Part 8

Most két pavillon van. Az uj-pavillon, mely alig félszáz éves. 1849-ben még nem volt meg, később épitették az osztrákok. Akkor az öreg vár külső részét hivták pavillonnak. A jó komáromi magyar ugyan ezt a szót nem ismeri. Ő Babilonnak nevezi mind a kettőt. Igy tanulta a szentirásból és a zsidók történetéből. De hiszen ez mindegy.

Pontban kilencz órakor, a kitüzött időre megjelenik Wolff Sebestyén főhadnagy teljes katonai diszben. Őrmester, káplár, két szál közlegény jön utána katonásan, keményen. Már akkor szabadon jártak az osztrák tisztek a vár főkapuján keresztül. Hiába mutogatta nekik a fügét a kőből való hires komáromi szüzlány.

Pontban kilencz órakor várja őt Szabó Gábor százados teljes katonai diszben. Emberei mellette.

A főhadnagy üdvözli a századost, elővesz valami irást, átadja s motyog valamit német nyelven. Az az irás volt az ő parancsa az élelmiszerek átvételére.

A százados viszonozza a katonás üdvözlést. De az iráshoz hozzá se nyul, hanem vidáman megfogja a cserepár keztyüs kezét s megrázza istenesen.

– Szervusz bajtárs! Hozott a rossz lélek! Az irásod nem kell, elhiszek én neked mindent. Hanem magyarul beszélj velem, mert szentháromság-erre-amarra, nem kapsz tőlem gombóczra valót.

Okos fiu volt a cserepár főhadnagy, elnevette magát s nyomban elkezdett magyarul beszélni. Már a hogy’ tudott.

Csakhamar azt kérdezte, van-e leltár az élelmiszerekről?

– Van bajtárs, van. Ird, majd én mondom.

S mondta. A cserepár őrmester papirost, tollat, tintát fogott s irta.

Buzaliszt: kilenczezer mázsa.

Őröletlen buza: hatezer pozsonyi mérő.

Rozsliszt: ennyi meg ennyi mázsa.

Bab, lencse, köleskása: toronyszámra.

A burgonyát szedjétek ki a földből magatok. Eddig mi nem értünk rá. Ezentul pedig nem dolgozunk, kivált a németnek.

Só, paprika, magyar bors, fehér bors, szegfüszeg, gyömbér, szerecsendióvirág, fahéj, igaz sáfrány s egyéb mindenféle füszerszám, sárgaczukor, fehérczukor, kávé, tea, czikória, kinin, hashajtó, ipekakuanha, szilvaiz, kréta, dara, aszalék, zsir, kenőcs, hátas szalonna öt nagy raktárral. Negyvennyolcz macska az egerek és patkányok ellen.

A cserepár őrmester irt gondosan. De a macskáknál mégis kérdőleg nézett a főhadnagyra. Beirja-e ezeket az élelmiszerek közé?

A százados rászólt:

– De csak ird be fiam szépen. Ezekre vigyázzatok legjobban. Különben a mindenféle féreg bocskortok szijját is lerágja s mezitláb jár a császártok katonája.

Hát csak beirta az eleven macskákat is az élelmiszerek leltárába.

– Hát aztán megvan-e ez mind, a mit te, százados bajtárs, nekünk itt elszámláltál?

Ezt kérdezte a főhadnagy.

– Megvan bajtárs mind. Több is lesz, más is lesz még ott.

– Például.

– Például rizskása.

– Rizskása? Hát a magyar sereg még rizskását is kapott?

Csodálkozott a cserepár. Akkor még a rizskása csak uri asztal teritékén volt. Az osztrák hadseregnek volt ugyan rizskásája, mert akkor még megvolt Lombardiája és Velenczéje. Hozott onnan eleget.

Szabó Gábor honvédszázados nem felelt a kérdésre hamarosan. Megnézte a cserepár főhadnagyot. Sovány volt az a főhadnagy rettenetesen. Nyakravalójába belefért volna még másik cserepár főhadnagy nyaka is. Szemei is be voltak esve keményen. Csak a napsütés tartotta arczán az élet szinét. Azt felelte neki:

– A rizskásáról ebéd után beszéljünk.

