Part 16

Azonban Zsurmay megmaradt a maga jól kigondolt terve mellett. Ne bántsuk a parasztot; ne bántsunk senkit. Térjünk ki minden baj elől, ha lehet. Most még lehet. A kard markolatát csak akkor fogjuk meg, a mikor már életre-halálra ki nem kerülhetjük. De akkor aztán majd megfogjuk istenigazában.

Hát jól van! Talán igaza is volt a vezénylő kapitánynak. Talán ő ellátott olyan messzire, a hova a közhuszárnak sejtelme se ért el.

Hanem azért azt a káromkodást, a mit a haragos huszár azon a rongyos falun végig mivelt, mig kiért belőle, nem jó lenne felirni s ékes, tudós könyvekben örökössé tenni. De nem is mutatkozott az utczán, apró gyerekeket kivéve, teremtett lélek. A huszár bizonyosan végig kardlapozta volna, ha felnőttet lát.

Jó három órai lovaglás után egy kis városkába értek s a piacz közepén arczélben felálltak. Kopott mente, foltos nadrág, a csákón csapzott kócsag: egyenkint nem valami diszes tünemény a nagy utazásban levő huszár. Por belepte, sár beföcskendezte, még a bajusza se ugy áll, a hogy kedve volna hozzá. De tömegben, de hadsorban mégis fölkelti a lelkek alvó indulatát. Meséből, mondából, multak emlékéből vele jár a hősi vitézség ragyogása s ha tömegben ott áll, azt a ragyogást látja mindenki.

Szine-java kijött a városnak a köztérre. Mindenki kiválasztott egy huszárt s hivta vendégének. Lett volna lakodalom hegyen-völgyön. De Zsurmay nem engedte. Közel járt már a század Bukovinához s a Nyisztra vizéhez. Arra már nagy helyőrségek vannak. Sietni kellett, hogy a század előbb keresztülhaladjon, semmint a helyőrségek fel lesznek riogatva. Ha pedig minden huszár külön gazdához megy vendégségbe, nehéz lesz őket összeszedni. Fél napot is, egész napot is elveszthetnek.

Csak előre!

Hanem azért itt derekasan megvasalták a lovakat s rendbe hoztak minden szerszámot. Bevásároltak egyuttal annyi kenyeret és kolbászt, a mennyi készen volt az egész kisvárosban.

A hogy’ Zsurmay megtagadta az egyenként való vendéglátást: egyik előkelőbb lengyel ur leemelte süvegét s minden polgárt sorba járt, hogy a mit vendégére szánt volna, adja adományul készpénzben, jó lesz a huszárnak az utra.

Az is igaz. De a huszárnak volt elég pénze. Pénzre nem szorult. Zsurmay csak nagy kérésre fogadta el. Hanem a mikor kellő pihenés és abrakolás után a század megindult: akkorra készen állt már a város zenekara is s muzsikával kisérte a nép messze-messze be a szürkülő estébe a dalolgató huszárt. Mert a huszár, ha halottas ágyáról kel is föl, ha egy-két óráig jó dolga van, már dalolni tud, mint az erdei rigókakas.

De itt mégis megtudtak két dolgot.

Az egyik az, hogy a Nyisztra vizén nemsokára át kell menni, még pedig olyan helyen, a hol se ember, se ló nem szokott átjárni. A másik pedig az, hogy Kolomeában lesz az első igazi pihenés, ha ugyan lesz.

Zsurmay ügetésre vezényelt. A ló fáradt volt már, senki se hitte, hogy ügetni tudjon. De a lónak is kedve támadt. Kedve meghozta erejét. Általános öröm és csodálkozás a huszárok közt. Becsületes ügetésben talán tiz-tizenöt kilométer távolságnál is többet kibirtak.

Egyszer csak valami puszta, rekettyés ligetben előttük állt a Nyisztra vize.

Nincs olyan tudós könyv és térkép, a melyen a Nyisztra folyamot meg lehet találni. Nem is az ennek az igazi neve. A tudományban is, de azon a vidéken is Dniester ennek a neve. Az ottani nép azonban Dnyeszternek ejti ki.

