Part 3

Az osztrák hadseregnek eszeágába se jutott megijedni. Látta, hogy ellenfele kisebb számu, fegyelmezetlen, csupán nemzetőr s ugyszólván fegyvertelen. Még ő kezdte meg a tárgyalást. Természetesen németül.

– Mit akarnak az urak?

A mi sorunkból Bózsa Sándor, a lelkész, szó nélkül előre lépett s a hadnagy előtt két lépéssel megállt. Puskája kezében, lövésre készen. Rossz, tört német szóval azt mondta a hadnagynak:

– Önök foglyaink, le a fegyverrel!

A hadnagy elnevette magát. Mintha játéknak, bolondságnak tartotta volna az egész dolgot.

Kétszer is kérdeztem apámtól: nem csalódott-e, jól látott-e, csakugyan nevetett-e a hadnagy? Apám figyelőképessége csodálatos volt. Erősebb figyelőt nem ismertem. Negyven éves férfi volt, teljesen higgadt vérrel és gondolkozással. Bizony nevetett a hadnagy Megkérdeztem Horváth Sándort és Pósa Józsefet. Ők is határozottan észrevették a nevetést.

A hadnagy tehát bátor, nyugodt, igazi hős lélek volt. Csodálatos ember. Az ember a halál pillanatában nem szokott nevetni. A nevetéshez a testnek is, a léleknek is jókarban kell lenni. Akár a test van haldokló állapotban, akár a lélek teljes a halál tudatával: a nevetéshez se erő, se kedv. Ezer meg ezer ember haláláról emlékeznek meg az irások, de a ki halála pillanatában nevetett volna, olyan emberről nincs emlékirás.

A hadnagy elnevette magát.

A pap rettentő hirtelen természetü ember volt. Valami kimondhatatlan düh vett erőt rajta, a mint a nevetést látta és hallotta. Egyetlen szót se szólt többet, puskáját nagy gyorsasággal fölemelte s abból a két lépés távolságból a hadnagyot mellbe lőtte.

A hadnagy megingott, de nem esett el. Csak a kocsi lőcséhez tántorodott. Sörétre volt a pap fegyvere töltve, a fojtás és a sörét egy tömegben ütötte mellbe abból a nagy közelségből a hadnagyot, mellén vastag ruha, vastag rétegü irások és tárcza: a lövés még csak komoly sértést se okozott. Csak épen nagyot taszitott a hadnagyon.

De aztán a hadnagy harsány hangon kiáltotta legényeinek a vezényszót:

– Tüzelj!

S a tizenhat katona a vezényszóra szabályosan, bátran belelőtt öt lépés távolságból a szent-györgyiek hadsorába. De e hadsorból is visszaadta a lövést hat lőfegyver.

A hős hadnagy a kettős sortüz eredményét nem érte meg.

Azalatt a néhány pillanat alatt, mig a két ellenfél sorakozott s a hadnagy és a pap egymáshoz szólt, a vadrácz kovácslegény a maga agyontöltött rongyos puskájával az egyik tábori kocsi mögé surrankodott s rátámasztotta a puskáját a lőcsfejnél a kocsioldalra. Ez a lőcsfej épen átellenese volt annak a lőcsnek, a melyhez a hadnagy tántorodott. A mint a hadnagy a »tűz« vezényszót elkiáltotta, a vadrácz legény is elsütötte fegyverét. A négyszeres töltés akkorát durrant, mint egy kis mozsárágyu. Mire füstje eloszlott: a hadnagy élettelen teste ott feküdt a földön a kerék mellett, feje pedig két lépéssel távolabb.

Csoda esett. Az az iszonyu lövés ugy leszakitotta a hadnagy fejét, mintha bárddal metszették volna le. Ily esetnek hirét apám se hallotta soha.

Egy másik katona is elesett a sortűz alatt.

De a mi csapatunknak is sulyos vesztesége támadt. Gregorich Ferencz nótárius uram nagy lövést kapott a tomporánál ugy félszakosan. Minden vastag izmán keresztül tört az ostoba golyó. A vitéz egykori huszárőrmester szó nélkül összeesett. Csak azután kezdett káromkodni amugy huszárosan, a mikor már a csatatér üres lett s a holt hadnagyon és a vonagló katonán kivül senki se volt körülötte.

