Part 15

Kiszedték az éles töltéseket. Herman maga osztotta ki a legénység között. Egy csomó legénynek rongyos volt a csizmája, mindegyik kapott uj csizmát. Uj dolmány, mente és nadrág is volt a raktárban, a huszárság szennyes, rongyos, de azért az uj ruhát nem vették ki.

Miért?

Mert az a másé, az osztrák kincstáré, a császáré!

Óh, együgyü magyar huszár! Bizonyára nem jutott eszedbe, hogy az a más mennyit rabolt, mennyit fosztogatott a te szegény nemzetedtől háromszáz év óta! Az a csoda, hogy meztelen bőröd megmaradt. S te még most sem akarod, most sem mered az uj dolmányt magadra ölteni!

Vigyázz! Fordulj! Indulj! Neki a sötétségnek, neki a nagy bizonytalannak!

A lovak alig tesznek néhány lépést: megállásra ad jelt a trombitaszó.

– Mi történt?

A gondviselés mérhetetlen jósága beleszólt a játékba. Azok a szegény huszárlegények elindultak volna pénz nélkül, vezető nélkül, főtiszt nélkül, térkép nélkül, az utak, lesek, veszedelmek ismerete nélkül, Tarnopol felé, háromszáz kilométernyi utra, nagy Magyarországba. De megjött a zarubinczei izenet.

Herman János lovagolt az oszlop szélén. Szemközt jön vele uri kocsi a sötétben. A mint a huszárok elé ér, megáll. A kocsiban fölemelkedik valaki s hangosan a huszárok felé szól:

– Vilmos huszárok! Én vagyok a zarubinczei izenet.

Herman János s altiszttársai leszállnak a lóról s a kocsi mellé állanak meghallgatni az izenetet. Fontos és érdekes az!

Volt a Vilmos-huszároknál egy lengyel származásu hadnagy, daliás termet, lelkes fiu, nemzetünk lángoló hive. Függetlenségi harczunk történetében Zsurmay a neve. Eredeti lengyel családi neve Surmacki volt, keresztneve Leopold. Mint hadnagy épen 1848-ban vált meg az ezredtől, mert a tavasz elején nyugalomba vonult. A márcziusi dolgok után nem volt kedve többé az osztrák császárt szolgálni. Nálunk leginkább Bem oldalánál harczolt Erdélyben, Zsurmay Leopold néven ismerte csak a honvédhadsereg. Kitünő tiszt lett belőle, ha jól emlékszem ezredes. Októberben épen Zbaraz körül tartózkodott.

A zarubinczei nemzetőrkapitány igenis el volt határozva, hogy vezetőt is, pénzt is küld a huszároknak, de csak akkor, ha már ezek valósággal elindulnak. Elhatározásuk erejében ugyan nem kételkedett, de gondolt arra az ezer meg ezer akadályra, mely esetleg fölmerülhet s mely a szándékot dugába dönti. Az utolsó pillanatra tartotta fenn tehát a segitséget. Hiszen kudarcz esetén ő is nagy bajba kerülhetett volna.

Zsurmay az alkonyat sötétsége alatt már bement Zbarazba kocsijával. Megvárta, mig a huszárok lóra ülnek. Megvárta, mig a kapitánynál elvégzik dolgukat s a raktárból a szükséges dolgokat magukhoz veszik. De előállt akkor, a mikor már változhatatlan bizonysággal az elindulás hazafelé megtörtént.

– Hozzátok jöttem, Vilmos-huszárok s megyek veletek hazátokba. Karom, kardom, vérem és életem a tiétek és hazátoké. Ismerlek benneteket, szolgáltam köztetek. Van pénzem, térképem, elszánt akaratom számotokra, az utakat tudom és megtalálom. De csak ugy, ha biztok bennem, ha én leszek a század parancsnoka.

Ez volt a zarubinczei üzenet, a hogy Zsurmay tolmácsolta.

Az altisztek alig egy-két pillanatig tanácskoztak. Herman őrmester kimondta az itéletet:

– Legyen hát vitéz kapitány uram a mi vezérünk. A magyarok Istene hozta mihozzánk!

Zsurmay csak ennyit felelt:

– Lovat, nyerget!

S a mint lovára ült, kirántotta kardját s huszárai élére állt.

