Part 17

S a helyőrség parancsnoka, a hogy bölcsen kitervezte: azon módon végre is hajtotta a hadicselt.

Jámbor huszárjaink csak várták-várták: mikor lesz már készen a mamaliga és a kecskeczomb. Kevergették, izlelgették nagy gonddal. Bizony, talán már jó is lenne. No még tiz percz, akkor lesz igazi. Meg kell hát azt is még várni. Különben se sietős a dolog. Nincs a tatár a hátukban.

Eltelt a tiz percz is. Böszörményi Dani a főszakács. Herman őrmester az üstparancsnok. Nyugodtan megállapodnak: kész a fölséges étel. Tökéletesen sikerült minden.

Elő hát most már a köpönyegekkel.

Hét köpönyeget leteritenek s azokra kiboritják az üstök forró, meleg tartalmát.

A köpönyeg pótolja az asztalt. A földre csak nem borithatják ki az illatos, jó ételt.

Azután a köpönyegen el lehet teriteni a forró ételt, hogy hamarabb kihüljön. A macska sem enné meg hevenyében a forró kását.

Végre pedig a köpönyegen el lehet osztani a mamaligát igazságos, egyenlő adagokra. Minden köpönyegen huszonöt adag. Hét köpönyeg százhetvenöt huszár.

Valahára letelepednek a köpönyegek mellé s megkezdik nagy kényelmesen a falatozást. Éhes a huszár, jól esik minden falat. Az ételnek illata is csak fokozza az étvágyát.

A mint az első falathoz hozzányulnak, megharsan a trombita.

Fegyverre, lóra, készen lenni indulásra! Veszett sietésre hajszol a tábori jel.

Nem lehet az! Agyon kell ütni azt a trombitást. Valaki bizonyosan megveszett. Talán csak nem bolondult meg Zsurmay kapitány ur! Hogy hagyhassa ott az éhes huszár a kész ennivalót? S aztán a lovak se fujták még ki magukat.

Herman őrmester fut a kapitányhoz.

– Mi ez, vitéz kapitány uram? Hiszen a legénység most nem ülhet lóra.

A kapitány fölvezeti az őrmestert valami látóhelyre. Mutatja neki onnan az út menetét. Épen helyezkedik el a gyalogság, hogy puskavégre várja a menekülőket. Mindezt jól lehetett látni a tábori messzelátóval. De hiszen ott volt a kapitány kezében a jelentés is.

Lóra, fegyverre, indulásra!

Nem lehetett okoskodni. Még késlekedni se.

Hanem azt a káromkodást, a mi erre kitört, ne kivánja senki meghallani! A jégeső ahhoz képest kis leánykának szelid imádsága. Az égnek angyalai ugyan mindent meghallanak, azt a káromkodást is meghallották, de el is bujtak az öreg anyjuk köténye alá, elő nem mertek bujni harmadnapig.

Igy mondta el a huszárőrmester.

Vége tehát a százhetvenöt adag mamaligának! Az illatos jó ételt leforditották a köpönyegekről bele a sárba, szemétbe.

– De a ki áldója van a bukoveczének: ebből ugyan nem eszik. De még a kutyája se!

A huszár méltó haragjában lovával a fekete földbe gázoltatta bele azt a sok jó ennivalót. Került ugyan belőle egy-egy jó marokkal a csákóba is, de mégis sovány vigasztalás volt az a nyugodt lakoma elmaradásaért.

Hanem a kecskeczomb még se maradt ott.

Minden legény felszurta kardja hegyére a maga gödölyéjét s ugy ment végig szép egyenes sorban a falun és az uton az ellenség elé.

De most már szemébe akart nézni ennek az ellenségnek. Ezer vagy tizezer, lő vagy nem lő: mindegy az. A huszár neki akart rohanni s azt is legázolni, mint a mamaligát.

A kapitány minden haragját előszedte, hogy ezt meggátolja.

– A hazának szüksége van, bajtársak, minden lóra és minden emberre, mit tékozolnánk erre a rongyos cserepárra?

Ez is igaz.

Hanem a mi ezután következett, arról soha se látta be a huszár, hogy annak ugy kellett lenni.

