Part 4

A két vitéz egyszerre esik le az ülésből a postás-kocsis mellől. Egyik jobbra, másik balra. A kocsi megy tovább. A kocsis hátra se néz. A két vitéz nem mozdul. Odamennek az emberek. Emelgetik, vizsgálják a két vitézt. Bizony halott az, mind a kettő. Sziven találta őket az ügyes vadász hátulról, ablakrostélyon át, nyolczvan lépés távolságból. Egy-egy lövéssel mind a kettőt.

Hosszu évek multán is mesteri lövés gyanánt emlegették ezt vadászpajtásaink. Emlékezete fennmaradt az öregeknél.

1868-ban szervezte Kerkapoly, a későbbi pénzügyminiszter, az első honvédséget. A kezelő őrmestereket szemelte ki először. Figyelmeztettem Eberhard Ignáczra. Őt nevezte ki először Tolnavármegyébe, Paksra vagy hova. Ha még él: nagyon idős ember lehet, túl a nyolczvanon.

A két vitéz szintén Roth tábornoknak vitt sürgönyöket. A tábornok ezeket se kaphatta meg.

Látszólag kis dolgok ezek. De ezekből készül a történet nagy dolga. A mint egy-egy csöpp vér sokaságából az élet, a szerelem, a lángelme, a nagy alkotás. Majd mondok én el nagy dolgot is. A mikor elfogtunk egy egész osztrák hadtestet szőröstől-bőröstül, ágyuival, lovasságával, vezéreivel, tisztjeivel egyetemben. Meg nem menekült belőle még egere-patkánya se. A legnagyobb, legtökéletesebb diadal függetlenségi harczunk egész folyamában.

Történetirásunk tudja ezt. Néhány szóval meg is emliti. De keveset tud róla s a mit tud: abban is sok a tévedés. Nem nagy emberek csinálták a nagy hadi tényt. Leginkább csak csiri-biri nemzetőrök. Hogy juthatna hely a történet márványoszlopán holmi mező-szent-györgyi nemzetőrhadnagynak?

Azonban még egy-két apróságot, egy-két furcsa szörnyüséget kell elmondanom, mielőtt a nagy dologba belekezdenék. Annak a kornak jelleméhez tartozik ez is. Hadd ismerjék meg azt a kort, a kik akkor még meg nem születtek.

A fenevadnak is van néha emberszive, az emberszivben is néha ott tombol a fenevad. Erről mondok el példát ama napok eseményeiből.

A büszke bán hadseregének utját állta a mi hadseregünk Pákozdnál. Sőt kissé meg is vertük a büszke bánt. Bizony nem juthatott ő el diadalmas hadvezérként Magyarország fővárosába. Sőt a pákozdi csata után titkon fölszedte sátorfáját s október 1-én ugy kiiramodott országunkból, meg se állt a határszélig.

Nálunk nyugalom volt. Békésen végeztük a szüretet. Jellasich futó hadaiból erre-arra szállingóztak egyes katonák. Szökevények, eltévedtek, elmaradottak, lábbadozók.

Egyik napon apám kimegy a szőlőbe a must forrását megnézni. Engem is magával vitt. Csak ugy gyalogszerrel mentünk. Vállára vetette a puskát is. Zavaros idők jártak, azután vadászember is volt, kukoriczatöréskor sok nyul huzódik a szőlőbe.

A gyalogut keresztül vezet a fehérvári országuton. Az országutnak árka van. A mint már ötven lépésre megközelitettük az árkot: ime, szemközt jön Körösztös Ferencz, a falunak feketearczu kovácsa, a dárdagyártó. Fokos a kezében. A fokos tele vérel, a gyöpön törölgeti le róla a vért. Tisztességgel köszön apámnak.

– Adjon Isten! No, mi ujság Ferencz?

Nézzük a kovács arczát. Rettenetes fölindult állapotot mutat arcza. Ajkai, állkapcsai vonaglanak. Izgatottan felel apámnak:

– Nagy az ujság. Épen most vertem agyon egy kutyát itt az uton.

– Miféle kutyát?

– Hát Jellasich kutyáját. Ott fekszik ni, az árokban!

Kezével mutatott egy pontra.

Apám nem tudta: mit értsen a beszédből. Odamentünk a mutatott helyre.