– Utánam!

Azt hitték a jó huszárfiuk, hogy majd ők az éjnek sötétségében titokban, észrevétlen osonnak ki Zbarazból. Nem lehet ám az! Lengyel lakja azt a várost, a kinek szive eltiprott honáért örökké vérzik, mint az istenanya szive keresztre feszitett szent fiáért. A lengyel jól tudta már, hogy a magyar hazamegy nemzete szabadságát megvédeni. Előbb tudta, mint maga a huszár. S a mikor a század megindult, egyszerre világos lett minden ablak, fényes lett az egész utcza; néppel, tömeggel, sokasággal tele lett a házak eleje; – aggok, kicsinyek, férfiak és nők és ragyogó szüzek pirult arczczal éltették a huszárt s a hős magyar nemzetet, a ki fegyvert fogott szabadságáért.

– Isten áldása legyen veletek. Legyen utazástok boldog, győzelmetek bizonyos. Miért nem mehetünk mi is veletek? Ha mikor diadalmaskodtok: el ne feledjétek Lengyelországot.

Zsurmay minden szót jól értett. Kemény arczán végig csurgott könyje. De mintha a huszárok szivét is megérintette volna a földindulás.

– Isten hozzád Lengyelország, nem látunk mi már téged többé!

Oszlopban ment a huszár, csak léptetve a kivilágitott városon keresztül. Mikor már kiért a városból, még akkor is hallotta, a mint utána zugott a két nemzet testvéri dala:

Polak z Wenger Dva bratanski Ido sablye, Ido sklanki.

De a huszár is mély hangon dalolta a maga nyelvén:

A lengyel és magyar Együtt két jó barát, Egymásért emeli Kardját és poharát.

Hajh, szomoru és mégis dicső kor, a mikor az elnyomott nemzetek édes testvér gyanánt szerették egymást. A lecsillapodott város mint az erdőzúgást, ugy hallotta a huszárok énekét a távolból, a sötét éjszakából.

Igy hagyta el a Vilmos-huszár Zbaraz városát 1848-ik év október 26-án esti nyolcz órakor. Csak a mikor jó messze kiért már, akkor kezdte rendezni, tarsolyába és kápájába elrakni a sok lengyel kalbászt és mézeskalácsot és rozsliszt-pereczet, melylyel a népség az utczákon át nagy szivességgel elhalmozta.

De Zsurmay nem a tarnopoli uton vezette századát. Az a katonai főút sokszorosan veszélyes lett volna. A város vége felé balra, mellékutczába vezényelt s onnan mellékútra Zarudzie felé. Meg is magyarázta altisztjeinek rögtön. A főuton okvetlenül útjukat állják s el is fogják őket. Ő ezért az orosz határszél mentében Bukovina felé mellékutakon akar haladni, igy biztosnak tartja a menekülést.

Négy jó legényt elvesztettek e miatt a menekülők. Hárman őrszem gyanánt álltak messze kint a tarnopoli uton s egyet utánok küldtek ordináncznak, a mikor még Zsurmay nem jelentkezett. Ez utolsó neve Hegedüs volt. Derék fiu, nagyon szerették. Ez a négy huszár többé nem is csatlakozhatott a menekülőkhöz.

Az első állomás Czernietov-Mazoviecki volt, kisded falu, jó 12 kilométernyire. Nem nagy távolság, a lovak is jó erőben, a legénység is jó kedvvel, nem is kellett volna megállani. De másrészt jó ok volt rá.

Az uraság várta itt a huszárokat. Zsurmay kijelentette, hogy neki be kell menni az urasághoz, de benne ne kételkedjenek, kisérjék őt oda. Herman János hatodmagával odakisérte. A kastély kivül volt a falun, termei kivilágitva fényesen s tele uri vendéggel, tündöklő szépségü asszonyokkal. Esti tiz óra tájban volt az idő.

A huszárokat nagyon szivesen fogadták, kivált mikor értésükre esett, hogy felsőbb parancs nélkül mennek Magyarországba. A gazdasági udvarban a legénységet is ellátták itallal s harapnivalóval, a lovakat is hevenyészett abrakkal. De nem ez volt a fődolog, hanem az, hogy Zsurmay kapott itt egy jó rendben kidolgozott utirendet, melyen a nappali és éjjeli állomások meg voltak jegyezve s az uton talált összes lengyel urak megnevezve. Ezek fogják ellátni a huszárokat, ezek jegyzik föl az ellátás költségeit. A költségeket majdan a diadalmas Magyarország fogja annak idején megtériteni. A becsület dolga ez.

