Part 9

Én természetesen hősködtem. Majd megmutatom én annak a hadbiróságnak, ki vagyok én, mi vagyok én! Hiába lettem volna én pápai diák? Hiába volnék én patvarista? Hiába lenne kisujjamban a corpus juris, a tripartitum és az országbirói értekezlet?

Az öregek nem nagyon nevettek hősködésemen. Hiszen magam se sokat biztam abban, hogy a hadbiróság valami nagy tiszteletben tartsa a corpus jurist. Hogy pedig Verbőczy hármaskönyve előtt meghajoljon: ez épen kétséges volt előttem.

Mindegy. Menni kell.

Székesfehérvárról vasut vezet Uj-Szőnyig a délelőtti órákban. Ha január 2-án hajnalban kocsin indulo Fehérvárra, délben már Komáromban leszek.

Igy cselekedtünk. Laczi öcsém kisért be a városba, nyitott kocsin.

Rettentő hideg volt. A két ló szempillantás alatt megderesedett. A kocsis majd leesett az ülésből a fagy miatt. Laczi öcsémnek kellett mellé ülni, s a gyeplőt kézbe venni. A hó csikorgása messzeföldekre csak ugy harsogott. Talán sohase éreztem ugy a hideget. Az ég tiszta volt, minden hajnali csillag égett még az égen, mikor elindultunk. A mikor Csikvár felé közeledtünk: akkor kezdett a hajnal a Sárrét felől piroslani. A Bakony felől éles hajnali szellő lengett felénk. Arczom nem állta a hideget. A bunda gallérjával betakartam. Ha egy pillanatra félrehajtottam a gallért: mintha homlokomat éles késsel hasogatták volna.

Egész véletlenül történt, hogy egy szegény katonagyerek életét megmenthettem.

Nem tartozik esetemhez, el is hallgathatnám, de mégis utam történetéhez tartozik, tehát csak elmondom.

A mint a polgárdi szőlők alját elhagyjuk, s a szelid lejtőn koczogunk Csikvár felé: egy pillanatra ki találok nézni a bunda gallérja mögül. Katonát látok az út mellett az árokparton üldögélni.

A jeges, kopár, havas pázsiton ült. Két térde összeszoritva, térdén keresztül szuronytokja, fehérkeztyüs két keze a szuronytokon. Háromcsillagos altiszt. Kék zubbonya, kék bakanadrágja uj posztó. Belepte a dér egészen. Pörge bajusza fehér. A bakonyi szél ott fütyörész fülei mellett.

Szunyókál. Lehajtott feje meg se mozdul, szeme ránk se pillant, a mikor kocsink ott csikorog előtte négy lépésnyire. Kocsisom is, Laczi öcsém is jól látta. A pirkadó hajnal világa ott derengett arczán. Tovább mentünk szó nélkül.

Ugy negyven-ötven lépés távolságból megint vissza néztem rá. Vajjon észrevett-e bennünket?

Semmi jele, hogy észrevett volna. Odaszóltam öcsémnek:

– Állj meg csak, Laczi. Ez a fiu talán Fehérvárra akar menni, vegyük fel a kocsira. Ha itt hagyjuk: megveszi az Isten hidegje.

Megálltunk. Laczi öcsém kemény hangon odakiált hozzá:

– Hej, atyafi! Zabban vannak a lovak. Jó reggelt, vagy mi a macska!

A katona nem mozdul.

Laczi öcsém ereszteni akarja a lovat s azt mondja:

– Részeg ez vagy bolond, a fülét se billenti.

– Vagy alszik. Megnyomta a fagyásnak halálos álma. Eredj csak hozzá, hozd ide.

Nem szivesen keveredett ki öcsém a bundából. A szibériai hideg őt is csak ugy bántotta, mint engem. De azért leszállt az ülésből, odament a katonagyerekhez, megfogta vállát s megrázta emberül.

– Nem hall kend?

A katona fölnyitotta szemeit, de nem szólt. Nem tudott szólni. Eszmélete eltünőben volt már. Az életnek és a halálnak épen a határán állt. Csak egy lépése, csak egy szempillantása volt még ide vagy oda.

Laczi öcsém nem sokat tünődött. Nem mindennapi erejü gyerek volt, megfogta a katona nyakát csak ugy félkézzel, mint a nyulat szokás, s földobta a kocsira. De a katona lenyaklott az ülésről.

