Part 3

De sokszor hallottuk békességes időkben annak az emlegetését, hogy ki a legény a csárdában. Amikor a fiatalos életkedv pezsdülve hajtja a magyar gyerek vérét, nem egyszer hallik a virtuskodó kiáltás, hogy ki bírja jobban. Nem egyszer valóságos csaták viharzanak a korcsmaivóban s egyik-másik tollas süvegű legény meglékelt koponyával kerül haza az alvégi fehérfalu házba. Vetélkednek is egymással a legények az elsőségért s örök villongások között telik az életük, amíg csak meg nem feleségesednek. Akkor már csak a kuglizóban vetélkednek néha-néha vasárnap. Most, hogy a háború kitört, az egyik regimentben szolgál egy falu számos legénye. A vetélkedést ott is tartják, ahogy jó magyarokhoz illik. De már csak abban, hogy ki tud több muszkát leteríteni a földre, úgy, hogy föl ne kelhessen többet. Ilyen két legény volt Keciben, mint egy sebesült honvédhuszárfőhadnagy mondja, Boros András meg Száraz István. Régi riválisok, most közhuszár mind a kettő.

Kraszniknál történt, írja a főhadnagy, hogy egy nálunk sokkal nagyobb kozákcsapattal kerültünk szembe, de azért megrohantuk őket. Ugyancsak kalapálta a lovak lába az agyagos földet. A hajrá-kiáltás olyan volt, mint az égzengés, de a nagy lármán keresztül is csak hallom Boros András hangját, aki teli torokkal hátraszól Száraz Istvánnak:

– No Estvány! Egy piculáért: ki üt többet!

– Majd elválik, Andris! Áll a picula!

A huszárok elbántak a kozákkal, kergetik, mint agár a nyulat. Lassan-lassan visszacihelődnek az üldözésből a legények. Már vacsoránál ült Boros Andris, amikor megjön Száraz István.

– No, pajtás, – szól oda Borosnak, – hány volt a kozák? Hányat ütöttél?

– Többet, mint ahány a keci kocsmában a báb! Nem állítja talpra őket senki, hacsak az itéletnapi állítógyerek nem! Hát te hányat borítottál föl?

– Tudja az ördög, nem számláltam. De azt tudom, hogy leütöttem a bakombírót is!

Ezzel leugrott a nyeregből és leemelt onnan egy sebesült kozák törzstisztet. Mindjárt át is adta a szanitécnek.

– Megnyerted a piculát, Estvány, – mondja Boros. – Ehune, odaadom.

– Nem kell. Folytatjuk holnap. Holnap állom megint a fogadást, legyen dupla vagy semmi.

– Gilt! – felelte Boros.

– Hogy melyik nyerte meg, – írja a főhadnagy, – nem tudom, mert nemsokára rá megsebesültem.

Ilyen a magyar huszár.

NINCS SZERENCSÉJE…

Mint annyi más kollégája, egy orvosprofesszor is java idejét most a harctéri sebesültek ágya mellett tölti. Elbámult rajta, hogy egyetlen sebesült sem akad, aki ne vágynék vissza a harctérre, de föltünt neki egy magyar huszárlegény, akit valósággal úgy kellett ágyhoz kötözni súlyos sebével és folyton esengett:

– Eresszenek vissza, kérem, a verekedésbe! A jó Isten is megáldja az urakat, csak eresszenek vissza!

Az orvostanár csodálkozva kérdezte tőle:

– Dehát miért olyan sürgős magának? Nem tudja kivárni, amíg meggyógyul?

A legény elkeseredve válaszolta:

– Kérem alássan, én nemrég jöttem ki a tömlöcből, két évre itéltek korcsmai verekedésért. Végre aztán lemehettem Szerbiába, ahol szabad verekedni és onnan is visszahoztak egy kis nyavalyás sebbel… Nincs nekem szerencsém!

A HUSZÁR KOMITÁCSIJA.

Loznica alatt egy csapat komitácsira rálovagol a huszárszakasz. Verik, vágják a rácot, csak úgy porzik a föld a lovak lába nyomán. Az egyik huszár nyakonragad egy kis komitácsit és balkezével a lova nyakára emeli. A jobbkezével forgatja a kardot, mint a cséphadarót. Amikor vége van a verekedésnek, megkérdi a hadnagy:

– Hallod-e Mihály! Minek fogtad meg ezt a rácot?