A százados vendégelte meg az átadó és átvevő bizottságot. Még az övé volt a várnak minden étele, itala, még nem irta alá a leltárt. Volt hát bőven elég. Ezzel is kevesebb jut a németnek. A két tiszt külön szobában, az altisztek és legények másik szobában. Evett a cserepár főhadnagy, csak ugy fuldoklott. S ivott rá hatalmasan. A hires neszmélyi bor gyorsan tünt el a czinkotai itczés üvegekből.

Látta ezt a honvédszázados, le nem vette szemeit a főhadnagyról. Látta azt is, hogy azért eszén van a főhadnagy. Eleibe könyököl a fekete kávénál az asztalon s igy szól hozzá:

– Bajtárs, nem haragudnál meg te azért, ha én most téged apád-anyád, minden pereputyod felől kikérdeznélek? Látom, jól esett az ebéd neked is.

A cserepár főhadnagy nagy lelkesedéssel válaszolt.

– De bizony jól esett bajtárs! Meg is áldjon érte az isten! A tavasz óta még nem laktam jól istenigazában. Mindig futnunk kellett, hol előre, hol hátra. Kemény gyerekek voltatok, az ördög se hitte volna előre. Szegény apám, anyám nehezen él otthon, heten vagyunk testvérek, de csak nekem magamnak van biztos kenyerem.

– Hát a többi miféle mesterember?

– Takács. Mind a hat takács. Apám-anyám is takács, Az én falumban mindenki takács, de most minden takács koplal; egy esztendő óta nem vettetek ti magyarok tőlünk gyolcsot.

A százados nevetett. Ennyi takács egy csomóban!

– Tudod mit bajtárs! A ti gyolcsotokat én meg nem veszem, hanem azért megsegitlek. Csakugyan van nekem sok rizskásám. Alig három hete vettük el tőletek, a mikor Győr felé pokolba kergettünk benneteket. El se tudtuk még rakni a katonai raktárakba, ott van a vármegyeház pinczéjében, van vagy ötszáz mázsa. Hát én ezt a rizskását irás nélkül neked adom. Hadd legyen ezzel is kevesebb a császárodnak.

Wolff Sebestyén főhadnagy kimereszté szemeit erre a nagy szóra. De bámulása nem sokáig tartott. Elkezdett számitgatni. Egy font rizskása öt pengő krajczár, ő is eltudja adni négyért. Egy mázsáért kap hat forint és negyven krajczárt, ötszáz mázsáért háromezer-háromszáz-harminczhárom forintot és husz krajczárt!

Szent Venczel és Szent Nepomuk! Ekkora kincset még nem látott a Wolff Sebestyénnek nemzetsége. Ötven takács se tudná ezt hamarosan megkeresni. Tyüh bajtárs, nem százados vagy te, hanem maga a Megváltó.

Felugrott az asztal mellől, a századosnak ölébe omlott, elkapta a két kezét s összecsókolta, azután lehajolt az asztal alá, hogy a lábait is megcsókolja, de erre nézve már nem sikerült buzgósága, hanem azért ujra felemelkedett, két kitárt karjával a százados nyakába esett s nyalta-falta, mint a tehén a borját. Alig tudott tőle a százados szabadulni s három asztalkendője is megharmatosodott, mig fejét, arczát, nyakát a sürü bajtársi csókok nyomától megszabadithatta.

Hanem azért ebéd után okosan viselte magát a főhadnagy, de a százados is szavának állt.

Leltárba irták a bort, sört és pálinkát is. Leltárba vettek öt font rizskását is. Azután aláirták és megpecsételték az irásukat. Komárom szüz vára most már az ellenségé.

Akkor a százados elvezette a főhadnagyot a vármegyeházhoz, előszólitotta várnagy uramat, s annak megmagyarázta, hogy a pinczékben levő rizskása e szempillantástól fogva Wolff Sebestyén főhadnagy uré, senkié se másé, ha valamikor kiadja valakinek, csak neki adhatja ki, senkinek se másnak.

Megértette a szót jó Keserü Mátyás várnagy uram s hiven megfogadta.

Igy lett urrá a cserepár főhadnagy 1849-ik évi október hava 7-ik napján. El kellett ezt mondanom, hogy megérthesse kiki, a mi velem tizennégy esztendő mulva történt.

II.