Zsurmay tanácskozott a vezetőkkel. Ők elvezetik a menekülőket föl a hegyekbe és erdőkbe olyan uton, a hol nem lesz többé ellenség, de falu se lesz, ember se lesz. Ott éhen veszhet minden ember, minden ló.

A kapitánynak vasfeje volt. Ő ezt az utat választotta.

A mint az ellenség lőtávolába ért a huszárság, alig járható ösvény mutatkozott jobboldalról. A kapitánynak jeladásra villant kardja s aztán jobbra fordult az erdei ösvényre. Utána a huszárok. A cserepár csak várta, mikor jön már a szökevény huszár, mikor sütheti rá rossz puskáját. De bizony hiába várta. Fölfelé ment a huszár az erdőkbe, a magasságba. A cserepár, a mint egyszer fönt a szikla élén megpillantotta, keresztet hányt magára. Oda már nem hord el az ő puskája. De oda már maga se megy se elébe, se utána a huszárnak.

IV.

(Hol a pokol? – A széna, juhtej, burgundi répa. – Herman őrmester elveszti pénzét. – Kidől a ló. – Mi a hős, a mikor éhes? – A Kárpátok tetején. – Az első magyar szó. – Fajnatelep. – Megmenekültek. – Felső-Vissó ünnepe. – Végszó.)

A huszár átvergődött a bukovinai határon s megint ott volt Galicziában. Valahol Probina-patak felé, valahol a Baba Ludova óriási hegységének közelében.

Találkoztak erdei emberrel. Szóba álltak vele.

– Jól megyünk-e, héjh?

Az erdei ember a fejét csóválta. Nem akart felelni.

– Akárhova mennek a vitéz urak, nem jó uton mennek. Éhen-szomjan pusztulnak el a vitéz urak.

No, ez ugyan jól biztat. Hanem azért csak előre! A mig ló birja, ember birja.

A pokolról azt beszélik a papok, hogy az a kegyetlen vendégfogadó valahol lent van alattunk, valamiféle mélységben s ott valami kecskelábu, kettős szarvu, hosszu farku, kiöltött piros nyelvü fürge fekete legények rakják a tüzet a katlan alatt, kétágu vasvillával berzengetik a parazsat s igy fütenek be a szegény vendég alá, a ki igy vagy amugy oda kerül szállásra.

A huszár most arról győződött meg, hogy mindez bolond beszéd.

Nem a mélységben van a pokol, hanem a magasságban. A hol nincs jótét-lélek, nincs meleg hajlék, nincs ember. A hol nincs más, mint árnyék, sötétség, nyirkos kő és büdös fenyő. A hol se fű, se virág, se napfény, csak mérges gombák, pöfetegek, utálatos csuszó-mászó férgek. A hol nem csak nem sütik-főzik az embert, de a hol az ember még csak föl se melegedhetik, a hol örökké didereg s a ködtől, nyiroktól még délben se tud szabadulni.

Ez a valóságos pokol.

Egész nap mentek. Mikor volt este, mikor volt éjszaka, nem is tudták a fekete fenyvesekben. Hol töltötték, hogy töltötték az éjszakát: mind elfeledték. A ló csak bandukolt előre hegynek, völgynek. Talán harapott is útjártában, ha füvet talált itt-ott. A legénység megette gödölyeczombját s azután szunyókált vagy a lován, vagy a lova mellett.

Déltájban havas tetejére értek. Kiéhezve ember, állat. De itt mégis szerencsések voltak. Ráakadtak egy ütött-kopott, rozoga gunyhóra. Valami juhásznak vagy kecskeőrzőnek volt a gunyhója. De eleven; gunyhólakó nyomai látszottak körülötte s volt mellette egy boglya széna is. Idei rakás, egészséges, illatos.

No hála legyen a papnak-papucsnak: a lovak számára hát lesz ennivaló. Zsurmay kapitánynak aggodalmai voltak ugyan, hogy a tulajdonos engedelme nélkül föl lehet-e a szénát étetni, de már erre csak nevetett a huszár. Hát a betlehemi jászolból, a csecsemő Jézus Krisztus alól nem kiszedné-e a huszár a szénát, mikor az ő lova éhes?