– Pokróczot neki!

Elővettünk egy lópokróczot, rágöngyölgettük derekára s egy fékkel rákötöztük.

– Előre!

A vasutállomás mellett volt egy kis földszintes uj vendéglő. Odaszálltam s a katonát nyomban bevitettem a meleg szobába. Nem okosan csináltam. A meleg szobában rögtön lefordult a székről. Akkor jutott eszembe, mit kell vele tenni. Kivitettem a nyitott szin alá s hóval dörzsöltettem. Egyuttal beizentem a katonai kórházhoz.

Mi történt vele: akkor nem tudtam meg. Nekem a vonattal el kellett utaznom a hadbiróság elé. A mikor hat hét mulva kiszabadultam: akkor közölték velem, hogy a fiu derék altiszt volt, kiliti lakos, ujévre hazakérezkedett szülőihez, gyalog akart ama kegyetlen éjszakán ezredéhez visszamenni, de ruhája vékony, hajnalfelé elgyalázta a csikorgó hideg, most is beteg még, de él s túl van a halálos veszedelmen.

Én Uj-Szőnybe odaértem a kellő időre. Csak épen a Dunán kellett átmennem.

De épen ez volt a lehetetlen.

Álló hid nem volt akkor a Dunán, hajó pedig nem járt a jégzajlás miatt. Uj-Szőnyből a szigetre csak repülőhid szolgált, ennek hajóit pedig szétszedték már a két ünnep között. Hidjai, karfái ott fehérlettek a sziget alsó végén a rájuk rakódott zuzmarától.

Kiálltam a Duna partjára, néztem a rohanó jégmezőket. Zugott, sziszegett, harsogott rohanásuk. Istenkisértés ennek nekimenni.

Mit csináljak? Tünődtem.

Ha pontos időre meg nem jelenek; szökevénynek tartanak. Keresnek Veszprémben: nem találnak. Keresnek Mező-Szent-Györgyön: ott se találnak. Elrendelik, hogy karhatalommal vigyenek a hadbiróság elé. Magam miatt nem sokat törődném vele, de anyámat kétségbeejti a hivatalos hir.

Minden áron át kell mennem a jégzajláson. De ha sehogy se lehetne, akkor is tudatnom kell a birósággal, hogy itt vagyok s adjon uj határidőt, vagy várja meg, mig Pest felé visszakerülök.

Bemegyek a táviróhivatalba s föl akarom adni táviratomat. A hivatalnok megnézi, látja, hogy magyarul van. Rám szól:

– Nem lehet magyarul feladni, tessék megcsinálni németül.

S visszaadja irka-firkámat.

Ránézek. Megveszett ez az ur? Én bizony nem szoktam eddig táviratozgatni s eszembe se jutott, hogy Magyarország kellő közepén, tősgyökeres magyar városban magyar tisztviselőnek magyar szót nem szabad a villanyos sodronyra bizni. Az a sodrony csak németül tud beszélni.

Ilyen világ volt akkor.

Igazán mélységes haragra lobbantam.

– Én pedig az ur kedvéért, de még a császárja kedvéért se irok németül.

Asztalhoz ültem s latin szöveget tákoltam össze.

»Ad sedem judicialem militarem. Civitas Komárom. In fortitudine Pavillon veter in numero 37. Hic sum incattus vesprimiensis N. N. ad hodiem citatus Novi-Szőnyii in diverso viae ferreae. Glacies accumulata fluminis obstrepit. Nec pontem, nec navem, nec alas habeo, aliud terminum exspecto aut dispositionem.«

Biz ez nem egészen Tacitusnak pattogó remek nyelve, de mégis csak latinul van. Magyarul igy szólna:

»A katonai itélőszékhez. Komárom városában az erősségben. Ó-pavillon 37. szám alatt. Itt vagyok N. N. a veszprémi vádlott s mai napra idézett Uj-Szőnyben a vasuti vendéglőben. A folyam torló jege zajlik. Se hidam, se hajóm, se szárnyaim, másik határidőt várok vagy más rendelkezést.«

Adta németje, rám ugyan nem parancsolja a német nyelvet!