(Az Almássy-összeesküvés. – Az akasztófa alatt. – Magam is összeesküvő leszek. – Pesti utazásom. – Késmárki Pepsa. – Komáromi haditörvényszék elé idéznek. – Nyomatéktalan a vád.)

A cserepár főhadnagy és a honvédszázados nem látta egymást többé. A főhadnagyot áthelyezték erre-amarra, a világ végére. A honvédszázadosból pedig békeszerető polgárember vált. Hazament egy fordulóra Debreczenbe. Atyafiak, jóbarátok, gyerekkori ismerősök tanyáját fölkereste, a háboru történetét köztük eladomázta, elbucsuzott tőlük s visszament Komáromba. Ügyvéd lett, megházasodott, vagyont is szerzett. A neszmélyi szőlőhegyben szőlőt alapitott; jó kedvét, jó borát, vendégszerető tanyáját ismerte mindenki a vármegyében.

Tizennégy év mulva az történt, hogy a nemzet megunta már az önkénynek bécsi uralmát s jó hazafiak összeesküvést szőttek-fontak, honvédsereget toborzottak, fegyvert szereztek, hogy az osztrákot megint kikergessük az országból. Volt már együtt vagy 110,000 főből álló honvédseregünk zászlóaljakra felosztva. Én a 47-ik zászlóaljba kerültem. Ez volt egyik hires zászlóalja 1849-ben is az én megyémnek, Veszprém vármegyének.

Mindez ezelőtt negyven esztendővel 1863-ban történt. Titokban folyt az egész nemzeti mozgalom. A mozgalom neve a történelemben Almássy-összeesküvés. Almássy Pál állott az élén. Részletesen ma sincs megirva az eset. Kossuth Lajos is csak röviden ir róla Irataim czimü munkájában. Azt se tartom bizonyosnak, hogy valaha meg lesz-e irva. Sok nagy és jó hazafi vett benne részt, a ki később miniszter lett, király embere lett, pecsovics lett. Ők bizony nem emlegették szivesen ezt a multat s ha maradt nyoma irásokban, azt a nyomot is szivesen eltüntették.

Hogy e néma mozgalomban – akarva, nemakarva – nekem is részt kellett vennem, azt már csak természetesnek tartja mindenki, a ki azt a kort ismeri.

Annak az évnek egyik juniusi napján épen akasztás volt Veszprémben. A széki csárdabeli rablót akasztották, bizony a neve már nem jut eszembe. Katonai rögtönitélő biráskodás folyt akkor három vármegyében Csak amugy osztrák katonák módjára. Veszprémben, Zala-Egerszegen, Kaposvárott százszámra akasztották a szegénylegényeket, duhajokat, utonállókat, erdőnjárókat, tűzhely nélkül valókat, bűnösöket, ártatlanokat összevissza egyaránt.

Patvarista voltam akkor Veszprémben.

Az ősi megyei akasztófát nem használta a katonaság. Az kint volt, messze volt a Látóhegyen. Távol esett a várostól és minden országuttól. Oda el se mentem volna a borzasztó látványra. A katonaság a város közelében, az almádi fürdőhöz vezető út melletti dombra állitotta föl az akasztófát. A patvaristák összebeszéltek, hogy nekik legalább egy akasztást meg kell nézniök. Hiszen ők a jövendő igazságszolgáltatás emberei. Igy ballagtam ki magam is a nagy látnivalóhoz.

Bizony csuf dolog az. Le nem irom részleteit. Nem is tartozik e történethez.

Ott volt a közönségben egyik jóbarátom is: Gombás Lajos, szent-gáli birtokos. Pápai kis diákkorom óta már jóbarátom.

Alig lett vége az akasztásnak, karonfog.

– Gyere, nagy mondanivalóm van.

Vagy száz lépésnyire elvezet a néptömeg mellől s megáll velem egy fehér mészkősziklán, mely a pázsit zöldjéből kikandikál. Nagy ezüst zsebórája tokjából kivesz egy kis nyomtatott papirost s kezembe nyomja.

– Nesze, olvasd, ez a jelszó, uj világ támad, a többit majd otthon elintézzük.

Nézem a papirost. Akkora, mint jó nagy látogató-jegy. Hitvány papiros, apró betük, hitvány nyomás. De a szövege már igazán feltünő.

