Part 2

Két ilyen új nóta akadt a kezünkbe. A versek két gyűrött papirra voltak írva, az egyik rozoga tollal, a másik tompa ceruzával, már amilyen a táborban akad, bizonytalan ortografiával, de hellyel-közzel kedves ritmusérzékkel. A vonások naivak, ákom-bákomszerűek. Látszik, hogy aki írta, inkább a kardot, mint a tollat szokta forgatni. Az egyik huszárnóta így hangzik (eredeti helyesírással):

(_Felhívó szózat_, (a rohamra).

Ágyu dörgés szóllal, hiv fel a nagy harcra, Rajta magyar fiúk, álni csatasorba. Ne légyen közöttünk senki, ki gyávaságra gondol, Az ellen ha jön, elölle megfusson. Szent ügyért harcolunk, a tiszta igazságért, Meg kell hogy némitsuk az ármány vétkes, rút fegyverét. Évek hosszu során rakták aknáikat alánk, Most kell hogy elvágjuk a vészes zsinórját. Fel tehát vitézek, a kardokkal, fel a levegőbe, Harsogjon a trombita, előre, előre!

A másik pedig egy hazavágyó, hazasíró nóta:

Édesanyám ne sirason engemet, Azért hogy én háborúba elmegyek, Kirájomat és a hazát megvédeni, Szerbet, oroszt darabokra aprítni.

Édesanyám ne sirason engemet, Magyar huszár nem érdemli aztat meg. Fényesen ragyog a kard a kezembe, De meg festem az elenség vérébe.

Édesanyám ne sirason engemet, Ha a gojó tanálja a testemet, Hisz akor is imádkozik szívem szám, Hogy huszárnak nevelt engem az anyám.

Tinta pena azután meg papiros, Magyar huszár orosz földön masiroz. A kedvese küld neki egy levelet, Szabadicsa a jó Isten ha lehet.

Még csak azt jegyezzük meg, hogy az első vers szerzője Zugsführer Bozi, a másik vers pedig az első huszárezred negyedik századának második szakaszában született. Két huszár írta: Kovács Vince és Varga.

Egy somogymegyei 44-es baka írta a következő bakanótát:

Ha elvisznek katonának, Fölhúzom a bakkancsot, Le se fekszök, ébren alszok, Úgy várom a parancsot; Kardot veszek a kezembe, Neki vágok szilajon, Egyet vágok, nagyot ütök, Halált vágok a rácon.

Kerti Pista cugszfürer úr Be is vonult Sabácba, Ahogy ütött, ahogy vágott, Rémület szállt a rácba. Nyolcszáz rácot akasztottak Két sorjába a fára, A rác vérből ürítettek Áldomást a királyra.

Kerti Pista nyalka fiú, A háborút kiállta, A cúg előtt tűzzel-vassal A hatvágást csinálta. Rác asszonynak, rác leánynak Megáll rajta a szeme, Kerti Pista köpött egyet: – Ögyön mög a fittyfene!

A somogyi híres lányok Kisirták a szemüket. Kerti Pista háborúba Vitte el a szivüket. Ne sírjatok híres lányok, Visszatér a babátok; Kerti Pista, mög az Isten Gondot viselt reátok!

Új poézis is született: a népfölkelő-költészet:

NÉPFÖLKELŐ DALA

Muszka zörög a határon, Vót szeretőm kettő-három. Hagy sírják ki a szemüket, Kösse be más a fejüket, Tillaárom!

Lövészárok, lövészárok! Meleg zupát hjába várok, Répát rágok a határon, Eszembe jut kettő-három, Tillaárom!

Legeltettem még a nyáron, Tapicskolok vizen-sáron Hun kődökig, hun hónaljig… Fene nagy bummogás hallik, Tillaárom!

Ki-kidugom a fejemet, Neki dűttöm a mellyemet Cement-zsákos fedezéknek, Úgy sóhajtok föl az égnek, Tillaárom!

Még a télen meg a nyáron Eddig bírtam, csak kiállom. Mást ölel már az a három… Esz a fene a határon, Tillaárom!

AKI AZ ELSŐ LÖVÉST TETTE A VILÁGHÁBORÚBAN.

