Part 2

Megszólitotta az ifjut. Beszédbe ereszkedett vele. Csakhamar megtudta, hogy a borsodi alispánnak volt a fia. Az akkorinak-e vagy korábbinak: elfeledtem. Nevére se emlékszem. A kit érdekel: Borsodban könnyen megtudhatja. Beszéd közben azt mondja az ifju:

– Hejh, ha az én apám tudná, hogy az ő fia most még sokszor a puszta kenyérből se ehetik eleget!

Az ifju honvéd nem olyan szinben volt, mintha sokat nyomorgott, koplalt volna a hadjárat kezdete óta, de azért apám nem sokat tétovázott, hanem hazasietett, rögtön hivatta Csonkát, becsületes szabómestert, egyébként a falu dobosát, hogy az előljárókat s a falu módosabb gazdáit rögtön hivja össze még az esti órákban a faluházához.

Elhatározták, hogy az asszonyok sütéshez lássanak. Az éjszaka elég hosszu. Kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült legyen reggelre két-három kocsira való. Bort, szalonnát, füstölt hust is gyüjtsenek, a mennyit lehet. Ha a borsodi alispán fiának is van oka panaszra: ez a panasz a mi vidékünkön szünjék meg alaposan.

Bizony az ellenség lakmározott ebből.

A mi hadcsapatunk hajnalra otthagyta Lepsényt s folytatta a visszavonulást Polgárdi és Székesfehérvár felé. Reggelre ott termettek Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön Jellasich táborának előőrsei.

Akkor láttuk csak, hogy nem holmi gyülevész nép az ellenség, hanem rendes hadsereg, az osztrák császárnak és magyar királynak a hadserege. Ime, tehát a legnagyobb békesség idején a magyar király maga rohanja meg saját hűséges és nyugodt magyar nemzetét. Voltak ugyan horvátok, szerezsánok, határőrök is az ellenséges seregben, de azért csak valóságos rendes hadsereg volt az ágyuval, lovassággal, rendes tisztikarral, osztrák tábornokokkal ellátva. Az osztrák császár küldte azt a magyar király ellen. Még a fővezér is magyar kormányférfi volt, Magyarország tisztviselője, harmadik rangu zászlós ura, a horvát bán, a magyar mágnás, gróf Jellasich.

Ne neked királyi eskü, alkotmány, hűség és becsület! Kutyának való minden hűség, a mikor a magyarhoz mindenki hűtelen.

Ezt mondta a papunk: Bózsa Sándor s egyetértett vele mindenki. De nem volt mondásában semmi ujság. Régi példabeszéd az már a mi országunkban.

Az előőrsök hozták a bán harácsoló rendeletét a mi falunk számára is.

Nyolcz tehén, száz pozsonyi mérő zab, tizenkét szekér széna, huszonöt akó bor, tiz öl fa, százötven kenyér, só, szalonna: ennyit kellett nyomban Lepsénybe szállitani az ellenség számára. Estére ott kellett lenni a készségnek.

– Vakapád, adta horvátja, lehet teveled másként is beszélni!

Gregorich nótárius uram ötlete volt ez. Ott áll készen három kocsival a sok kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült, mézes bor és szalonna is. A gulyáról is könnyen be lehet hajtani a nyolcz tehenet. Mindez ugyan jobb lett volna a honvédseregnek, nem is más sereg számára készült, váltsuk meg ezzel a többi harácsot.

Jó lesz biz az. Csak csinálja meg hát nótárius uram. Ő legalább tud németül is, horvátul is beszélni.

Meg is csinálta. Átment a terhes kocsikkal nyomban Lepsénybe. A déli harangszó se hangzott még el, már ott volt a kálvinista templom előtt s a mint jöttek előre az ellenséges csapatok: tisztjüket, legénységüket nyomban ellátta fölséges izü és illatu puha kenyérrel, dagadó kalácscsal, ropogós pecsenyével. Nem evett a horvát ilyet, a mióta az árnyékvilágon kóborol.

De azt is elmondta az ellenségnek százszor németül is, horvátul is, hogy a szomszéd Mező-Szent-György község már esennen várta s ime, kész vendégségre várta a hős bán vitéz hadseregét. Ilyen »hazafiságra« nem számitott a hős bán, adott is nótárius uramnak hiteles levelet arról, hogy minden harácsot a falu becsülettel beszállitott a táborba.