De a huszár ezt a szót meg nem tanulja. Hallja, hallja ugyan, de a nyelve nem áll rá. Hanem azért ad neki nevet a maga módja szerint. Nyisztra – van ez olyan szép, mint a Dnyeszter.

Előttük áll hát a hatalmas folyam. Már ott is van akkora, mint a Tisza Szegednél. Kényelmesen gomolyogtak le árjai napkelet felé. Ha csendesség van: zugását is lehet hallani.

Mi lesz most már?

Se hid, se komp, se zátony.

Bizony itt usztatni kell. Ősz van már, november elején vagyunk, hüvös éjszaka, szellő is leng, eső is szemetel. S embernek, lónak bele kell feküdni a hideg hullámokba. Csak az orra, csak a füle látszik ki. Terhe van lónak, embernek. Ruha, fegyver, patkó, nyeregkészség. Sok vas, sok szij, ázott gunya, mind sulyos. Az embert és a lovat mind huzza lefelé a mozgó örvények mélységébe, az örök sötétségbe, a halálba. S nincs meg egész ereje se embernek, se lónak.

Megállnak a parton. Nagyot fuj a ló. Egyik-másik tüsszögni kezd. Tüsszenésük, horkolásuk betölti az éjszakát és a ritkás ligeteket. Embernek a közelben semmi nyoma.

Sötét van. A vizben senki se látja társát. Senki se tudná észrevenni a fuldokló bajtársat. A ki halálnak válik, észrevétlen tünik el a mélységekben. Nincs segitség. Szegény hazánk, szegény árva magyar hazánk, de sokat szenvedsz fiaidért, de sokat kell szenvedni fiaidnak te érted. És csak jó fiaidnak kell szenvedniök.

Hejh, vitéz kapitány uram, ezen a folyón mi ma át nem megyünk!

– De bizony átmennek kendtek. Épen három nap előtt itt ezen a helyen fogtak el félszázad huszárt, a miért, hogy ők se akartak nekimenni a folyamnak. Nem alkuszunk. Előre!

Ez volt Zsurmay parancsa.

De a pataki diák nélkül aligha baj nem lett volna. Előállott Böszörményi Dani s azt mondja a közelében levőknek:

– Hallottátok-e legények Árpád apánk hirét? Az volt a ti öreg apátok, de az enyém is. Az is erre járt, mikor Ázsiából hazajött. Épen ezen a helyen usztatott át e rongyos pocsétán, a hol most mi állunk. Pedig nem is kergette senki. Ha ő megcselekedte: mi is utána csinálhatjuk. Nem törik bele se kezünk, se lábunk.

Még nevettek is rajta, akármilyen keserü volt a nevetés. Azután Herman őrmesterhez fordult:

– Gyere pajtás, törtessünk előre! Csináljuk meg az utat a bajtársaknak vagy az égbe, vagy a pokolba, vagy a tulsó partra. Jó út lesz az, akármerre vezet.

A pataki diák jól megtanulta az uszást valamikor a Bodrog vizében. De az őrmester is gyakorlott volt benne.

Lecsatolták a kardot oldalukról s fölakasztották a nyeregkápára. Nekik nehéz lett volna az uszáshoz, a ló könnyebben birja. Ugy mentek ketten előre s mikor lovuk lába már nem érte a földet, ugy fordultak le a lóról, hogy uszva törjenek előre s félkézzel ugy vezessék a mellettük uszó lovat.

Utánuk a kapitány, utánuk a legénység szép kettős sorban, rendes hadoszlopban. Csak a lovak feje, csak a huszárok feje látszott ki a vizből. De azért nem látta őket senki. Senki se volt a két parton, sötétség volt az ur, mintha a folyam örökre elnyelte volna a vitéz századot. Ha van is ott valaki: csak egy hosszu, vastag, óriási kigyószörnyeteget lát a vizek fölött, a mint ott kanyarog és vonaglik s halad lassankint a tulsó part felé. Vajjon eljut-e odáig?

Messze sodorta őket a hatalmas folyam alá felé, de azért oda jutottak. Szerencsére meneteles parthoz értek s a mikor ember és ló lerázott magáról annyi vizet, a mennyit tudott s egymást számba vették: nem hiányzott senki.

Csoda volt ez!

III.