A világháború megörökítendő történelmi eseményei közé tartozik, hogy ki tette az első lövést a világháborúban az ellenségre. Ez a nevezetes ember a cs. és kir. 68. gyalogezred őrnagya, Pedretti Márton, akit a király az ellenséggel szemben tanusított vitéz magatartásáért hadiékítménnyel diszített katonai érdemkereszttel tüntetett ki. Ez a világhistóriai epizód a délvidéken játszódott le.

Pedretti őrnagy Szerbiához intézett hadüzenetünk után való első napon csapatával a Zimonyból Belgrádba vivő vasúti hídra vonult. Amint körülbelül a híd közepére ért, a Szávapart tulsó részén álló szerb katonaság fölrobbantotta a hídat.

A robbanás tudvalevőleg csak a híd belgrádi részét rongálta meg s Pedretti őrnagynak és bátor csapatának nem esett baja. Pedretti a robbanás után is a hídon maradt s megvárta, míg a robbanás előidézte óriási füst elvonult. Mikor a füst elvonult, Pedretti heves sortüzet adott a szerb parti hídfőnél álló szerb katonaságra úgy, hogy ezek közül sokan elestek, a többiek pedig hanyatthomlok elmenekültek. Ezután Pedretti őrnagy visszavonult csapatával Zimonyba.

Igy tette Pedretti őrnagy és csapata az első lövést a világháborúban az ellenségre s ezért kapta a királyi kitüntetést is.

MIRE JÓ AZ ANGOL NAGYKÖVET.

Kedves intermezzó ez a kis eset az angol hadüzenetet megelőző napokból, amikor nagykövetünk, gróf Mensdorff még Londonban volt. A posta és a táviró már nem működött és így egy Londonban levő magyar ortodox rabbiné nem tudta férjének bejelenteni, hogy szüleinél, akik angolok, kis leánya született. A rabbiné szülei végre is a nagykövetséghez fordultak és a magyar rabbi a belügyminisztériumtól a minap a következő értesítést kapta:

„A császári és királyi angol nagykövet, gróf Mensdorff egy táviratának másolata. Augusztus 13. Tessék K…-ban lakó rabbit értesíteni, hogy rabbiné egészséges leánygyermeket szült, gyerek s anya jól vannak. A távirat átvételét kéri Mensdorff osztrák-magyar nagykövet.“

Ez a kis távirat érdekes relikviája lesz egykor a mai időknek.

A LEGÚJABB IGE.

Egy úr elragadtatva szól oda a másiknak a kávéházban:

– Naccerü! Naccerü! A németek győznek nyugaton, a monarchia győz keleten! A hármasszövetség nyugaton ütlegel, keleten ütlegel, mindenütt ütlegel!

– És mi van délen? Mit csinál az olasz?

– Az olasz? Semlegel.

MEYER.

Immár kétségtelen bizonyítékok vannak, hogy a világháború első halottja egy – Meyer volt. Egy Meyer, a Meyerek ősi, humoros fajtájából, száz millió olcsó élc népszerű céltáblája, igen, egy Meyer, aki minden jobb külvárosi bohózatban legalább egyszer szerepelt, sőt, a tavalyi bécsi szezón slágere egy furcsa vígjáték volt, amelynek espritje abban csúcsosodott ki, hogy minden szereplőt Meyernek hívtak, a hősszerelmestől a komornyikig, a szakácsnétól a naiváig. Micsoda hálás témák voltak a Meyerek! Zúgolódás nélkül illeszkedtek bele minden mulatságos helyzetbe, semmi jó tréfát el nem rontottak; ha valaki azt mondta „Meyer“, már mindenki nevetett, sőt voltak olyan ötletes emberek, akik bementek az Orczy-ház udvarába, elkiáltották ezt a bűvös szót: „Meyer“, és az oldalukat fogva gyönyörködtek benne, hogy minden ablak kinyilt és minden ablakból kinézett egy – Meyer. Ismerjük el, nagy bátorság kellett hozzá, hogy valaki a Meyer névvel élni merjen. De a Meyerek nemcsak élni, de meghalni is mertek a nevükkel. A világháború első áldozata óriási betűkkel írta a világtörténelem lapjára ezt a mulatságos szót, hogy: „Meyer“, és a Meyerekről ezután nemcsak bohózatot, de szomorújátékot is szabad lesz írni.