Apám azonban még ezt se tartotta teljesen megnyugtatónak. Volt ennek az ellenséges hadseregnek szedett-vedett gyülevész népe is. Határőrök, szerezsánok, marczona, vad, bitang népség. Ez bizony a maga szakállára is harácsolt és garázdálkodott. Rabolt, gyilkolt, pinczéket tört, lábas marhát ragadozott, utczákon és udvarokon tüzet rakott s arra keritést, kaput, kocsit, szekeret, hidast, butort, ágynemüt fölhányt. Szilaj vadsággal okozta a károkat a nélkül, hogy haszna lett volna belőle. Csupán azért, mert véres gyülöletre biztatták föl a magyar ellen.

Ez volt a hire Jellasich táborának.

Apám hát összegyüjtötte még a déli órában a nemességet. Menjünk deputáczióba a bánhoz a nemesség nevében. Menjünk kardosan, panyókásan, a hogy’ illik a magyar nemeshez. Kérjük meg e tisztelgés fejében, hogy vitéz katonáinak a rablást, gyujtogatást, fosztogatást tiltsa el.

A küldöttség utját és sikerét leirtam már másutt. A küldöttségnek tagjai voltak: Bózsa Sándor lelkész, hogy legyen valaki, a ki néhány szót németül is tud; azután Fodor László szolgabiró, Pósa József és Nagy Károly, mind falunkbeli birtokos és közelebbi vagy távolabbi rokonunk s végül apám.

Apámra igazán jó hatással volt a bán. Tökéletes magyar beszéde, nyilt bizalmas beszélgetése, minden jóra utaló igéretei: mintha nem is ellenség lett volna, hanem jóbarát.

Mindent megigért a bán s mint utóbb bebizonyodott, igéretét a mi falunkra nézve meg is tartotta. Itt legalább fosztogatás nem történt.

De apám még se hitt.

Alkonyat felé kocsira rakta anyámat Laczi öcsémmel, a ki akkor négy éves volt és Lajos öcsémmel, a ki akkor csecsemő volt s elküldte Balaton-Füredre, a Balaton éjszaki partjára, ottani kis birtokunkra. Ott nem járt ellenség.

De Lepsény felé a rendes uton még se merte küldeni, mert arra ellenséges csapatok portyáztak, hanem a kocsi a fehérvári országutra vezető mellékuton ment s a szőlők mellett dülőutakon. Füle felé kerülve csak reggel felé ért Veszprémbe s onnan azután Balaton-Füredre. Alacsony termetü, pupos, törpe alaku emberke volt a kocsisunk. Neve Bükki István. De minden izma aczél s régi hű cseléd.

Sohase felejtem el anyám elutazásának egyik kis részletét. Hálószobánkban piros posztóból voltak az ágyteritők. Az volt a hire s ugy is volt igaz, hogy a szerezsánoknak piros posztó a köpönyegjük. Anyám csak az ágyteritőit féltette. Ezt bizonyosan elragadoznák a szerezsánok. El is dugta az ágyteritőket oly gondosan, hogy aztán maga is alig találta meg őket. Ép igy rejtette el védegyleti lobogónkat, mely értékes volt. Fehér nehéz atlasz-selyem, feliratai vastag arany és skófiumvarrással.

Elmult a baj egyelőre. Az ellenség simán ment rajtunk keresztül. Sőt a falunkbeli népség még ki is állt a szőlőknél a fehérvári út szélére, hogy lássa az elvonuló sereget. Igaz, hogy a bán meg is hivta a küldöttséget erre a diszes látványra. Ilyet nem igen látott a mi népünk 141 esztendő óta. Akkor vonult el ezen az uton az utolsó német sereg, Rabutin labancz német generális serege, a mikor 1707-ben téli szállásra vonult Stájerország felé. Keserü emléke meg van örökitve a családi irásokban. Török, tatár sohase pusztitotta el falunkat, de ez a német sereg kirabolta s porrá égette.

Magam is elmentem az utpartra a vonuló hadsereget nézni. A gyerekek hogy maradtak volna otthon.