– Hogy minek? Csak azt akartam, hadd lássa, hogy szalad a huszár elől a cimborája!

VIOLA.

Srapnel-tűzbe kerülnek a huszárok. A fehér kis felhőcskék egymásután pattannak szét a kék égbolton. A huszárok óvatosan ügetnek tovább. A srapnel-eső megismétlődik, mire a csapat végén jóízű nevetés hangzik föl.

Az elől lovagoló hadnagy hirtelen hátranéz:

– Mit csináltok ott hátul?

Kiegyenesedik a nyergében egy közhuszár:

– Csak úgy eszembe jutott valami… Azt mondtam a tizedes úrnak, hogy a jövőre már mink alulról szaguljuk a violát…

És tovább mulat az ötleten.

A TÁBORNOK URAK JÖNNEK!

Háborúban is fontos dolog a jó kvártély és az aranygalléros tábornoktól le, a kis zászlósig, minden tiszt boldog, ha gondos ellátásban részesül valahol és – meleg ételhez juthat.

Egy kiválóan leleményes önkéntesőrmester kvártélycsinálónak lévén előreküldve, beállított egyik galiciai faluban a vendéglőbe s így szól a korcsmároshoz:

– Estére öt tábornok száll ide. Gondoskodjon tiszta ágyakról s jó vacsoráról.

A korcsmáros módfölött örvendezett, hogy ilyen előkelő vendégei lesznek. Öt generális! Bizonyosan főhadiszállás érkezik, gondolta a jó ember s olyan vacsorával várta a tábornokokat, amilyen aligha készült még ebben a nyomoruságos faluban.

Estére aztán egy század huszár vonult be a helységbe, de a főhadiszállás csak nem akart megérkezni. Ellenben megjelent négy tiszt s az önkéntes-őrmester. Ez most félrevonta a korcsmárost s így szólt hozzá:

– A tábornok urak innen félórányira a kastélyban szálltak meg s így az ő vacsorájukat mi fogjuk elkölteni.

S azzal helyet foglaltak a dúsan megrakott asztal körül.

… Az öt tábornok persze csak mese volt.

De az ilyen kis csalafintaságot megbocsájtja Mars, a hadak istene.

A KOZÁK FEJE.

Magyar huszárok kergettek egy csomó kozákot.

Srapnel vitte el a fejét az egyik kozáknak, de a doni lovas nem bukott le azonnal a lóról, hanem pár pillanatig még úgy nyargalt tovább, mintha oda lett volna szögezve.

Egy jóhumorú huszár tréfásan rákiáltott a fej nélkül vágtató kozákra:

– Hékás, nem látod, hogy leesett a fejed?

HÁRY JÁNOSOK.

A jókedv mindig némi kis túlzást is jelent katonáéknál.

Két huszártiszt jókedvében mindenképpen túl akart tenni a derék Háry Jánoson. A legképtelenebb históriákkal traktálták egymást s állandóan vetélkedtek, hogy ki tud nagyobbat mondani.

– Mikor Gorodoktól jövünk visszafelé, – beszéli az egyik, – egy magaspartú pataknak a medrébe jutottam s már-már úgy látszott, hogy nincs szabadulás. Annyival is inkább, mert fönt, a part szélén, magas kerítés húzódott. Egy pillanatig tünődtem, majd hirtelen elhatározással megsarkantyúztam a paripámat s nekiugrattam a kerítésnek. Már el is értem, mikor egy srapnel elvitte a lovam hátulját.

– És te? – kérdi a bajtárs.

– Én a lovam elejével a levegőben maradtam.

A másik nyelt egyet, majd így szólt:

– Az semmi. Az én vállamról az egyik srapnel letépte a mentét, a másik pedig visszahozta.

… Igy tréfálkoznak a huszárok a háborúban, két attak között.

BR!

A kozák, ha hirtelen megállítja a vágtató lovat, azt kiáltja, hogy br! A mi huszáraink ezt már kitapasztalták és valahányszor kozákpatrult kergetnek, hangos br-br-kiáltásokkal invitálják őket a szembefordulásra. Többnyire, persze, eredménytelenül.