Mégis trombitáltatott a kapitány ott a havas rengetegben, hogy ha közelben van a széna tulajdonosa: hallja meg.

Meghallotta. Odajött. Sajnálta a szénáját eladni, mert nem hitte, hogy megkapja az árát, – attól félt, kardlappal fizetik ki. De bizony jó pénzt kapott érte. Épen két akkora szája lett örömében a rusznyáknak, mint a mekkora illett volna.

Ennivaló hát van a lónak, de hol lesz már az innivaló?

Sehol se lesz. Csak annyi viz van a havason, a mennyi holmi apró gödröcskékben, földszinti faodvakban meggyülekezik. Ez pedig édeskevés. Sok hegyet-völgyet meg kell mászni még ma a lónak, mig vizre akad.

De hát most már mit eszik a legénység? A huszár se kutya.

Előállt a rusznyák, van két hordó juhteje.

Hejh rusznyák, istennek angyala vagy te. Hol az a két hordó juhtej?

Előkerült.

Megvették, megitták. Minden legénynek jutott egy meszely. Savanyu volt, mint a vén asszony nevetése, de többet ért, mint máskor a sódar.

Hanem hát végre is mi az? Egy meszely juhtej. Becsületes macskának is kevés. Valami harapnivaló is kellene.

Egyik huszár elkezdett böngészni. Valami vakandturásra akadt, de a mely mégis nagyobb volt, mint a vakandturás. Szétrugja a földet s ime, veremre akad. Turkál benne s kisül, hogy a verem tele van burgundi répával.

Isteni fölfedezés. Nagyobb, mint a könyvnyomtatás, fontosabb, mint Amerika fölfedezése. Burgundi répa! Igaz, hogy takarmány; állatnak, malacznak való, de mennyei étel lesz most ez a huszárnak.

Megvették mind s neki álltak a burgundi répának. Azt az édes, leves, émelygős, szokatlan torzsát ugy ették, csak ugy harsogott. Még a tarsolyba is eltettek egy darabot.

– Röf! röf!

Ezt a hangot a volt pataki diák ejtette ki a száján.

– Ugy lesz biz az bajtársak; – ha még igy élünk egy darabig, nem huszár leszek én, hanem sertés a javából. Savó és nyers burgundi répa: épen igy élnek a malaczok anyám házánál.

Valami nagyon még csak el se keseredtek a legények.

Egyik huszár felkiáltott:

– Hejh, Fecském, édes lovam, gyere csak ide, üljünk egy asztalhoz!

Fogott egy nyaláb burgundit s vitte lovához s szeletenkint adta neki. Egyik szelet a lóé, másik a huszáré. Legalább a szomjukat is eloltották. S utána minden huszár azt cselekedte. – Minden huszár! Hányan is vannak csak még? Talán jó lenne számba venni most már.

Elindultak százhetvenöten. Megszaporodtak három lengyellel, de egyet maguk közül elkergettek. Tehát százhetvenhétnek kellene lenni még most is.

Nincs pedig több százhatvanötnél. Tizenkét huszár tehát már elveszett. Kidőlt, elmaradt, eltünt. Vagy talán megszökött?

Nem. Egy se szökött meg. Jó az isten. Van még remény, hogy megkerül majd az a tizenkettő is.

Hanem az én mesemondó őrmesterem rosszul járt. Összes málhája, fehérnemüje kocsin volt, kocsin szállitották a század után. Ezt a kocsit a menekülés második napján már elfogták. Tartalék ruhája tehát már régen nem volt. Most pedig a burgundi répa-lakoma közben azt vette észre, hogy szép, duzzadt, őrmesteres, piros bugyellárisa is elveszett s nincs sehol. Vele együtt minden pénze is. Sehogy se tudott visszaemlékezni, hogy a sok utban, futásban, keserves hercze-hurczában, hol és miként veszthette el kincsét.

De hiszen mindegy az már. Mégis nagyon elkeseredett. Most hát már egyetlen fillérje sincs.

Azonban megvigasztalódott. A pataki diák különösen meg tudta vigasztalni.