(Kolomea szomszédságában. – A takarodó hangja. – A huszár lova bölcselkedik. – A mamaliga. – Utjukat állják. – Föl a hegyekbe!)

De még nagyobb csoda volt, hogy a legénység, bár nyakig ázott, órákig fázott a hideg novemberi hullámokban, még hurutot se, még náthát se kapott a veszedelmes kaland után. Edzett a magyar legény, hideget-meleget egyaránt birja, lenézi az orvost, utál minden patikaszert; fiatal pálinka, paprikás szalonna, jóizü káromkodás: ebből áll minden orvossága; magát el nem hagyja; mint a legyet, ugy hajtja el magáról az ápolót és sajnálkozót, lábáról le nem esik s ha csak aludni nem akar: le nem fekszik. Ha egyszer a huszár elveti magát: már akkor jó éjszakát! A halál kutyái ólálkodnak már akkor körülötte.

De a miben különös nagy gyönyörüsége telt a huszárnak, még a ló is felüdült a fürdő után. Vidáman emelgette lábait s jókedvéből még nyeritett is egyet egyik-másik.

Hajh pedig se a szürkülő reggel, se az egész borongós őszi nap nem nagy örömre várta a huszárokat!

Valahol Uscieczko városa közelébe mentek át a Dnyeszteren. Innen némi kerülővel jó országút vezet Horodenka-Kolomeába, de nekik itt már az országutakat kerülniök kellett. Közel Bukovina, közel Moldva, közel Oroszország, itt már erős helyőrség volt az országutak mentén minden nagyobb faluban, városban. A Dnyeszter jobbpartján itt Uscieczkótól félre kevés falu, nagy erdők és nagy pusztaságok s vizes, tocsogós, süppedős nagy rétek, mezők, legelelők. Az erdőt is kerülték, a mezőkön, süppedékeken hatoltak előre. Apró erekkel voltak tele a mezők. A dülőutak keresztülvágták az ereket. Hol volt, hol nem volt hid az ereken. Még jobb volt, ha nem volt. Rongyos, korhadt, fenyőfahidak. Minden hidnak beroskadt vagy padlója vagy gerendája a lovak lába alatt. Ha már hidat láttak, leszálltak a lóról s ugy vezették a lovat a rozzant hidon keresztül, mint mikor a dajka járni tanitja az ölbelit. Igy is sok lovat ugy kellett kiemelni az ingoványból.

Ugy késő fölöstököm-tájban tiz óra körül egy magányosan álló szénaboglyához értek. Itt letelepedtek s a lovakat lepányvázták. Hüvös idő volt, de azért minden huszár pőrére vetkőzött, hogy az éjjeli vizet minden ruhadarabból kifacsarják. Az eleven testen három nap se száradt volna föl a ruha s igy igen nehéz volt a lónak a huszár. A posztó és fehérnemü sok vizet felszi magába, a lovat pedig kimélni kell. A lovak is jól laktak a gazdátlan szénából, a legények is kedvökre falatoztak. Szerencsére nem csatangolt arra se csősz, se kerülő, se vadászgató ember. A kissé homályos szürkeségben pedig a messzi falvakból, a távoli országutakról nem látta őket senki.

Késő délután valami faluba értek. Itt felálltak a templom-téren. Itt kellett volna éjszakázniok. A lovak egész nap posványt dagasztottak, el voltak fáradva keményen. A század eleje már egy óra óta is ott állt a templom mellett, mig a vége a mezőkről bevánszorgott. Már szentül hitték is, hogy itt éjszakáznak. Zsurmay bement a lengyel urasághoz és sokáig késett ott. Miért késett volna, ha nem azért, hogy elszállá solásról gondoskodjék.

Bizony nem lehetett itt hálniok. Az uraság kijelentette, hogy semmiről se áll jót. A lakosság orosz, Kolomea nincs messze, rossz emberek éjjel bizonyosan hirt adnának a helyőrségnek s reggelre az egész század be lenne keritve s fogolylyá téve.

No huszár, nézz föl arra a csillagos égre, a melyen nem látsz csillagot, mert szürke felhők eltakarják előled, azután káromkodjál egy nagyot, czifrát, haragosat, de indulj az esti alkonyatban. Éhgyomorral, fáradt lóval, uttalan utakon kutyád tudja, hova mégysz az őszi éjszakában! Pedig még kutyád sincs!