AMIT AZ ÁLOM JELENT.

Kemény harcok után pihenőre tért és aludt a huszár, már amennyire a harcmezőn aludni lehet. Reggel pedig elmesélte bajtársainak tempósan s egy kis költői szabadsággal, hogy miket álmodott. És várta tőlük az orákulumot, hogy mit jelent az álom. Azt mondja az egyik: „nem jó!“, a másik: „úgy lehet, baj lesz ebből.“

Mi baj érheti a harcmezőn az embert? Csak a halál, vagy valami sebesülés életreszóló nyavalyával. A mi emberünk fölkiáltott:

– Oda se neki! Hanem azért egypár muszkát előre küldök kvártélycsinálónak.

Aztán parázs kis ütközet kerekedett. Huszárjaink ölre mentek a kozákokkal, s mennyei örömet szereztek őrnagyuknak.

A huszárnak kutyabaja, de csak lógatta az orrát.

– Sose hittem volna, – mondta, – hogy így bevalósul a gonosz álom. Az ütközetben rittig elveszett az utolsó pakli gyujtóm, ráadásul a pipám is eltörött.

… Az se vígasztalta meg, hogy a kvártélycsinálókat „rittig“ előreküldte.

A SZERELMES HUSZÁR.

Egy przemysli orvos írja, hogy az ottani katonakórházban halálos sebbel feküdt egy huszár. Kilőtték alóla a lovat s az attak rettenetes forgatagában a lovak patkója összeroncsolta a fejét. Ott feküdt a huszár, feje fölött a jeges tömlővel és ágya fölött a halál gubbaszkodó árnyékával. A másik ágyon – a sors összehozta őket – egy falujabeli könnyen sebesült huszárfiú űlt a gavalecon (szalmazsákon), cigarettázva és elgondolkodva. A komája sorján gondolkozott, aki elhülő szívvel nagyon, nagyon csendesen feküdt mellette és akiről tudta, hogy olyan elkeseredett dühvel jött ebbe a háborúba, amilyennel csak a halálosan sebzett lelkű emberek tudnak jönni. Tiszta sor, hogy egy leány volt a dologban, – egy lány, valahol egy messzi kis faluban, – egy lány, a falu legszebb lánya, aki barna dióolajjal illatosítja símára fésült, fényes haját és a bécsi szappan habjával mosdik.

Két orvos jött be a terembe és odaléptek a haldokló huszár ágyához.

– Doktor úr – kérdezte az ágyon ülő huszár – meddig él még a Jóska?

A doktor csendesen mondta:

– Bizony már egy óráig se.

Mikor az orvosok kimentek, a huszár odahajolt haldokló komája fölé. Ez révetegen kinyitotta a szemét.

A könnyen sebesült rátette a kezét a haldokló mellére és gyöngéden megrázta.

– Hallod, Jóska.

– Na.

– Egy leveled jött máma a Spitálba. Ehun van ni.

Egy gyűrött papirost vett elő, kisimította a térdén és olvasni kezdte. Elakadó hanggal, nehezen tagolva, parasztosan. Egy lány írta a levelet, szerelmes szívvel, szerelmes, cifra szavakkal. Mikor véget ért a levél, a haldokló huszár kinyujtotta lankadt kezét és a párnája alá gyűrte a levelet.

Az orvos azt írja, hogy semmiféle emberi hatalom nem adja vissza az életnek ezt a huszárt, de még mindig él. Hetedik napja már és rettenetes sebével még mindig él. Mozdulatlanul fekszik és a plafont nézi. A komája pedig ott ül mellette, cigarettázik, szivarozik naphosszat és gondolkozik az élet furcsa során. Mert hát az a levélhistória csak huncutság volt. Ő írta a levelet, ott a kórházban, sok gondolkodás után. Ő, a komája.

A LEGSZOMORÚBB BETEGEK.

Sebesültszállítmányra gyülekeztek a Vöröskeresztes autók a keleti pályaudvar előtt. A sebesültváró közönség is ott ácsorgott, mikor egy gyerek elkiáltotta magát:

– Jönnek a huszárok!

És ekkor már jöttek is vörösnadrágos huszárok. Még pedig ősi szokásuk ellenére gyalog, lovaikat kantárszáron vezették.