Mert annak a kettős sortűznek a holtakon és sebesülteken kivül az lett a következése, hogy a három tábori kocsi kocsisa, mintha parancsolták volna, belevagdalt a lovakba s ugy elnyargalt a kőkuti puszta irányában, hogy csak a porát láttuk egyideig, de azóta hirét se hallottuk.

De a mi három kocsisunk se volt röstebb. Szempillantás alatt rajtuk termettek vitézeink s a három kocsi is menekült vissza a falu felé lóhalálában. Hiába! A fejsze, a vasvilla s a kilőtt vadászpuska még se elég erősség vitéz katonák fegyvere ellen. Kivált ha a vitéz katonák még nagyobb számmal is vannak.

E pillanatban vágtatott oda Fodor László és Matkovich Balázs külön kocsin. De bizony nem mentek ők nagyon közel az ellenséghez. Jó távolból mindegyik kilőtte puskája mindkét csövét a katonák felé s aztán fordulj, indulj, – ugy elszeleltek hazafelé, előbb otthon voltak az ebédnél, mint apám vitézei.

Apám nem ugrott fel egyik menekülő kocsira se, szűk hadnagyi magyar ruhájában nem is lett volna könnyü az ugrándozás. Nótárius komája eleven vagy holt testét se akarta otthagyni. De a mikor mindenki megfordult, ő is meghátrált vagy száz lépésnyire.

Ott legelt a lepsényiek tehéngulyája. A gulya szélén megállt. A tehén biztos védőfal volt a golyó ellen. Onnan nézte, mire határozza el magát az épségben maradt tizenöt katona.

A katonák tiszt nélkül s kocsi nélkül maradtak. Ugy látszott: tanakodtak egy-két perczig. Mitévők legyenek? Falunk fölött oda-odanéztek a bessenyői pusztába. Tudták, hogy a bán hadseregének egy erős »hátvéd« csapata ott táboroz. Legalább reggel még ott volt. Ezzel kellene egyesülniök. Ez volna a menedék. Ámde a mi falunkon át vitt oda az út; az pedig bizonyos, hogy a mi népünk őket át nem ereszti. Elhatározták, hogy falunkat kikerülik s a pusztákon át kisérlik meg Bessenyő vagy Székesfehérvár felé a menekülést.

Apámban feltámadt a vadászvér. Puskájának mind a két csöve meg volt már hatalmasan töltve ficzkóval. Egy tehén faránál féltérdre ereszkedve erősen czélba vett egy katonát. A puska kettőt durrant egymásután.

Valaki nagyot kiáltott mellette.

– Megvan! Megvan, nemzetes hadnagy uram! Egy megint ott fekszik.

Egy katona csakugyan elesett. A lövés térdkalácsát zuzta össze. Csak akkor vette észre apám, hogy a ki közbekiáltott, ott állt mellette. S az senki se volt más, mint Szombati, a zsöllérünk, a kit egyik munkámban »A házatlan zsöllér« czim alatt már megénekeltem.

Épen jókor jött.

– Eredj csak iziben az emberek után. Ki ne fogjanak, forduljanak vissza nyomban ide hozzám!

A gyorslábu Szombatinak nem sokáig kellett futnia. Mi gyerekek s még egy csomó népség a Barta-csárda mellől, az árokpartról néztük a véres csetepatét. Ott megálltak a kocsikkal menekülő nemzetőreink, ott vették észre, hogy se apám, se a jegyző nincs közöttük.

Ott érte el őket Szombati. Közölte velük a parancsot, de azt is, hogy egyet azóta a katonák közül apám elejtett.

Visszafordultak mind a tizenhárman.

Apám először is az egyik kocsin Gregorich Ferencz jegyzőt hazavitette. Levágott kukoriczaszárból hevenyésztek neki puha, ringó fekvőhelyet. Sulyos volt a seb, sok vért vesztett már, káromkodni se tudott már.

A másik kocsit küldte lóhalálában Enyingre orvosért és kötőszerekért. A Wallenstein doktor jőjjön azonnal, semmiféle halogató kifogása el nem fogadtatván.