– Sohase busulj, bajtárs, pénzed miatt. Ebben az alávaló rengetegben ugy se adnának érte semmit. Innen pedig ugy se tudunk menekülni. Itt döglünk meg a hányan csak vagyunk, egy rakáson. Ma ugyan még nem, hanem holnap vagy holnapután.

Hát e bizony alapos vigasztalás volt. Nem is tudta hamarosan Herman János, miként köszönje meg.

– Ha pedig, édes jó bajtársaim, utóbb mégis hazajutunk valahogy, hát akkor…

Nem szólt többet a pataki diák, hanem összeütötte bokáját, csak ugy pengett a sarkantyuja. Hátra is nézett a sarkára. Hogy annak a sarkantyunak még el nem állt a szava!

No, majd eláll az is.

Tovább mentek a huszárok. Jó két vezető emberük volt, de jól is fizeték őket. Nagyon bizott a két vezető, hogy egy-két nap mulva fölérnek a hegységek legmagasabb tetejére. Onnan azután majd csak legurulnak valamerre.

Késő estig szakadatlanul mentek hegynek föl, völgynek le. A hegyen viz nem volt, a völgyön fű nem volt, a lovat jól etetni, erőben tartani nem lehetett.

Öreg este volt már, a mikor egy nagy hegyről lebotorkáltak egy völgykatlanba. Nem is katlan volt az, hanem valóságos gödör. Szűk mélyedés, alig fért el rajta husz-harmincz ló. De volt forrásvize… Itt mégse éjszakázhattak. Föl kellett mennie a hegy oldalára s ott elszéledve legeltetni a lovakat. A hegy pedig meredek volt.

Itt már kitört a zugolódás Zsurmay ellen. Csakhogy a vitéz kapitány ezt nem hallotta. Ő messze elől járt több órajárásnyira az erősebb lovakkal és erősebb legényekkel. A gyöngébbek maradtak hátra s velük a mesemondó őrmester s a pataki diák. Erős mind a kettő, lovuk is jó, de ők el nem akarnak hagyni senkit. Biztattak, vigasztaltak, segitettek.

Gyakran a biztató szó se ért semmit.

Zabla-száron vezeti a huszár a lovát. Bágyadt a lova is. A nyereg és minden készség ott van a ló hátán.

Egyszer csak megáll a ló. Fejét lehajtja, orra majd a földet éri. A huszár szólitja, zabla tövénél föl akarja a fejét is emelni. A ló nem mozdul, hanem lefekszik, elnyujtózik, fejét leteszi a hantra.

A huszár félrevágja a csákóját, nagyot káromkodik.

– Hejh, a megváltóját, hát csakugyan itt kell elpusztulnunk!

Ismeri már a lovat. Napok óta nem evett, nem pihent a ló kedve szerint. Talán el is busulta magát. Ha a ló egyszer lefekszik az utban, nem kel az már fel többé.

Mégis szeretne reménykedni a huszár. Szól hozzá.

– Édes lovam, Vidám te, ne hagyj el engem!

Talán még megérti a ló a keserü hangot. Fejét kissé megmozditja s ránéz gazdájára. Azután megint leteszi a fejét s szemére valami láthatatlan pókháló kezd ereszkedni.

Utolsó pillantása volt gazdájára.

A huszár kemény gyerek. De könyei mégis kitörnek. Hiába! Teste-lelke neki is elernyedt már. Leül a ló ejéhez, leveszi róla a kantárt s haját a két füle közt szeliden huzogatni kezdi. S zokog keservesen. Igy találja őrmestere.

– No fiam, Ferkó, gyere már, hagyd ott a lovadat. Végy magadon erőt.

– Nem hagyom itt, őrmester uram. Ő se hagyna el, ha ereje volna. Azután mindegy már az. Akár itt pusztulok el, akár másutt. Ugy se birom tovább!

Ime egy jelenet a sok közül. S mindennap több. Mind egyenlő s mégis mind másféle. De a szivet szaggatja valamennyi.

Az őrmester nyeregszerszáma is összeszakadozott már. Az ő lovának se volt már hasa. Nem állt rajta rendben semmi. Szájánál fogva vezette maga után s folyton kötözni, szoritgatni, igazgatni kellett rajta mindent.

