Part 10

A levél írója egyéves önkéntes, szakaszvezető. A mult évben tette le kitüntetéssel mérnöki szigorlatait. Az első levelezőlapon ezt írja:

– – gyalogezred, első század, tábori posta 50.

Utunk az orosz határ felé visz. Magyar nemzeti zászlókkal diszített valóságos diadalút. Biztosan győzünk!

Mindenkinek hadi üdvözlet

_Elek_.

A második levelezőlapon cirilbetűs a fölírás. A postabélyegen ez áll: Mockba, ami Moszkvát jelent. Igy szól:

Életben maradtam, de súlyos sebemmel orosz fogságba kerültem. Hosszú, keserves út után marhakocsin hoztak Moszkvába, ahol kórházban vagyok. Szerencsére kezelőorvosom német ember s jó hozzám. Ballábamat lőtték keresztül, a boka alatt. A golyó csontokat zúzott és véredényeket szakgatott össze, s az orvos azt mondja, hogy alighanem le kell vágni az elülső lábfejet. Akkor aztán Isten veled, boszton, tangó.

Mindenkit szeretettel üdvözöl, csókol, ölel

_Elek_.

Egy hősköltemény két levélben.

MANNLICHER.

Egy ösmert színészünknek a fia, aki a polgári életben egy gazdasági vállalat könyvelője, már hat sebet kapott a háborúban. Lent két golyót lőttek beléje, azután egyet Oroszországban, egyet Galiciában, egyet a szorosoknál, és megint egyet Galiciában. Éppen ezért társai elkeresztelték Mannlichernek, mert hiszen abban is – hat lövés van. Mikor az ezredorvos hatodszor szedte ki belőle az ólmot, Mannlicher szerényen megszólalt:

– Doktor bácsi, nem gondolja maga, hogy ez az új harminc éves háború lesz?

– Miért? – kérdezi a doktor tovább dolgozva.

– Mert akkor inkább évi pausáléban egyezem ki magával. Ön minden január elsején három golyót szed ki belőlem, aztán az egész esztendőn át békén hágy.

A KÜLÖNBSÉG.

A hadnagy úr, miután hősiesen átverekedett egy csomó nagy csatát, odafönt északon, srapnel-darabbal a bokájában hazatér, ahol rögtön új ostromba kerül. A kíváncsiság ostromába. Mit látott? Miket élt át? Mik voltak a legerősebb benyomásai? De főként és legsűrűbben: milyen is hát a modern háború? A sebesült nem dacol az ostrommal, megadja magát, felel és magyaráz. Amire az egyik hallgatója, nagy elméleti háború-szakértő, az előadottak alapján kimondja a megállapítást:

– Szóval: egészen olyan, mint egy manőver. Mint egy harcszerű nagy hadgyakorlat. Semmi különbség.

A sebesült elmosolyodik egy kicsit, sóhajt egy kicsit és csöndesen mondja:

– Körülbelül!… De egy különbséget én mégis tapasztaltam.

– Mi az?

– Csak annyi, hogy a manőveren még az is megtanul káromkodni, aki különben mindig imádkozik, a háborúban pedig az is megtanul imádkozni, aki különben mindig káromkodik.

A BAKA BEVÁSÁROL.

Egy igénytelen adat, amely a magyar katona életrevalóságát jellemzi:

Ellenséges földön, L. mellett, a tiroli császárvadászok egy csapatja együtt táborozott magyar bakákkal. Az élelmezési vonat elmaradt az előretolt sereg mögött és ennek az lett a következménye, hogy a németek koplaltak. A magyar táborban azalatt nagyvígan folyt a sütés-főzés.

A vadászkapitány megszólított egy magyar káplárt.

– Honnét szerzik maguk az elemózsiát? – kérdezte.

– Vásároljuk, – válaszolt a káplár.

– Itt van tíz korona, legyen olyan szíves és vásároljon nekem is valami ennivalót.

A káplár többedmagával elment és egy óra múlva már hozta az elemózsiát: egy ökröt, egy borjút, három disznót és vagy húsz libát.

– Maga nagyszerű ember! – szólt őszinte elismerés hangján a kapitány.