A harmadik kocsi menjen vissza a faluba, hozzon embereket ásóval, kapával. A halottakat el kell temetni haladéktalanul. Ne is menjen messze be a faluba. Csak a tóparti zsöllérek közül szedjen össze ötöt-hatot.

Azalatt, mig e rendelkezések történtek, a két sebesült katonát agyonlőtték. Ujhelyi László és Kemény Péter ugy akarták őket agyonverni, de apám ezt nem engedte. Golyóhalál a katonahalál.

De hát nem lehetett volna őket megmenteni, kórházba vinni, meggyógyitani, az életnek és szerető családjuknak visszaadni?

Megegyezett az a hadi joggal, a nemzetközi joggal, a Corpus Jurissal s az emberséggel, hogy ép katonát igy legyilkoljon, sebesült katonát igy elpusztitson a nemzetőr, a mivelt és jólelkü magyar ember?

Bizony, nagy kérdések ezek.

De ha Jellasich tábora egyesül Rothnak táborával: agyontiporja az ellenség a mi ujoncz magyar seregünket.

Tehát a két tábor közt az érintkezést szent kötelesség volt minden áron meggátolni. Minden áron!

Hiszen mi joggal védtük apáink földjét, melyet az ellenség bitorul támadott.

Hiszen, ha a katonacsapatból csak egyetlen egy marad is életben: az embertelen ellenség mindent megtud s akkor bitófára huzatja jobbjainkat s koldussá és földönfutóvá teszi népünket.

Csupán azért, mert védtük hazánkat, ősi örökünket.

De ne bizonykodjunk. A háborunak végzete van. Az ellen semmit se ér a bölcselkedés.

A mi történt: én csak azt mondom el.

Apám tanácsot tartott embereivel. A menekülő katonákat meg kell ejteni. E fölött semmi kétség. De kocsin-e, lovon-e vagy gyalogszerrel?

A kocsi meg a ló nagy czéltábla. A katona pedig lő. A nagy kukoricza-dülőkben kocsival, lóval nehezebb is a mozgás. Tehát gyalogszerrel folyik az üldözés. Időnk van rá: napnyugtáig. Terünk is van hozzá elég. A lepsényi, mező-szent-györgyi és polgárdi határ, a déghi és lángi puszták együtt több mint ötvenezer hold. Sokkal nagyobb a Hortobágynál. E területen se hegy, se völgy, se erdő, se árok, se szakadás, se bozót, se tó, se ér. Itt elbujni nem lehet az ellenségnek. Csak napszállatig legyen meg a vad.

Most dél van. Talán jó lenne mégis egyet falatozni. Éhgyomorral nehéz lesz estélig.

Nem lehet. A katonának is dél van. Ő se eszik. Mi se lehetünk alábbvalók.

Előre!

Irtóztató hajtóvadászat kezdődött. A vad a 14 erős határőr katona. Fegyverrel s fölös lőszerrel. Elszánva a halálra. Tudja, hogy másként nem menekül. Csak ugy, ha utolsó lehelletig védi bőrét.

A vadászok és hajtók többen vannak.

A kiket apám sirt ásni és temetni hozatott ki, kettő azok közül is beállt vadásznak. Az egyiknek a neve Hende János, a másiké Fazekas Mihály. Mind a kettő csak szegény házas zsöllér. Fejszét is hozott magával mind a kettő. Nemcsak ásót. Dolga lesz a fejszének is.

De a harangokat is félreverték.

Hallotta a nép a puskaropogást. A mikor a jegyzőt vérben-fagyban hazavitték, megrohanták a templomajtót. Hiába rejtette el a kulcsokat az öreg harangozó Balázs. Volt egy fia, ludtalpu volt. A legények emiatt Tipetopa Balázsnak nevezték. A Tipetopát nyakon fogták. Megfojtják, ha a kulcsokat elő nem teremti. Nem szabadulhatott másként: előteremtette. Fölrohantak a toronyba. Félreverték mind a három harangot. Szomoru szó a félrevert harangszó. Veszedelmet jelent. Asszony jajgat, gyerek sivalkodik, megbőszül a tömeg. Fujhat már a somogyi szél, elviheti a hangot a bessenyői pusztába. Most már azzal se törődnek.

