A társaság tagjai megrezzentek.

– Mi az, talán olyan rosszúl állunk Németországban?

– Azt nem mondtam. A cár díja azonban mégis komoly dolog. Értesültem róla, hogy az orosz hadvezetőség most kutatja, ki volt az az orosz hadifogoly, akit legelőször Berlinbe vittek. Azé lesz az 50.000 rubel.

KATONA-TRÉFA.

Egyik legelső német katonavonat halad befelé, már francia meghódított területen. Persze óvatosan, állomásról-állomásra, hosszabb szünetekkel, mert előbb végig kell vizsgálni a vonalat, nincs-e valahol megrongálva. Nem nagyon messze a német határtól, az egyik francia állomáson csakugyan meg kell állani, mert a váltókból a franciák kiszedték a nyelveket. A német vitézek kiugrálnak a kocsikból s vígan hancuroznak, tréfálkoznak a gazdátlanul maradt állomáson. Egyszerre csak vagy tíz katona odasereglik a pénztár elé és zörgetni kezd az ablakon:

– Halló! Pénztáros! Merre jár? Jegyeket kérünk!

A vonatvezető mulat a mulatozókkal, egyszerre eloson a gépe mellől s hátulról bevonul a pénztáros rekesztéke mögé. Egy ottfelejtett francia vasutassapkát nyom a fejébe, kinyitja az ablakot és rettenetes orrhangon kiszól:

– Hova utaznak az urak?

– Nancyba. Harmadik osztály, – szól az egyik katona.

– Ejnye, de szerény vagy, – mondja a másik. – Nekem Párisba adjon jegyet. Második osztály.

– Nekem is, nekem is!

– Csak oda, vagy oda és vissza? – kérdi a rögtönzött pénztáros rettenetes komoly ábrázattal.

– Csak oda. Vissza majd különvonaton utazunk. Miniszteri kocsikban.

S a pénztáros erre kezdi osztogatni a jegyeket. Zöldeket, sárgákat, ki milyet kért. A nagy menekülésben a francia vasútasok nem értek rá a jegyeket magukkal vinni, ott maradtak ezrével a fiókokban. Jutott a legtöbb katonának. S azok most csakugyan jogosan mennek Páris felé. Megvan hozzá a jegyük.

A NÉMET PEZSGŐ.

Alighogy a németek bevonultak Rheimsbe, Budapesten máris – vicc született meg erről.

Egy úr bemegy egy mulatóhelyre és szól a pincérnek:

– Kérek egy üveg német pezsgőt.

– Milyet? Kupfergold-ot?

– Dehogy… jó lesz nekem az az egész uj is… a rheimsi.

NÉMET ALAPOSSÁG.

Ez a kis történet jellemző és tanulságos példája a német pontosságnak, alaposságnak és lelkiismeretességnek. Egy hageni előkelő úr fia Lüttich alatt harcolt s ott is maradt helyőrségen. Az apja harmadnap táviratot küldött a fiának, valami születésnapi üdvözletet. Mint német ember szépen megolvassa a szavakat, megnézi a külföldi tarifát s lefizet annyi tiz pfenniget, ahány szó a sürgönyben volt. S aztán nyugodtan elmegy haza.

Másnap a posta pénzeslevelet kézbesít neki. A táviróhivatal visszaküldte a lefizetett összeg felét.

Indokolás: minthogy Lüttich ez idő szerint Németországhoz tartozik, a táviratokért csak a belföldi díjszabás fizetendő.

ANGYALOK.

A háború zaja eljutott a gyerekszobába is. A mai gyerek háborús híreket akar és a szerető anyák mese helyett az ujsághíreket olvassák föl a gyerekeknek.

– „A németek – olvassa egy pesti anya a kis fiának – megverték a franciák balszárnyát.“

– Mamuskám, – kérdi az öt éves Ernő, – hát a franciák angyalok?

– Nem, fiacskám, sőt ellenkezőleg, – feleli csodálkozva az anyja.

– De hiszen azt mondtad, hogy a németek a szárnyukat verték meg a franciáknak!

IGAZI OROSZ CIGARETTA.

A porosz tiszt cigarettát kér a bajtársától. De annak is elfogyott már a füstölni valója. Egy orosz gárdatiszt, aki a hadifoglyok csoportjában áll, előveszi címeres cigarettatárcáját és udvariasan megkínálja a poroszokat.

– Bizonyára valódi orosz cigaretta! – mondja az egyik porosz.

De aztán elcsodálkozik. A cigarettának ismerős formája és német fölírása van. – Az orosz gárdista elmosolyodik.

– Kelet-Poroszországban zsákmányoltam, – mondja.

– Tehát valódi orosz cigaretta! – szól szárazon a porosz.