De a hivatalnok a latint se akarta elfogadni. Azt mondta, csak paptól fogad el, paphoz, püspökhöz latin táviratot. Kegyetlenül lemordiáztam érte, mig végre csakugyan átkopogtatta latin szavaimat a Duna másik partjára.

Egy szürkedolmányos, vastag bajszu polgárember a falhoz támaszkodva hallgatta a vitát. Mikor a vitának vége lett, azt kérdi tőlem:

– Hová való az ur?

Megmondtam neki.

– Mi járatban van itt az ur?

Azt is megmondtam. Azok a németek ott a várban katonai birósághoz hivnak s bitang törvényt akarnak látni fölöttem.

A vastag bajszu bácsi tovább is kiváncsi volt:

– Aztán micsoda az ur?

– Bizony én, vastag bajszu bácsi, semmi se vagyok. Mert a patvarista tökéletesen semmi, hanem azért sok mindenféle válhatik belőle idővel. Nagy a világ, hosszu az élet.

– Hát én átviszem az urat a zajló jegen át, csak a sógoromnak szólok, meg az öcsémnek. Mégis csak jobb lesz, mint az a diákos beszéd. Nem értenek ám odaát a katonaurak semmi okos szót.

Komáromi molnár volt a nagy bajszu bácsi. Dunai molnár, derék, jóravaló ember, Megyeri Antalnak hivták, hálásan emlékezem rá.

Odaszólitotta sógorát és öccsét valahonnan, de még vagy három embert azon túl. Egy terjedelmes zsákszállitó csónakba telepitett bennünket. Maga kormányzott, de csak ketten eveztek. Mirevaló hát az a sok ember?

Ezt én nem tudtam, de tudta ő. A zajló Dunán nem az evező a fődolog, hanem a kormányzás, vezénylés s vezényszóra való himbálás. Csak megterhelt csónak képes a jegeken áthatolni, csak himbálással lehet meggátolni, hogy a csónak jég alá, vagy jég tetejére ne jusson, vagy két jégtábla közé ne szoruljon. Mert különben jó éjszakát.

Jó magasan kezdtük a zajló jéggel való halálos játékot, mégis csak istennek különös jóvoltából tudtunk a sziget farához jutni. Előttem uj dolog volt ez az utazás, mulattatott is, noha a két fülem majd lefagyott. A fehér madarak, a téli csérek ott röpködtek, ott kiabáltak körülöttünk. Egyik legény meg is jegyezte:

– A gyalázatosak! Mintha nem jót éreznének!

S hessegette őket szorgalmasan.

Átjutottunk szerencsésen. Szabó György uram dunaparti vendéglőjében fogadtam szállást. Megittuk az átkelés áldomását s aztán siettem az ó-pavillonba a 37-ik számu szobába. Az udvar jobb oldalán volt hátrafelé, az ó-vár felé ez a szoba. Csak amolyan földalatti szoba, melyet a katonák kazamáta néven neveznek. Kissé dohos, félig világos, meglehetősen hideg, meszeltfalu szoba, jobbra-balra nyiló ajtókkal. Levegője olyan laktanya-levegő, hivatalos szaggal teljes.

Őrmester fogadott. Valami irni-olvasni tudó tanult őrmester. Az idézőlevelet elvette tőlem; nevemet, érkezésemet, lakásomat beirta valami könyvbe, azután ráirta egy hosszu papirosra, végre ráirta egy rövid papirosra. A rövidet nekem adta. Ez lesz igazolványom. A városból semmi szin alatt ki ne menjek. Lakásomon otthon tartózkodjam. A hivatalos órák alatt még látogatóba se menjek el sehová. Ha hivnak: pontosan ott legyek, a hová hivnak és a mikorra hivnak.

Most pedig elmehetek.

No, ez nem valami veszedelmes biróság. A hol ily hivatalos szárazsággal beszélnek, annyi időt engednek, annyi irka-firkával dolgoznak: ott az embert nem szokták könnyedén lőni, vágni, akasztani.

Négy nap eltelt a nélkül, hogy valaki szóba állott volna velem. Volt időm a henyélésre. Sehogy se tudtam elgondolni, mirevaló e nagy késedelem.