Bizony a becsület dolga ez! Derék, jó lengyel barátaink rég aluszszátok már az örök álmot s várakozástok még mindig nem teljesülhetett. Porrá, hamuvá váltak már a huszárok is. Alig élhet közülök egy-kettő. De azért mi most is esennen várjuk, hogy nemes adósságunkat valamikor, minél előbb leróhassuk.

Egy órai pihenés után tovább mentek. Esős ősz járt, az utak fel voltak ázva, felfakadozva. A ló csülökig dagasztott a sárban. De menni kellett. Tarnopol közelében voltak, innen távozni kellett minél előbb.

Utjuk mellett nagy tekergéssel folyik a Gniezna patakja. Jókora folyó, mint nálunk a Hernád. Vize most kissé fel volt duzzadva. Borki fölött mesterséges halastó van, ennek gátján jó időben út vezet s ez útra tévedtek a huszárok. Ám a gát fel volt ázva, omlott, süppedt a lovak lába alatt, néhány ló le is fordult a gátról, bele is sülyedt a sárba, az őszi habarékba.

Egy embert és egy lovat se volt szabad elveszteni. Kimentettek, kihuztak minden lovat.

Éjfél volt az idő, felhős ég, kevés világosság. Keservesen jutottak el a zúgóig, a csapógátig. S a mikor oda jutottak: nagy riadalmukra akkor vették észre, hogy a csapógát dobogója nincs meg, elvitte a viz, vagy elvitték ellenséges kezek.

Most mit csináljanak?

Visszafordulni majdnem lehetetlen. A csapógáton kell átmenni.

A borki éjjeli őr segitségükre volt. Maga is egykor katonaviselt derék lengyel. Ő megmutatott a faluban valahol egy csürön egy óriási kaput, hozzák el a huszárok, keresztül teszik a zúgónak árkán, jó lesz hidnak.

Igy történt. Valami tizenöt vagy husz ló Zsurmayval együtt át is ment rajta. Ijedezve, toporzékolva, de mégis átment. Hanem a többi ló át nem ment az apostolok kedvéért se. Az éjszaka sötét, az út sötét, a kapu világos, a ló el nem tudta gondolni, miféle bolondságba viszik, megbokrosodott, nem ment.

Herman János leszállt a lováról s kantáron fogta a huszár lovát. A huszárt nem engedte leszállni, fogja a kantárt s használja sarkantyuját. Erős legény volt, 26 éves, zablatövön fejénél fogva huzta a lovat. Hátul pedig az éjeli őr dolgozott. Alabárdjának vastag, hosszu nyelét elvégre összetörte a lovak hátán. Képzelhetlen vesződséggel csak igy lehetett a lovakat egyenkint átvonszolni.

Vagy nyolczvan huszár átkerült már, de még mindig túl volt a csapógáton ötven. Éjfél rég elmult már, hajnali két óra körül járt az idő. Zsurmay elgondolta, hogy a nagy hajszának nagy zaja van. Fele falu már fölébredt s ott volt, ott bámészkodott a gáton. Tarnopol alig tiz kilométer nyugat felé. Tarnopolba Zbarazból is eljuthatott már a szökés hire. Ott nagy helyőrség van, üldözésre küldhetnek ki lovas századokat. Elhatározta, hogy a 80 huszárral megindul s a túl rekedt 50 huszárt sorsára hagyja. Egy huszárt oda küldött Herman Jánoshoz s közölte vele e szándékát.

Herman testben-lélekben ki volt már merülve. Szakadt róla az izzadtság, alig lihegett az órákon át tartott erőfeszitéstől, inai már elkezdték az ernyedést. El is volt keseredve. S ime, azt hallja, hagyjuk el ötven bajtársunkat.

Odaszól nagy lélekzetvétel után a huszárhoz:

– Hát te mit csinálnál?