A harangszóra egymásután futnak ki az emberek. Ki, a messze határba. Kettesével-hármasával. Gyilkos eszközt visz magával mindenki. Fejszét, vonyogót, vasvillát, lobogós dárdát.

De a kiknek puskájuk volna: azok elmaradtak. Nemes ember ugyan ha kényelmesen teheti, egész nap elvadászgat, de hogy egész nap futva kergessen ellenséget: azt az ő tüdeje, lába, büszkesége ki nem állja.

Csak apám maradt meg az üldöző sereg élén. Neki kötelességében is állott.

A katonák eleintén a kőkuti puszta irányában menekültek délkelet felé. A Rába-család birtoka hajdan, – később s ma is a Purgly-családé. A mint a puszta épületeit meglátták: letértek arról az irányról. Lakott helyre menni nem látták tanácsosnak. Ha jobbra fordulnak, a gróf Nádasdy Ferencz riki pusztájába tévednek, a hol szintén épületek és emberek vannak. Balra fordultak tehát kelet felé s nekivágtattak az én birtokomnak, a Lapos nevü dülőnek. Erre nagy messzeségben nem látszott előttük semmi épület.

A katonák győzték a futást. Erős fiatal emberek. De bármily erősek: kifáradnak, kimerülnek, összeroskadnak, kidőlnek. Nehéz a ruha, a bakancs, a podgyászbatyu. Különösen nehéz a puska és a tölténytáska. Jól tudták ezt az üldözők is. Még jobban érezték a katonák.

Eleintén meg-megálltak, szem-irányra vették az üldözőket s beléjük lövöldöztek. Golyójuk nem talált. Apám is lőtt rájuk háromizben, ő se talált. Talán nagy volt köztük a távolság.

Ugarokon, tarlókon, szántásokon, kukoricza-táblákon is történt a futás. Ez is szemlátomást pusztitotta az embererőt. De majd jön a nagy Ökörmező, egyenes, sima, fényes, gyepes legelő, ott nem sülyedez az ember lába: ott talán lesz menekülés. Igy számitottak a katonák.

Hiába!

Az Ökörmező szélére kiértek ugyan, de már erőtlenül.

Mekkora volt Ilion vára? Mekkora utat végeztek Homerosz hősei, a mikor a gyorslábu Achilleüsz kergette Hektort s a mikor gyors futásban háromszor kerülték meg a várost? Pedig a város körül nem volt olyan sima és egyenes mező, mint a mi nagy Ökörmezőnk. A költő szerint Athéne, a bölcs és ravasz istenasszony, birta rá Hektort, hogy ne fusson tovább, hanem álljon meg és álljon szembe gyorslábu ellenségével. Pedig dehogy az birta rá. Hanem elbágyadtak az izmok, megereszkedtek az inak, sziv és tüdő megunta az erős munkát.

A nagy mező szélén a katonák megálltak. Tanácskozásuk alig tartott egyetlen perczig. Elhatározták, hogy kegyelemre megadják magukat. Föltétlenül bizonyos, hogy a harczban és a futásban elpusztulnak. Hátha megmenthetnék a puszta életet!

Kifelé fordult arcczal körbe álltak s féltérdre ereszkedtek. Lövésre kész töltött fegyverük térdükön keresztülfektetve. Ugy várták be az üldözőket.

Csakhamar ott termettek a szent-györgyiek. Lehettek már vagy harminczan. De a messzeségből is folyton szállingóztak még. Körülvették a tizennégy térdeplő katonát.

Szomoru tárgyalás volt az, a mely most köztük megkezdőgött, de két-három percznél tovább alig tartott.

A katonák közül senki se tudott magyarul, a mieink közül senki se tudott németül vagy horvátul.

A jelek és jelenségek után ugy kell lenni, hogy a katonák fölajánlották fegyverüket és szabadságukat, de föltételül tüzték, hogy életben maradhassanak.

Apám még néhány száz lépés távolságban volt. A hajszában ugy futni, mint a katonák s a fiatalabb és pőregatyás szent-györgyiek, csakugyan nem tudott.

Ujhelyi László volt a mieink közt a leghevesebb. Odakiáltott a katonákhoz:

– Nem alkudozunk veletek, kutyák. Először adjátok át a fegyvert, azután várjátok meg, mit csinálunk.

