Part 14

A botbüntetés elmaradt. Korábban, még öt-hat hét előtt is, minden szóért, minden semmiségért nyomban kijárt a tizenkét vagy huszonöt bot. Most e helyett elzárták a legényt. A mi csak boszuságot okozott a többi bajtársnak. Mert a bezárt legény lovát, szerszámát, a többinek kellett gondosan ellátni.

Csakhogy a huszár általában fura legény. Ha látja, hogy a fölebbvalók félnek, a szigoru bánásmód enyhül, a legények rendetlenségeire szemet hunynak: csakhamar ugy érzi, hogy ő az ur a világon s most már neki igazán nem is parancsol senki. Bajuszát még keményebben kipödri, pipáját foghegyre veszi, fejét hátraszegi, ugy lép az utczán, mintha toborzóba akarna kezdeni s a fegyelmet épen nem akarja régi mód szerint tisztelni.

A mi Zbarazban akkor azt jelentette, hogy most már a hazamenetelről is hangosan lehet beszélni. Csak épen az a kutyafülü szászpapkölyök, az az őrmester meg ne hallja, mert az bizonyosan áruló lenne s aztán kéz alatt agyon kellene lőni vagy vágni.

Október 25-ike jelentés napja volt. Az altisztek oda gyültek a kapitány lakására. Mindössze csak öten voltak. A többi vagy beteg, vagy fegyházban, a kezelőőrmester épen Tarnopolban. A kapitány se volt otthon, csak a főhadnagy előtt végezték a jelentést.

A mint ott ácsorognak, jön Tarnopolból egy ordináncz. S tudatja, hogy az első század onnan megszökött. Vele ment Szontágh Izidor hadnagy is. Ő biztatta fel s ő vezette el a századot.

Nem ismertem Szontágh hadnagyot. Nem is igen tudok róla többet, mint a mit Herman Jánostól hallottam. Ő ugy emlékezett: Frigyes volt a neve, de az ezred történetéből ugy olvasom: Izidor. Herman azt mondta róla: pesti születésü, ritka becsületes ember, jó tiszt, szerette katonáit, a legénység rajongott érte, bátor, sőt vakmerő, többször harczolt vele, többször látta és bámulta a csatában. Ha óvatosságra intették, azt szokta mondani:

– Az a golyó, melyet az én számomra öntöttek, megtalál mindenütt. Más golyó pedig ugy se talál meg.

Igazhivő török mondása ez.

Világosnál fogolylyá lett. És pedig nehéz fogolylyá. Herman János Aradon látta utoljára, kifosztva mindenéből. Az ily tisztek iránt, a kik előbb a rendes hadseregnél voltak, nem ismert könyörületet a hóhérlelkü osztrák. S ő azonfelül egész század huszárt is hozott át a honvéd-hadsereghez. Kufsteinba vitték 18 esztendei várfogságra.

Él-e még: nem tudom. Többé e történet folyamán nem fordul neve elő. Névtelen dicsősége maradjon fönn e szerény följegyzésem soraiban.

Visszatérek a jelentés további lefolyására.

Az altisztek elbeszélgettek a tarnopoli ordinánczczal. Mit beszélnek a legények Tarnopolban? Mit csinálnak a tiszt urak? Üldözik-e keményen a menekülőket? Mi lesz már ezentul a magyar katona sorsa?

Társalgásközben várják a naposkáplárt: mikor mehetnek már jelentésre a kapitány elé?

Jön egyszer a naposkáplár. Tudatja, hogy a kapitány nincs itthon. A jelentést Crowther főhadnagynak kell megtenni. Ő pedig nem jön ide, szeretőjénél van, oda rendeli az altiszteket rapportra.

Ezt már a huszár gyomra sem állta. A lengyel menyecske villája messze volt. Az utczák kövezetlenek, bokáig kellett az őszi sarat gázolni. A jelentés helye a kapitány lakása. A főhadnagynak oda kellett volna jönni.

A huszárok elkezdtek ugy a bajuszuk alatt morogni.

– Micsoda? Mi menjünk seregestől a főhadnagy ur szeretőjéhez? Nem ez a rend. Eb megy oda. Nem megyünk!