Lovasság, tüzérség, gyalogság, szekértábor sorban, egymásután. Vértesezrede, huszárezrede is volt a bánnak. Voltak határőrei is. Száz meg száz kocsi kisérte a mi vidékünkből is. Vagy harmincz mező-szent-györgyi kocsi is volt köztük. Ezek a bán parancsára voltak kénytelenek a táborral menni. A hadi és élelmiszereket, podgyászt, szénát, abrakot, a beteg és kidőlt katonákat vitték. Ugy voltak kirendelve, hogy Székesfehérvárról visszaeresztik őket. De bizony elhajtották őket Pákozdig. Ott a csata alatt a tábor mögött maradtak. De egy magyar ágyugolyó egyszer közibük keveredett s egyik kocsijuk kerekét összetörte. Nosza lóra legénység. A szent-györgyiek pillanat alatt fölugráltak lovaikra s kezdtek lassan hazafelé baktatni. Két-három huszár a bán seregéből utánuk rucczant:

– Hová mégysz, paraszt?

– Itatni, fiam, itatni!

– No csak gyorsan, azután visszatérni!

– Várj, fiam, várj!

No hiszen várhatta őket Jellasich. De ugy elszeleltek ők az ötven kilométer távolságból Mező-Szent-Györgyre, nem látta őket többé a büszke bán soha. Köd előttem, köd utánam! Hanem a kocsijuk csakugyan ott maradt. A bán megvert serege se vitte futása közben magával.

Órákig tartott a katonaság elvonulása ott a szemeink előtt. Egyik-másik katona oda is szólt hozzánk, ki tótul, ki németül. Ki értette volna e nyelveket? Az asszonynépség vihogott is a furcsa beszéd hallatára.

Két előkelő uri hintó is ment az oszlopsorban. Az egyik négy lovas. Az ostorhegyes sántitott. Kovácsunk szakértő; mindjárt mondta, hogy meg van nyilalva, valami gézenguz horvát kovács vasalhatta. E hintóban ült a bán, a hadvezér; mellette valamelyik generális pajtása vagy segédtisztje.

Jókedvü volt a bán, folyton nevetgélt. A szent-györgyiek tisztességgel, levett kalappal köszöntek neki. Oda is kiáltott nekik:

– Jó napot, jó napot, emberek! Köszönöm!

Várj csak bán néhány napig, majd meglátod te, hogy mi lesz a vége a nagy barátságnak!

A másik hintóban polgári öltönyü uriemberek ültek. Akkor se tudtuk: kik és mifélék. Bizonyosan komiszáriusok voltak. Előttük a nyitott kocsiban nyomtatványok feküdtek csomagokban. Fel-felvettek egy-egy kisebb csomagot és odahajitották a nép közé.

– Olvassátok, emberek! Adjátok oda másnak is.

Ezek voltak Jellasich proklamácziói a magyar nemzethez.

Hogy őt, a bánt fölséges ura s királya bizta meg, hogy győzhetetlen serege élén bejőjjön hozzánk. Nem ugy jön, mint ellenség, hanem ugy jön, mint jó barát és jó hazafi s mint a rendnek, nyugalomnak, polgári békességnek őre. Csak a zenebona-csinálókat, izgatókat, forradalmárokat, Kossuth elámitott embereit, külföldi csavargókat akarja móresre tanitani. Elvárja minden jó hazafitól, hogy ebben neki segitségére legyenek.

No csak várd el, jókedvü bán.

E proklamáczió volt az, melynek terjesztése miatt Görgey felakasztatta idősb gróf Zichy Jenőt. Volt pedig ebből minálunk száz meg száz. Az igaz, hogy mi nem terjesztettük.

Jellasich szeptember 26-án Székesfehérvárra ért, hogy onnan hatoljon előre az ország fővárosa ellen. Előtte vonult vissza mindenütt a magyar hadsereg.

A bán hadteste 18 vagy 20 ezer emberből állott. A sereg jobb szárnyát Roth és Philippovich tábornokok vezették. Ugy hiszem, Roth volt a hadvezér, de mi akkor e két néven ismertük hadtestüket. Igy ismeri függetlenségi harczunk történetében a nemzeti történetirás is.