A szövegére már nem emlékszem szórul-szóra, el se tettem azt a papirost. De a szöveg értelme efféle volt:

Ütött a megváltás órája. A magyar nemzet lerázza igáját. Minden hazafi csoportosuljon az uj király köré. Az uj király neve nincs a nyomtatványon, de nevének kezdőbetüi ott vannak. A kezdőbetükből nem tudtam kiokoskodni se Attilla, se Árpád, se Hunyadi János, se Rákóczi, se Kossuth Lajos nevét. Hát ki a manó lehet akkor az uj király?

Hm! Uj király! A mostanit hát elcsapjuk. Önkénytelenül odatekintettem az akasztófára. A hóhér még fönt volt a lajtorja tetején. Valamit babrált az akasztott ember feje körül. A katonaság sorfala a vesztőhely körül, s a nagy közönség némán bámult a hóhérra. De azért mégis elnevettem magam.

– No, pajtás, ezt a czédulát ugyan átkozott rossz helyen és rossz időben találtad átadni. Ha ugyan ez az egész uj királyválasztás nem bolondság.

Bolondság volt biz az. Nem is esett köztünk ezentul semmi szó. Csak évek mulva, később tudtam meg, hogy egy meghibbant elméjü pesti szabómester nyomatta ki ezt a gyarló kiáltványt. Ő tette meg magát benne uj királynak, de a nevét megmondani nem akarta.

Ilyen bolondság mindig támad és mindenütt. Nem veszi komolyan senki. De annak az időnek mégis egyik komoly tünete az, hogy ideig-óráig még okos, higgadt, vagyonos embereknek is megfordult agyában az uj király gondolata.

Nem ez volt az Almássy-összeesküvés. Ez összeesküvésről később értesültem.

Egyik novemberi vagy deczemberi késő este lakásomra jött egyik barátom s rokonom. Idősebb, mint én. Vitéz honvéd egykoron. Előkelő nagybirtokos, később az alkotmányos életben főszolgabiránk. Ma is él és uralkodik, noha most már csillapuló vérrel. Nem ugy, mint hajdanta.

Körülnéz a szobában s bezárja kulcscsal az ajtót.

– Magunk vagyunk?

– Magunk.

Mosolyogtam e nagy óvatosságon. Vajjon miről lesz szó?

Az én barátom elővesz egy csomó nyomtatványt s átad nekem vagy tiz darabot.

– Ez a forradalmi kormánynak kiáltványa a nemzethez. Az éjjel ezt magad, személyesen alkalmas helyeken kiragaszd a falakra. Vigyázz, senki meg ne csipjen.

Nézem a kiáltványt. Szép papir, szép nyomás. Rövid, velős, komoly tartalom. Előkelő iró fogalmazta. Kibocsátja a »Magyar Függetlenségi Bizottmány«. Ugy emlékszem, ez volt aláirva. Pöcsét helyén az ország czimere. A négy folyó és hármas halom a kereszttel. Fölötte semmi korona, mellette semmi angyal. Egyszerü czimer, mint 1849-iki pénzeinken.

Nagy figyelemmel elolvasom a kiáltványt. Ez már komoly beszéd. Nem olyan, mint az eszement pesti szabóé.

– Kitől kaptad ezeket?

– Nem mondom meg. Adott szavam tiltja. Neked se szabad tovább adnod, hogy tőlem kaptad. Nyugodjál meg abban, hogy Pestről kaptam, egyik legjobb vezérünktől. A fejünkkel játszunk. A vezérek ugy határozták, hogy két embernél többnek senkinek se szabad tudni. A kitől kapja a kiáltványt: az az egyik, s a kinek átadja: az a másik. Az árulás igy lehetetlen. Ezt a rendet szigoruan meg kell tartanunk. Intézkedjél arra nézve is, hogy ha az éjjel vagy holnap, vagy holnap éjjel megrohannak s házkutatást tartanak nálad: se erre a kiáltványra, se semmiféle jegyzetre ne bukkanjanak.

Intézkedtem.

Még az éj folyamán átadtam kiragasztás végett négy darabot egyik barátomnak, kiben feltétlenül biztam. Öt darabot kiragasztottam magam. Egy darabot eltettem örök emlékül. De ugy eltettem lakásom padlásán a tetőbe két fazsindely közé, hogy sohase találtam meg többé. Igaz, hogy hosszuidőn át nem is kereshettem.