A LOVAS SZELLEM.

A harctérre indul a zászlóalj. A vonaton kapitány úr Reketyéssy még magyaráz a kadét-gólyáknak a lovas szellemről:

– A lovas legyen egyenes, nyilt, önérzetes, becsülje bajtársait, szeresse lovát… Ez a lovas szellem. – Kadét báró Missgelungen, mi hát a lovas szellem?

– A lovas szellem?… Kísértet lóháton.

A MÚZEUM-KERTBŐL. (Megtörtént.)

_Az okos kis baba:_ Juli dada, te is elmész a háborúba?

_Juli dada:_ Hogy mennék? Háborúba a katonák mennek.

_Az okos kis baba:_ Hiszen éppen azért gondoltam, hogy te is elmész.

A VALLÁS.

Az új sorozásoknál történt. Kérdezi a sorozáshoz kirendelt kapitány az „alkalmasnak“ talált ujoncot:

– Mi a polgári foglalkozása?

– Kereskedő.

– És a vallása?

– Trén!

A FIZIKA UJ TÖRVÉNYEI.

A lövészárokban fekszenek a bakák. Nem éppen kényelmes helyzet ez, de viszont elég unalmas. Infanteriszt Zahorán is únja magát. Már régóta izgatja a kérdés, hogy a fegyver elsütésénél miért villan föl előbb a tűz-sáv s miért hallatszik csak azután a dörrenés? Most hát megkérdezi ez irányban az altisztet, aki így világosítja föl infanteriszt Zahoránt:

– Azért van ez, te bundás, mert a szemed egy arasszal előbb van, mint a füled.

A ZSIDÓ HONVÉD.

A mai idegölő háborús mozgalmakban csodálatos erkölcsi erők és energiák szabadulnak föl, amelyek eddig a lelkek mélyén szunnyadoztak és most elemi erővel törnek maguknak utat.

Finchtgarten Simont tíz évvel ezelőtt üldözte ki a kegyetlen pogrom Oroszországból és Kassán talált menedéket családjával, ahol békében nevelte föl öt gyermekét és maga is megtanult magyarul. Mikor a háborús válság kitört, Finchtgartent, mint orosz állampolgárt gyanús szemmel kísérték a városban, kósza hírek keringtek róla, amelyeknek a derék zsidó azzal vette elejét, hogy mindjárt az első napokban jelentkezett a hadtestparancsnokságnál katonai szolgálatra, de később a polgármester közölte vele, hogy a honvédelmi miniszter leirata szerint külföldi állampolgárságára való tekintettel, önkéntes katonának csak őfelsége külön engedélyével vehető föl. Finchtgarten nem habozott, hanem a következő felségfolyamodványt terjesztette a polgármesterhez továbbítás végett.

„Felséges Uram és Királyom! Katona akarok lenni, az első tűzvonalban akarok harcolni az orosz barbárság ellen. Katona akarok lenni és pedig magyar honvéd katona, aki saját személyem föláldozásával akarom bebizonyítani, hogy egy ilyen szegény üldözött zsidó ember tud hálás lenni, tudja, mi a kötelessége azon haza iránt, amely neki a nyomorúság és üldözés nehéz napjaiban biztos oltalmat, nyugalmat és védelmet adott.

Felséges Uram és Királyom! Itt, Isten színe előtt, becsületes zsidó lelkiismeretemre esküszöm, hogy ha kegyesen elrendelni méltóztatik, hogy engem katonának besorozzanak és hogy az oroszok elleni harcban, mint magyar királyi honvéd résztvehessek, – úgy fogok küzdeni az első tűzvonalban, mint tíz más ember, mert meg akarom egyrészt hálálni Felségednek nagy jóindulatát az üldözött orosz zsidókkal szemben és másrészt karddal a kezemben kívánom megbosszulni azt a sok gyilkosságot, amit Oroszországban szegény hitsorsosaimnak szenvedniök kellett és amit szenvedtem én is a sok zsidóüldözés során.