HA AZ ANGOLOK PARTRA SZÁLLNAK.

Ezekben az időkben különösen érdekes és tanulságos fölidézni a nagy Bismarcknak jellegzetesen tömör mondásait, amelyekkel a mostanihoz annyira hasonló korban mindig fejen tudta találni a szeget. Egyszer valaki azt a veszedelmet fejtegette Bismarcknak, hogy Anglia megtámadhatja Németországot. Bismarck vállat vont:

– Nos, hadd támadjon meg. Elvégre joga van hozzá. Azért tart hadiflottát.

– Igen ám, de akkor elkezdi majd bombázni a kikötőinket.

Bismarck megint vállat vont:

– Ehhez is joga van. Elvégre azért vannak ágyúk a hadihajón!

– Igen ám, de ha szétbombázták a kikötőinket, akkor seregeket szállítanak partra.

Bismarck elnevette magát.

– Akkor pedig lecsukjuk őket. Mert ehhez már nincs joguk!

A NÉMETEK CSAK ELŐRE MENNEK.

Egy német őrmester megsebesült Franciaországban és meg kellett operálni. Az operációs asztalra fektették és egy frankfurti orvos hozzálátott a műtét előkészítéséhez. A beteget el kellett altatni. Hogy a beteget minél simábban segítsék át az öntudatlan állapotba, a frankfurti orvos azt mondta neki, hogy olvasson kétszáztól visszafelé. Az őrmester követve az orvos utasítását, olvasni kezdett:

– 200, – 199, – 198, – és így számolt egészen 189-ig, amikor már félig álomban így folytatta: – 190, – 191.

Az orvosok meglepődve figyelmeztették:

– Ne előre olvasson, hanem visszafelé.

A szegény őrmester, aki félálomban talán azt hitte, hogy újra a csatatéren van és egy szakaszt vezényel, erre így szólt:

– Micsoda? Visszafelé? Mi sohasem megyünk visszafelé, mi mindig előre megyünk!

Ezek voltak a sebesült őrmester utolsó szavai. Az altatószer elkábította és elaludt. Álmában bizonyára tovább álmodta a Franciaországban véghezvitt hőstetteket.

AHOGY FŐZTÉK, EGYÉK IS MEG.

Azokból az időkből való ez a kis história, amikor orosz csapatok garázdálkodtak keleti Poroszországban…

Az oroszok Insterburgban dőzsölnek, amikor híre érkezik, hogy jön Hindenburg, a muszkaverő. Nosza menekülni kell, összevonni a csapatokat ellentállásra. Olyan sietősen vonulnak ki az oroszok Insterburgból, hogy a hídakat se rombolhatják le, a vasutakat se pusztíthatják el, az összeharácsolt holmikat se cipelhetik magukkal. Még a saját ágyúikból is ottfelejtenek egy-két üteget. De amit csak lehet, mindent berondítanak, elpiszkítanak, – erre mindig ráérnek. Az óriás kenyérkészleteket például leöntötték petróleummal. Igy egy csapásra az olajat is tönkreteszik, a kenyeret is.

Hindenburg, amikor jelentették neki a gonosztettet, nyomban kiadta a parancsot:

– Izlés dolgában nem vitatkozhatunk az orosszal. Lehet, hogy ők így szeretik. Ennek okáért ezeket a kenyereket az orosz hadifoglyokkal kell megétetni.

… Azt mondják, hogy az orosz meg is ette. Sőt izlett is nekik.

ELJEN!

A Simplicissimus egyik számában láttunk egy egész oldalas szép képet. A kép címe: Eljen! Két jó magyarképű baka megy előre szuronytszegezve a képen. Thöny, a Simplicissimus kiváló művésze rajzolta a képet. A rajz alatt egy kis vers van, Ludwig Thoma írta. Igy szól magyar fordításban, amint ez „Az Est“-ben megjelent:

Zengtük felétek valaha: Éljen a bátor, hős magyar! Együtt küzd most a fegyverünk És frissen cseng a régi dal.

Ugy-e jól van így, daliák, Hogy a bajban ölelkezünk? Virrad már a boldog jövő, Örökre testvérek leszünk.

Soha mivelünk jól nem bánt ez a félelmetes müncheni élclap. Megható és sokat jelentő dolog hát most ez a szép kép és ez a komoly, lelkes kis vers ebben a tréfás, de komoly ujságban. A nagy és igazszívű német nemzet irántunk való tiszteletét és szeretetét érezni mögötte. A Simplicissimus barátja lett a magyarnak, ami nem csodálatos. Az a csodálatos, hogy a magyarnak ellensége van.