A huszár neve volt Böszörményi Dani. Ő is altiszt. Egykor sárospataki diák, kemény fiu, mint a tűzkő. Igaz, jó, benső barátság kötötte Hermanhoz. Azt felelte:

– Én, Jancsi, a bajtársaimat el nem hagyom, ha megnyuz is a kapitány ur.

– Én se, Dani. Eredj oda az emberekhez, a hol a kapitány ur áll. A kapitány urnak ne szólj semmit, hanem vedd elő a pisztolyodot, huzd fel a sárkányát s kiáltsd ki hangosan, hogy a kapitány ur is hallja, hogy a ki előbb megindul, semmint minden bajtársunk megmenekül, azt agyonlövöd, mint a kutyát. S kiáltsd ki azt is, hogy ezt én parancsolom.

Ugy történt. Egy huszár se mozdult meg, mig az utolsó is át nem jött a kapuhidon.

Hajnali három órakor lett vége az iszonyu vesződségnek. Herman Jánost két huszárnak kellett tartani, hogy a képzelhetlen fáradtságtól el ne essék és a puha sárba el ne feküdjék. Jártányi ereje nem volt, lovára se tudott felülni. Husz év mulva is azt irta Jókaihoz küldött rövid emlékiratába e jelenetről:

»Ha valaha isten ellen vétettem, most leróttam, mert olyan dolgot végeztem el, a melyet elgondolni se lehet.«

Elvégre feltették lovára s a nyeregben meg tudott ülni. Ereje is lassankint visszatért. A reggeli hüvös őszi szellő már teljes erejében találta. Hiába, a fiatal kornak varázsló képessége van.

Ezután nagy utat tettek egyfolytában világos reggelig. De csak léptetve. Az út rossz, a lovak erejét kimélni kellett oly időre, a mikor a gyorsaságra lesz szükség. Az út mindenütt a Gniezna partján vezetett.

Reggel Smolanka táján nagy nemesi vagy grófi kastélyhoz jutottak. Az utirend szerint itt jóbarát várta őket, ide hát betértek. Minden huszárnak volt elég zabja, a legtöbbnek szénája is. Megetettek. S a legénység is reggelizett és pálinkázott.

Itt egy 15–16 éves uri rendbeli fiu jött hozzájuk. Lelkes arcz, tüzes szemek, lángoló lélek. Ott őgyelgett a huszárok közt s a régiekkel, a kik már megtanulták a lengyel szót, beszélgetett. Elkérdezgette: hova mennek, ki küldi és ki hivja őket, mit akarnak?

Egyik öreg huszár szóba állt vele.

– Senki se küld minket urfi, nem is hi minket senki, csak a haza. Tele van osztrákkal az országunk, csak azokat akarjuk egy kissé agyonverni.

Nagyot sóhajtott a fiu.

– Hejh magyar vitézek, én is szivesen elmennék veletek, ha lovat, fegyvert adnátok kezembe!

– Hiszen ha csak az kell!

Az öreg huszár jelentette Herman őrmesternek s ez Zsurmaynak. A derét fiut bevették huszárnak. Pénze volt elég. Jó katona lett belőle. A veszedelmes utat könnyü lélekkel tette meg a huszárokkal. A halálos órákban nem siránkozott édes anyja után. Ő is Bem közelébe került Erdélybe. Nevét az őrmester elfeledte.

Tovább mentek.

Ha a Gniezna partján maradnak; egyenesen Trembovlába jutnak. Ebből baj lehetett volna. Skomorochynál tehát letértek az utról Iwanowka felé. Délután négy órakor értek ide s jól látták jobbkézről nyugat felé Trembovlát a völgyben valami nyolcz-kilencz kilométernyire. Bár a nap már nyugvóra kezdett fordulni, Trembovla tornyai oda fénylettek hozzájuk. Itt is sok jó bajtársuknak kellett volna lenni.

Éjszakára egy nagy faluba értek s a falu közepén levő nagy korcsma udvarán helyezkedtek le.

Huszonnégy óra óta voltak utban. A mult éjjel semmit se aludtak. Egész nap keveset pihentek. A halastó gátjánál sok erőt vesztettek. Mégis nagyobb utat végeztek hatvan kilométernél.

De legényen, lovon meg is látszott. A ló nem szokta meg ezt. Huszonnégy óráig hosszu uton hurczolni lovasát s egész terhét, nem a közkatona lovának való. Sok ló nem evett s alig ivott valamit. Alig várta, hogy nyergét levegyék, csak elfeküdt oly gyorsan, mintha leroskadt volna.