Mély hódolattal és teljes megalázkodással, Istenbe vetett hittel és reménységgel arra kérem Felségedet: kegyeskedjék legfelső paranccsal a kassai 9. honvédgyalogezredbe való sürgős fölvételemet kegyelmesen elrendelni és utasítani a katonai hatóságokat, hogy szívem óhajához képest, engem az oroszok elleni háborúban harcolni engedjenek Felségedért, szeretett királyomért: I. Ferenc Józsefért és új hazámnak biztonságáért, szabadságáért, ennek a szép magyar hazának dicsőségéért.“

… Egy hősköltemény a felségfolyamodványban.

A KIS KOLDUS.

Hamburg utcáin lassan, szepegve járkált egy hat-hét éves, fehérkabátos kisleány. Félénken nézegette a járókelőket, néha megszólított egy-egy barátságosabb kinézésű férfiút vagy nőt. A legtöbben idegenkedve néztek rá és szó nélkül vagy morogva tovább mentek. Egyik-másik azonban belenyult a zsebébe, előszedett egy kerek kétpfennigest vagy ötpfennigest és odaadta a kisleánynak. Mert a félénk kisleány koldult, először életében. Egy mogorva öreg úr rákiabált és a lelketlen anyát emlegette, aki az ilyen kis gyereket koldulni küldi. Néha meglökték, taszigálták. Már majdnem elsírta magát és arra gondolt, hogy hazamegy.

De azután egy kedves bácsi húsz pfenniget adott neki, egy hölgy is adott tíz pfenniget; megint nekibátorodott. Tovább járkált, a hideg szél vörösre csípte arcocskáját, a balkezét fázékonyan bedugta a télikabát zsebébe. Már sok pénze volt, majdnem egy márka, de Istenem, ez még mindig kevés. Mégis megpróbálta, bement egy dohánytőzsdébe. Az asszony a pult mögül mosolyogva nézett rá. Aggodalmasan kérdezte:

– Mennyibe kerül kérem egy doboz cigaretta?

Drága volt. Még sok hiányzott. Megint ki kell menni az utcára, haragos embereket kérni, koldulni. A szája sírásra görbült, de azért ment. Az asszony még utána szólt:

– Van itt cigaretta csomagban is, az csak nyolcvan pfennig.

A kisleány szeme fölvillant örömében. Odaadta a pénzt, éppen annyi volt, elvette a cigarettát és kiment az utcára.

Ment tovább. A nagytéren, abban a házban, ahol ezelőtt az iskola volt, most kórház van. Megállt az ajtó előtt, a nagy vöröskeresztes zászló alatt. Be akart menni, de félt. Végre kijött a kapun egy sarkantyús, kardos, fényes katona. A kisleány megszólította:

– Bácsi!

A tiszt nem hallotta, siető léptekkel ment tovább. A kisleány utána futott és megint rákiáltott:

– Tiszt bácsi!

A katona megállt és ránézett a csöppségre. A kisleány szó nélkül nyujtotta felé a cigaretta-csomagot. A tiszt nem tudta, hogy mit akar. A gyerek hozzátette:

– A sebesülteknek!

A tiszt szeme fölcsillant, melegen nézett a gyerekre, megfogta a kis kezet és megindultak visszafelé. Mialatt a lépcsőkön fölmentek, megkérdezte:

– Honnan vetted a cigarettát?

A kisleány bűnbánóan nézett rá. Lehajtotta a fejét és szégyenkezve mondta:

– Koldultam.

A tiszt megdöbbent.

– Mit csináltál?

A kisleány ijedten nézett a haragos tiszt bácsira. A szemébe könnyek szivárogtak.

– Csak azért, mert az iskolában minden gyereknek adott a papája valamit a katonáknak, csak az én papám nem. Ő nagyon szegény… A Bertáék is egész doboz cigarettát adtak, meg a többiek is mind. De nekünk nincs pénzünk. És én nem fogok többé koldulni. Soha többé.

A tiszt elfordult, egy kendőt vett elő a zsebéből és megtörölte a szemét. Szegény gyerek, koldult a katonákért.

Most hogy fél, milyen ijedten néz. Csöndesen fölmentek az emeletre, a tiszt leültette a gyereket egy székre és bement a másik szobába. Azután megint visszajött, felkötött karú, kötésbe csavart fejű sebesült vitézek jöttek vele. Mind szeretettel, megindultan néztek a kis koldusra. Körülvették, a gyerek mindegyiknek adott a cigarettából. A tiszt elment. Mikor az ajtóban volt, még látta, hogy az egyik katona karjára veszi a csöpp leányt és babusgatva mondja:

– Éppen olyan, mint az én kislányom otthon. A kis édes…

A VASUTI JEGY ÉS A TÁVPÓTLÉK.