Menni kellett tovább, tovább, tovább!

De azért mégis volt iránya, volt szerencsés elvége a mai utnak.

Volt Horodenka-Kolomea közelében egy falucska s benne lengyel uraság. A falucska neve Strzylecz vagy mi volt, mesemondóm már biztosan nem emlékezett nevére. Elfelejtette az uraság nevét is.

Az uraság nevére könnyen rájöhetnénk. Fia tiszt volt a Ferdinánd-huszároknál. Ez az első számu ezred volt, a függetlenségi harczban csak ugy ismertük: a Császár-huszárok. Talán az egész ezred, de bizonyosan több százada itthon volt honvéd hadseregünknél már jó előre. Dicsőséges részt vett a csatákban, legnagyobb részt talán a nagy-sarlóiban. Kutassy Ignácz kapitánya egykori jóbarátom egy szakasz Császár-huszárral vitte be Guyon tábornokot is az ostromlott Komárom várába. Ő fogta el Hontban pecsovics volta miatt a jó Paczolay János hires követet és képviselőt is. De hát ez mind nem ide tartozik. Csak az tartozik ide, hogy a strzyleczi lengyel uraság huszár fia ennél az ezrednél volt hadnagy vagy főhadnagy.

Hát az csak igazán természetes, hogy a lengyel uraság szivesen látta a menekülő huszárokat.

Csakhogy sok természetes dolog van a világon.

Az is természetes például, hogy a ki a katonaság szökését háborus időben elősegiti, azt mint az ellenséggel czimborálót haditörvényszék elé állitják s nyomban agyonlövik vagy felakasztják.

Az is természetes, hogy Kolomea városa közel fekszik, csaknem a kertek mellett. S ott egy zászlóalj gyalogság s két erős század német lovasság van elhelyezve – kétszeresen elég arra, hogy az ázott-fázott, kimerült, kifáradt huszárokat könnyü szerrel meglepje és elnyomja.

És az is természetes, hogy a lengyel uraság azért, mert fia magyar huszártiszt volt s mert maga is szerette a magyarokat, mégse nagyon vágyakozott arra, hogy őt hamarosan agyonlőjjék vagy felakaszszák. De mégse örült volna azon se, ha a menekülő huszárokat nála fogják el.

A legtermészetesebb pedig mégis csak az volt, hogy ha igaz jó lengyel hazafi ajtaján vendég kopogtat, ha az a vendég magyar s maga, lova éhes, szomjas: hát akkor a lengyel hazafi ajtót nyit, keblére öleli üldözött vendégét, könyje összeomlik a magyar bujdosó könyével s szivét, csürét, éléstárát átengedi vendégének, ha mindjárt kerékbe törik is, négyfelé vágják is. Igy tett a lengyel bujdosóval a magyar is mindenkor. Igy voltunk már egymással jó kétszáz esztendő óta! Még a kuruczok bujdosása óta! Még Zrinyi Ilona fejedelemasszonyunk, még Rákóczi utolsó fejedelmünk óta!

Azonban ehhez a sok természetes össze-visszasághoz képest most már okos ember kellett. A huszár is hozzájusson mindenhez, az uraságnak se legyen semmi bántódása.

Hát hiszen okos ember is akad a huszárok közt.

Az uraság kastélya kivül volt a falun, jó két parittyadobásnyira az utolsó házhoz. A kastély mellett angol kert, az angol kerten kivül a gazdasági udvar bekeritve fallal, palánkkal és hatalmas gyepüvel.

A huszárok késő este nagy sötétben jönnek. De nem jönnek végig a falun, a mely orosz és ellenséges, hanem kint a mezőkön. Lesz gondoskodva vezetőről. A mikor pedig odaérnek kivül, hátul a keritéshez, nem szólnak egy szót se, nem könyörögnek senkinek: adj’ isten jó estét, itthon-e a gazda? – hanem a hol leggyöngébb a palánk, ott bedöntik; ha kapnak ólat és jászolt, szénát és zabot: lovukat odakötik. S ha egyebet is találnak: meleg ételt, tüzes italt, puha derekaljat, hát legyen eszük, tudják, mirevaló.

Minden igy történt.