Latin táviratom elvégre négy nap alatt a Duna tulsó partjáról eljutott az innensőre. A czigánygyerek elvitte volna a postát Uj-Szőnyből a komáromi öreg várba gyalogszerrel tiz percz alatt, a táviratnak négy nap kellett. Ez volt a magasabbfajta kormányzati rend. Mert az a távirat előbb elment Fehérvárra, onnan Budára, Budáról Érsekujvárra és csak innen Komáromba.

Komáromban nem tudták hamarosan, miféle hatóságnak szól a távirat. A térparancsnoknak-e vagy a várparancsnoknak? A várparancsnoknak a neve volt, ha jól emlékszem, Lilien von Westeg. A térparancsnoké: Torkoss. Mind a kettő valami kisebb vagy nagyobbfajta generális. Táviratomat először elvitték a várparancsnoki irodába. Ott nem értették meg, latinul volt. Őket nem illeti a latin nyelv, mert a kommandó nyelv német, tehát katonától nem jöhet a sürgöny. Áttették a térparancsnokhoz. Ez már luteránus volt, diákos ember volt, értett valamit, látta, hogy a sürgöny a hadbirósághoz szól, ez a biróság pedig a várparancsnoksághoz tartozik, visszaküldte hát a sürgönyt ehhez. Most értette meg már a várparancsnoki iroda, miről van szó. Kiadta a sürgönyt a katonai biróság elnökének, ez meg átküldötte az auditornak. Hiszen elvégre az auditornak szólt voltaképen.

Szólt ám, de latin nyelven, a melyből az auditor már mindent elfelejtett, az őrmester pedig soha se tudott semmit.

– Hol a tábori lelkész? Keressétek föl a tábori lelkészt.

Ha ez olyan könnyen menne. A tábori lelkész jókedvü ur. Kint lakik ideiglenesen az uj-pavillonban. Most is valami keresztelőn vagy születésnapon mulat, vagy a csillagsánczban, vagy a monostori erődben, vagy a Nádor-vonalon. A jég is megállt a Dunán, át lehet járni száraz lábon, megbirja a jég az ágyut is.

Elvégre valahol megtalálják a pátert s az leforditja a sürgönyt német nyelvre.

Nosza siet most engem az auditor megidézni. De aztán magam is sietek hozzá. Végre szemben állunk.

Igazán állunk. Nem ültet le, maga se ül le. Katonás módon történik minden.

A neve: Wolff Sebestyén. Katonai rangja: százados s most hadbiró, auditor. Meglehetős magas és sovány termet. Szeme fekete, mint a varju szeme; orra piros, mint a ludnak orra. De azért egészben véve jó embernek arcza.

Természetesen németül kezd velem beszélni. A német beszédet illendően, de határozottan elutasitjuk magunktól. Kénytelen magyar szóra vetemedni.

Ahhoz is ért. Az őrmesterrel valami jegyzőkönyve irat rólam, azután tudatja velem, hogy a komáromi császár királyi erődök környékén belül engem ezennel behatárol, engedély nélkül innen kilépnem szigoruan tiltatik, ellenkező esetben letartóztat.

Elbocsátás előtt elmésen gunyolódik:

– Ön patvarista ur azt sürgönyözte, hogy szárnyai nincsenek. Ne aggódjék emiatt. Egyelőre ugy se vehetné szárnyainak hasznát, ha volnának is.

Nem esett éppen rosszul ez az elmésség. Hiszen van ennek az auditornak esze. Nem közönséges nyers katona ez. Van benne pajkosság is. Tehát nem dul-ful, nem dühöng, nem akarja nyersen megenni a magyar embert.

Hanem elmésségének mégis furcsa értelme van. Azt jelenti, hogy heteken-hónapokon át nem szabadulok. No pedig ez már baj lenne. Mi a manót csináljak én a császári királyi erődök környékére »behatárolva«?

Egy darabig csak jól teltek napjaim. Kegyetlen hideg, de szép napos idő járt. Naponkint bejártam az erődök egyik-másik részét. Megvizsgáltam mindent, megléptem minden távolságot. Megszemléltem az 1849-diki dicsőséges honvédcsaták mezejét. Idősebb rokonaim és barátaimtól sok részletet tudtam ezekről. Fölkerestem a honvédek által egykor ideiglenesen emelt földerődöket. Monostor magaslatáról láttam az ácsi erdőt, a keserü és véres harcz szinterét. Akkor véres volt pázsitja, most hófehér a zuzmarától. A nádor-erődök hosszu vonalát négyszer-ötször is bejártam.