ILYEN ÖREG VÁSZONCSELÉD…

Karlsruheben történt. Lujza nagyhercegnő, az agg matróna, aki a sebesültek gyámolításában reggeltől estig fáradozik, későn este meglátogatott egy sebesültkórházat. Már majdnem mindegyik sebesült ágyban feküdt, egy kivételével, akinek azt a barátságos tanácsot adta, hogy ő is feküdjön már le. A sebesült harcos, aki nem tudta, hogy kivel beszél, így felelt vidáman:

– Igen, igen, de ilyen öreg vászoncseléd is haza mehetne már a tollasbálba.

A nagyhercegnő jót mulatott ezen a furcsa feleleten…

LEVÉL BERTÁRÓL.

Levél érkezett a harctérről a fiatal férjtől. Az asszony izgalmában nem tudja kibetűzni. Fölolvassa neki a bátyja:

… A legszebb napok minden nagy eseménye mellett az én gondolataim egyre a vastag Bertánál időznek. Könnyek gyűlnek a szemembe a meghatottságtól, ha képzeletemben megjelenik alakja s kinyújtom a kezemet, mintha meg akarnám símogatni. A vastag Berta… Tegnapelőtt láttam legelőször egy szép erdő szélén. Akkor pihent az árnyékban s a katonák nem zavarták nyugalmát. Én is csak lopva, meghatva mertem hozzá közeledni és végtelenül boldog voltam, hogy hozzáérhettem. Ha annyi ember nem látja, megcsókolom, nemcsak magam, hanem a Te nevedben is…

A fiatal asszony szorongva hallgatta az első sorokat, küzködött egy darabig a könnyeivel, azután zokogva borult a bátyja vállára.

– Megcsalt, a nyomorult!… És még hozzá milyen szemérmetlenül megírja… Egy ilyen vastag nővel…

A fiatalember azután tovább olvassa:

… Másnap azután láttam a vastag Bertát, amikor dolgozott. Okádta a tüzet s mint a pelyhet köpte tizenöt kilométernyi messzeségbe az ezer métermázsás ólmot.

– Istenem, – sikoltott föl az asszony, – micsoda nő ez!

Csak a levél végén tudta meg, hogy az ura a 42 centiméteres mozsarakért lelkesedik, amelyeket a német kedélyesség vastag Bertának nevezett el.

„SZIVES ÜDVÖZLETEK.“

A katona nem csak a fegyverével harcol, de szavakkal is. Amikor szuronyát odaszegezi a puskacsőre, enyhén szólván is, káromkodik egyet. És amikor puskáját kilövi, amikor ágyúját elsüti, mindezt egyáltalán nem szótlanúl teszi. Régi megfigyelés ez a háborúkból. Már a marathoni csatatéren is százszámra találták a parittyaköveket, amelyekre a legkacskaringósabb jókívánságok voltak vésve. A középkorban pedig egyenest ilyen „fölirásos“ lövegeket használtak.

A katona-pszichológia azóta sem változott. Csak éppen a harcieszközök változtak meg. De azért az új, rettenetes erejű robbanó-lövegek, amelyeknek méhében ezer halál leselkedik, még mindig alkalmasak arra, hogy velük valamit „üzenjenek“ az ellenfélnek.

Egy német ujságíró, aki az Antwerpent ostromló hadseregnél járt, beszélt ott egy osztrák-magyar mozsárágyú-üteg parancsnokával. A mi 30.5-es mozsárágyúink a St. Catharine-erődöt bombázták és az üteg legénysége a kemény harcokban sem veszítette el aranyos humorát. A mi tüzéreink azzal mulatoztak, hogy „üdvözleteket“ küldtek át a belgáknak: a halált és pusztulást rejtő gránátokra vidám üzeneteket írtak föl. Az első gyujtógránátra, amelyet a St. Catharine-erőd felé küldtek, ráírták: „Az első szíves üdvözlet.“ Ekkor még udvariaskodtak. A többire már kacskaringósabb katonai szólamokat írtak. És a világért sem mulasztották volna el, hogy valamennyi löveget egy-egy „üdvözlettel“ föl ne diszítsenek, ha mindjárt bizonyosak voltak is afelől, hogy üzeneteik nem is érkeznek meg sértetlenül.

… Változnak az idők. De a katona-szokások örökre egyformák maradnak. Még a robbanó-lövegek és a 30.5 centiméteres motorágyúk idejében is.

HADITUDÓSÍTÁS A GYERMEKSZOBÁBÓL.

(Berlin, október 22.) „… Fölmentem Lehmannhoz s a lépcsőházban egy gránát csapott az arcomba. A seb nem volt fájdalmas, de talán nem volt jelentéktelen sem, mert egy pillanat alatt elöntött a vér. Már menekülni akartam, de ott termett Lehmann szobalánya és megvígasztalt, hogy, aszongya, a gránát egy összegöngyölt kötény. És a vér, amely elöntötte ingemet, nem vér. Csupán cseresznyelé.