Agyonmarczangolt katona vonaglott az árok fenekén. Feje össze volt törve-vágva. Csupa vér volt körülötte az árokbeli gizgaz. Még nem halt meg, de eszméletlen volt. Hason feküdt, de időnként mintha fel akart volna állani. Könyökre, térdre fel tudott emelkedni, de megint elesett. Ujra fölemelkedett, ujra elesett. Az eltünő életnek utolsó öntudatlan jelensége. – Elborzadtunk.

Apám tünődött: mit csináljon? Orvos, ápoló, gyógyszer nincs közelben. A falvak is távol. Még emberek sincsenek, a kik a szegény haldoklót elhurczolják. De miért is hurczolnák? Élni már meg nem él. Csak kinlódik kis ideig. Legjobb lenne talán kegyelemlövéssel megszüntetni kinjait. Mint hajdan tette a hű barát a csatatéren, halálra sebesült bajtársával.

Lassan levette apám a puskát válláról s önkénytelenül felhuzta a kakasokat s megnézte, a gyutacsok rendben vannak-e?

Még se tudta agyonlőni a boldogtalant. Eszébe jutott, hogy a hegymesterek nincsenek távol, más ember is akadhat a szőlőhegyben, sőt kocsi is. Talán érdemes volna kisérletet tenni a haldoklóval. Hátha még ember lehetne belőle?

A feketeképü vad kovácsról egészen megfeledkezett. De az nem mirólunk. A hol találkoztunk vele, ott megállott, megfordult s minket nézett. Kiváncsi volt, miként hat ránk a látomány.

Mikor látta, hogy apám leereszti a kakasokat s a puskát megint a vállára teszi, odaszólt:

– Mi az, nemzetes hadnagy uram?

Apám hátra se nézett, csak annyit szólt:

– Él még ez a szegény katona.

A fenevad elbődült.

– Nem lehet az! A kit én egyszer agyonvertem, nem szabad annak tovább élni.

Nehéz lépésekkel odasietett. Fölállt az árokpartra. Látta vonaglani a haldoklót. A dühöngő tigris arcza szelidebb, mint e pillanatban volt a fenevad emberé. Hihetetlen gyorsasággal ráugrott a haldokló hátára s két csapással darabokra hasitotta koponyáját.

Most már nem vonaglott többé.

Igazán meghalt.

Oly hirtelenséggel történt az egész, hogy alig volt időnk eszmélkedni. Én mint gyerek kiabálni kezdtem, hogy apám lőjje agyon azt a kegyetlen embert. De apám is haragba jött. A fekete kovács erős ember volt, de apám még erősebb. Letaszitotta a holttestről, de akkor már későn volt. Csak annyit mondott neki:

– No, Körösztös Ferencz, szerencséje, hogy töltött fegyver van a kezemben!

Még az első dühből felelt a vad ember:

– Hát aztán, ha az nem volna a kezében?

– Hát akkor megfogdoznám kissé, hogy lepedőben vinnék haza innen. Most pedig takarodjék szemem elől!

Apám előkeritette a hegymestereket, temessék el a szegény halottat. Egy vagy két huszast adott nekik s jó ital bort.

A fenevad másnap mindenképen bocsánatot akart kérni apámtól. Mentsége ebből állott:

– Miért jött az a horvát a mi országunkba ellenségnek? Azután nem is köszönt nekem, mikor mellettem elment. Hát ki vagyok én?

Még vagy tizennyolcz évig élt a fenevad, de jó szemmel nem tudtam rá nézni többé. Pedig a dárdagyártáskor ugyan csak kedveltem.

– – Elmondom a kisértet történetét is.

A véres csetepaté után harmad vagy negyednapra a szegény hadnagy feje felszinre jött. Vagy nem jól temették el vagy el se temették vagy kincskeresők, sirfosztogatók kiásták. S otthagyták a pusztákra vezető utszélen a kukoricza szélén.

Varga nevü enyingi ember koczog arra kocsijával. Jön a pusztákról, igyekezik haza, sárga takarmánytökkel rakva kocsija. Kocsija után baktat sovány kuvasza.

Egyszer csak megáll a kuvasz, föltartja orrát, szimatol. Beugrik a kukoriczába s föltartott fejjel hoz a szájában ki onnan valami sulyos dolgot. El is ejti, föl is veszi, csetlik-botlik vele, mutatja gazdájának.