Nem számlálták most már se a napokat, se az éjszakákat. Hegynek-völgynek mindegy volt már. Ha inuk leroskadt: lefeküdtek. Ha egy kis erőhöz jutottak: megint mentek tovább. Néhol buja fű volt a völgyeken, szakadékokban, források tövénél. Ott a ló kedvére jóllakott. A huszárt is tudta vinni. A huszárnak alig volt már egyebe szárazkenyér morzsájánál. Valami vad, tövises, erdei eper érett itt-amott: azzal verték el éhüket, szomjukat. De erőt az se adott. Nem féltek már ellenségtől, kémektől, üldözőktől. Felértek már a magas Kárpátokra Galiczia és Máramaros vármegye határán, de ők nem tudták: hol járnak, hova lyukadnak ki. Se jókedv, se elszántság, se számitás, se hidegvér – csak az élet vak ösztöne vezette őket.

– Ott jártunk, uram, olyan magas hegyekben, a hol még ló nem járt, a mióta a kutya mezitláb jár a világon!

Igy beszélte a mesemondó őrmester.

A legénység elszakadozott egymástól. Nem volt már hadoszlop, nem volt már büszke huszár többé. Négy óra járásnyi távolságban széledeztek egymásután. A ló néha még tudott nyeriteni. Hivta társát vagy jelt adott neki.

Egyik estén nagy erdő tisztásán öten jöttek össze. Az őrmester, Böszörményi, a pataki diák és három legény.

Mit csináljunk?

Előttük is sok huszár, utánuk is. Hogy’ érjék el, a ki előttük van, hogy szedjék össze, a ki utánuk van? Éhesek is voltak, fáztak is.

Hasig érő fű volt a tisztáson, harapta a ló, csak ugy bujálkodott benne. Aznap havas eső esett; minden fűnek széles sása tele volt hóval, vizzel, harmattal, nem kellett a lovat itatni se.

Itt töltjük az éjszakát. Ebben történt megállapodás.

Tüzet raktak. Magánosan álló egész óriási fenyőfákat gyujtottak meg. Hadd legyen meleg és világitás. Talán az égre verődött fényt mérföldekről meglátja a nyomorgó huszár s oda siet. Lövöldöztek is rendes időszakokban, talán a pisztoly hangját is meghallja a menekülő.

Akár a fény, akár a hang után, azon az éjszakán még huszonkét huszár jött össze azon a helyen. A lovakat legelni eresztették, maguk jól aludtak a nagy tüzek enyhe közelében. Se ételük, se italuk, de annyi fáradtság után az édes alvás mégis adott erőt napkeltére.

De fokozta az éhséget is. Azután a keserüséget s utóbb az erőtlenséget.

Hejh katona, vitéz huszár, elsőrangu hőse a világnak, de nyavalyás alakká válsz te, ha nagy fáradalmaid közt egy-két nap óta nem ehettél.

Enni: állat dolga. Igy mondják az erkölcsök nagy birái.

Az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette az alkotó. Igy tanitják a bölcsek és irástudók. De igy van-e hát?

Nézd az ifju hőst, a kit levert lábáról az éhség és fáradtság. Hős indulat a szivében, éles aczélfegyver a kezében, de üres a gyomra. Akármelyik futkározó rongyos siheder le tudná gyalázni egy furkósbottal.

Oh, Zrinyi, oh Leonidas s ti többiek, örökké ragyogó hősei a nagy világnak: éreztétek-e ti az éhség kinjait? S te Toldi és Kinizsi s ti aczélkaru óriások a mesék országából s a nagy nemzetek történelméből: vajjon le tudott volna-e suhintani buzogánytok, hogy az ellenség csontjait összetörje, ha napok óta éhen-szomjan vonszoltátok volna fáradt tagjaitokat? S ti lánglelkek, te maczedoni Sándor, te Czézár, te Napoleon s ti nagy eszmék és nagy szenvedélyek teremtői: mit tudtatok volna ti, ha csak nyers burgundi répával lehetett volna jóllaknotok minden harmad, negyednapon egyszer? S te Romeo és Julia, hova lett volna szerelmetek istenereje, ha egy héten át koplalnotok kellett volna és a mellett ázva-fázva nehéz munkát végeznetek?