Sajnálom, hogy nincs belőle. Ma már történelmi érdekesség volna. Azt hiszem, a Nemzeti Muzeumban őriznek belőle néhány példányt. Tartalmára természetesen nem emlékszem szó szerint. Negyven esztendő előtt történt. Ennyi idő elég a feledésre. Le se másoltam magamnak. Megtiltotta az ismeretlen vezér parancsa. A szót meg kellett fogadni, mint a mikor duvadra vadászunk.

Másnap reggelre valami ötven kiáltvány volt kiragasztva Veszprém városában.

Tehát nemcsak magam vagyok az összeesküvő. Sokan vagyunk.

Este kaszinó után megint eljön hozzám volt honvéd barátom. Megint magunkra zárja az ajtót. S közli velem, hogy engem a 47-ik zászlóaljba az ő századába avatott be s hogy én is toborozzak ismerőseim körében. Ötöt, hatot, tizet, százat, a mennyit tudok. Bátor, megbizható, egészséges ifjakat. Katonai egyenruha majd csak akkor lesz, ha táborba vonulunk s a függetlenségi harcz lobogóját kitüzzük. Fegyver azonban most is van már készletben. A Bakonyban van eltéve, a menyekei erdőn biztos helyre. Imre barátunk gondozza.

Ez az Imre barátunk Kőrössy Imre ügyvéd volt. Nála is voltam patvarista. Honvéd volt ő is, végigküzdötte a függetlenségi harczot. De nagyon szeretett az uri rokonsággal együtt lenni. Azokkal is, a kik sehogy se álltak volna az összeesküvők közé, a kik magasabb hivatalos állásokat töltöttek be az önkény uralma alatt is. Ezenkivül kissé eljárt a szája.

De hát ebből nem lett semmi baj.

Két nap mulva Pestre kellett mennem. Egyáltalán nem tudtam, miért. Az volt a parancsolat, hogy ez s ez napon délelőtt 11 órakor ott legyek a Köztelken. A mint sokkal később rájöttem, a harcz kitörésének idejét s módját akarták ott a vezérek megbeszélni. A körülmények egybevetéséből gondolom ezt.

Hogy engem miért rendeltek oda: el nem tudom gondolni. Az irántam nyilvánuló bizalom azonban feszitette önérzetemet. Mégis vagyok már valami!

Pedig bizony semmi sem voltam. Hanem hát mennem kellett, igy szólt az izenet.

A székesfehérvári vasutállomáson találkoztam Késmárky Pepsával. József lett volna ugyan a becsületes neve, de e néven senki se tudott róla semmit. Születésétől fogva mindig Pepsának hivta mindenki. Berhidán volt birtokos, ott is lakott. Később együtt szolgáltunk a vármegyénél. Alispánunk volt, azután országgyülési követünk, végre a törvényszék elnöke. Eszes, hidegvérü, nőtlen, apró termetü, de erős ember.

Vele találkoztam a vasuti étkezőben. Kérdezi tőlem:

– Hova mégysz?

– Pestre. Valami dolgom van ott.

– Hol és miféle dolgod?

– A Köztelken, déli 11 órakor. Valami gazdasági tudakozódás.

Nagyot néz, nem szól. Sok idegen utas izgett-mozgott körülöttünk. Azt gondoltam, sejtelme se lehet arról, hogy én összeesküvő vagyok. Én meg el se hittem volna, hogy ő is összeesküvő. Majláth Györgynek, báró Sennyey Pálnak és báró Fiáth Ferencznek bizalmasa!

Bizony összeesküvő volt ő is. A mi nekem volt nagy szerencsém. Ő már nem volt olyan hebehurgya legényke, mint a patvarista.

Reggel együtt mentünk a Széna-tér felé, a melynek ma Kálvin-tér a neve. Ott kellett befordulni az Üllői-útra a Köztelek felé. Megáll az Üllői-út elején s gondolkozik. Fejét széles vállai közé sunyitja.

– Itt menjünk a Józsefvárosi oldalon.

A Köztelek a Ferenczvárosi oldalon van. El nem tudtam gondolni, miért menjünk mi a Józsefvárosi oldalon? Miért ne mehetnénk az egyenes uton?