Ez a jobb szárny, a mai katonai műnyelven, erős dandár volt. Hadakozóinak létszáma 7–8 ezer körül. Sorhadi ezredek, lovasság, megfelelő tüzérség, határőri és szerezsáncsapatok. Valóságos kiképzett katonák mind, az akkori idők szerint tökéletes fegyverzettel. 1848-ban hadtestnek nevezték ezt a tábort is. Ezzel együtt Jellasich betörő hadserege 27–28 ezer főből állott.

Azonban az osztrák katonai gőg s Jellasich hadvezéri képtelensége valami érthetetlen, csodálatos hibát követett el a mi szerencsénkre.

Ha Jellasich a pákozdi csata előtt egyesülhet jobb szárnyával: serege épen kétszer vagy harmadfélszer lett volna erősebb, mint a mi magyar hadseregünk. Hiszen a mi seregünk egészben se volt nagyobb 12 ezer főnél. Ennek is tetemes része ujoncz honvéd s hevenyészett önkéntes csapatok. Lelkes nép, de nem kész katona. Ma is él Veszprémben egy öreg barátom, Kovács mérnök, egykor megyei tiszttársam, a ki szeptember 12-én állott be tüzérönkéntesnek, mint mérnök-tanuló, azelőtt sohase látott ágyut s néhány nap mulva már ott volt a pákozdi csatában s tüzmesterré léptették elő ügyes tüzérkedése miatt.

Igy álltak a szemközt álló haderők arányai. Kétszeres erővel Jellasich könnyen átgázolhatott volna a kis ujdonsült magyar seregen, sőt talán még ütközetre se kerül a sor, kardcsapás nélkül foglalja el országunk fővárosát.

Minő letörölhetetlen szégyen, mily irtóztató csapás lett volna ez miránk! A mikor a párduczot legyőzi a kopó!

A bán jött előre a rendes ősi hadi uton Kanizsa, Balaton-Szent-György, Székesfehérvár felé. Roth és Philippovich pedig jött előre Baranyán, Tolnán keresztül Simon-Tornya és Székesfehérvár felé. Ugy látszott mozdulataikból, hogy eredetileg Nyék vagy Tétény körül akart a két sereg egyesülni. Legjobb esetben Fehérvár alatt.

A végzet azt a kötelességet rótta ki apámra, hogy ezt az egyesülést gátolja meg. Akár tudatos terv szerint, akár ösztön szerint, ezt meg kellett gátolnia.

Itt kezdődik igazán a mi történetünk.

A bán Fehérváron már valószinüleg belátta, hogy czélszerü volna, ha serege jobb szárnya, Roth tábora közelebb vonulna hozzá s minél előbb egyesülhetne vele. Utasitotta tehát ezt, hogy kettős sietéssel vonuljon előre.

De miként utasitotta?

Táviró még nem volt.

Rendes katonai őrvonal a két sereg közt fenn nem állott. Nem voltak rendesen összekötve.

Egyes-kettős lovasfutárt küldeni semmit se ér. Azt utközben ugy lelövik vagy ugy leütik a lóról, mint a verebet. Sohse ér el Rothhoz és Philippovichhoz.

Nagyszámu erős csapatot pedig hiába küld, mert ez gyorsan nem mehet s egyébként is saját erejét gyöngitené vele.

A táborkar hát osztrák észszel ugy gondolta ki: legjobb lesz 16 bátor katonát valamelyik vakmerő hősi osztrák hadnagy vezetése alatt három gyors táboriszekéren küldeni, mely lóhalálában siet s idején átadja a hadiparancsot Rothnak. Ez már elég erő arra, hogy fegyvertelen falusi nép könnyelmüen meg ne támadhassa vagy az esetleges támadást véres fejjel utasitsa vissza.

Igy történt.

Szeptember 27-én hajnalban indulhatott el a három tábori kocsi Székesfehérvárról. Reggelre Lepsénybe ért. A távolság 28 kilométer, gyors futó lónak is másfél órai út. A nehéz osztrák szekerész lovak ki voltak fáradva és izzadva a futásban kegyetlenül. A hadnagy betért legényeivel a vendéglőbe reggelizni, a három kocsis pedig kifogott, etette-itatta és dörzsölte a lovakat.

Ugyanez időben apám is ott ment el a vendéglő előtt kocsival. Édes anyámat akarta meglátogatni Balaton-Füreden. Három nap előtt küldte el oda a gyerekeket, látni akarta családját. Vele mentem a kocsin én is, Dénes testvérbátyám is.