A legénység is fáradt volt kegyetlenül. Huszonnégy óra óta nem aludt, folyton lóháton vagy a lovat kantáron vezetve gyalogszerrel. Sok legénynek se ital, se étel nem kellett. Csak letette fejét a lova mellett nyergére s aludt, mint a kősó.

Itt azonban mégis uj erőhöz jutottak.

A földesur nyomban fölkereste a századot s az egész legénység számára húst főzetett és süttetett. Kenyere ugy is volt, de azt is kaptak. Esti tiz óra tájban hatalmas lakmározást csapott a huszár. A lovak is megdörzsölve s kissé pihenve, vigan kezdték ropogtatni a takarmányt és az abrakot. A lovak száma azonban kisebb lett. Hármat az útban el kellett hagyni. Kettőt Zsurmay és a lengyel urfi ült meg. A vezetékló tehát tizenkettőre olvadt le.

Az őrmesternek, Herman Jánosnak itt komoly esete támadt.

Délután egy útszéli csárdánál itattak. Volt egy közhuszár, félig magyar, félig tót, mogorva sunyi legény. Beült a csárdába s kijelentette, hogy ő most már innen az istennek se megy tovább. Ő nem megy neki a veszedelemnek, hanem belovagol Trembovlába s jelentkezik ujra az ezrednél.

A ki ezt cselekszi: egyuttal áruló is lesz.

Az őrmester megfogta a két fülét s megrázta kegyetlenül, mint Krisztus a vargát.

– Vagy hű maradsz vagy meghalsz!

A legény megadta magát, elcsillapodott, megigérte, hogy ezentul szófogadó lesz.

De alattomos természete nem változott. Az egész uton estélig senkihez se szólt. Látszott rajta, gonosz indulata még mindig tart s boszun töri fejét. Egy-két huszár figyelemmel kisérte.

Ez volt a szerencse.

Az őrmester aludt, mint egy darab fa. Ő dolgozott a gáton legtöbbet, ő volt kifáradva legjobban, neki kellett a pihenés leginkább.

A sunyi legény fölkelt fektéből, pisztolyát kivette a nyeregkápából s ment az őrmesterhez. Alvása közben agyon akarta lőni az őrmestert.

De a két szemes huszár utána. Kezét elkapták, pisztolyát kicsavarták s egy ajtószár rekeszvasához odakötözték.

Zsurmay bent volt az uraságnál, az őrmestert keltették hát föl törvényt látni az orgyilkos fölött.

Egy-két altisztből, egy-két közhuszárból állt a hevenyészett biróság. A tárgyalás alig tartott három perczig. Tetten is érték, be is vallotta gyilkos szándékát, a büntetés: halál. Példa kellett.

Belátta a sunyi legény is: ez az igazság. Nem is igen nyugtalankodott, mikor az udvaron a kút mellé állitották, hogy ott agyonlőjjék. De akkor előállott maga az őrmester s igy szólt:

– Bajtársak, megérdemelné a nyomorult a halált. De kegyelmezzünk meg neki. Kitaszitjuk magunk közül, hadd menjen neki a világnak. Rongy életét ne pusztitsuk el. Minek az nekünk?

A bajtársak belenyugodtak.

Az orgyilkost kikötötték a kúthoz s ott volt reggelig, indulásig. Könyörgött, istenkedett, égre-földre esküdözött, hogy szánja-bánja vétkét, jó bajtárs marad ezentul, de már többé nem hittek neki.

Reggel a huszár-gunyát le kellett tennie. Pőrén, gyalog, ló nélkül, fegyver nélkül kikergették a faluvégre. Mehetett Trembovlába. Hirt róla ezentul nem hallottak.

Reggel még sötét volt, a mikor elindult a század. Jó előre az előörsök, jó hátra a hátvéd.

Egyszer csak előre rugtat a hátvéd és jelenti, hogy trombitaszót hall mögötte az uton. A ködben, sötétben nem tudja, miféle csapat, de lovasságnak kell lenni.

Zsurmay megállitja a századot és csatasorba rohamra fejleszti. Herman őrmester hat erős legénynyel visszafordul kikémlelni az ismeretlen csapat erejét és mivoltát.