– Majd megtudod, csak gyere!

A nagy Üllői-útnak más szine volt akkor, mint most. Az orvosi egyetem fényes palotái még nem voltak ott. Helyükön apró-cseprő telkek, földszintes rongyos viskók, korhadt deszkakeritések állottak. Még a gyalogjáró se volt kikövezve, csak pereme volt kőből. Por, szemét, kátyu mindenütt.

Odaértünk a Köztelek irányába. Lassan ballagunk. Pepsa éles fürkésző szemmel nézi a járókelőket a Köztelek házsorának gyalogjáróján. Elérjük a Köztelek kapujának irányát. Pepsa barátom nem állt meg, tovább ballag. Én megállok s azt kérdem:

– No, nem fordulunk be?

– Csak gyere!

Tovább megyünk. Elérjük a Mária-utczát. Annak sarkán földszintes tüzér-laktanya. Kapujában őrség. Elérjük a Malom-utczát, a mely most Ferencz-körut. A dunai malmokra erre hordták ki az őrletni valót. Az üllői-úti nagy laktanyánál megáll.

– Forduljunk vissza!

Visszafordulunk ugyanazon az uton. Folyton éles szemmel fürkészi a járókelőket. A mikor ismét a Köztelek irányába érünk: rá sem néz többé a Köztelekre, karonfog s most már nem őgyelgő, hanem rendes lépésben visz a Széna-tér felé. A hires Két Pisztoly csárdáig meg se állunk. Ott azt mondja:

– Megyünk haza, pajtás. Négy titkos rendőrt, négy kémet láttam a Köztelek körül járkálni. Figyelik, ki megy oda be. Én nem megyek, neked se tanácslom.

Hát jól van. Megyünk haza. Okos ember nem megy fejjel a falnak. Őt pedig okos embernek ismeri mindenki.

Igaza is volt. Alig értünk haza, nem telt el huszonnégy óra se, a lapok rejtelmes rövid hirekben tudatták, hogy a titkos összeesküvésre rájöttek, vezetőit elfogták, egyik tevékeny részesét, Sebess Emilt menekülés közben később az Orczy-kertben agyon is lőtték.

Idáig hát eljutottunk. Az én két öreg honvéd barátom ugy elhallgatott ezentul, hogy soha többé előttem meg nem emlitették a nagy háborut, a melyre készültünk. Mi lett a sorozási-ivekkel, mi lett a Bakonyban heverő fegyverekkel: nem tudtam meg soha. Az igaz, hogy a fegyvereket nem is láttam én élő szemeimmel. Ugy elfeledtük az egész kiáltványt, toborzást, pesti utat, mintha csak álom lett volna.

Ámbár nekem nem hagyták mindjárt elfeledni.

Két nap mulva végzést kapok a központi főszolgabirótól. Willax István volt a neve, a zirczi egykori apát urnak volt unokaöccse, császári lelkü embernek tartottuk. Már csak annálfogva is, hogy ily szomoru korszakban hivatalt vállalt.

A végzésben az volt, hogy január 2-án délutáni 2 órakor jelenjek meg a komáromi császári királyi kivételes haditörvényszék előtt a várban, az ó-pavillonban a 37-ik számu teremben. Ha elmaradok: visznek vasban, katonai karhatalommal.

Ne neked patvarista.

Én már hát jó uton vagyok. Ha amugy nem lehetett: hát igy kell megszenvednem a hazáért. Még nem is csináltam semmit, már a vértanuság mezején kell száguldoznom. Mi az én összeesküvésem? Puszta szóbeszéd. Mi az én pesti utam? Hiszen nem lett abból semmi. Mi annak a kiáltványnak éjjeli kiragasztása? Puszta gyerekjáték.

De hát ezért idéznek-e engem a haditörvényszék elé?

Talán nem is ezért.

Az összeesküvés, a forradalom nem kis dolog. Ha a miatt idéznének: akkor nem idéznének, hanem hurczolnának. Oda vinnének engem is, a hova Nedeczkyt és társait s a hol Sebess Emilt agyonlőtték. Bizonyosan valami másféle ostobaság miatt akarnak engem kézrekeriteni.