Herman János őrmester nagy szót ejtett ki a száján.

– Hát inkább jönnétek haza Magyarországba? Én oda is elvezetlek benneteket.

Mint a villám, ugy csapott rájuk a szó. De nyomban kitört belőlük az öröm és elszántság.

– Oda elmegyünk. Vezess!

– Jól van, bajtársaim! Elmegyünk. De előbb jól meg kell gondolni a dolognak elejét-hátulját. Estére jőjjetek hozzám a szállásomra. Ott meghatározzuk a tennivalót. Most pedig mégis elmegyünk a főhadnagy urhoz. Ha onnan elmaradnánk: mindjárt észrevehetnék, miben törjük a fejünket.

Okos beszéd volt. Szót fogadtak. Odamentek Crowther Eduárd főhadnagyhoz.

A főhadnagy katona volt, de angol volt. Először ugy beszélt hozzájuk, mint katona, – azután ugy beszélt, mint angol.

Hosszu beszédet tartott.

Először is tudatta velük, hogy Tarnopolból az ezredes első százada megszökött. Tehát igazat beszélt a két zsidó is, az ordináncz is.

Azután elmondta, hogy minő szégyen, gyalázat ez az egész ezredre. Hütlen megszegése a katonai eskünek, folt a büszke lobogón. El nem hitte volna soha, hogy magyar huszár ilyesvalamire vetemedjék. Gondolják ezt meg jól a huszárok.

Nem káromkodott, nem tombolt, nem toporzékolt, nem szedte le a csillagot az égről, nem mivelte a huszárok apját-anyját s valamennyi szentjét. Angol embernek ez nem szokása.

Végezetül azzal zárta mondókáját:

– Különben hallják meg kendtek azt is, hogy én a lova farkához nem köttetek egy huszárt se!

Hát ez is mondott szó volt. Érthetett belőle, ki mit akart. A huszárok azt értették, a mit legjobban szerettek.

Estefelé az őrmester szállására összegyültek. Mind az öt altiszt együtt volt. Volt valami kevés innivalójuk. Pipaszó mellett folyt a beszélgetés. Körül se kellett tekinteni: nem hallja-e meg a szót valaki. Nem tudott ott magyarul senki, csak az öt huszár.

Egyszerü ártatlan lelkük talán nem is sejtette, mekkora végzet az, mely ott lebeg fejük fölött s ott leskelődik köröskörül életük és haláluk fölött.

Herman János kezdte a szót.

– Öten vagyunk bajtársak. Mindenki mondja el egymásután a gondolatát, mikor induljunk, mekkora készséggel lássuk el magunkat, kiket vigyünk, kiket ne vigyünk magunkkal, merre menjünk?

Egymásután mindenki előadta a maga tervét. Utóljára az őrmester állott elő a magáéval. Ebben nyugodtak meg egyelőre valamennyien.

Holnapi napon, október hó 26-án esti nyolcz órakor lesz az indulás. Nyolczra készen legyen mindenki. Teljes felszerelésben minden huszár. Széna, zab annyi, a mennyit a ló elbir. Szegről, pótlék-patkóról se feledkezzék meg senki. S minden kenyerét magával hozza mindenki. Tarnopolon mennek keresztül. Ott vezet át a legegyenesebb út nagy Magyarországba. Ott van a zászló is az ezredes lakásán. Azt a zászlót magukkal kell vinniök. Hiszen szent esküjök szállt az égbe, hogy azt a zászlót soha el nem hagyják. Azt az esküt meg kell tartani.

Eskü!

Most is meg kell esküdni az öt bajtársnak egymás között. Áhitatos lélekkel, komoly, férfias elszántsággal. Habár ez az eskü ellenkeznék is a zászlóesküvel. De nem ellenkezhetik. Egy istenünk, egy életünk, egy halálunk, egy hazánk, egyetlen édes szenvedő nemzetünk. De minden életünk és halálunk imádott magyar fajunké! Minden más eskü istentagadás, szentek káromlása, lélekkárhozat, kegyetlen gonosztett.

Megesküdtek együtt, egyszerre mind az öten.