Egy budapesti ügyvédhez beállít egy kliense: kisebbfajta nagykereskedő.

– Egy kis fölvilágosítást kérek, doktor úr. Nézze, nekem van egy egész esztendőre szóló államvasuti bérletjegyem. Én az egész árát kifizettem és most nem kapom meg azt, amire a vasút kötelezte magát, mert hiszen nem lehet utazni. Tudom, hogy a vis major, az vis major. De mondja csak, igen tisztelt doktor úr: majd a háború után nem jár nekem ezért valami kárpótlás?

Az ügyvéd habozás nélkül megadta a választ:

– Föltétlenül jár és meg is fogja kapni. Távpótlékot kap.

– Távpótlékot?… Távpótlékot?… Mi az a távpótlék?

– Azt is megmondom. A maga államvasuti bérletjegye idáig érvényes volt fölfelé Zsolnáig s lefelé Zimonyig. A háború után érvényes lesz fölfelé Moszkváig és lefelé Üszkübig.

ZSEMLYÉK ÉS KIFLIK.

A háború hozta magával ezt is: a buza drágább lett, a liszt drágább lett, a zsemlyék és a kiflik pedig sorvadásba estek. Ma már a „szarvas“ olyan vékony, mint a kisujjunk, a zsemlye olyan kicsi, mint egy asszonyi kalaptű feje.

Igazán érthető hát az, hogy egy pesti gazdasszony, aki még ma is megőrizte humorát, cédulát akasztott az ajtajára, ezzel a fölirással:

_A pék bácsinak. Ne tessék felcsöngetni reggel. A kifliket és zsemlyéket egyszerűen bedobhatja a levélszekrénybe._

A SZIVÁRVÁNY.

Utcákon, tereken zászlók lobognak: a nemzetiszínű lobogónk mellett szépen megférnek most az osztrák és német színek is és tarka tőlük a város.

Egy pesti anya a Városligetben sétál a kislányával, a nyári eső után frissen megmosdatott zöldben. Egyszer fölmutat a kislány az égre:

– Ni, szivárvány.

Tovább mennek és nézik a szivárványt. A kislány újra megszólal:

– Milyen szép nemzetiszínű.

Csakugyan nemzetiszínű.

A pesti kislány elgondolkozik, azután megkérdezi:

– A németeknek milyen színű a szivárványuk?

A MINISZTERELNÖKNÉ KÖT…

Akárhova tekintünk, munkálkodó, kötő nőket látunk. A nők hadserege is kitünően van szervezve: a tű épp oly szorgalmas, mint a kard. Valahogy beletartozik a kötés motozása a mai családi kör harmóniájába. Alig-alig tartanak a nők fegyverszünetet. Sietős a hósapka. Az ablak hőmérője, a sivító szél arra nógatja a kötőket, hogy dolgozzanak, sarkunkban a tél, a hideg. Ez a munka uniformizálja az otthont. A nők szeretik munkájukat. Ez a csöndes tevés-vevés eltereli aggodalmukat, az apró tűk levezetik ideges nyugtalanságukat, a végzett munka öntudata erősíti őket.

Minden családban ugyanazt a képet vesszük észre.

Gróf Tisza István a napilapok szerkesztőit időnként fogadni szokta a miniszterelnöki palotában, hogy bizalmasan tájékoztassa őket az ország állapotáról és a harctér eseményeiről. A fogadószobából egy ilyen fogadásnál a véletlen kedves és finom képet mutatott nekünk. Egy üvegajtón át a terraszra láttunk, a terraszon ült Tisza Istvánné néhányadmagával és kötött. A szürke pamutgomolyag ölében hevert, szorgalmas keze gyorsan bogozta a pamutot, tűi föl-fölcsillantak az őszi délután napfényében. Mellette a család többi nőitagjai kötöttek hósapkát, érmelegítőt, akárcsak a sok száz és ezer magyar asszony. Egy polgári familia munkás nyugalma ömlött el a kedves családi képen. A miniszterelnökné is köt…

A SZENZÁCIÓ.