Gyomor: te benned lakik együtt az isten és az ördög, a fenség és a nyomoruság! Tőled származik minden jó és minden nagy és minden hitvány!

Reggel a huszonhét huszár még egyszer és utoljára rendbehozta lovát, szerszámát, ruházatát s elindult azok után, a kik előtte voltak. A század többi része jó előre járt már, ezt a szakasz el se érhette. Két-három órai utat kellett volna gyors menettel megtenni, hogy elérhesse.

Hanem egyeseket csakugyan ért el. Ott hullároztak az utban s lovaikat kergették, hivták, édesgették. Mert akadt olyan huszárló is, a mely megunta már az égben és a szirteken való járást s megemlékezvén a völgybeli jó levegőről, a mennybeli seregek kedvéért sem akart előre menni – hanem vissza – hátra a legelőre. A huszár aztán ugy akart lova során könnyiteni, hogy leszedte róla a nyerget és terhelőt s ezeket ott az erdőben egy csomóba összerakta.

Ha megélünk: majd eljövünk érte. Ha meghalunk, ha éhen veszünk, hát isten neki – hadd pusztuljon a nyereg is. Mindegy már!

A Lozdun havasok körül jártak. Galicziában is, Máramarosban is igy hivják a Kárpátoknak ezt a részét. A vezetők is aligha el nem tévesztették az utat. Ha kissé nyugotra mennek, rábukkanhattak volna a Suliguli szorosra. De a hágón, a hegység gerinczén csakugyan áthatoltak már. Hanem a huszár ezt még mindig nem tudta. Kiszámitotta, hogy egy napig még talán megállhat a lábán: azután jó éjszakát. Most már nem is káromkodtak. Mint a fekete köd, mint a fekete éjszaka: ugy állt lelke előtt a rettentő sötétség. Az a lélek már hervadó volt, már alig látott világosságot. Csak az éhséget és összeomlást, csak a halált látta.

Déltájban levánszorogtak a hegyről. Valami völgybe értek, csörgedező patakhoz. A ló nagyot ivott.

A patak mellett ember állt. Borzas gucsma a fején, bocskor a lábán. Kuszált haju erdei ember, csak bajusza volt kipödörve. Nyilván orosz ember.

De mégis ember! Napok óta nem láttak már idegen emberalakot a rengetegben. Talán most már nekik is hajnalodik.

Megszólitják oroszul.

Az ember magyarul felel.

– Hozta isten vitéz urak! Erőt, egészséget adjon a gondviselés! Honnan jöttek kigyelmetek a mi országunkba?

Az ember a patak tulsó partján állt. Erős férfilépéssel át lehetett lépni a patakot. Böszörményi Dani, a sárospataki diák megmozdult, hogy odamegy az emberhez. De nem volt már annyi ereje. Csak ugy szólt hozzá.

– Ugyan kedves bátyám, jőjjön kelmed ide hozzám, hadd szoritom meg kezét.

Az ember odament. A sárospataki diák megszoritotta kezét, de szólni már nem tudott. Összeölelte, csókolta a torzonborz embert s fejét vállára tette, ugy zokogott. Elfogta az érzés. Hazája szentföldén édes anyanyelvét ime, mégis meghallotta!

Nagy megindulással nézte a többi huszár ezt a tüneményt. Jó magyar fiu valamennyi, feszült a sziv a szűk zsinóros dolmány alatt. Hazaértünk. Az élet hát mégis megmaradt számunkra. Nem hiába volt hát a szenvedés. Saját vérünket mégis megláthattuk.

Istennek nagy adománya volt az az érzés, mely egy pillanatig erőt vett a huszáron. Öröm és vigasztalás. Enyhület, mely megérdemelte a férfikönnyet is.

Az az ember Fajnatelepről való volt. Felső-vissói jó kálvinista-zsöllér, a kincstárnak valami erdei embere. Elmondta, hogy reggel óta látott ő már huszárokat erre vonulni. Bizony csak ugy szédelegtek, támolyogtak azok is. De most már ott vannak a telepen. Megsegitette az isten azokat is.

Odasietett az őrmester is huszonhetedmagával.