El nem tudtam gondolni: mi a magyarázata annak, hogy ügyem annyira késik.

Január 16-ika Antal napja. Valamelyik szomszéd faluban Antal nevü diákkori ismerősöm volt. Hivtak oda névnapi lakomára. Nem akartam menni, kivül volt az »elhatárolás« vonalain. De nagyon rábeszéltek. Későn este gyalog megyünk át a szigeten és a Duna jegén. Csikorgó téli hideg, egy lélek se jár ott, meg nem láthat senki. Hajnal előtt visszajövünk. Nem lehet baj ebből.

Hajnal előtt csakugyan hazajöttem. Alig fekszem le, alig melegedem át kissé, jön be hozzám a fogadós, Szabó György uram, s jelenti, hogy két katona jött értem, odakint várnak rám, öltözzek fel szaporán.

– Mit akarnak?

– Azt már nem tudom, de alig járnak jóban.

Felöltöztem. A két katona bejön a szobámba s fölkér kövessem őket. Igy parancsolja az auditor.

Egyik katona elől, másik katona hátul, magam a középen: igy ballagunk a várba. A szurony a puska végén.

Mintha kezdene komolyabbá lenni a dolog.

Bizony besugták az én éjjeli mulatságomat az auditornak. Sohase tudtuk elképzelni, ki tehette. Kétségtelen volt, hogy valaki felügyel rám.

Három napi áristom volt a büntetés. Bent a várban, magános oduban töltöttem el a három napot. Az őrmester jó fiu volt. Sok időt töltött velem az oduban. Egyébként nem nagy sor volt. Hanem éveket tölteni ilyen helyen, mégis sulyos szenvedés lenne.

IV.

(Szabó Gábor ügyvéd. – Megismeri Wolff Sebestyént. – A rizskásáról szóló levél. – Elbánik az auditorral. – Az auditor pedig az én ügyemmel. – A tárgyalás. – Haza szabadulok.)

Barátaim közt volt sághfai Sándor Miklós, a hires kuruczezredesek egyik utolsó ivadéka, pápai jogászpajtásom. Egy kissé iró, egy kissé költő lett utóbb s Komáromvármegye tiszti ügyésze. Ekkor patvarista, a princzipálisa Szabó Gábor ügyvéd.

Egyik este a kávéházban asztalomhoz hozza princzi pálisát s bemutat neki. A princzipális kikérdez apám, anyám, egész nemzetségem felől, megérti azt is, mi okból töltöm az időt Komáromban s nyomban meghi magához vacsorára.

Sokáig tartott a jó vacsora. Szives házigazda, szives háziasszony, meleg sziv, meleg szoba, java étel-ital: gyorsan mulik az idő. Kitudódik köztünk, hogy az urnővel atyafiságban vagyunk. Igmándi leány, a devecseri Fodor-nemzetségből.

Ugy éjjeli 11 óra tájban fölkelünk az asztaltól, megköszönöm a szives látást s indulok szállásomra.

– Várj csak öcsém, én is elkisérlek.

– De már ezt nem engedem, téli éjszakán, zimankóban, csikorgó hidegben.

– Otthon parancsolj öcsém!

Karonfog, kivezet a folyosóra, fölnyitja egyik szoba kétszárnyas ajtaját. Szoba fütve, ágy vetve, két gyertya ég a szekrényen, utazótáskám a sarokban, ruhám a fogason, könyveim, irásaim az iróasztalon.

– Itt a szállásod öcsém. Ügyedről majd holnap beszéljünk. Aludjál békével.

A szabadkozás semmit se ért. Fogva voltam. Még a vendéglős kifizetett számláját is megtaláltam az iróasztalon. Még a fogadóbeli borravalók is ki voltak egyenlitve busásan.

Reggeli után a dologhoz látunk.

– Tudod-e, hogy’ hivják biráidat?

– Néhányról tudom. A katonai biróság elnöke Beer ezredes, a katonai közvádló valami Fuchs Leopold százados, az auditor: Wolff Sebestyén százados.

– Szép társaság. Medve, róka, farkas! Jól megczibálhatnak, ha ugy akarják. Mi is az auditor neve?

– Wolff Sebestyén.

– Nem tévedsz?

– Nem.