A háború elején, az izgalmakkal túlfűtött nagy időkben a kishitüeket főként az a kérdés foglalkoztatta, hogy mi lesz Olaszországgal? Állja-e a szövetségi hűséget? Vagy talán éppen a szövetségesei ellen fog fordulni? Mert a kishitűek már ennek a lehetőségével is foglalkoztak.

Ezekben az időkben történt, hogy egy úr titokzatosan besúgja a másiknak a fülébe:

– Őrült nagy ujság… most hallottam abszolut hiteles forrásból…

– No mi az? Gyorsan!

– Hallatlan szenzáció… Olaszország Franciaország mellett van!

– Nem hiszem!

– Ha nem hiszi, nézze meg a térképen, hogy tényleg mellette van.

A NÉPSZINHÁZ-UTCA SARKÁN.

Barnaképű, villogó szemű, zömök kis katona várja a villamost. Egy barátságos úr odalép hozzá és mert most kedves testvér mindenki, akin angyalbőr feszül, megkínálja szivarral. A hadfi szívesen fogadja a barátságot és hálája jeléül a köszöneten felül még egy bizalmas kérdéssel is megtiszteli a szíves urat:

– Tessék mán megmondani: igaz lenne, hogy a németek elfogták a muszka cárt?

Az idegen elmosolyodik:

– Dehogy igaz! Dehogy igaz! Ott még nem tartunk!

A kis katona nagyot lélekzik és boldog megkönnyebbüléssel mondja:

– No, akkor jól van!

Az úr megrőkönyödve néz rá. A szeme elkomorodik. Bosszúsan és értetlenűl szól a katonára:

– Hát maga ennek örül?

A hadfi csöndesen felel:

– Örülök ám. Mert nem szeretném, ha más csípné el elülem!

A FÉNYKÉP.

Budapesten történt. A mozgósítás első napjaiban egy külvárosi „fényirda“ előtt. Egy tartalékos huszár, mielőtt elindult volna Budapestről a harci tájak felé, elhatározta, hogy lefotografáltatja magát. Legyen az asszonynak valami emléke, hiszen háborúban igazán nem tudni, mi történik.

Együtt mentek az asszonnyal a fényképészhez, s a feleség kinn várakozott a kapu előtt, amíg az uráról fenn, az ötödik emeleti műteremben elkészül a gyorsfénykép. A fölvétel hamarosan meg volt s a fotografus – a jól ismert katona-sablón szerint – a tartalékos fejét ráragasztotta egy paripán ülő huszáralakra.

Boldogan jött le a huszár a képpel s megmutatja a feleségének:

– Ehol van ni!

Az asszony hosszasan elnézi a képet, azután megszólal:

– Ejnye, de hasonlít! Csak azt mondd meg János, hogy mentél föl a lóval arra a sok emeletre?

ÉLJEN! ÉS ABCUG!

A budapesti Váci-körútból Vilmos császár-út lett. A keresztelő mindég nagy ünnep, még ha egy csecsemő kapja is a nevet, hát még ha egy olyan hatalmas sugárút, mint a Váci-körút.

A Vilmos császár-út ünnepi estéjén, a kivilágítás alkalmával az egyik palota ablakára aktuális képeket vetítettek. Nagy közönség gyülekezett össze, s amint megjelent királyunk, Vilmos császár, a trónörökösök, hadvezérek alakjai, egyre zúgott az éljen.

Egyszerre azután kitört egy suhancból az offenziv kedv és bekiáltott az ablakon:

– Tegyék már ki a muszka cár képét is, hogy abcugolhassunk!

MEGÉRDEMLI!

Énekszóval vonúltak a bakák a pályaudvarra, ahol már várta őket a hosszú, hosszú vonat, hogy levigye a harctérre, Szerbiába. Amikor közben-közben pár percre elhallgatott a nóta, beszélgettek egymással a bakák. Persze: a nagy verekedésről, a háborúról.

– No, a keservit annak a rácnak, akinek én ezt egyszer a fejihöl teremtem, az se nagyon kel föl többet, – mondta meggyőződéssel egy somogyi baka. – De ha mégis fölkél, – végzi a meditációt – akkor kezet fogok vele. Olyan fej megérdemli.

A „vörös ördögök“

A BŰVÖS KIÁLTÁS.