Első dolguk volt két embert a telep lakói közül felküldeni a hegyekbe: szedjék össze az elmaradt, elkényszeredett huszárokat. Vigyenek magukkal kenyeret, turót, pálinkát. A mi kezük ügyében volt. Két fiatal, gyorslábu legény vállalkozott erre. Oda a galicziai határ alig nyolcz-kilencz kilométer. Ők estélig fölkeresnek minden embert, minden lovat és elhányt nyeregkészséget; legkésőbb reggelre hazahoznak mindenkit.

Ugy lett.

Kenyér kevés volt a telepen. De nyomban levágtak egy félig hizott hatalmas röfögőt s néhány juhot és kecskét. Ropogott a tűz, készült az illatos sült, megint megszólalt a pataki diák sarkantyuja s megint ő volt a főszakács. Az éhes huszár, végigfeküdve a haraszton, most már nyugodtan várta a lakomát. Sajt, turó, pálinka volt az étvágygerjesztő előétel.

A mint kifujta magát a huszár: első dolga volt lovát levetkőztetni, annyira-mennyire megcsutakolni s ételhez-italhoz juttatni. A telepesemberek segitettek a munkában.

Szó se lehetett arról, hogy még este tovább menjenek. Felső-Vissóra, onnan a Vasérpatak völgyén vezet az út. Kanyargós út, jó harminczöt kilométer távolság. Hanem a telepről szamaras legény hirt vitt a városba, hogy a haza védelmére megjöttek a huszárok Galicziából, holnap estére beérnek a városba.

Lett nagy lótás-futás a városban. Sütni-főzni minden házban. Tejben-vajban fürödjék a huszár, de a lova is. Kéznél legyen minden czigány és a szerszáma. A késő ősz minden virágát szedjék össze. Koszorut a huszár csákójára!

A huszár pedig kedvére lakomázott. Azután a boldogok álmát aludta egész éjjel. Husz keserves napnak fáradalmát pihente ki egyszerre.

Milyen más volt reggelre kelve a huszár is, meg a lova is! Csodaerő van a fiatalságban s az egészséges lóban.

Hanem azért volt bizony ott egy csomó hiányosság!

Reggel trombitaszóra szakaszonként összegyült a legénység. Szemlét tartott a kapitány s számba vett minden embert.

Furcsa látvány volt.

A fej nyiretlen, a haj csapzott, három hét óta a huszár álla nem látott borotvát, fölverte állát, arczát az avar. Mintha ágról szakadt volna valamennyi. A bajusz is vagy busan lóg, vagy a hány szál: annyifelé akar futamodni.

– Hejh, a ki áldója van ennek a keserves világnak, meg ne lássa a Vilmos-huszárt ilyen ábrázattal az ország.

No, hiszen volt mosdás, nyirás, borotválás, bajuszpödrés. Nyalka legény lett a huszárból hamarosan. Hát még, a mikor minden vasa ragyogott a tisztaságtól s minden szija fényes volt és rendes.

– Gyere édes lovam te is, tartsd a lábad.

Erre került most már a sor s elvégezték jó renddel a vasalást is.

Hogy azután még a köpönyegek tele voltak foltokkal, a mentének prémje feslett, posztója rongyos s a dolmánynak hetvenhét zsinórja hetvenhét felé szakadozott, de meg sok csizma sincs rendben s a nadrág is busul a szabó után: ez ugyan mind szomoru valóság, de már erről Fajnatelepen nem tehetünk.

Majd valahol máshol ezen segitünk.

Késő este lett, a mikor Felső-Vissóra beértek. De nem is ugy szállt le a huszár a lóról, hanem csak ugy leölelték, lecsókolták.

S a mikor délután kiállt a század a templom elé: nem volt már akkor szakadozott se a posztó, se a prém, se a zsinór. Soha se lesz annyi szabó Felső-Vissón, mint a hány akkor egész éjjel dolgozott a huszárokon. Kik voltak, honnan jöttek, miként kerültek elő; sohase tudta elgondolni senki.

*

Vége a történetnek. A többi már a hadjáratnak, a függetlenségi harcznak s a nemzetnek története. De nyájas olvasóim közt lehetnek kiváncsiak is: az ő kedvükért jegyzek föl itt némi apróságot.