Keserves csetlés-botlás után a sötét estén odaértek a keritéshez. Herman János őrmester leszállt lováról s bemászott a kerités kapuján. A ki ott várta a sötétben pipaszóval: maga volt az uraság. Nem szólt, nem beszélt, csak intett egy-két emberének: pusztitsák föl egy helyütt a palánkot. Csak egy huszár férjen át a résen. A többi a huszárok gondja.

Édes anyjuk meleg hajlékában se volt jobb dolguk. Mióta Zbarazból elindultak, ez a pihenés és ellátás esett nekik legjobban.

Ettek, ittak, jól mulattak. Pipáztak is, daloltak is, szunnyadoztak is. A lovak már órák óta jóizüen ropogtatták a lóherét és rozsabrakot.

Egyszer csak elkezd fülelni a ló. Fejét fölemeli néz mereven, pillanatig a szájabelit se ropogtatja.

Mi ez? Mit sejt a ló?

Hang jön a messzeségből. Öreg este van már, kilencz óra. Késő idő novemberben. Hang jön a sötétségből, keresztül az égen, a mezőkön, a ködökön. Valami jól ismert, valami édes, bánatos, most keserü hang!

A trombita hangja! Kolomeában most fujják a takarodót. A takarodó hangja! Oda hozza a szellő és az éjszaka. Először megérti a ló, azután megérti a huszár!

Az a felséges zene! Hallottátok-e már a távolból, a mikor magánosan andalogtatok az éjben és a pusztaságban? Istennek hangja az a katona lelkéhez.

A mint ez a szózat hozzá jut: leteszi fegyverét és mezét. Azt a ruhát és azt a vasat, mely mindenütt kemény és mindenütt szorit és mindenütt sulyos. A mely arra inti, hogy ha majd kell: vitéz legyen, hős legyen, vért ontson, embert gyilkoljon, édes jó anyjának könyörgő szavára se hajtson.

A takarodó hangjának szózata másra inti.

Pihenj édes fiam. Ne félj ma már följebbvalód durva szavától, kegyetlen bántalmától. Add át lelkedet a szelidségnek. Tedd le fáradt tested a földnek felszinére s hajtsd le fejed nyugodtan. Ne gyülölj, ne haragudjál, boszuságot ne táplálj, hanem szeress. Gondolj azokra, a kiket otthon hagytál s a kik még most is szeretnek s oly esennen várnak. Hunyd le szemeidet s engedd, hogy édes puha tenyerével a jóltevő álom fogja le azokat. S szálljon fel lelked az álmok világába s keresse meg ott szivbéli mátkádat s repüljék át álmaid az esztendőket s lásd magad körül mosolygó hitvesed, játszó gyerekeidet s szabad hazádat.

Leteszi a huszár a pipát s elhallgat maga is, mint a lova. Hallgatja a takarodót.

Elhagyta ezredét. Hűtlenné lett zászlójához. Megszegte esküjét!

Ez is eszébe jut.

Jól van. Megtörtént. Eltiprott faját, feldult hazáját kell mentenie. Azért tette. A haza mindenek felett való. Se Isten, se ördög, se üdvözülés, se kárhozat, se élet, se halál ne legyen akadály azon az uton, mely a haza megmentéséhez vezet.

De mi lesz holnap? Mi lesz holnapután? A sikon, a hol minden ember ellenség s fent a szirtek magasságában s az erdők mélységében, a hol ember sincs?

Mennyit szenvedtek már eddig is!

Böszörményi Dani szeméből kihullott a köny. Vajha elérhetné édes hazáját. De vajjon néhány nap mulva nem hollók és farkasok játszanak-e csontjaival?

Egyik közhuszár felkiáltott:

– Hej, bajtársak, eljöttem veletek, el is megyek tovább is. Ha égbe, ha pokolba, ha tüzes kemenczébe. De másodszor meg nem tenném, ha Árgyélus király fiának tenne is meg az a kopasz öreg uristen!

Öreg huszár felelt neki:

– Ne félj attól, kis öcsém. Csürhés bojtár maradsz te otthon ezentul is, nem Árgyélus királyfi.

Szerencsére vége lett a takarodónak. Még nevettek is a közhuszár kárhozatos beszédén.