Jaj de lassan jöttek, csak úgy vánszorogtak az egykor délceg harci paripák.

– Honnan? – kérdeztük az első huszárt, mikor a menet éle hozzánk érkezett.

– Galiciából. Hoztuk a beteg lovakat.

Nincs szomorúbb látvány, mint a beteg ló, a beteg huszárló. A tüzesvérű magyar paripa, amely ficánkolva táncol máskor délceg lovasa alatt, most még a lábát is csak fáradtan vonszolja, a szőre – máskor ragyogóra kefélt szőre, amelyről még a napsugár is lesiklik – most fakó, fénytelen, poros és piszkos. A beteg ember látványa is szomorú. De még szivettépőbb ezé a beteg, okos állaté, amely nem tudja elpanaszolni a baját, csak ernyedten lecsüggeszti szép fejét.

Bizony szomorú látvány a háború fáradozásaiban és nélkülözéseiben elcsigázott, tönkrement állat. Csak bőr és csont valamennyi, legtöbbje sántít, fejlehorgasztva keserves kínnal vonszolgatják kisebesedett, remegő lábukat. És elvonul előttünk egy egész lovashadosztály beteg lóállománya. A szakállas huszárok csákóján galiciai tölgylomb fityeg s szivesen válaszolgatnak mindenkinek.

– Turkáról jövünk, a város össze van rombolva… Galiciában többet járunk gyalog, mint lovon, mert a rettentő hegyeket nem bírja az állat… Eltart három hónapig is, míg ezekből ló lesz. Mikor harcolunk, egy ember öt lovat vezet, a többi megy gyalog előre.

A közönségből sokan a szatócsboltba futnak, cukrot hoznak a beteg páráknak, a ló hálásan veszi el. Hálás a huszár is s köszöni a vendégszeretetet. Mennek, vonulnak a Kerepesi-úton, ki a huszárlaktanya felé.

Vagy négyszáz ló lehetett, a csapat vége már maradozik. Leghátul egy kékcsákós Vilmos-huszár nógatja lovát:

– Erigy már Hanna, erigy… mindjárt ott leszünk!

– Hová mennek? – kérdezem.

– Nem tudom én, uram, csak biztatom szegényt, mert mindjárt összerogyik.

A HUSZÁR SEBE.

Egy katonaorvos írja: Kis völgykatlanban fölállított segélyhelyünk felé lassú ügetéssel közeledik egy honvédhuszár. A dombtetőn körülnéz, majd odajön hozzánk és kérdezősködik, hogy nem láttunk-e erre egy kisebb huszárosztagot? A mieink kiváncsi kérdezősködésére elmondja, hogy előörsként portyázó osztagától elmaradt, mert a nyergén valamelyik szij elszakadt és azt kellett összefoltoznia. Alighogy felült a lovára és az övéi után indult, három lándzsás kozák megtámadta.

– Hát – úgymond – én se voltam rest, kirántottam a kardomat, az egyiknek úgy „odagomboltam“, hogy az nem kél föl többé, a másik kettő közben megugrott.

Mindezt úgy mondta el a huszár, minden hangsúlyozás nélkül, a lehető legszárazabb módon, mintha a legártatlanabb és legveszélytelenebb kalandról lett volna szó. Ezzel szalutált és továbbnyargalt.

Vagy jó tíz perc múlva megint megjelent közöttünk a „vörös ördög“.

– Mi ujság fiam? Talán megint odagomboltál a muszkáknak?

– Nem a’ doktor úr, hanem eszembe jutott, hogy ha már találkoztam itt a doktor urakkal, tessék a lábamat megnézni, mert alighanem az egyik kozák rám lőtt; most kezd fájni.

Megvizsgálván vitézünket, kisült, hogy a balcombja át van lőve.

Kötést tettünk rá és leültettük a többi könnyű sebesült közé.

Sötét este volt már, amikor az egészségügyi különítmény kocsiai megérkeztek, hogy a sebesülteket hátraszállítsák és vonatra rakják.

Fölraktuk a sebesültjeinket, de sem a huszárt, sem a fához kötött lovát nem találtuk sehol. Eltünt.

Harmadnap egy huszárszázad vágtatott el mellettünk. Köztük volt a mi huszárunk is. Úgy látszik, jobbnak találta, hogy a pajtásaival „odagomboljon“ a muszkának, semmint hogy nálunk marodizáljon.