Föl s alá jár a szobában a princzipális. Tünődik. A Wolff nevet kétszer is kiejti tünődésközben a száján.

– Milyen alakja van annak a Wolff Sebestyénnek?

Elmondom. Nem felejtem ki azt sem, hogy az orra vörös, olyan borvirágosféle.

– Hm. Akkor nem volt vörös az orra. No de majd meglássuk.

Fogta botját, téli felöltőjét, elment. Délfelé vetődött haza. Ott járt az uj-pavillonban és az öreg várban. Fölkereste az auditort. Egészen kiizzadt, mire nagy sebbel-lobbal hazaért.

– No, öcsém, jó hir, rossz hir egy csomóban. A rossz hir abból áll, hogy az a gézenguz veszprémi városi tanácsos tegnap azért is följelentett, hogy a forradalmi kiáltványokat általános gyanu szerint te is segitetted terjeszteni s különösen a falakra kiragasztani. Ez már az Almássy-féle összeesküvés pöre. Magam is tudok róla valamit. Ebbe nem jó lesz belekeverednünk. A jó hir pedig abból áll, hogy valósággal ez az auditor az a Wolff Sebestyén, egykori cserepár főhadnagy, a ki Komárom átadásakor tőlem az élelmiszereket átvette. Tehát régi ismerősöm.

S elmondta nekem apróra az átadás történetét, a hogy az elbeszélés elején megirtam. S hozzátette:

– Most még nem beszélhettem a bajtárssal minderről. Előbb valami irást kell megkeresnem.

Az az irás pedig nem volt egyéb, mint néhai Keserü Mátyás egykori helyettes várnagy irása. Vagyis inkább a cserepár főhadnagy elismerő irása arról, hogy az 500 mázsa rizskását tőle a főhadnagy épen, szárazon és hiánytalanul a zsákokkal együtt átvette Rév-Komáromban, Urunk születésének 1849-ik esztendejében, október hónapnak 11-ik napján.

Mivelhogy efféle megnyugtató irás nélkül a jó várnagy át nem adta volna azt a tenger rizskását a Herkó Páternek se. Sőt annak az irásnak hátán még ott voltak ama zsidó és rácz kereskedők irásai is, a kik a rizskását elszállitották s a kik közül ma is él még egyik-másik.

Ezt az irást Keserü Mátyás annak idején Szabó Gábor vitéz honvédszázadosnak adta át, a ki ő nála a rizskását elhelyezte. Igy hozta magával a jó rend, pontosság és hivatalbeli kötelesség.

Hát ezt az irást akarta az én jó princzipálisom a sok lim-lom közül kikeresni.

Csodálatos dolgok történhetnek a világon. Még az is megtörténhetik, hogy az ember megtalál a háznál olyan irást, a melyik tizennégy esztendő óta nem volt a kezében. Szekrények felforgatása, iratcsomók felbontása és szétszedése, pinczék és padlások felkutatása, egerek és pókok békés tanyáinak feldulása, porlepte, molyette, időbarnitotta papiroshalmok kiporolása és rendezése napirendre kerül. Jobban felfordul a ház, mintha meszelést, nagymosást, vagy temetést kellene végezni. Az asszonyra épen nem lehet a dolgot bizni. Isten tudja: mi minden lakik a csomagokban. Mindenki délczeg ifju volt valamikor, a kin megakadt egyik-másik nőnek a szeme. Gyöngéd tartalmu levélkék talán nem égtek el egészen a maguk idejében. Holmi száradt virágok, ékszerszámlák, fizetési felhivások is lappanghatnak imitt-amott. Patvarista, irnok, szobaleány, hivatalszolga éjjel-nappal nem csinál egyebet, csak az irásokat bujja. De maga a princzipális is, de még magam is.

Mindenki elgondolhatja, hogy az irást nem találjuk. Se hire, se hamva annak az irásnak. Éppen ott nincs, a hol keressük. Pedig isten ugy segéljen, megvolt. A princzipális még hat esztendő előtt is látta. Egészen biztosan emlékezik rá. Nohát, nézzük meg ott, a hol biztosan nincs. Bizonyosan ott lesz. A fiókos szekrény felső fiókjában vannak holmi emléktárgyak. A nagyidőkből a honvédtiszti egyenruha, a kard, a tölténytáska, egy-két pisztoly, a szolgálati öv, holmi karkötők, zászlórongyok, fakó szalagok, menedéklevél, csákó s efféle. Természetes, hogy ott van a négyhajtókás régi nagybugyelláris is s még természetesebb, hogy abban ott fekszik békén néhai Keserü Mátyás várnagy levele is.