Fráter Imrétől, a nagyváradi kórház főorvosától jut hozzánk ez a kis történet. A kórházban egy sebesült kozáktiszt fekszik. Töri a német nyelvet s így a főorvos beszédbe ereszkedik vele. Szó került az ütközetekről s a kozáktiszt azt mondta:

– Az önök huszárjainak rohama rettenetes. Én nem tudom, de azt hiszem, valami vallási őrjöngésben fogant, különösen hangzó, borzalmas szót kiáltanak.

– Mit? – kérdezte érdeklődve a főorvos.

A kozáktiszt elgondolkozott egy kicsit s azután azt mondta:

– A huszárok, mikor belénkvágtatnak, azt kiáltják: „Nesze komám!“

AZ ELSŐ HUSZÁR – HADIFOGSÁGBAN.

Eldugva jött a hír, két sor a táviratok tömkelegében. Pedig mintha nagy Jókaink fantáziája szülte volna. Huszárok valahol Jedrzejov körül kergetik a kozákokat. Hogy-hogynem, egy huszárfiú valahogy orosz fogságba került. Az első magyar hadifogoly orosz kézen. Lehetett is nagy szomorúság a svadronjában. Hadifogoly – egy magyar huszár! Búsulhattak a bajtársai! Inkább a sebeit kötözgetnék, hogysem a fogságba esésén keseregjenek.

De nem sokáig tartott a busongás. Ahogy feljött a hold, megjött a huszár is. S mivel huszár világéletében sohase szeretett gyalogosan baktatni, a derék fiú magával hozta… egy kozák lovát.

Már most muszka lovon fogja tovább kergetni a kozákokat.

„HADNAGY ÚR, HÁT VELEM MI LESZ?“

Szegeden történt.

Közhuszár Keserü, amióta megjött a parancs s be kellett vonulni: tartalékosi minőségben nem bírt magával. Az ezred leghangosabb, lármás és nótás legénye volt. Áradozott az örömtől s hogy kedve még magasabbra szökjön: jócskán fenekére nézett a pohárnak. Amikor csak tehette, alaposan beszedegetett a szatymazi korcsmák nedüjéből. Amiből persze hamarosan baj támadt. Közhuszár Keserünek rapportra kellett jelentkeznie s egyre-másra kapta az áristomot. Hol két napot, hol két hetet.

A szerémségi szerb betörés alkalmával aztán Szegeden is alarmot fújtak. A huszárok tudták, mi ez – s bár régóta vártak e jelre, mindannyiuk ereiben gyorsabban pezsgett a vér. Teljes hadi glédában, harcra és útra készen sorakoztak a kaszárnyában, s már indultak is a nagy udvaron kifelé, amikor az egyik kaszárnya-ablakból kiáltás hangzott:

– Hadnagy úr, hát velem mi lesz!? – Közhuszár Keserü volt, aki előtt most elviselhetetlennek tünt föl a fogság. A többiek elmennek, ő pedig, éppen ő itthon marad. Ekkora szégyen… S a vasrostély mögül, a börtön-ablakból oly sóvár, panaszos arccal tekintett ki, hogy a hadnagyot, akihez a kiáltás irányítva volt, az őszinte harcvágy e kitörése „levette a lábáról“. Sietve jelentette a dolgot az ezredesnek, s pár perc alatt megvolt a fölmentés: közhuszár Keserü elmehetett a csatába.

Ettől kezdve aztán mintaszerűen viselte magát. Hála fejében, majd minden félórában, az ellenség földjén is, szalutálva állt a hadnagy elé:

– Hadnagy úrnak jelentem alássan, józan vagyok!

FIZET A HUSZÁR!

Egy közhuszár a kamionkai lovas-attakban minden kardvágást egy-egy megjegyzéssel kísért: „Nesze neked a csikókért.“ „Ez a szürkéért.“ „Ez a sárgáért.“ „Kell még csikó?“ „Hát nesze.“ „Itt a csikó.“

Az ütközet után a hadnagy megkérdezi:

– Mit beszéltél te mindig csikókról?

– Sora van annak, hadnagy uram. Negyvenkilencben a muszka elkötötte a nagyapám két szép csikaját. Ezekért fizettem meg ma!

KI A LEGÉNY?