A görbe hegyek országából

A HÁBORU FATIA NEGRÁJA…

Éjszaka volt a Drina partján és olyan sűrű volt a sötétség, hogy a kocsikereket hozzá lehetett volna támasztani. A sziklás, bozótos földön egy ember kúszott előre talpig fekete maszkban: arcán fekete álarc, kezén fekete selyemkeztyű. Fegyvere egy meztelen, marokra szorított borotvaéles bajonett. A bozótban köröskörül komitácsi-őrszemek hasalnak, – ezeknek a pusztázó embereknek olyan éles a szemük, mint a hiúzé – a legkisebb fehérség áruló lehetne. Ezért van a fekete maszk. A kígyóember halálos csendben kúszott előre, mint egy nagy fekete macska. Fülelve, figyelve, – visszafojtott lélekzettel. Kezét előre nyujtotta, tapogatta a sötétséget, és egyszerre… ah… egy emberi archoz ért a keze. A bajonett villámgyorsan lecsapott s a komitácsi jajszó nélkül halt meg. A kígyóember tovább kúszott – már áttörte magát az őrsök vonalán! – ám most jön az igazi föladat. Kikémlelni a szerb tüzérség pozicióját és erejét. Földre tapasztott füllel hallgatózott, nesztelenül kúszott előre. Mikor már mindent tudott, visszament a helyére és egy elrejtett telefonon Morse-jelekkel leadta a jelentést. Egy kicsit várt, azután elkezdte húzni a vezeték drótját. Húzta, húzta a drótot, – egyszerre csak elfogyott a drót és halk koppanással egy nesztelen csónak ütődött a Drina partjához. Benne állt a kapitány és tizenöt baka. Tízszer fordult meg a csónak!

Éjfél felé aztán egyszerre csak egettépő hurrázás verte föl a fekete éj csendjét. A bakák már tudták, merre kell rohanni, – gyenge pirkadatkor az egész szerb tüzérség magyar kézen volt.

A Fekete Álarc pedig ott feküdt egy bokor tövében, – nyolc golyótól vérzett, – ruhájának fekete selyme lucskos volt a vértől.

… Nem halt meg. Fölépült, de sánta maradt. Arany vitézségi érmet kapott, amely után élete fogytáig havi kétszáz korona járadékot élvez. A neve Kóbor Jenő, a foglalkozása: artista. Csupa ideg és csupa izomember. Már kisgyerek korában, az orfeumi lámpák fehér fényében, megszokta a halál gondolatát, mikor a létrák tetején halálos balancéban tótágast állt.

„A SOMOGYI SEB.“

Szerb foglyokat szállított a vonat, amely megállt az egyik alföldi állomáson. Az állomás katonai parancsnoka benézett az egyik vasúti kocsiba, ahol könnyebb sebesülésű szerb foglyok ültek a fapadokon. Valamennyinek a feje volt bekötve, de amellett vidáman cigarettázott vagy pipázott a magyar cseréppipából, amivel bakáink megajándékozták.

A katonatiszt, akinek föltünt a sok fej-seb, megkérdezte az egyik bepólyált fejű szerbet:

– Milyen sebed van?

Az hunyorított egyet:

– Somogyi seb ez.

A tiszt csodálkozva nézett rá:

– Milyen seb?

– Somogyi, – ismételte makacsul a szerb.

A foglyokat kísérő magyar bakák magyarázták meg, hogy mit jelent ez a „somogyi seb“. Az olyan sebre mondják a szerbek, hogy „somogyi seb“, amely nem lőtt és nem is szúrt seb. Nem golyótól és nem is szuronytól kapott sérülés, hanem – puskatustól. Ők is ismerik már a somogyi fiúknak azt a virtusát, hogy szuronyrohamnál, kézitusában, megfordítva kezelik a puskát: a csövét fogják két kézre, mint valami fütyköst és a puskatussal osztogatják az áldást, rendszerint a fejre, ama régi közmondás alapján, hogy: „Csak a fejét!…“

Az orvosi tudomány a háborúban, ime, újabb szakkifejezéssel szaporodott: a „somogyi seb“-nek ezentúl helyet kell adni az orvosi lexikonban is.