A gyermekek ma ebédnél gyüjtötték, hogy fölhasználják a háborúban. Csak az illuzió kedvéért, mert a cseresznye leve olyan, mint a vér.

Beléptem a gyermekszobába. A csata javában tombolt. A tizenkétéves Ervin széken állt és szakadatlanul lövöldözött a bátyjára. Adta a gépfegyvert, mert szakadatlanul tüzelt. És egyre kiáltozta: Parlez vous français?

Willit legalább ötven lövés fúrta már át. De nem hátrált. Bizonyára meghalt már, csak nem vette észre.

A csata elkeseredetté vált. Franktirőrök rohantak elé hegyes ceruzáikkal. A kis Emil megfogott s egy székhez húzott. Le kellett ülnöm. Kemény és határozott kommandójának nem állhattam ellent, de hirtelen fölugrottam, mert a szék nádfonatába fogpiszkálót rejtett.

Ez volt az U. 9. Én pedig tudtomon és akaratomon kívül jelképeztem az Aboukir páncélos óriást. A fogpiszkáló a torpedó szerepét töltötte be. Oldalra kellett dűlnöm, mert így csinálta az Aboukir is.

E sebesülésre berontott a szomszéd szobából a Vöröskereszt Egylet a hétéves Lujza személyében. Óriás vizes spongyával esett nekünk. Aztán megtörült egy sötétfehér portörlő-ronggyal. „Most már tovább harcolhattok“, – szólt egészen Vöröskereszt-stilusban. Nekem még részvéttel megtörölte a galléromat és ingemet is, aminek következtében a cseresznyelé hígabb lett, de teret hódított. Meg akartam magamat nézni, de nem volt itt tükör. Kinéztem hamar az előszobába. Ott agyonlőttek, mint kémet.“

KÉT TÁVIRAT.

A budapesti nagykörúti kávéházakban két fejedelmi táviratról beszélnek sokat mostanában, bár nem valószínű, hogy a villamosság szárnyán végigröpült valaha ez a két sürgöny. Az elsőt még a háború legelején az angol király intézte a német császárhoz, telegrafálván neki hetykén és keményen a következőket:

„Tisztelt Rokony! Vegye tudomásul, hogy három nap mulva egész rettenetes flottám Kielben lesz.

György.“

Amire Vilmos császár igen szelíden és igen poroszul csak ezt a két szót felelte:

– U nájn!

Amit így is lehet leírni, hogy: U. 9.

Ez pedig az a tengeralattjáró német hajó, amely egész csomó angol hadihajó elsülyesztésével tette világhírűvé, de Angliában nagyon keservesen hangzóvá a nevét.

És ezzel fölöslegessé vált, hogy a német császár további távirati költségekbe verje magát.

A HŐS GENERÁLIS.

Az apa a hős Hindenburg tábornokról beszél gyermekeinek. A kicsinyek figyelmesen hallgatják. Egyszerre fölkiált a kis Gyuri:

– Velünk szemben is lakik egy hős generális!

Mindenki csodálkozik.

– Honnan tudod? – kérdezi az apja.

– Ej, istenem, – feleli a kis fiú, – hát ott a címtáblája; rá van írva: „General Agentur…“

A GYÁSZJELENTÉS BOCSÁNATA.

A német ujságok utolsó oldalait napról-napra sötétkeretü gyászjelentések borítják: a háború áldozatainak halálát adják hírül a hozzátartozók és a jelentések hangjából nem nehéz kiérezni a mély büszkeséget, amely a veszteség fájdalmával vegyül bennük. A hazáért meghalni!… annyira szép és dicső dolog, hogy még azok is részt kérnek belőle, akik betegségüknél, vagy öreg koruknál fogva már nem vonulhattak a harcba. Az egyik előkelő német ujságban ugyanis nemrégen egy 64 éves orvos halála híre jelent meg, az öreg urat szívszélhüdés érte és otthon, ágyban halt meg, hozzátartozói azonban nem mulasztják el a gyászjelentésben megemlíteni, hogy az elhunyt résztvett az 1870–71-iki német-francia hadjáratban. Az öreg úr halála után szinte bocsánatot kér, hogy a sok fiatalember hősi pusztulásának idején ő betegségben és nem a harctéren fejezte be életét, és honfitársainak elnézését kéri, mert hisz ő is megtette kötelességét hazája iránt s úgy állott a franciákkal szemben huszonhárom éves korában, mint ahogy az örök ellenséggel ma küzdenek a mai huszonháromévesek…

AZ UJ PÁPA NEVE.