Hajnalban, sötétben indulniok kellett. Félig aludta ki magát a huszár, egészen a lova. Három órakor már éjfél után nyeregben ült mindenki. Hét óra előtt nem lesz világos. Jó négy órájuk lesz egérutat nyerni. Kolomeát kikerülni s messze hagyni. Husz kilométernyi uttal már jól bent lesznek Bukovinában.

Csakhogy most már hegyek közé jutottak. A hegyek és erdőségek, ritka és szegény falvak, rossz utak, járhatlan hegyicsapások, mind ellenségei a huszárnak. S a Pruthfolyótól még mindig 130 vagy 140 kilométernyi út előttük.

A Pruthon szerencsésen keltek át valahol valami Budylov nevü falu közelében, de azután beszakadtak a hegyek közé Galiczia és Bukovina határainak mentén. Minden nap veszedelmek sokasága fenyegette őket. A mesemondó őrmester el se tudta mondani minden kalandjukat. Helyet, számot, nevet sokat elfelejtett.

Néhol a patakmedrek és hegyszakadékok fölött oly magas hidakon mentek keresztül, hogy ember, ló szédült, ha a mélységbe tekintett. Egy helyen se út, se hid előttük. A völgy mélyén a szakadékok miatt nem lehetett járni. A vezető mégis abban az irányban tartotta biztosnak a menekülést. Óriási hegy meredek oldalán kellett félszakosan végig lovagolni. De bizony nem lovaglás volt az. A huszár nem mert lován maradni. Leszállt mindenki, eleresztette lovát, kápára tette a kantárszárát s kardja segitségével gyalog botorkált a meredeken. Kecskének való út. A ki leszédül, lecsuszik, vagy legurul: halál fia. A ló, ez a hű és okos állat, istenadta jó ösztönével el nem hagyta gazdáját, nagy vigyázva utána ment, nyomában haladt. Érezte, hogy a maga erejével, maga eszével meg nem menekülhet.

Szegény huszárló! Te is a magyar Alföld sik-egyenes mezejéről kerültél ide, a miként huszárgazdád. Nem jártál iskolákat, nem hallgattál bölcselkedő tudományokat, furfangosságra nem torzitották el a te egyszerü lóeszedet. De bizonyára a te egyszerü lóeszeddel elgondoltad nem egyszer, hogy mi a menydörgős menykő hozott ide téged is, gazdádat is, erre az istenverte pogány országra? Miért kell teneked bérczek oldalán, fák tetején, meredek lejtőkön mászkálnod, mint a mókusnak, holott te nem vagy mókus s a gazdád se mókus! Nem jobb volna, nem okosabb volna-e ennél odaát a sikon, a délibábos rónán szabadon legelni s futkározni?

De hát, jó huszárló ne szomorkodjál. Most még legalább ne essél kétségbe. Lesz még neked rosszabb sorod is a világon.

Például ott Uscie-Putilla körül.

Huszárátok még nem ért olyan várost, mint Uscie-Putillát. Bukovinai város ez, épen Galiczia és Bukovina határán. Zsurmay jó eleve tudta, hogy ennek jókora gyalogsági helyőrsége van, azért a várost nagy kerülővel s egész éjjel lovagolva, ki is kerülték a huszárok. Kegyetlen út volt, köves területen, fáradt lóval, éhes és álmos huszárral.

Igaz, hogy a huszár a ló hátán is tud aludni. Csakhogy az előőrsnek, elővédnek nem szabad aludni, mert annak a vezető nyomán az útra kell vigyázni. Útra is, ellenségre is. Igy van a hátvéd is, a kinek még arra is van ügyelete, hogy fáradt lova el ne bóduljon, el ne maradjon. Középen, az oszlopsorban aztán alhatik a huszár. De azért ez az alvás se sokat ér. Az éhes ló fű után, lomb után, falevél után kapkod. Minden kapkodásnál meglódul az alvó huszár feje. Álma ennélfogva inkább gyötrő, mint engesztelő. Mire hajnalodik, mire kialudta magát, épen csak ugy érzi, mintha jól eldögönyözték volna.

Reggelre egy nagy völgybe értek. Nagy völgyben nagy falu. Nagy faluban lengyel uraság. Lengyel uraság jó szivvel látja a huszárokat. A huszárok megtelepednek az urasági majorban.