A gazda megáll kocsijával, leszáll, megnézi az ismeretlen gömböt, kiveszi a kuvasz szájából – hát uramfia, se nem tök, se nem burgundi répa, se nem birkafej, hanem valóságos emberfej.

Megdöbben, de nem nagyon. Hallotta már, hogy néhány nap előtt horvát halál volt e tájon, bizonyosan ez az emberfej is onnan származik. Duhaj a lelke. Ejh, csináljunk tréfát. Földobja a fejet a kocsi derekára s elkoczog vele hazafelé. Az asszony a tornáczon várja.

– Gyere csak, asszony, gyere csak! Ilyen tököt se látott még a jobb apád se.

Az asszony nézi. Istenért se jutna eszébe, mi lehet az a gömbölyü. Se nem sárga, se nem sima, se nem könnyü, szaga is más. Esti homály van már a tornáczon, nehéz a tájékozódása. Lassanként veszi észre: haja is van, szája is van, füle is van, orra is van.

Megborzad. Haja is az égnek áll. Elkiáltja magát:

– Halálfej ez, te ember.

Az ember elneveti magát.

Az asszony seprőt fog és nagy elszánással az ajtó elé áll.

– Soha se menekülsz meg a pokol tüzétől, ha azt a szörnyüséget az én hajlékomba be akarod hozni. De be se hozod. De magad se léped át a küszöbömet!

– Nono, asszony, legyen eszed. Mindjárt elásom a kertbe.

El is vitte, el is ásta, de azért alig tudta az asszonyt megkérlelni.

Lefeküsznek, elalusznak. Éjfél körül fölébred az asszony, kimegy a tornáczra. Az ég csillagos. Első tekintete a gömbölyüre esik. Ime, ott a halálfej az ajtó előtt!

Csak esik ám vissza az asszony a szobába. Szólni se tud rémületében. Nekibódul a szobában asztalnak, széknek, kályhának. A zajra mécset gyujt az ember. Az asszony rémült arcczal néz a nyitott ajtó felé. Az ember kilép a tornáczra s ime ő is látja: ott a halálfej.

– Uram, én istenem, ez már a kisértet!

De azért észre tér. Fogja az ásót és a vasvillát, elhurczolja a gömbölyüt s ujra eltemeti a káposztáskertben.

Most már nem alusznak. Gyötrődéssel telik az éjszaka. A mikor hajnalodik: az ember maga megy ki a tornáczra. Szinte retteg, mikor az ajtót nyitja.

Megint ott van a halálfej. Pókhálószin szemeivel mintha épen ő rá nézne.

A duhaj lélek is meginog most már. Eszeveszetten fut a biróhoz, nagy bölcsességü Bocsor uramhoz.

– Biró uram kötöztessen meg engem, bünös lélek vagyok.

– Ne bolond, ne! Ugyan mi ütött hozzád?

Alig tudja elpanaszolni nagy keserüségét, megrémült lelkének háborgását.

A bölcs biró odamegy a házhoz. Megérti a veszedelmet. Megsimogatja, megvigasztalja az asszonyt, a ki egész testében reszket, a hideg rázza.

Akkor szól az embernek:

– No, most gyere gézenguz, ásd el azt a tetemet, de csak ugy felszinesen.

Az ember elássa.

– Most pedig gyere a hidas mellé, lessük meg mi lesz a halálfejjel.

Semmi más nem lett vele, csak az, hogy a kuvasz nyomban ott termett s nagy buzgósággal kezdte kiásni a kisértetet.

– No, lásd!

Azzal fogta a birói botot, jó suhogó mogyorófaszárat s ugy elagyabugyálta az embert, hogy a bot is összetörött a hátán.

Nem is jött elé többé a kisértet. Igaz, hogy most már mélyen, igazán temették el. Az asszony is magához tért. Belátta, hogy a bölcs biró mogyorófája többet ér, mint az ő seprőnyele.

V.

(Roth generális Soponyán. – Fábián tiszteletes ur. – A megzavart vacsora. – Itt vannak a huszárok! – Roth generális menekül. – Görgey Artur. – A huszárok éjjeli terve. – A kálozdi legények. – Szilas-Balhási fészkünk.)