KABARÉ SZERBIÁBAN.

Tábori posta hozta a következő vidám programmot:

MEGHIVÓ.

A Szerbiában üdülő magyar bakatársaság minden este tánccal, zenével és tüzijátékkal egybekötött házimulatságot rendez, melyre címzett urat és b. családját tisztelettel meghívja a rendezőség. Hideg ételekről és meleg italokról gondoskodva lesz.

_Műsor:_

1. _Ágyúk ébredése;_ tartja a 36-ik Haubitz Laci zenekara. (A hangszereket a Krupp-gyár szívességből engedte át.)

2. _Sturm._ Haditánc. Bajonet Tercsitől.

3. _Szerbek futása;_ rendezi Putnik vajda.

4. „_Az őrült._“ Szavalja Karagyorgyevics. (Élethű.)

5. „_Elmennék én, de nem tudom hova…_“ Énekli Pasics.

6. „_Úgy elmegyek, hírt sem hallasz felőlem…_“ Énekli a szerb hadsereg.

Beléptidíj személyenkint: a behívó. A tiszta jövedelem a nagyszerb eszmék sírján emelendő emlékoszlop leleplezése alkalmával tartandó ünnepély költségeire fordíttatik.

GYŐZELMET SZENVEDTEK.

Valahányszor csapataink megverték a szerbeket, a nisi sajtóiroda mindig úgy segített a bajba jutott szerb hazán, hogy nagyszerű szerb győzelmekről szóló tudósításokat telegrafált szét a világban.

A mitrovicai véres kaland után, amely tudvalevőleg a Timok-hadosztály megsemmisítésével végződött, egy délvidéki ember így szólt:

– Mitrovicán megint győzelmet szenvedtek a szerbek.

ELLENSZEGÜLT.

Este van. Egy szerb falu előtt harsányan hangzik a parancs:

– Átmegyünk a falun. Minden szakasz más-más utcán. A falu tulsó részén pihenés. Ha valaki ellenszegül a faluban, azt szúrjátok le! Előre!

Egy óra múlva a falu tulsó részén egy hadnagy látja, hogy két baka egy kövér leölt malacot cipel. Rájuk kiált:

– Hogy került az a leszúrt malac hozzátok?

Az egyik baka haptákba vágja magát:

– Hadnagy úrnak alássan jelentem: ellenszegült!

A SZILVA.

Ország-világ előtt ismeretes, hogy a magyar katonák vetélkednek egymás közt a hősiességben. A virtuskodás föléled s ékes virágot hajt.

A somogyi baka egy pohos komitácsit terelt maga előtt, akit foglyul ejtett. Hatalmas kék daganatok éktelenkedtek a szerb teremtés arcán.

Kérdi a bakától a szakaszparancsnok, hol járt, mit hoz?

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, szilvát rekviráltam!

Ennek a szilva-rekvirálásnak pedig az a magyarázata, hogy a járóőr lesben kuksoló komitácsit fedezett föl egy messzeeső fa tetején. Lőni rája?… Nem bizonyos az eredmény, s aztán a lövések zaja sem volt kivánatos. A mi bakánk vállalkozott rá, hogy loppal odakúszik a fához. El is ért oda észrevétlenül s Kinizsi-karokkal hirtelen úgy megrázta a szilvafát, hogy a gyümölcse azon nyomban puskástól-mindenestől a lába elé hullott.

A PISTA FÜLE.

Károlyi Mihály gróf, amikor hazatért a francia hadifogságból, egyetem-utcai palotájában meglátja a lépcsőházban egyik legényét, a Pistát. Pista a mozgósításkor elment a csatába, meg is sebesült a déli harctéren s most szabadságolták.

– No, fiam, hallottam, hogy hősiesen viselkedtél a csatában, – mondja a gróf a legénynek. – Derék ember vagy! Van-e valami kívánságod?

– Méltóságos uram, annyi koronát szeretnék, amilyen messze van az egyik fülem a másiktól, – felelte a legény.

Károlyi nagyot nézett.

– No, ez nem valami sok!

– Nekem elég lesz, – válaszolta a fiú.

Károlyi tréfás jókedvében már ki akarta mérni a két fül között a távolságot, amikor észrevette, hogy a legénynek hiányzik az egyik füle.