Nem értették e szót a katonák. De ha értették volna is, akkor se egyezhettek volna bele.

Ujhelyi nem is várt tovább.

Érthetetlen düh fogta el. Az egyik katonára ráugrott, mint a tigris, kirántotta kezéből a puskát s mielőtt az a katona térdéről felemelkedett volna, őt agyonlőtte.

A többi katona mind felugrált s egymásnak hátat vetve belelövöldözött a nemzetőrökbe.

De ezek is rárohantak a katonákra. Egy pillanatig borzasztó dulakodás támadt az ellenségek közt.

Fazekas Mihály, a sirásó, a kezében levő erdei fejszével mint a villám, ugy csapott le a katonákra. Két suhintással két katonának hasitotta ketté a fejét. Nyomban meghalt mind a kettő.

Ez a Fazekas alacsony, zömök termet volt. Mozdulatai gyorsak. Egyik legjobb aratómunkásnak tartották a faluban, nagy izomerővel. Különös testi sajátsága volt, mint a japán szemfényvesztőknek. A japán lenyeli a kardot, ő pedig le tudott tuszkolni a torkán félméter hosszu rétest, a nélkül, hogy harapott, rágott és nyelt volna. Sok fogadást nyert ezzel a faluban és a vásárban.

Hende volt a másik azok közül, a kiket apám temetni kirendelt s a ki az üldözőkhöz csatlakozott. Magas, erős, vörösszőrü ember. Egyik katona a puskatussal vágta fejbe. Kemény koponyája kiállta az ütést, nekiugrott, mint a hiuz, a katonának, torkon ragadta s szempillantás alatt megfojtotta. A holttestet, mint zsákot hajitotta el a gyöpön.

Berta János szent-györgyi nemzetőrt a karján érte lövés. Belehalt. Mire hazaértek vele: elvérzett.

Összesen öt katona maradt holtan az összecsapás terén. Kilencz kimenekült a tolongásból s vagy száz lépésnyire megugrott. Bár halálosan kimerülve s megrémülve, ott a katonai erény lett urrá lelkükön. Megálltak s vezényszóra fegyverüket megtöltötték s gyujtóval ellátták. Sőt hárman vagy négyen vissza is lőttek a mieinkre, hogy menekülésüket biztositsák.

Hiába!

Hova menekülnek? Előttük a határtalan puszták. Könyörülő lélek nincs segitségükre. Se ételük, se italuk, se pihenésük. Ha aczélból volnának, akkor is el kellene pusztulniok. Nyomukban a szent-györgyiek, a kik már vért szagoltak, a kik már két áldozatukat siratják s a kiknek, ha maguk elveszni nem akarnak, őket kell elveszteniök.

Igy is lett.

Nyolcz katona egyenként, egymásután dőlt ki. Kimerült, elesett, lefeküdt. Az üldözők felkonczolták. Szegény fiuk! Csak három könyörgött életéért. A többi némán fogadta a halált. Talán nem is tudták már, a mikor a halál rájuk rohant.

De volt egy közöttük, a ki nem akart elfáradni. Az utolsó. Apám még évek mulva is elérzékenyült, mikor erről volt szó.

Egyenes termetü, derék szép ifju volt. Bajusza alig serkedzett. Erős és bátor. Nem futott, hanem csak siető lépésekben ment előre. Időnként megállt és körülnézett. Égen-földön lehet-e segitség? Nem lehet. Minden bajtársa halott már. Még azt is látja, a mint az elhullt vitézeknek a sík mezőben ássák a sirt. Maga van idegen országban, ellenséges földön, haragos, szilaj üldözők a nyomában.

Meg-megáll, czélba veszi az üldözőket s visszalő rájuk.

A tarnóczai puszta határárka mellett észak felé fordul. Arra fekszik Bessenyő. Ott van a horvát sereg tábora. Ha ő eljuthatna oda!