Hagyjuk el e kis dolgokat. A korszak arczán apró karczolások ezek. A nagy eseményeknek nézzünk szeme közé. De ne a törtenetiró ünnepélyes, komor arczával, hanem mintha a család bizalmas körében emlékeznénk róluk.

Hogy Roth hadserege napról-napra hol járt, mily utakat tett, merre csavargott október 4-éig: nem tudom, nem is kutatom. A mi vidékünkre október 4-én érkezett. Az én családom emlékei közé ez a hadsereg e naptól kezdve tartozik.

A pákozdi csatáról, a bán hadseregének megveretéséről s elszökéséről nem tudott semmit. Ez már bizonyos. A bán futárcsapatát megsemmisitette apám, a fővezér hadiparancsa ott volt nálunk a fiókos szekrényben jól eldugva a fehérruhák közé, ezt ugyan Roth tábornok meg nem kaphatta. Ha némi kósza hir eljutott is a fülébe: annak nem hihetett.

Nem is hitt.

Október 4-én Soponyán volt főhadiszállása.

Ez a falu szomszédos az enyémmel. Fehérvármegyében, a Sárviz völgyében fekszik. Nincs épen közel hozzánk. Az út, a mely a két falut összeköti, a pusztákon át vezet s lehet 12 vagy 13 kilométer hosszu. Hajdan parasztfalu volt, semmi rokonunk, semmi ismeretségünk benne, legfeljebb keresztülmentünk rajta, a mikor a sár-abai atyafiakat látogattuk.

De akkor volt ott apámnak egy jó barátja. A kálvinista pap, tiszteletes Fábián István uram. Ez korábban, a mult század negyvenes éveinek elején Mező-Szent-Györgyön volt lelkész, onnan ment át Soponyára. Nemes modoru, művelt ember. A család több jeles férfiuval ajándékozta meg nemzetünket. Soponyáról is gyakran ellátogatott hozzánk. Ugy tudom, nekem keresztapám volt.

Nála volt szállva a papi lakban a fővezér, Roth tábornok. Társa, Philippovich tábornok, a nagy-lángi pusztában ütött tanyát.

A falu tele volt katonával. Minden ház tömve, de azért a csapatok nagy része az utczára szorult. Az utczán raktak esténkint tüzeket, ott sütötték-főzték ételüket, ott ittak, daloltak és tánczoltak késő estig. Roth hadseregében már több volt aránylag a határőr és szerezsán, mint a rendes sorhadi csapat. Az ágyuütegek egyrésze ott volt felállitva a templom körül.

A tiszteletes urnál esti 8 órakor ültek az asztal mellé vacsorázni. A lelkész nőtlen ember volt teljes életében, öreg szakácsnéja elkésett egy kissé a sütéssel-főzéssel. Hiába sürgette gazdája is, a tábornok is. De már a szakácsné nem engedett a maga jussából. Ily előkelő s nagyszámu vendég előtt ki akart tenni magáért. A sok idegen országbeli ember, német, rácz, horvát legalább jó hirét vigye el a háznak. A sok rétes, kalács, töltött patkó, hizott lud nem sülhet ki előbb a kemenczében.

Az asztalfőn ült a hadvezér, maga Roth tábornok. Jobbjára ültette a házigazdát, a tiszteletes urat. Néhány táborkari törzstiszt és segédtiszt volt a többi vendég.

A németek nyugodtan, jókedvvel esznek-isznak s a diadalmas hadjárat reménységeiről elmélkednek: egyszerre csak égszakadás, földindulás, – rettenetes csatariadás, éktelen zaj támad az utczán. Reszket bele ajtó, ablak.

Rohanó lovasság dübörgése, kardcsattogás, puskaropogás, lovak nyeritése, emberek orditása, káromkodás, jajgatás. Az ördögök szababultak el lánczaikról. A katona füle rögtön felismeri a zaj természetét. Valóságos véres csata folyik odakint a sötétben. Ember ember ellen.

Mi ez?

A hadvezér és társai mintha megmerevedtek volna az első pillanatban. Mind felugráltak az asztal mellől s kardjukat siettek felcsatolni. De Roth intett a segédtiszteknek, ugorjanak ki, tudják meg, mi történt s jelentsék rögtön.