Meg nem ijedtem: az már bizonyos. Pápai diák, végzett jogász, jókedvü patvarista meg nem tud ijedni hamarosan. Nem oly idők voltak azok, a mikor hazafilélek félt volna valamitől.

Mégis puhatolództam: mi hát a baj? Elég jó és elég sok barátom volt, a ki ebben segitségemre állt.

Semmiség jött ki nyomozásomból.

Volt Veszprémben egy városi tanácsos. Nevét elhallgatom, noha immár meghalt. 1848-ban elszökött a honvédségbe való besorozás elől. E miatt már elzárkóztak előle barátai s pályatársai. A Bach-rendszer alatt vidéken volt községi jegyző. Valami rendetlenségeket ott is csinált. Az alkotmányos élet hajnalhasadtával 1860-ban még nem mert előbujni. Szökött honvéd, Bach-huszár: a hazafiak tábora ugy se fogadta volna be. Hanem a mikor a vármegyét 1861-ben a katonai önkény szétverte s a mikor Schmerlingék lámpával se találtak közhivatalnoknak való embert: akkor megint előjött s a városi törvényszéknek tanácsosa lett.

Nos hát, ezzel az urral valamely hivatalos eljárás alkalmával összezördültem. Azt hittem valami vétkes mesterkedést akar elkövetni s e miatt kivettem a kezéből a hivatalos iratot s keményen összeszidtam. A törvényszéki tanácsost – én a patvarista.

Kis városban, kis emberek közt bizony ez nem kis eset. El is határozta a bölcs tanács, hogy a vakmerő fiatalságot meg kell zabolázni, különben a bölcs tanácsnak fejére nő s a társadalom nyugalmát s az állam rendjét megzavarja. Föl kell jelenteni a kivételes haditörvényszéknek.

Engem hát följelentettek. Köztisztviselő bántalmazása, nyilvános botrány, közcsendháboritás, hatóság elleni erőszak s több efféle hiábavalóságból állott ellenem a vád. A mi ősi törvényünk szerint legfeljebb széksértést követtem volna el, a melynek a büntetése 25 forint birság. Csakhogy akkor nem a mi ősi törvényünk uralkodott.

Annyi szemét ember volt az akkori tisztviselői karban, hogy az osztrák urak el nem tudták hinni, hogy annak tekintélyét rendes uton-módon fönn tudják tartani. S ebben igazuk is volt. S azért szerte az országban császári királyi hadi törvényszékeket állitottak föl a hivatalnokok tekintélyének baleset, tűz, jégverés s egyéb viszontagság ellen való biztositására. Hacsak görbe szemmel nézett valaki a hivatalnokra: vitték a haditörvényszék elé.

Komáromban is volt efféle katonai biróság. Néhány vármegyét alája soroztak s ezek közt az én vármegyémet is.

Ennyit kipuhatoltam.

III.

(Megyek a haditörvényszék elé. – Megmentem egy katonagyerek életét. – A Dunán nem tudok átmenni. – Latin táviratom. – Mégis átmegyek. – Táviratom sorsa. – Megbüntetnek.)

A karácsonyi szent ünnepeket otthon töltöttem. Szegény jó szülőimet meg akartam nyugtatni. A sok rokon és ismerős annyi rémséggel beszélte tele a fülüket, hogy igazán föl volt nyugalmuk zavarva. Az 1849-iki véres katonai boszu emléke se mult akkor még ugy el, mint azóta. Anyám azt mondta:

– Meglássátok, akárki akármit beszél, a fiamat besorozzák katonának.

Apám azt felelte rá:

– Az még semmi. De osztrák katonának!

Szörnyüség! Karácsonyi társaságunk megborzadt még a gondolatra is. Mert hiszen ha honvédnek, fölkelőnek, inzurgensnek soroznák be, ha azután rostává lövik, fejét veszik, fölakasztják, vagy örök rabságra hurczolják: ez mind semmi. Isten ugy akarta s ezzel vége a panasznak.

De németté, osztrákká, kutyává lenni; szegény lengyelt, olaszt, magyart legyilkolni, a szabadságot mindenütt eltiporni, a népek átkát magával hurczolni: hajh ez lenne már az irtózatos átok!

Bizony igy gondolkodtak akkor az emberek, a magyar szülők.