Hogy az három nap előtt nem jutott eszünkbe! Nem kellett volna feldulni az egész házat! Pedig el lehetett volna gondolni, hogy itt van és nem másutt. Hiába, feledékeny az ember.

De most már hát mindegy. Megvan a levél. Megmutatja nekem is a princzipális s azt mondja mosolyogva:

– Most egyenesen auditorodhoz megyek öcsém. Ma rendbehozzuk a dolgodat.

Elment. Vitte magával a levelet. A lakásán találta, épen jó kedvében Wolff Sebestyén századost.

– Szervusz bajtárs, hozott az isten!

Kitárta két karját, ugy üdvözölte. A mióta ujra feltalálták és megismerték egymást, megint csak a régi fidelis bajtársak voltak. Az ötszáz mázsa rizskása emléke sokáig melegit.

Mosolyog a princzipális s felel az üdvözlő szóra:

– Gyujtsunk rá bajtárs, csak ugy mint régen. Holmi apró-cseprő dolgom van veled, jobb lesz pipaszó mellett elintézni.

Rágyujtanak. Az auditor szemfül.

– Hát tudod bajtárs, az a veszprémi patvarista nekem rokonom is, barátom is, vendégem is. Január végefelé járunk. Itt tölt már majd egész hónapot. Szeretném, ha február elejére dolgát elvégezhetnők.

– Nem lehet, bajtárs, nem lehet. A te kedvedért ugyan megcsinálok mindent, de ezt az egyet nem lehet.

– Tudom, hogy nem lehet, bajtárs, de azért csak megcsináljuk. Tudom, hogy azt a patvaristagyereket keményen eláztatta az a veszprémi tanácsos, azt is tudom, ujabb följelentés jött hozzád ellene holmi rebellis kiáltványok miatt. Ezzel a följelentéssel pipára gyujtunk; a tanácsos miatt azután nem bánom, itéld el vagy öt forint birságra.

Olyan mosolyogva s olyan nagy nyomatékossággal beszélt a princzipális, mintha minden szava parancs volna, mintha ő volna a mindenható generális. Az auditor nem tudta: kinevesse-e a princzipálist, vagy ajtót mutasson neki.

A princzipális látta az auditor arczán a veszedelmes tétovázást. Sietett, hogy minden háboruságnak elejét vegye.

– Lásd bajtárs, nem ingyen kérem ám én ezt tetőled. Oly módon hálálom meg szivességedet: egész életedre boldoggá teszlek vele.

– Hiába minden. Nem lehet. A veszprémi följelentés miatt mi itélünk; jól van hát, enyhén itélünk a te kedvedért. De a rebellis kiáltvány miatt áttesszük az ügyet a pesti hadi törvényszékhez.

A princzipális még mindig mosolyog. Nagy lassan előveszi oldalzsebbeli tárczáját, nagy vontatva kinyitja, szép csöndesen kiveszi belőle Keserü Mátyás várnagy irását s kezébe adja az auditornak.

– Nézd csak, bajtárs, a mi közös multunk egyik ereklyéje. Nagy kincs ez!

Bizony az irás kissé megsárgult már, de rajta Wolff Sebestyén főhadnagy aláirását tökéletesen olvashatni, s hátán is ott vannak a kereskedők irásai, a kiknek a főhadnagy a rizskását eladta. Egy szempillantás alatt mindezt jól meglátta az auditor.

Lélekzete elakadt. Nem tudott szólani. Arcza elsápadt. Még piros orra is nyomban megfehéredett. Semmiféle gondolat nem jutott eszébe. Valami irtózatos érzés zsibbasztotta el egész testét-lelkét. Mintha hóhérja előtt állana.

De a jó princzipális most is csak mosolygott. Odalépett az auditorhoz, kivette kezéből az irást, szép lassan összehajtotta, gondosan visszatette tárczájába s a tárczát nagy kényelmesen elsülyesztette oldalzsebében. Baltenyerével még végig is simogatta oldalát, jó helyen van-e az a tárcza.