Ujra letelepedtek az asztal mellé. A csatazaj is mintha kissé távolabb huzódott volna. De a sok jóizü étel mintha még se esett volna olyan jól, mint előbb.

Egyszer csak nagy nehéz léptekkel jön be egy segédtiszt. Odatoppan a vezér elé, megáll mint a czövek, kezével megadja az üdvözlő jelet s katonás, harsány hangon jelenti:

– Tábornok ur! Jelentem alázatosan, jönnek a huszárok!

Németül szólt a jelentés, »Kommen die Hussaren!«

A jó, öreg tiszteletes, Fábián István uram sokszor elmondta, nekem is elmondta e történetet. Az ő szavai pedig igaz szavak. Mindig hozzátette:

– Sohase felejtem el ezt a jelenetet!

Roth tábornok kezéből kiesett a kanál. Merev szemmel, nyitott szájjal, szótlanul bámult perczekig.

– Jönnek a huszárok!

Huszár csak egy van a világon. Az a magyar huszár. Ő neki magának is van ugyan néhány század huszárja. De épen ez az, a melyet Jézus-Mária-huszárnak csufolt a mi népünk.

Hogy’ jöhet ide a magyar huszár? Hogy’ törhet az be a főhadiszállásra, annak is a kellő közepébe? Hát az előőrsök? Hát az elővédek? Hát az őrszemek, a katonai készenlétek? Áttörhet ezeken észrevétlenül a magyar huszár?

Ez azonban mind csekélység. Hát csakugyan ott termett a huszár.

De hát honnan termett? Földből támadt? Förgeteg hozta oda? Nincs már csoda a világon. Hiszen előtte van a fővezér, a büszke bán győzhetetlen hadseregével. Most már közel is jár Budához, az ország fővárosához. Hogy’ juthatott annak a háta mögé a magyar sereg? De hiszen nincs is magyar sereg. Tudja ő azt hivatalosan a bántól is, Bécsből is az udvari haditanácstól. Volt ugyan valami szedett-vedett csapat, melynek a nádor-főherczeg lett volna a fővezére, ám a nádor-főherczeg is elszökött s kényre-kegyre átengedte a sorsnak azt a csapatot. Nincs hadsereg, a ki a bánt föltartsa diadalmas, hóditó utjában. Honnan jön hát ez a magyar huszár?

Ime a sulyos titok, a miért a tábornok szeme merev lett és a szája nyitva maradt. A miért a kanál kiesett a kezéből, pedig ott párolgott előtte a fölséges izü és illatu csirkelé és ott görnyedt a mosolygó sültek és kalácsok terhe alatt az élésszekrény és pohárszék.

Egyszer csak homlokára üt.

Menybéli uristen! Valami ismeretlen hadsereg szétverte a büszke bán táborát! Fut, nyargal, menekül a bán valamerre. Nem lehet másként. Ha Buda felé közelegne: vele tudatta volna. Ha csatát vesztett s vesztes hátrálásban volna: vele azt is közölte volna. Valami borzasztó balsors érhette a büszke bánt, hogy róla egészen megfeledkezett.

Ne tünődjél, ne töprengj, ne marczangold elmédet, vitéz osztrák generális! A szent-györgyiek megvigasztalhatnának, hogy a bán te rólad meg nem feledkezett. De nincs most már szó arról. Mindegy az már neked is, a bánnak is. A mi elmult: elmult az már végkép. Hanem szórj le arról a teritett asztalról mindent. Ételt, italt, asztali kendőt, teritőt és gyujtass fel ott még több gyertyát, ülj az asztal mellé, csőditsd össze nagy hirtelen a haditanácsot, rendeld oda Philippovich tábornokot s táborkarod tisztjeit, szedd elő a táborkari térképeket s valahogy csinálj tervet a menekülésre. Fuss e földről hazádba vissza! E föld nem terem a te számodra se győzelmet, se dicsőséget. Még becsületet se!

De hát mi is volt az a csatazaj valósággal?