Meglátja apám a három tábori kocsit. Néhány öllel odább megáll ő is kocsijával. Kuka Péter nevü szentgyörgyi zsöllérembert látja ott a vendéglő kapujában ácsorogni. Odaszólitja magához, de a kocsiról le nem száll.

– Miféle három kocsi ez, Péter?

– Katonákat visz, Fehérvárról jön, lovaik kutyául meg vannak hajtva. Tizenhat szálas katona van velük és egy tiszt.

– Nem beszéltek senkivel se?

– Nem ezek. De különben se érti őket senki, hacsak a zsidó nem. Én tőlem azt kérdezték: merre van Szilafa? A vendéglőstől azt kérdezték: merre van Simite-Simota? Nincsenek a mi vidékünkön ilyen bolond faluk.

Apám nevetett. Nyomban kitalálta, hogy az a Szilafa nem más, mint Szilas-Balhás, a Simite-Simota pedig kétségtelenül Simon-Tornya. Csakhogy a német tiszt nyelve rosszul ejti ki, Kuka Péter füle pedig rosszul hallja.

Tehát a bánnak Simon-Tornyára van izenni valója! Még pedig nagyon fontos, azért ez a nagy katonai karhatalom. Talán ott van a másik betörő osztrák-horvát sereg. Vajjon mi lehet abban az üzenetben?

Bánja a kő, akármi van. Odaszól a kocsishoz.

– No menjünk, István!

Elindult a kocsink s mentünk rendes ügetésben előre Balatonfő-Kajárra. Apám nem akart letérni füredi utjáról.

Balatonfő-Kajár jó négy vagy öt kilométer Lepsényhez. Rendes hajtással husz percznyi távolság. Husz percz alatt sokat lehet gondolkodni. Apám is gondolkodott, vajjon jól cselekszik-e most, ha Balaton-Füredre megy, a helyett, hogy otthon volna.

Balatonfő-Kajáron megáll a faluháza előtt. Ismerősök beszélgetnek ott. Felső-bükki Nagy Ferencz, a falu potior birtokosa, legidősb Kenessey József atyánkfia, a jegyző s mások. Valamennyien egyszerre kiáltják apámhoz:

– Mi ujság Szent-György felé?

Apám elbeszéli a három tábori kocsi esetét. Elbeszéli gyanitásait is. Beszélgetés közben azt mondja Kenessey József apámnak:

– Mégis jó volna tudni, Lajos öcsém, mi van annak a hadnagynak a táskájában.

Ez bizony igaz. Apám rögtön készen volt eltökélésével. Kiadta a parancsot a kocsisnak.

– Fordulj meg, István. Megyünk haza. A hogy’ a kocsi meg a ló birja.

A pupos kocsis kezén röpült a két ló. Mikor Lepsénybe visszaértünk, a három tábori kocsi akkor is ott volt a vendéglő előtt. A katonák már megreggeliztek, de a lovak még ettek.

III.

(Apám támadást parancsol az ellenség ellen. – Kik voltak a hősök? – A vadrácz kovácslegény. – Csata előtt igyunk egyet. – A vakmerő lelkész. – Sortüz egymás ellen. – Holtak, sebesültek. – A háboru kemény dolog. – Az ellenség menekül. – Utána! – A félre vert harangszó. – Az üldözés. – Ujabb véres összecsapás. – Az utolsó hős. – Szomoru halála. – Mit feleljen az örök biró előtt?)

Apám, a mint hazaértünk, nyomban hivatta a falu hadnagyát, a dobost s a kisbirákat. Nyargalják be a falut, minden nemes és minden nemzetőr ott legyen nyomban a falu házánál. Három kocsi is készen álljon befogva, hevenyészett ülésekkel ellátva. Fegyvert hozzon mindenki.

Huszonöten vagy harminczan jöttek össze hamarosan. Nagy munkaidő volt, vetés, kukoriczaszedés, szüretre készülődés. Az emberek nagy része nem volt otthon, vagy nem volt kéznél.

Apám előadta, mi a teendő. A katonákat el kell fogni, le kell fegyverezni s ha másként nem lehet, véres összecsapásban elpusztitani. Becsület, okosság és hazafiság parancsolja. De azonfelül ő is parancsolja.