A káplár peckesen állott előtte és mereven nézte a kapitányt.

– Akar még valamit? – kérdezte a tiszt.

– Jelentem alássan százados úrnak, egy korona tizenkét fillér még visszajár a tíz koronából.

MIT LÖVÖLDÖZTÖK?

Kisebb előörsi csapatunk járt orosz földön. Az este ott érte utól őket egy kis falu közelében és mivel azt a jelentést kapták, hogy az ellenség errefelé nem mutatkozik, hát nyugodtan elhelyezkedtek a házakban. Néhány óra mulva fegyverdörrenések zavarták föl alvó katonáinkat. Az egyik házba különösen nagy erővel lövöldöztek. És ekkor az egyik közlegény – vezetékneve Krausz, – dühösen kiáltott ki az ablakon az oroszok felé:

– Mit lövöldöztök ide? Nem látjátok, hogy itt emberek vannak?!

A HADIPÉNZ.

Oroszország egyik kis városában pihenőt tartott a csapat. A századparancsnok keményen rászólt a bakákra, hogy a legkisebb rendzavarást vagy lopást a legsúlyosabban fogják megbüntetni. Nem is volt baj: a bakák csak dohányt vásároltak, amit meg is fizettek, készpénzzel.

A csapat elhagyta aztán a városkát és késő délután egy erdő szélén ütött tábort. És ekkor az egyik gőzölgő tábori konyhakocsi mögött a bakák – csirkéket kezdtek koppasztani.

– Ki lopta ezeket a csirkéket? – kiáltott a kapitány a bakákra.

Erre előlépett egy pesti szanitéc, – aki polgári életében portás egy moziban. Elővette a pénztárcáját és alásan jelentette, hogy ő szerezte a csirkéket, de nem lopta, hanem vette, mert neki van pénze bőven.

A kapitány gyanúsnak találta ezt a gazdagságot.

– Mutasd azt a pénzt! – kiáltott a szanitécre.

Az pedig elővette a pénzestárcáját, amely csak úgy dagadt a sok bankótól.

De ezek a bankók ilyenek voltak:

UTALVÁNY

1 koronás mérsékelt árú jegyre AZ „X“ MOZGÓFÉNYKÉP-SZINHÁZ előadásaira.

– Bementem – beszélte a szanitéc – egy házba és megkérdeztem, van-e csirke és mennyibe kerül. A muszka drágára tartotta a csirkét, de azért megvettem. „Egy csirke négy korona“ – mondta. Hát adtam neki a négy csirkéért tizenhat „bankót“ és azt mondtam, hogy ez hadipénz, amelyet a magyar kormány most bocsátott ki.

A kapitány komoly arccal harmincnapi kaszárnyaáristomra ítélte a ravasz szanitéct, avval a megjegyzéssel, hogy mivel kaszárnya nincs a közelben, hát akár már most is megkezdheti a – leülését.

FÖLDRAJZ.

Egy sebesült tüzér fekszik a kórházban. Ez úgynevezett divatos kórház, ahol grófnék főznek és bankárnék mosogatnak a konyhában. A hercegnő, aki szintén önkéntesen ápol, odalép a tüzérhez:

– Hol sebesült meg? – kérdezi elbájolóan.

– Hátul, – mondja a tüzér.

A hercegnő rosszúl beszél magyarul és nem érti mindjárt.

– Hol sebesült meg? – kérdezi mégegyszer.

A tüzér, aki a nép romlatlan és szókimondó gyermeke, egy szót mond, egy szót, amelyet a világ teremtése óta se mondtak még hercegnőnek.

– Ez egy lengyel falú Ravaruszka mellett, – magyarázza az orvos a hercegnőnek.

MIKOR A BOJTÁR POLITIZÁL.

Egyik pestmegyei birtokos úr cselédjét, a peckes bojtárgyereket, elvitték a szerbek ellen. Krupanje alatt sebet kapott és fölhozták egyik budapesti kórházba. A gazdája hírét vette az esetnek és meglátogatta a legényt.

– No, Andris fiam, hogy is vagyunk? – kérdezte a betegtől.