A bán október 1-én a pákozdi csatatérről megszökött egész seregével. Be nem vallotta ugyan urainál Bécsben se a csatavesztést, se a szökést. Azt mondta hivatalosan, hogy a hadműveletek sikere végett oldalmozdulatot tartott szükségesnek. Ez volt az a hires »Flankenbewegung«, mely a hadak történetében példabeszéddé vált azóta. Gúny és nevetség azóta e szó. Ha én napkelet felé vonulok előre seregemmel, azután valahol ellenséges táborra akadok, meg is ütközöm s ütközet után visszafordulok napnyugatra, az ellenséges tábor pedig jön utánam és kerget: bizony az én hadi mozdulatomat csufos megfutamodásnak tartja minden ember, a ki nem evett maszlagot.

Igy járt pedig a bán. A helyett, hogy Budára ment volna előre: visszafordult hátra s futott Győr és Sopron felé. De igazán futott ám!

Hadd fusson. Elbeszélésem keretében többé semmi dolgom vele.

A magyar vezér október 2-án még mindig várta Pákozd és Sukoró közt: mit akar a bán? Mozdul-e előre vagy hátra? Kéri-e a fegyverszünet meghosszabbitását vagy békét ajánl, békét hoz? S im, egyszer csak jelentik az előőrsök s a pákozdiak seregestől, hogy a bán serege elszökött, hire-hamva sincs a táborban, utócsapatait épen most verik agyon a székesfehérváriak a szőlőkben.

No, ez eddig tiszta munka!

Most a magyar sereg válik kétfelé. Egyik része kergesse a bánt Győr felé. A másik része Fehérváron át Roth tábora elé s a hol találja: üsse agyon. Ha ugyan agyon hagyja magát ütni.

Ezt a részt Perczel Mór vezette, a tüzes hazafi, a joghallgatóból lett katona, a rögtönző hadvezető, a fényes győzelmek és nagy csatavesztések hőse. Tábornok volt-e már akkor: nem is tudom jószerével. Azt se tudom biztosan: volt-e valósággal háromezer jó katonája, a mint akkor nálunk hiresztelték. Csak bizton, bátran elindult Roth hadseregét kiverni az országból.

Előcsapata öt-hatszáz emberből állt. Egy vagy két csonka zászlóalj gyalogság s egy-két század huszár. Ezer főre alig rugott.

Ezt a csapatot ujdonsült önkéntes százados vezette. Magas, szőke, fiatal, pirosarczu ember. Büszkén és keményen nézett ránk s büszkén és keményen beszélt velünk, a mikor apámmal együtt találkoztunk vele. Elbeszélem ezt szép sorjában a maga helyén.

A százados neve volt: Görgey Artur.

Nagy név. Egykor dicsőség ragyogta körül, azután árnyék boritotta. Itt nem akarok itélni a nagy kérdésben: a ragyogás volt-e igaz vagy az árnyék? Melyik káprázat a kettő közül?

Ezt a nevet mi túl a Dunán nem ismertük. Nemzetsége régi. Régisége belenyulik az Árpádok legdicsőbb korszakába. A felső vármegyékben, lengyel széleken jól ismerték a nevet sok század óta, de mi nem ismertük.

Ő vezette Perczel előhadát s ugy rémlik előttem, akkor még csak százados volt. Előőrsei október 4-én már Csikvár és Tácz körül csatangoltak.

Gyönge félszázad huszár napnyugtakor Táczra vetődik s ott meghallja, hogy Roth tábora, a horvát sereg már Soponyára érkezett. Jól van. Megtaláltuk, a kit keresünk. A vad fekvőhelyét ismerjük. S ott a vad is, a hol a fekvőhelye. A kérdés csak az: alszik-e a vad, vagy fülel?

Ezt a huszárnak meg kell tudni.

Volt a huszárok közt apámnak ismerőse. Czeczei származásu öreg legény, de kemény legény. Akkor már őrmester. Nem mondom föltétlenül bizonyosnak, de ugy rémlik előttem: Dávid Ferkó volt a neve. Ha még élne, jóval felül volna a kilenczven esztendőn. Apám ismerős volt Czeczén, gyerekkorában sokszor járt ott. Édes anyja Kaszás Erzsébet volt. A régi nemes törzsökös Kaszás nemzetségből. Ez a nemzetség még százhusz év előtt virágjában volt Czeczén. Apámnak nagybátyjai s unokatestvérei éltek ott. Ezek révén ismerte meg a huszárőrmestert is.