Tizenöten vállalkoztak. A többi valamely ürügy alatt elosont, elpárolgott, elkésett.

Ne csodálkozzék senki.

A katona mégis csak katona. Tanult mestersége a véres harcz. Életre-halálra mindig kész. Erős, bátor, fiatal mind a tizenhét vitéz. Hadnagyuk nem tud megijedni. Lőfegyver a kezökben, szurony a fegyveren, hatvan töltés a táskában, elszántság a szivekben. Bizony meg kell azt gondolni, hogy kis falunak fegyvertelen szántóvető népe megrohanja-e a vitézek csapatát?

A tizenöt elszánt vállalkozó nemzetőr közül mindegyiknek a nevére már nem emlékszem. De a kikre emlékszem, megérdemlik, hogy nevüket följegyezzem.

Apámon kivül ott volt Bózsa Sándor lelkészünk. Ott volt Kovács János tanitónk. Ez volt az én elemi oktatóm. Ez tanitott először a latin nyelvre is. Ettől tanultam meg Vörösmarty Szózatát és Kölcsey Himnuszát. Később lelkész lett ő is s valahol már irtam róla. Végre a belső emberek közül ott volt Gregorich Ferencz, a jegyzőnk. Huszártermészetét most se tagadhatta. Káromkodott szakadatlan.

A nemes urak közül vállalkozott Matkovich Balázs, nyavalyatörőssége miatt kissé hóbortos. Aztán Fodor László szolgabiró rokonunk. Ők azonban ketten együtt külön kocsin mentek ki az összeütközésre s apám kommandója alá nem helyezkedtek. Vállalkozott még Horváth Sándor birtokos, Szentkirály-szabadjai származásu, régebben akademikus tanitó falunkban, a hol egy távoli rokon családba házasodott és Ujhelyi László kisbirtoku nemes, a ki anyámnak volt távoli rokona. Végül Pósa József közeli rokonunk. Ennek 14 éves fia is pápai tanuló, már akkor ügyes lövő minden áron csatlakozni akart, de apám nem engedte. Neve Pósa Károly. Csak később önfejüleg vett részt az ellenség üldözésében.

A volt jobbágy telkes gazdák közül vállalkozott Kemény Péter, három vármegyében a leghiresebb zsákoló; vállas, termetes, erős ember. Guzst tudott csavarni a kapanyélből. Azután Szente Péter, a kinek a mellékneve ez volt: »a hosszu nyaku«. Ez volt a parasztság szónoka. Végül, a kire biztosan emlékszem, Körösztös János. Ezeken kivül még hárman voltak, de e háromnak a neve emlékezetemből kipárolgott.

Igy jött össze a 15 főből álló csapat. Apámon kivül öt nemes ur, három belső ember s hat telkes gazda. A telkes gazdáknak nem volt lőfegyverük. Az egyik dárdával, a másik fejszével jött. Ujhelyi László vasvillával. Javakorabeli vakmerő ember volt.

– Nekem – ugymond – nem kell a puska. Nagyot puffan s azután eldobhatom. A vasvilla nem csal.

A nemes urak s a belső emberek mind lőfegyverrel voltak. Tehát hét lőfegyver. Csak amolyan vadászpuska. Uraik nem szoktak golyóval lőni, minthogy határunkban csak apró vad van. Csak a söréttel s legföljebb a ficzkóval tudtak bánni.

Mikor a három kocsi kiindult a falu házából, az utolsóra fölkapaszkodott a vadrácz kovácslegény. Csak ugy kötényesen, szurtosan, füstösen, mellény nélkül, feltürt ingujjal, a hogy a műhelyben szokott dolgozni. Ő volt egyedül az önkéntes csapat. Volt a kezében egy rozsdás háji-báji egycsövü rongyos puska. Valami csőszpuska lehetett, a műhelybe adták igazitás végett. A vadrácz most megtöltötte ezt az egy csövet. Csaknem felehosszáig töltötte meg vágott vasdarabokkal s ugy vette magához.

Ő fürödni akar az ellenség vérében.

Indulás előtt még egy fontos intézkedést kellett tenni apámnak.