Apámban aggodalom támadt. A fiu bátor, meg nem adja magát életre-halálra, hatvan tölténye van, biztos halálra a nemzetőr meg nem közelitheti. Hátha emberfölötti csodálatos ereje van? Hátha mégis sikerül neki a bán utóseregét elérni? Igaz, hogy a fehérvári országut oda egyenes irányban is legalább hat kilométer távolság s ez utat ily üldözés után már lehetetlen megtenni. De hátha csoda történik?

Apám is fáradt volt már a lerogyásig. Kora reggel óta nem evett, nem ivott. A nap leszállóban. Egész nap fegyverben, izgalomban, üldözésben. Szemei pillanatonként káprázni kezdtek. Nagyon erős, edzett ember ugyan, de bágyadtság kezdi már lebirni.

Kellő távolságból még egyszer gondosan czélbavette a vitéz katonát s kilőtte rá fegyvere mindkét csövét. Nem találta. Nincs ma már szerencséje. Gyakorlott vadászember tudja már azt. Legjobb olyankor már hazatakarodni, nyugalomra térni. A katona is visszalőtt rá, annak se volt már szerencséje.

Az ugynevezett aprórészi földeken vetőszántásban volt egy ember türhető két lóval. Egy suhanczot oda futtatott, fogja ki az ember az eke elől lovait s vezesse oda sietve.

– Egy legény üljön fel az egyik lóra s nyargaljon be Csőszre. A csősziek jőjjenek ki nyolczan vagy tizen kocsin vagy lóháton a cséri puszta felé különböző utakon. Horvát katona menekül arra: valahol utját kell állani.

Ez volt parancsolata. Csősz fehérvármegyei nemesi falu. A menekülőnek mellette kellett elsurranni.

A lovasember vakaródzott. Elnézett Csősz felé. Nagy út ez az ő egész nap szántó lovának. Észrevette a menekülő katonát is.

– Nemzetes hadnagy uram! Nem megy az a katona ma tovább. Hiszen ott fekszik a határhalmon.

Apám odatekint. A katona csakugyan ott fekszik félszakosan a határhalmon.

A hol a soponyai út a szent-györgyi mezőkről kiér a szomszédba: ott falunknak is határa van, vármegyénknek is. Ott már Fehérvármegye kezdődik s három határ sarkallik össze. Mező-Szent-György, Polgárdi és Dégh határa. Ezért van ott hármas halom. A legmagasabb halom tetején feküdt a vitéz.

Nem sokáig feküdt.

Felült, megtöltötte fegyverét s lőtt a mi embereinkre. Megint töltött s megint lőtt. Mindig gondosan czélzott s ugy lőtt.

Tehát nem adja meg magát. Az üldözők kiabáltak rá. Szidták. Fel-felemelt gyilkos szerszámaikkal fenyegették. Fel se vette a fenyegetést. Nyugodt vérrel töltött s ha közelgetett valaki: lőtt. A golyók ott fütyörésztek az emberek között.

Egyszer azután nem töltött többé. Szépen letette maga mellé nehéz fegyverét, két kezét összetette keblén s fejét hátraeresztette a gyepes hantra.

Elfogyott a töltény.

Agyonzaklatott teste és lelke áhitotta már a pihenést. Az örökké tartó nyugodalmat.

A határnak ez a része, habár észre nem vesszük is, magas fensik. A Balaton akarattyai partja szépen ide látszik s azon túl a messzeségben Tihany és Balaton-Füred hegyormai. A nyugovó nap épen ez ormok felett szórta szét őszi bágyadt sugarait. A nyugoti égalja már sárgulni, piroslani kezdett.

A haldokló vitéz nem törődött már haragos ellenfeleivel, a kik pedig közelegtek hozzá. Ő csak a lenyugvó napot nézte. Még egy sugár! Csak még egy sugár! Azután hadd jőjjön az örök éjszaka.

A nemzetőrök odamentek hozzá.

A vitéz fölkaphatta volna még fegyverét s véres viadalban vehetett volna bucsut a világtól.

De minek az? Bágyadt test, nehéz fegyver, tizszeres ellenség számban, erőben, vakmerőségben. Nincs menekvés. Igy is, ugy is mindennek vége.

Hős lelke felszállt a csillagok utjára, az örökkévalóságba.