Tácz Soponyához hat kilométer távolság. Az őrmester jó futós gyerekeket küldött előre Soponya felé megtudni: vajjon a német-horvát előőrsök Soponya és Tácz közt mennyire vannak előretolva? A gyerekek gyorsan megfordultak. A táczi malomhoz vezető utnál már megtalálták az őrszemeket.

A rendes uton hát nem lehet orvul meglepni Roth táborát. A táczi malomuttól Soponya még három és fél kilométer s ez a vonal bizonyosan meg van rakva előőrsökkel.

De hát nem lehetne-e meglepni a szigeten át? A czeczei legény jól ismeri a Sárviz titkait, hiszen Czecze is a Sárviz partján fekszik. Gyerekkorában még tele volt a völgy bozóttal s a bozót farkasokkal és tolvajutakkal. Vajjon Soponyára nem lehetne-e eljutni tolvajuton?

Bizonyosan el lehet jutni.

A Sárviz-csatorna különös csatorna. Két ágon folyik egymás mellett. Az egyik öntöző- és malom-csatorna, a másikon a fölös viz vonul alá. Amazt Malom-csatornának, emezt Nádor-csatornának nevezik. A két csatorna közt a sziget. Néhol a sziget csak egy-két öl széles. Itt jól lehet látni, mennyivel magasabban folyik a Malom-csatorna vize, mint a másiké. Tácznál alig egy kilométer széles a sziget, Soponyánál kettőnél is szélesebb.

Mindjárt akadt táczi legény, a ki lóra ült s a huszárokat rávezette a tolvajutra s azon az esti homályban elkalauzolta Soponyára, épen a falu északi végére. Ott hid is van a Malom-csatornán. Ezen már ugy robogtak át a huszárok s ott a hosszu széles utczán, mint a mennydörgő mennykő, ugy csaptak le a horvátokra. A tábortüzeket átugratták, a csoportokban guggoló, vacsoráló, pipázó és dalolgató horvátokat széttiporták, csattogó kardjukkal sulyos sebeket osztogattak, a hol egy-egy csoport fegyverre kapott s lövöldözni kezdett, azt megrohanták. Káromkodásuk, lovaik dobogása, lövöldözés, fegyvercsattogás, jajveszékelés pokoli zajjal verte fel a falu csendjét s a tábor nyugalmát.

S a hogy’ rohant előre, ugy rohant vissza is a kis huszárcsapat. Ha tudja, hogy hol van az ellenség vezére: fogolyként vihette volna magával a főhadiszállása kellő közepéből, tiszteletes Fábián István ebédlő szobájából.

Meg is menekült a huszár-csapat szerencsésen. Csupán három sebesültjök akadt s azok közül egyik épen apám ismerőse volt, a czeczei őrmester, Dávid Ferkó. De kigyógyult s az éjjeli támadás részleteit ő beszélte el apámnak.

E támadásnak nagy következése lett.

Roth haditanácsa elhatározta a visszavonulást. Éjfél után három óráig pihenést engedett a csapatoknak, de akkor meg kellett indulni visszafelé, Kálozd és onnan Simontornya felé.

Igy szólt a hadiparancs. Igy indultak meg a seregek.

Kálozd Soponyához nyolcz kilométer. Egyenes jó út vezet oda a Zichy grófok nagy-lángi pusztáján keresztül a Sárviz-csatorna jobb partján. Az út mellékét már akkor fasor szegélyezte.

Kálozd északi faluvégén van a temető. Legalább gyerekkoromban, mikor ott jártam, ott volt a temető. A temetőtől valamelyes távolságra szintén észak felé egy téglahid van az uton keresztül. Van is, nincs is viz a hid árkában. Ekkor száraz őszi napok jártak, nem volt viz a hid alatt. Hanem a hid nyilásának mellékét sürün benőtte a bodzafa. Valóságos kis sürüség támadt ott.

Hat kálozdi legény valóságos betyár-virtussal összebeszélt, hogy Roth seregének azon az uton való visszavonulását törik-szakad meggátolja. Volt köztük valószinüleg katonaviselt ember is. Akkor ugy hallottuk, hogy a Zichy grófok két uradalmi kanczellistája vezette volna őket s ők látták volna el fegyverrel is az összebeszélt legényeket. A hat legény elbujt a hidnyilás mellett lévő bodzafa-sürüségbe. Kettőscsövü fegyvereik élesre töltve.