Csakhamar megközeliti s meglátja a csapatot. Lovasság jön, de a ködben nem látja jól, miféle. Rájuk kiált, de a csapat nem felel, csak jön. Vagy ötven lépés távolságból még egyszer rájuk kiált:

– Megállj, vagy lövetek. Ki vagy?

Erre a szóra csak jön ám vissza a hang, a ködből:

– Jó reggelt, Herman bajtárs!

Bizony Rácz Pista őrmester volt az, a ki jött Trembovlából, a Vilmos-huszárok ottani századából. Gyenge félszázaddal, épen 45-öd magával indult el épen azzal a szándékkal és igyekezettel, miként a zbarazi huszárok. Csodálatos véletlenség volt találkozásuk.

Csakhogy a trembovlaiak valahogy fehér köpenyegre tettek szert. Bizonyos távolságból svalizséroknak lehetett tartani. De azért kölcsönösen nagy volt az öröm a találkozás fölött. Csakhamar megizleltek minden kulacsot s kicseréltek minden pipát. Csak Zsurmay nem örült.

– Eddig is sokan voltunk. Eddig is sok baj volt, még több lesz ezután!

Már ebben nem hallgattak rá a huszárok.

Igy került össze a 175 huszár, a melyről szól ez a történet. Sorsuk ezentul egyenlő.

Délután Czortkovba értek. Jókora város ez, a Szeret folyik keresztül rajta sokféle kanyargással. Itt nem volt szándékuk megállni s mégis megszaporodtak egy önkénytes lovaggal.

Épen a város közepén lovagoltak a folyó balpartján. Szemközt a jobbparton látnak egy előkelő ifju lengyelt, a mint felszerszámozott, felnyergelt lovára akar ülni. Oldalán kard, övében pisztolyok, lengyel süvegén kócsag, jó meleg dolmány vállain. Daliás alak.

De könnyedén nem tud felülni. Körülötte családjának tagjai. Apja, anyja, testvérei, gyönyörü leánykák és fiuk. A lovat is fogják. Az apa mordiáz, az anya sir, a leánykák fejük felett összekulcsolt kézzel könyörögnek, könyjük hull, mint a záporeső.

– Ne hagyj itt bennünket. Ne menj el. Sohase látunk többé!

– Megyek harczolni a magyarokért.

Lerázta magáról siró rokonságát, felpattant lovára s nyargalt ki a folyó partjára. A legközelebbi hidnál Zsurmaynál jelentkezett s a huszárokhoz csatlakozott.

A neve Maklovszky volt. Csatában bátor, jó katona. A lengyel légiónak volt egyik jeles tagja. Végigküzdötte egész függetlenségi harczunkat. Az őrmester Lugoson találkozott vele utoljára. Menekült Törökország felé. Él-e még vajjon? Ősz fürtökkel, rokkant öregséggel emlékezik-e még a Vilmos-huszárokra? Visszajutott-e még egyszer szülőföldére? Megölelhette-e még szeretteit, a kik oly sürü könyhullással látták, a mint szabadságért lángoló ifju hevében elrohant harczolni szegény magyar testvéreiért? Vagy elhunyt utközben, elvérzett az oroszok elleni harczokban s hamvait elfödte már az enyészet s emlékét a feledés!

Ki tudna ezekre ma már feleletet adni!

A mint a század átment a városon s a város végére ért: ime, a folyó hidja nincs meg. Gonosz kezek fölszedték a huszárok előtt. A tulsó parton pedig egész tömeg férfi állt kaszával fölfegyverkezve. Zajongtak s emelgették a kaszát, hogy most mindjárt lekaszálják, rendre vágják a huszárokat.

Mi ez?

Kérdik uj bajtársukat, Maklovszkyt. Ő aztán megmondja, hogy a tömeg oroszokból áll, valami orosz pap bujtotta s fegyverezte fel. Szándéka határozottan ellenséges.

Annál jobb. Fél is a huszár gyalogembertől, kaszás paraszttól. Nem is volt a tömeg épen nagy. A huszár rögtön neki akart rohanni s széttiporni az egész csőcseléket.