Falunktól északkeletre a székesfehérvári országut partján van a bessenyői puszta valami négy kilométer távolságban. Falunk völgyben fekszik s a puszta szép fehér épületei a faluhoz képest bizonyos fensikon. A pusztából nagyon szépen be lehet látni falunkba s falunk egész határába.

A bán seregének valami utócsapata, valami podgyászfedezet vagy katonai nyelven: hátvéd ott táborozott a bessenyői pusztában. A csapat vagy 800 főből állhatott. Volt valamelyes lovassága is. Óvatosnak kellett lenni, hogy ez a csapat valahogy észre ne vegye, mi történik falunkban. Ha észreveszi s ránk rohan: a falut fölégeti s lakosait kardélre hányja. A hogy szokás a háboruban ősidőktől fogva.

Minthogy az összeütközésnek a falutól nyugatra, az Enyingre vezető út körül kellett megtörténni: apám attól nem félt, hogy a bessenyői ellenség idáig elláthasson vagy a puskaropogást innen meghallhassa. Egészen más, ha a falu déli vagy keleti határában történnék az ütközés. De már a harangszót a somogyi szél elringatná Bessenyőig.

Odahivatta hát a szomszédból a vén Balázs Jánost, a harangozót, hogy a templom kulcsát vegye magához és semmi teremtett lelket a harangokhoz férni ne engedjen s bármi történik, tűz, véres halál vagy más veszedelem, a harangokat félreverni nem szabad. Nagyobb biztosság okáért Csonka Ferencz dobost is odaállitotta ezzel a parancscsal a templom ajtajába.

No most már Isten hirével neki az ellenségnek!

Ragyogó szép őszi nap volt. Délelőtti tizenegy óra. Ebédet még nem evett senki. Mikor már fennültek a kocsin, a jegyző fölkiáltott:

– Hahó, urak, majdnem elfeledtünk valamit!

Leugrott a kocsiról, bement a szobába s kihozott egy pintes üveg jóféle pálinkát. Zöld dió és aszalt szilva volt a pálinka ágya és ezerjófű.

– Igyunk egyet utoljára. Az apám se ment a csatába üres gyomorral.

Hát ez bizony jó lesz!

Ittak. Az üveg üres lett, csak a pálinka ágya maradt meg benne.

Volt ugyan néhány hangos szó ivásközben is, de boldogult jó apámnak, valahányszor az indulás pillanatáról megemlékezett, mindig volt megjegyzése.

– Nem mondom, hogy valami nagy kedvünk lett volna az ellenségbe belerohanni. Az volt a szerencse, hogy az a hóbortos jegyző ugy szidta a horvátot még akkor is, mint a zápor. Magam is aggódtam. Mi lesz az összecsapásból? Hát majd azután még mi lesz, ha a német talál győzni utoljára?

Apám rákiáltott a kocsisokra. Fiatal paraszt legények voltak.

– Sebesen hajtsatok, gyerekek.

A faluvégen, az én Barta-csárdám mellett válik az út kétfelé. Az egyik ága Lepsénybe, a másik ága Enyingre vezet.

A mieink a lepsényi ágra fordultak. Alig mentek azonban ötven ölnyire, csak látták ám, hogy a három tábori kocsi katonákkal megrakva sebes hajtással iramodik le a puszták felé.

Nosza sebten átforditani a kocsikat az enyingi utra! Az enyingi út épen keresztezi a pusztákra vezető utat. A keresztutnál épen beleütköznek a horvátokba.

Ugy is lett. Hajtott a három szent-györgyi kocsis, mint a förgeteg. Porfelhő támadt a nyomában. De a tábori kocsik nyomában is. A biztos szemmérték ugy mutatta, hogy a keresztutnál a hat kocsi egymást lovastul, emberestül együtt összetöri.

Azonban a vitéz osztrák hadnagy okosabb volt. Épen a keresztut előtt megállitotta a kocsikat.

Harsány, pattogó német szóval vezényelt. Le a kocsikról! Háttal a kocsiknak! Csatasorba! Fegyvert lövésre készen?

Mire apám a kocsiról leszállt s jó nemzetőreit olyan a milyen csatasorba tudta állitani: az ellenséges katonaság már némán, de nyugodtan és készen várta a csatajelt. Lőni, vágni, élni, halni!