A pipát letették az asztalra. Letették a csákót is. Körbe álltak s megfogták egymás kezét jobbról-balról. Herman János mondta az eskü szavait, utána elmondta a többi.

– Mi hű bajtársak, Vilmos-huszárok, becsületes magyar legények, esküszünk az igaz istenre, a magyarok istenére, hogy mi ez idegen országból együtt, egyetértve, édes hazánkba visszatérünk, semmi veszedelemtől meg nem hátrálunk, senkinek parancsolatára vagy kérésére meg nem tántorodunk, utolsó leheletünkig haza igyekezünk, hogy életünket és vérünket édes hazánk és nemzetünk javára hiven feláldozzuk. Jól tudjuk, hogy nagy veszedelmek környékeznek bennünket, de azért eskünket megtartjuk, bajtársainknak hű bajtársai leszünk s őket semmi nyomoruságukban el nem hagyjuk, együtt küzdünk, együtt szenvedünk, együtt, egymásért lészen utközi halálunk – a ki köztünk elgyengül, támogatjuk, – a ki elmulik, eltemetjük, becsületes hirét, nevét hazavisszük. A ki előttünk járó lészen, hiven követjük, a ki vezet, annak szót fogadunk; kesergésre, panaszkodásra, mások kárhoztatására nem fakad lelkünk. Ugy áldjon vagy verjen meg bennünket a mi istenünk, a hogy eskünket igazán megtartjuk!

Azután a mikor bevégezték, még egyszer megszoritották egymás jobbkezét. De már akkor nem szóltak, nem beszéltek.

Igy hangzott esküjök. Nem pap, nem tudós ember csinálta, nem könyvből tanulták azt az esküszöveget. Csak az együgyü huszárlélekből, de hazafi lélekből sarjadzott az. Csak Herman János őrmester mondott később valamit.

– Hejh, bajtársak, sokszor esküdtem már a zászlóra, egyébre nem. Minden esküm igaz eskü volt, de a mai volt a legigazibb.

A bajtársak szemeinek villogása volt a tanubizonyság, hogy ők is igy vélekednek a maguk esküjéről. Pedig se pap, se feszület nem volt náluk. Csak a mikor az esküszózatot bevégezték, sarkantyujok pengése mondta rá az áment.

Szegény huszárok, vajjon megtudjátok-e tartani szent fogadástok?

Másnap, 26-án, délelőtt a szokásos naponkénti oktatást tartották a szakaszvezetők. A katonai kincstár nagy lóólaiban volt az oktatás. Mind az öt összeesküvő egy szakasznál jött össze.

Itt most az őrmester tartotta az oktatást.

– Fiaim, legények, bajtársaim! Tudjátok, hogy’ vagyunk. Ha nem tudnátok, elmondom. A mi szép huszárezredünk felbomlik. Van is már főtisztünk, nincs is. Senki se parancsol. Emlékeztek, hogy a tavaszszal Szent György napja előtt már megkaptuk a rendeletet, hogy haza megyünk édes hazánkba. Senki se tudja, miért nem történt ez meg eddig. De most már nem lehet várni tovább. Az ezredes ur svadronyja már Tarnopolból elindult. A mi türelmünknek is vége van már. Mi is sokan, jó bajtársak, fogadást tettünk már a tegnapi napon magunk között, hogy még ma mi is elindulunk. A ki közületek velünk akar jönni, szivesen viszszük magunkkal!

A legénység zajosan kiáltott közbe:

– Mind elmegyünk mi is!

Az őrmester folytatta:

– Jól van, bajtársaim! Igazi magyar huszár nem is tehet másként. Otthon is édes hazánkért harczolunk s zászlóeskünkben erre is megesküdtünk. Azonban mégis gondoljátok meg jól. Mi senkinek nem parancsolunk, senkit nem kecsegtetünk, senkit arra, hogy velünk jőjjön, rá nem beszélünk. Vessen számot mindenki saját lelkiismeretével.

A legénység megint felkiáltott:

– Számot vetettünk! Megyünk!

Az őrmesternek még sok volt a mondanivalója.