De Zsurmay nem engedte. Semmi zajt, zenebonát, ütközést, vérontást nem akart. A lovat is féltette, az embert is. Visszafordult. Egypár körmönfont huszárimádság átröpült ugyan a kaszásokhoz a folyó tulsó partjára, de egyéb baj nem is történt. Csak az, hogy istentelen nagy kerülővel lehetett ismét a rendes utra visszatérni. S nem is aznapon, hanem csak másnapon délelőtti tiz órakor. Kisebbszerü faluba értek.

Vasárnap volt. A legénység nekivetkőzött embert, ovat, ruhát, patkót, nyerget, szerszámot rendbehozni. A birónak megparancsolták, hogy minden ház főzzön egy-egy huszárra. A huszár-kovácsok munkához láttak. Minden huszárnál volt két patkó és harminczkét patkószeg. A ló papucsának rendben kell lenni. Ez a fődolog. Patkó nélkül nincs ló, ló nélkül nincs huszár.

De tökéletes boldogság sincs a földön.

A biró csak jön ám vissza kis vártatva, hogy a főzésből nem lesz semmi, mert a népség nem engedelmeskedik. Azt mondja a népség, nincsenek jó járatban a huszár urak.

Dühbe jön az őrmester. Tud beszélni oroszul is, lengyelül is; öreg katona; még káromkodni is tud idegen nyelven. Elkeriti a főzőkanálfülü mivoltát a biró hetvenhetedik öregapjának s ugy kérdi tőle:

– Honnan tudjátok ti gazemberek, hogy a huszár urak nincsenek jó járatban?

Nem is ijedt meg nagyon a főzőkanálfülü biró.

– Azt mondja a népség, csókolom a vitéz ur kezét, ha jó járatban volnának, akkor jött volna a szálláscsináló és szépen beszállásolnák a huszár urakat.

Ebben pedig igaza volt a birónak. A huszárok csak a csürös kertekben tanyáztak.

Rendes étkezés, elegendő pihenés tehát nem volt.

De nemcsak a biró szava volt az, a mi sietésre biztatta a századot. Hanem az urak beszéde. Néhány lengyel nemes ur is lakott ott és a közelben. Ezek jó szivvel, jó szóval felkeresték a huszárokat. Ők már tudták hova mennek azok. S nyiltan megmondták, hogy a parasztok rossz indulattal vannak a magyarok iránt.

Ugyan miért?

E kérdésre már nehezebb a felelet. Hiszen a szegény paraszt volt a legnagyobb szolgaságban. Ő szolgája volt uraságának is, a császárnak is. A magyar pedig szabadságáért küzdött s parasztjainak is jóvoltáért, felszabadulásáért. A józan ész tehát ugy hozta volna magával, hogy a lengyel és orosz paraszt szive is ott legyen a huszárok mellett, a szabadság bajnokai mellett. A józan ész és a tisztesség egyaránt.

Ejh-hajh, gyerekbeszéd ez! Ha a koronás urakat s tanácsosaikat a józan ész és a tisztesség vezetné! Épen csak ez a kettő nem vezeti.

A lengyel nemesség nemzeti nagyságra s országának szabadulására törekedett. A bécsi hatalmasság épen ezt nem akarta. A nemességet nem fojthatta bele a gödörbe, mint ősszel a méheket szokás, tehát felbujtotta ellene a parasztságot. A parasztság aztán épen két év előtt verte agyon a nemes urakat halomszámra.

Azóta nemesség és parasztság a sziv mélységeiben ellensége volt egymásnak. A kit a nemesség szeretett, azt gyülölte a parasztság. A lengyel nemes rajongó barátja volt Magyarország függetlenségének, hű bajtársa a magyarnak. A lengyel és orosz paraszt már ennélfogva is ellensége mind a kettőnek. S a bécsi udvar gondoskodott arról, hogy a szegény földnépe meg ne ismerje az igazságot s meg ne szeresse a magyart.

A huszár itt már torkig volt az indulattal. Nem akart a faluból kiindulni addig, mig a falu lakosságát egy kis keserves tánczban meg nem forgatja. Meg is kérte Zsurmayt, hogy álljon csülökre s fenyitse meg a rosszindulatu embereket. Egy kis deres és harács észretériti majd őket. Nem félt a huszár. Hét szakasz huszár legázol, ha arra kerül a sor, hetvenhét parasztfalut.