– Köszönöm kérdésit, nagyságos uram, egészen jól vagyunk. A rácot már megvertük. A jövő héten fölkelek és megyek a muszka ellen, aztán azt is megverjük. Ha végeztünk a muszkával, akkor még csak az ebadta németjét kell elraknunk, azután már hazamehetek Abonyba, mert vége lesz a háborúnak.

Akik itthon maradtak

A HAJDUNÁNÁSI LEÁNYOK.

Sok nóta szól a nánási leányokról, kiknek hajlós a derekuk, mint a fiatal fűz ága s tüzesen parázslik a szemük, mint a pásztortűz a Hortobágyon. Ezek a lányok nevelik a huszárt Ferenc József apánknak s ezek a lányok tanítják a legszebb magyar beszédre a fiaikat, amikor már asszony lett belőlük. Ott dolgozik napestig az ura mellett, főz rá, mos rá s aratáskor viszi ki az ebédet a tanyára. Erre a földre még a szél is csak magyar beszédet hord s a hajdusági lányok tudják ugyan, hogy orosz, szerb, meg oláh is van a világon, de hogy miféle náció, arról csak a vásáros emberek hoznak néha hírt. Most, amikor a muszka meg a rác fegyverrel esett neki a magyarnak, a hajdusági fiúk elmentek valamennyien huszárnak s nincs aki évődjék velük a kútnál meg kukoricafosztásnál. A lányok azonban nem akartak mögötte maradni a hajdu-gyerekeknek, hanem instánciát irattak Hajdu vármegye alispánjához, engedné meg nekik, hogy menjenek el ők is a háborúba, mint a szerb asszonyok. Ők főznének a magyar huszárnak lebbencslevest, meg jóféle igazi gulyást. Ettől volna csak igazán vitézkedő kedve a magyar gyereknek. Szól pedig az írás a következőképpen:

„Nagyságos uram, az a kérésünk volna, hogy ez nem jól van, hogy a lányokat nem sorozzák, mint más felé. Innen is mehetne 19-től 36-ig. Kérjük szépen a nagyságos urat, hogy sorozza be a Ferenc József hős apánk a leányokat, mert a haza védelmére elmenni kész leszünk mindnyájan lányok és fiatal asszonyok, ha férjünk szenved és a testvérünk, akkor mink is szenvedünk a hazánk védelméért. Mindent megteszünk 19-től 36-ig. Hajdunánásról nagyon sokan lesszünk, akik elmennék, mert halljuk, hogy másfelé mindenki megyen, csak innét nem viszik, pedig mink is megtudnánk főzni, a katonák, a férfiak meg mennének a tűzbe, mint a szerbeknél van. Tisztelettel küldik a nánási nők Hajdunánásról.“

Az instáncia megjárta az alispán hivatalát, azonban az asszonysorozásból nem lett semmi. És a hajdunánási asszonyok, leányok most kénytelenek otthon szomorkodni…

ÚJ FŐMUNKATÁRSAK.

Egy vidéki lap előfizetési fölhívása:

_A közönséghez!_

Szeptember elsejével új előfizetést nyitunk lapunkra. Tudjuk, hogy ezekben a nehéz időkben a közönségnek fokozottabb szüksége van a gyors és biztos értesülésekre, s tudjuk, hogy ezekben a nehéz időkben a sajtóra is sokszorosan fokozott kötelességek hárulnak. Mindezekre való tekintettel nem kíméltünk semmi áldozatot, hogy szerkesztőségünket olyan munkatársakkal erősítsük meg, kiknek közreműködéséhez a legvérmesebb reményeket fűzhetjük. A világirodalom legkitünőbb íróit sikerült főmunkatársak gyanánt megnyernünk. Vezető- és iránycikkeinket a következő világszerte elismert nevek jegyzik:

_Főmunkatársaink:_

Stein főhadszállásmester. A szövetséges német nemzet ügyeiről referál.

Höfer vezérőrnagy, a vezérkari főnök helyettese. Az osztrák és magyar ügyekről küld teljesen megbízható értesítéseket. Elsőrangú munkaerő.

Hoen vezérkari ezredes, a sajtószállás parancsnoka.