Zsurmay kiadja a rendeletet: ma pihenő nap lesz. A huszár szemre birja lovát. Ez az első kötelesség. Megdörzsöli, megjártatja, levetkőzteti, itallal megkinálja. Sok ló fáradt, erőtlen. Sok patkó hiányzik. Körmök letöredezettek, hatvan ló sántit. Ezzel tovább menni igy nem is lehet. Elő a vasalással. Ez még az etetésnél és abrakolásnál is fontosabb.

De a huszár is éhes. A farkasnál is éhesebb. Káprázik a szeme, rogyik az ina, szárad a nyelve az éhségtől. Az eget már nem is égnek nézi, hanem rongyos, foltos köpönyegnek, a mely mindjárt rászakad és őt agyonnyomja.

Pénz van elég, árus ember is van elég, a bukovecz jó pénzért odaadja mindenét. Itt ma jól lakunk.

Szalonnát ugyan keveset kaptak, kolbászt se eleget, de megvettek egy nagy hordó brinza sajtot, – sóval, köménynyel, illatos fűszerszámmal legyurt, legyömöszölt kecsketurót. Ez is valami. Mig a meleg étel elkészül, a brinza is jó éhes embernek kenyérrel falatozni.

De mi lesz hát a meleg étel?

Mi lenne más? Málé, puliszka, mamaliga. Kukoriczalisztből főzött pempő, dödölle, gánicza, nyögvenyelő. A bukovecz nemzeti eledele. Fölséges étel. Megeheti a császár is. Ha az embernek hátához vágják: ott ragad, pupja lesz belőle, mint a tevének. De a huszár megszokja, szereti abban a pogány tartományban. Ha isten igazában jól lakott belőle: ugy érzi a gyomrát, mintha ott belül volna a patrontáska hatvan éles töltéssel.

Öt nagy üstöt kitesznek a nagy szin alá. Tele rakják sóval, vizzel, kukoriczaliszttel, apritott szalonnával. Akkora tüzeket raknak az üstök alá, mintha ökröt akarnának sütni. S készitik a kását kissé bukovecz módra, kissé magyar módra.

A bukovecz télre is gondol. Gidája, kecskéje, gödölyéje elég van. El is hull belőle néhány, le is öl néhányat. De akár hullott, akár leölt: megfüstöli s ha már megfüstölte: maga se tudja, melyik az egyikféle, melyik a másikféle. Ez mind eladó. S a huszár megvesz annyit, hogy mindenkire jusson egy gödölyeczomb. Ezt is főzik nagy üstökben.

A mi alatt pedig a huszárok igy készülnének a lakomára és a pihenésre: azalatt valami akasztófavirág, valami kém, biró vagy pap, valami bukoveczi gazember hirt ád Uscie-Putillában, fölzajgatja a helyőrséget; ime, itt vannak a szökevény huszárok, itt is napolnak, itt is éjszakáznak, el lehet őket fogni utolsó emberig.

A helyőrség parancsnoka okos ember és nagy hadvezér. Csupán gyalogsága van ugyan, de az legalább elég van. Megindit egy erős zászlóaljat, vagy ezer embert s két szakaszban megy a huszárok után.

Nem a faluban akarja őket megrohanni. Utczákon, sikátorokon át akkor elmenekül a huszár.

Nem is a falut akarja körülvenni. Vékony csatárláncz lenne abból, ott töri át a huszár, a hol akarja.

Nem is hátból akarja megtámadni, hiszen akkor a huszár lóra ül s megy előre épen oda, a hova menekülni akar. Olyan cserepár pedig csakugyan nem született még a világra, a ki a huszárt hátulról kergetve el tudná fogni.

Hanem a helyett jó messze kikerülve, jobbról-balról, megkerüli a falut s elmegy a hegyekig. Ott van egy szoros út. Azon az uton kell a huszárnak keresztül vonulni. Azt az utat állja el mindkét felől a gyalogsággal s a sürüből ugy lelövöldözi a huszárt a lóról, mint a varjut a fa tetejéről. De még sokkal jobban. Mert a varju, ha megunja a lövöldözést, tovább repül, a huszár pedig még se tud repülni.