– Hát a másik füled hol van?

– A másik – mondja a legény – valahol Szabácsnál, mert ott hagytam biz azt, méltóságos uram!

ANKA RADOSAVLIEVIC.

Az Andrássy-út egy borbélyműhelyének kirakatában, piros, fekete és zöld parókás viaszkfejek közt egy csomó szerb zsákmány fekszik: arannyal kivarrt kendők, handsárok, íróasztalra való bronz-holmik, és végül, finom bőrbe kötve, előkelő magányosságban: két könyv, két Szabácsból hozott könyv. A tulajdonosuk Anka Radosavlievic volt; rá van írva a neve, iskolalányos, gömbölyű betűkkel az első lapra. És a könyvek? Az egyik Viktor Hugó Crépuscule-je, a másik egy szintén francia nyelven írott munka: Verdi et son oeuvre. Az embert önkénytelenül megérinti valami furcsa érzés; mintha üzenet jönne a tenger alá sülyedt Vineta város lakóitól, avagy egy galamb röpülne át a tomboló Óceánon, szájában zöld ággal. Viktor Hugó és Verdi Szabácsban! Egy oázis a sivatagban, a kultura kis állomása a borzalmak, a tűz és vas országában; két kis ijedt könyv a királygyilkosok torz, véres árnyékában, és mégis: a két könyv büszkén emelkedik ki a puskaropogásból, a halálhörgésből, a förtelmes kataklizmából. Mert rápillantva a Viktor Hugó és a Verdi névre, egyszerre elfelejtjük a csatazajt, a halálhörgést, a messzejáró ágyúkat, és csak azt látjuk, hogy a kis ólombetű a legerősebb katona, ő a leghatalmasabb mozsár a világon, és örökkön is az fog maradni, mert nemcsak az emberi testbe, de az emberi lélekbe is beleküldi srapneljeit. Viktor Hugó és Verdi Szabácsban: ez egy jobb jövő igérete és záloga annak, hogy ha az Anka Radosavlievicek egykoron megnőnek, férjhezmennek és gyermekeket szülnek, nem lesz többé királygyilkosokkal dolgunk, és egész Szerbia megtalálja az útat, amely a boldoguláshoz és a dicsőséghez vezet: a műveltséget, a tanulást és a lélek erejét, és megtalálja nem ott, ahol kereste, a konakban, a véres harcmezőn, Gyorgye kardja és Pasics szakálla alatt, hanem, ahol a legkevésbbé kereste: az Anka Radosavlievic tanulószobájában, a könyvespolcán és a zongora párkányán.

NIKITA ÉRDEMRENDJE.

Egy osztrák kereskedő, aki hosszabb ideig tartózkodott Montenegróban, megkapta az elmaradhatatlan Daniló-rend II. osztályát. Az érdemrendet nem valami díszes kivitelben, csupán ólomban nyerte el a kitüntetett, de hogy nyilvános alkalmakkor mégis viselhesse, elkészíttette az érdemrend mását – aranyból és igazi drágakövekből. Ha már érdemrend, legyen aranyból!… Ezt azután viselte is ünnepélyes alkalmakkor és mellére tűzte akkor is, amidőn újra elment Cettinjébe és a király külön kihallgatásra idézte magához.

A kihallgatás alatt, amidőn tisztán üzleti ügyekről volt szó, a király le sem vette a szemét a gyönyörű új érdemrendről. A kereskedő megdöbbenve konstatálta, hogy a fekete hegyek pásztorainak királya szemet vetett a csillogó ékszerre. Ezért tehát, hogy megelőzze az uralkodót, udvariasan reámutatott az érdemrendre:

– Felség, annyira meghatott multkori kitüntetése, hogy siettem aranyba öntetni az ön érdemrendjét.

Nikita nyájasan mosolygott, majd így szólt:

– Kedves uram, az ön dolga engem rendkívül meghat. Aki annyira megbecsüli a Daniló-rend II. osztályát, az valóban megérdemli a rend legelső osztályát is.

… Azzal leakasztotta a melléről az ólomból készített I. osztályú rendjelet és kicserélte a kereskedő II. osztályu rendjelével.

Így szól az anekdota. Se non e vero, ben trovato.

KRUMPLISZEDÉS A CSATATÉREN.