… Ilyen munkatársakkal nemcsak lapot, de világtörténelmet is lehet szerkeszteni.

LELKESEDÉS.

A budapesti Rombach-utca lakói nagyrészt idetelepedett lengyel zsidók, de valamennyien jó hazafiak. A hazafiasságuk demonstrálására föllobogózzák házukat és ki is függesztik boltjaik kirakatába ősz királyunk és Vilmos császár arcképét.

Az egyik Rombach-utcai kereskedő a két kép alá, őszinte naivitással, aláírta még:

„Éljenek – bis 120 Jahr!“

A KIS FODRÁSZ.

A liftesleány (tudniillik a házmesterünk csitri leánya, aki az apját a liftkezelésben helyettesíti) olyan kómikus, szinte bolondosan jókedvű arccal fogta a lift zsinórját, hogy mindjárt észrevettem: valami mondanivalója volna, ami kikívánkozik belőle. Akkor voltak ugyanis a mozgósítás első napjai, – a nagy világdráma bevezetői.

– No, mi ujság? – kérdeztem tőle.

– Az az ujság, – felelte ő vidám mohósággal, – hogy berukkolt a kis fodrászsegéd.

– Miféle fodrász?

– Aki itt volt szemben, a fodrászműhelyben. De kérem, milyen furi katonaruhában! Olyan kicsi, mint a cinkatona; halálra neveti magát az ember láttára.

És nevetett a szeme, a szája meg az egész karcsú teste.

… Néhány nap múltán, hogy ismét fölszállított a liften, ő maga kezdte, megint kicsorduló, de kissé izgatott jókedvvel, míg szeme furcsán sziporkázott.

– Van már megint ujság.

– Mi?

– Elment a kis fodrász.

– A háborúba?

– Oda. Láttam, mikor mentek. Ő volt a legkisebb az egész ezredben, de neki volt a leghosszabb pántlikája és a legtöbb virág a sipkáján. És hogy fújta a nótát! Pedig alig látszott ki a többi közül… Nevetett mindenki a Rákóczi-úton, aki látta.

A liftesleány is sokat mulathatott ott a Rákóczi-úton, a háborúba vonuló babszemjankó-vitézen, mert most is nevetett a szeme, a szája és szinte belerázkódott a jókedvbe a karcsú teste.

… Nemrég nagyon csöndesen, szótlanul fogta a liftesleány a zsinórt, mikor fölfelé siklott velünk a lift. Komoly volt és mélázó.

– Mi ujság? – kérdeztem szokás szerint.

– Az az ujság, – felelte ő halkan, – hogy elesett a kis fodrász.

– Csak nem?

– Beszéltem a káplárjával, akit most hoztak föl sebesülten. Golyó ment át rajta, – vége volt. Olyan kicsi volt, olyan kicsi… és mégis eltalálta a golyó…

Elfordult és kinézett a liftajtó ablakán a futamló lépcsőfokokra. Nem láttam az arcát, nem hallottam egyetlen hangját, mégis tudtam, hogy sír a szeme, a torka és az egész karcsú teste.

MODERN KÉNYELEM.

A háború még a jó Isten tudja, meddig fog eltartani; de egy nagyhatalom már döntő csatát veszített: a házbér-pilóták érdekcsoportja. Az építkezés nagyon vékonyan folyik Budapesten; de a háborús idő hidege összezsugorította e milliós város élő testét. Sokkal kisebb helyen elfér, tehát több helyet és helyiséget hagy üresen, mint azelőtt. Ezt a statisztikánál hamarább hirdetik a budapesti kapuk. Évek sora óta gőgösek és zárkózottak voltak ezek a kapuk, hasztalan bámult rájuk sóvár szemmel, nem a borjú, hanem a teve is: a szegény budapesti lakáskereső partáj, a századik se állt vele szóba egy biztató cédula erejéig. Most aztán szemmelláthatólag megváltozott a helyzet. A kapuk beszédesebbek, barátságosabbak, csevegőbbek lettek. Van cédula rajtuk bőségesen és a cédulákon a rábeszélő készségnek meleg igyekezete. A gipsszel, csempével telepompázott új palota a modern kényelem és higiéne minden kéjével és varázsával csalogat. Neki még könnyű, mert gazdagon föl van szerelve. De mit tegyen a szegény régi ház, amely nem adhat se központi fűtést, se automata-geysert, se porcellán fürdőmedencét? Itt bizony a házmesteri találékonyság fejlettebb egyéni művészetére van szükség. És a szükség fejlesztőerejének igazán megható produktuma az a cédula, amely a Józsefváros egy mellékutcájában, egy terpedt földszintes sárga ház ódon kapuján izgatja a lakáskereső polgárok szívét a következőképpen:

Ezen Házban egy utcaji zobakonyhás lakás Speijzzal, vizvezetékkel és az ejropai világháboru térképével November 1. kiadó.

A lift is modern kényelmi berendezés, a villamos kályha nemkülönben. De ennél modernebb már igazán semmi se lehet.

A HADIANYÓS.

Ilyent is termett már a meglepetésekben nem fukar világháború. Az eset a következő:

Mindjárt a mozgósítás után levelet kapott a közös hadügyminisztérium, amelyben körülbelül ez volt olvasható: „Kérem a behívásomat, mert a harctérre akarok menni, hogy a hazáért harcoljak.“ Egy ügyvéd neve volt aláírva.

Nemsokára rá az ügyvédet csakugyan behívták s miután szolgálatra alkalmasnak találták, külön meg is dicsérték, hogy oly hazafias sorokkal kérte besorozását. Az ügyvéd nagyot nézett s mikor fölmutatták neki levelét, rögtön megismerte az írást: elvált feleségének anyja volt a szerző.

Pör lett belőle, még pedig hatóság félrevezetése címén. A bíró a pör folyamán megkérdezte az ügyvéd ex-anyósát, hogy személyes gyűlölet, vagy talán más valami ok bírta-e a hamis levél megírására?

– Szó sincs róla! – válaszolt az ex-anyós. – De hát mért ne szolgáljon éppen ő? Ha berukkol, legalább valami haszna lesz belőle az államnak. Valamit én is akartam tenni ezekben a nehéz időkben az ország érdekében.

Fölmentették.

A BETEG.

Volt Pancsován egy beteg asszony. Szép, fiatal, elkényeztetett, de olyan beteg, hogy maga sem tudta megmondani a baját. Ahány doktor volt, az mind megvizsgálta, kereste a baj okát.

Közben a baj annyira súlyosodott, hogy a beteg már föl sem tudott kelni az ágyból.

Két egész hét telt el így. Enni sem akart, erővel préseltek bele néha egy kanál levest, lefogyott, az arca megnyúlt.

– Alighanem lábidegsorvadás lesz! – vélte egyik orvos és a szép asszony kapva-kapott a szón.

– Lábidegsorvadás, bizonyára az. Nem is érzem, hogy lábam van.

Azután elkövetkezett a nevezetes pancsovai ijedelem. Átröpült a városba néhány rossz ágyúgolyó s a nyúlszívűek holtra váltak rémületükben.

Az első ágyúszóra pedig a bájos beteg úgy ugrott ki az ágyból, mintha – ágyúból lőtték volna ki. Villámgyorsan kapkodta magára a legszebbik ruháját, még a fűzőről is elfeledkezett s úgy futott gyönge, sorvadásos lábával, hogy meg sem állt a vasuti állomásig.

A betegségről azóta ő maga hallani sem akar.

BABUKA AZ OROSZOK ELLEN.

_A kis Marci:_ Mit csináljunk, Babuka, ha jönnek az oroszok?

_Babuka:_ Megmondjuk a házmesternek, hogy ne hozza föl őket a liften.

A SZEGÉNY ASSZONY AJÁNDÉKA.

Az egyik komárommegyei jótékony egyesület megbizottai kiszállottak egy kis magyar faluban, hogy a sebesülteknek párnát, a harcolóknak meleg ruhát gyüjtsenek. Mindenki adott valamit, ha mást nem, egy csíkos párnát. Mikor összeszedték az adományokat, odaállt a bizottság elé a falu legszegényebb asszonya:

– Tekintetes uraim, én most nem adhatok semmit, de ha egy hét múlva erre járnak, nekem is lenne egy párnára való tollam.