Boldogtalan lélek! A mikor majd elkövetkezik az idők vége, oda szólitanak a nagy biró szine elé. S ott majd megkérdik tőled: miként folyt életed, miként lett halálod? Szerettél-e, gyülöltél-e, miért multál el élettel teljes, boldogságra váró fiatal korodban? Hiven teljesitetted-e az életnek és a halálnak kötelességét?

Mit felelsz? Mondd meg az egész igazságot.

Hitszegő király, béres kormányzók, szegődött hadvezérek szabad nemzet eltiprására hajtottak. Bátor férfiak védelmezték orvul megtámadott hazájukat, fajuk becsületét és jövendőjük reményeit. Ez volt az ő kötelességük s a tiéd a hősi halál.

Ezt feleld a kérdésre a nagy biró szine előtt.

IV.

(Mit akart az ellenség? – A házatlan zsöllér. – Eberhard kettős lövése. – A fenevad. – A szegény katona kegyetlen halála. – A kisértet. – A halálfej. – A mogyorófa mindent rendbe hoz.)

– – Apám gondosan megvizsgálta, igazán meghalt-e az utolsó vitéz?

Azután megparancsolta, hogy az egyik határhalom mellett mély sirba temessék.

Leszállt az est, csillagos lett az ég, hüvös őszi esti szellő lengedezett a Bakony felől. Oda messze van a falunk. Sok időbe telt, mig kocsija kiérkezett. Gyalogszerrel nehezen tudott volna haza ballagni. Ledőlt a határhalomra s szemeit le nem vette az uj sir domboru halmáról. Ez is határjel az élet és a halál között.

Másnap délig apám ágyban maradt. Nagy és fájdalmas nyilallása támadt. De délután kocsira ült, embereket vitt magával s egyenként megvizsgálta a sirokat. Eltemettek-e mindenkit s pontosan és jól végezték-e a munkát a sirások?

Csak azután jutott eszébe kinyomozni: mi volt hát az erős futár-csapatnak küldetése! Tizenhét embert tiszt vezetése alatt nem szoktak hiába vagy csekély okból kiszakitani a seregből. Jellasichnak mi volt a czélja?

Állj csak elő házatlan zsöllérünk, öreg Szombati! Te voltál ott a hadnagy temetésénél, te fosztogattad ki öregéből, nagyjából a szerencsétlen halottat. Ugyan mit találtál nála?

Zsebóra, aprópénz, sovány tárcza, óraláncz s több efféle hiábavalóság: ezzel nem törődött apám. Hadd legyen ez a Szombati hadizsákmánya, ha csakugyan talált effélét a halottnál. Hanem hát levelei, jegyzetei!

Csakugyan előállt Szombati öt-hat levéllel. A szemétdombon keresgette össze őket, mert még estennen oda szórta szét. Német nyelvü magánlevelek voltak. De volt fontos levél is köztük. Hadiparancs a bántól, a fővezértől Roth tábornok számára. Siessen a tábornok hadtestével, szeptember 29-én, legkésőbb 30-án ott legyen Székesfehérváron, hogy összeköttetésbe jusson a fősereggel.

Hát ezt a hadiparancsot Roth tábornok meg nem kapja soha.

Vagy e napon, vagy a következőn történt még valami Lepsényben, a mit megemlités nélkül nem hagyhatok. Elég fontos dolog. Apámnak nem volt része benne.

A székesfehérvár–kanizsai országuton akkor rendes postakocsi járt, melyet delizsáncznak neveztünk. Ily postakocsi vidám trombitaszóval koczog el a főutczán a nagyvendéglő előtt. A széles kocsisülésben középen ül a postás-legény, jobbról és balról mellette két erős fegyveres, marczona vitéz a bán seregéből. Valami fontos sürgönyt vittek ezek is.

A vendéglőben ül és iddogál Eberhard Ignácz. Mellette a falhoz támasztva puskája. Valami alsóbbrendü gazdatiszt gróf D’Orsaynál, gróf Nádasdy Leopold haszonbérlőjénél. Jó lövő, ügyes vadász, apám meg szokta hivni vadászataira.

Eberhard meglátja a két katonát. Kinyitja a vendéglői szoba ablakát, felkapja fegyverét, szempillantásig czéloz az ablak vasrostélyai közt s egymásután kettőt dördül a kettőscsövü fegyver.