– Ugyan honnan venné azt maga, Csordásné lelkem? – sápítozott a falu szája.

– Ne törődjön maga azzal, – mondta az öregasszony.

Mikor egy hét múlva arra járt a bizottság, – megvolt a párnára való toll.

A csoda úgy történt, hogy a koldusasszony kora hajnalokban kiment az őszi tarlókra és késő estig szedegette a finom pihét, amit a falusi libák elhullajtottak.

Mindegyik pihéért külön kellett lehajolni agg derekával, – van-e ennél szebb párna a világon?

EGY NYUGODALMAS LÉLEK.

A P. Ll. egyik legutóbbi számában olvassuk a következő hirdetést:

„Jó viszonyok közt élő 50 éves férfi, magyar és német levelező, mérlegképes, unalomból a nap néhány órájára foglalkozást keres. Levelek „Budapesti“ álnév alatt a kiadóba kéretnek.“

Boldog ember! Vajjon mit csinált a világháború kitörése előtt, hogy nem únta magát, és mit fog csinálni, ha a békét megkötik? Egész Európa lángban ég, ember az embert, népfaj a népfajt mészárolja, a világtörténelem színpadán a legizgatóbb színdarab játszódik, amelyet valaha írtak és a derék „Budapesti“ unja magát. Vajjon mit csinált volna, ha olyan malőrje van, hogy véletlenül Attila vagy Napoleon alatt születik? Mert mi volt Attila és mi volt Napoleon kora a maihoz? Hogy mit? A „Budapesti“ úr nyilván elaludt volna unalmában a catalauni síkon és patienceot rakott volna ki a Berezina utolsó hídján.

Még akadnak romlatlan kedélyek a világon!

A LEGSZEBB ARANY-ADOMÁNY.

Aranyékszerek egész folyama özönlik azokba a nagy faperselyekbe, amelybe az önkéntes adományokat gyűjtik. Az ország szíve megmozdult és áldoz a haza oltárára. Minden ajándék értékes, de a legszebb arany-adományt mégis csak egy kis vidéki tanítónő küldte. A Gyorssegély-Auguszta-Alap „Aranyat vasért“ vidéki osztálya csomagot kapott.

– Egyebem nincs – írja a nagylelkű adakozó – legdrágább ékességemet küldöm, tessék értékesíteni a haza javára.

Fölbontották a csomagot, amelyből egy gyönyörü dús, aranyszőke hajfonat hullott ki. Ez a legszebb aranyküldemény, amelynek tulajdonosa szerényen így nevezi magát:

„Egy határszéli község tanítónője.“

… Egyebe nem volt, csak fejének arany-éke. Azt áldozta hát föl a névtelen, szürke kis tanítónő.

A HADIZSÁKMÁNY.

Orosz ágyúkat állítottak föl a parlament előtt: hadd lássanak a budapestiek is hadizsákmányt. Amint a városon végigzörögtek az ágyúk, sok nézőjük akadt. Egy kis iskolásfiú odaszól a társának:

– Te, Pista, az lesz csak a szép dolog, ha az elfoglalt várakat is végig fogják húzni az utcákon.

A VESZÉLYES HELY.

Egy pesti kávéházban nagy hangon mesélte egy csernovici menekült, hogy az oroszok milyen emberileg bánnak mindenkivel. Kérdi tőle valaki, hát akkor miért jött el onnan?

– Ez más, – feleli – velem valami történt. Egy részeg kozák az utcán egyszerűen elvette az órámat a zsebemből. Följelentettem a parancsnoknál és szememláttára lőtték agyon a kozákot.

– Na ha ilyen elégtételt kapott, miért jött el?

– Ahol ilyen kicsiségért főbe lövik az embert, ott én nem maradok!

A MENYASSZONY.

A háború nemcsak hőstetteket, de regényeket is szül. Meghatóbbakat, mint a legremekebb tollú regényíró.

Egy aradi lány, aki három hónapja, hogy elbúcsúzott hadbavonult vőlegényétől, nemrégiben levelet kapott tőle egy másik vidéki városból. A levélben az állt, hogy „könnyű sebbel“ itt fekszik egy kórházban.

A menyasszony rögtön vonatra ült édesanyjával együtt és meglátogatta a vőlegényét.

Fájdalmas viszontlátás volt. Kiderült, hogy a „könnyű seb“ – a bal kar elvesztését jelentette.

A menyasszony, aki anyjával együtt egy hotelben szállt meg, másnap kora reggel már újabb levelet kapott a vőlegényétől. Azt írta benne: úgy érzi, meg kell vallania mindent, mert valamit még elhallgatott. Nemcsak a bal karját, de a bal lábát is elveszítette. És most, miután már menyasszonyát viszontláthatta, még pedig viruló szépségében, nem tud beletörődni abba a gondolatba, hogy a lány egészséges életét, szép jövőjét az ő bénaságához láncolja egy egész emberéleten át, hát inkább visszaadja neki adott szavát, amellyel még akkor ajándékozta meg, amikor ép és egészséges volt.

Igy szólt a levél.

És két óra múlva a leány ismét ott állt a sebesült ágyánál. De nem egyedül. Vele volt az anyja és az – anyakönyvvezető is. Keresztülvitte, hogy dispenzációval azonnal megeskessék azzal a férfival, aki hősi csatákban annyit áldozott a hazáért.

… A szerelmi hűség mégsem üres szólásforma.

AZ INHALÁLÓ-GÉP.

Babika látogatóban van a keresztapjánál, aki egypár nap óta a polgárőrség tisztje, Babika fölfedez a lakásban egy inhaláló-gépet, amellyel keresztapa a katarusát szokta gyógyítani. A kis leány figyelmesen nézi a masinát. Végül megszólal:

– Keresztapa, mit szoktál ezzel lőni?

EGY SZEGÉNY PARASZTASSZONY

meglátogatja a katonai kórházban az urát, aki golyót kapott az orrába, de már jól van és csöndesen pipázik az ágyban.

– Aztán miért sír kend ilyen keservesen? – kérdezik tőle a schwesterek. – Hiszen jövő héten már elhagyhatja az ura a kórházat.

– Hej, ha csak addig volna az! – feleli az asszony. – Tavaly a biai búcsún az uram összemarakodott a legényekkel és betörték az orrát. Aztán a vármegye két hétre elzárta. Mennyit kap majd most, amikor az egész orrát elvitték. Hej! csak nagy nyüg az, ha az embernek veszekedős természetű ember az ura!

AZ OROSZ FOGORVOSOK.

Minden pang, minden rosszúl megy, a fogát is kevesebb ember reparáltatja mostanában. Erről beszélgetnek a kávéházban, a fogorvosok asztalánál. Valaki megsokalja a panaszokat és közbeszól:

– Elvégre, nem mehet mindig egyformán. Most az orosz kollégákon van a sor. Nekik nagyszerűen megy!

– Ugyan miért?

– Hát nem hallottátok, hogy nyolcezer orosz hagyta ott a fogát az uzsoki szorosban?

GYEREKEK HÁBORÚJA.

A gyerekek a Tisza Kálmán-téren háborút játszanak. A háborúhoz kell magyar csapat és kell ellenség. Tizen vállalkoznak arra, hogy oroszok lesznek, de a másik táborban még mindig tizenkét fiú áll. Még egy oroszra van szükség, hogy a csata megkezdődhessék. Senki sem jelentkezik tizenegyediknek. Erre megszólal a magyar táborból egy fiú:

– Samu, te orosz leszel. Hiszen ma is hazaküldtek az iskolából, mert nem mosakodtál.

A VITÉZSÉGI ÉREM.

A bibliából magyaráz a hitoktató pap az iskolában. Dávid és Góliáth harcát mondja el a nebulóknak, akik ragyogó szemmel, lélekzetüket visszafojtva hallgatják, hogy a kis Dávid mint ölte meg az óriás Góliáthot.

De akkor egyszerre csak fölugrik az egyik gyerek és azt kérdi:

– Tiszteletes úr kérem, ugy-e Dávid is megkapta a vitézségi érmet?

TARTALOM