– Bajtársak! A kik elmegyünk: nem lakodalomba megyünk, hanem inségre, nyomoruságra, talán a halálba. Nem a vidám élet vár bennünket, hanem az éhség, futás, gyötrődés, ha pedig elfognak az uton: vas és akasztófa. Mert üldöznek bennünket éjjel-nappal, hegyen-völgyön, vizen és szárazon. Mindaddig, mig édes hazánkba nem érünk, a hol háboru lesz megint a sorsunk, vérontás a mindennapi mulatságunk. Senki minket balsorsáért ne okozzon. Minden bajtársunkat saját keserü elszántsága vezérelje.

De a legénység még most is lelkesen kiáltott:

– Készen vagyunk mindenre!

Az őrmesternek szivét elnyomta ez az elszántság. Egy köny hullott ki a szeméből. Azért folytatta kemé nyen:

– Bajtársaim! A ki itt marad: az is megesküszik az élő istenre és huszár-becsületére, hogy a mig mi el nem mentünk, utat nem nyertünk, addig nem szól senkinek és néma marad, mint a sírhalom. És megesküszik, hogy ha észreveszi, hogy az ittmaradottak közül valaki áruló, azt nyomban agyonlövi. És szent fogadást tesz arra is, hogy ha addig, mig mi felkészülünk, főtiszt jönne véletlenül ide: azt hozzánk be nem ereszti, hanem az ajtóban agyonlövi s akármit mondana: semmi szavát meg nem hallgatja. Csak istennek hisz ezentul és saját szivének és hű bajtársának. Ha pedig a főtiszt észrevétlenül mégis be találna lépni: életét el nem veszi, hanem lerántja, megkötözi s egy nap, egy éjjel elzárja.

Egy-két huszár elnevette magát:

– Ez már nem nekünk szól őrmester uram, mert mi itt nem maradunk.

Az őrmester igy végezte szavait.

– Most pedig legények, mielőtt megesküdnénk: kiadom a parancsot. S a ki áldója van ennek a kajsza-bajsza világnak, azt lelkére vegye mindenki, mert különben belétek üt a kacskaringós menykő, de azonkivül magam is. Senki a mai szent napon a lénungját kezébe nem kapja, hanem az ott marad a szakaszvezető bugyellárisában. Különben akadhatna olyan gézenguz, kákabélü, furukihányta, semmire se való, gyalogjáró kapczabetyár, a ki még ma is felöntene a garatra, még ma is felkeresné a babáját, még ma is beleveszne a pálinkás zsidóba s egy vagy más módon veszedelmet támasztana még ma is. De azért ma is keményen sétáljon az utczán s a korcsmába be-benézzen minden legény, mint a hogy’ lénung napján eddig szokta. Igy legyen, a mint mondtam, legények, azt a dörgő, morgó, csikorgó mennyei seregét az öreg apátoknak!

Furcsa szónoklat volt bizony ez! De az őrmester jól ismerte már a huszárt, kiváltképen az öreg huszárt. Arra a szóra, a mely csupa bölcseség és áhitatosság, nem ad az sokat. A mi a fődolog, a maga nyelvén kell azt neki megmagyarázni.

A huszárok nagyot bólintottak erre a beszédre. Ez már igaz mondás. Mert ámbátor a lénungjáról le nem mond valamennyi szentek és megváltók kedvéért se s a babájának is szivesen megcsipné piros pufók arczát még egyszer, de azért a mai napnak mégis nagy sora van s egy napig már csak elvár, ha másként nem lehet.

– Most pedig esküszünk, bajtársaim!

A huszár egy esküt ismer: a zászló-esküt.

Ott van előtte a ragyogó zászló: a hősi vitézség jelvénye. Annyi áldás rajta, annyi véres csatáról, annyi hősi diadalról tesz tanubizonyságot. Ellenség kezébe nem került még soha, hulló vérével megvédte azt a huszár. Nem is kerül soha, csak a mikor minden huszár holtan fekszik már a csatamezőn. Diszben áll ki a huszár a téren, harsogó zene üdvözli, fényes tisztikar áll előtte főtisztekből, vezérekből. Istennek fölszentelt szolgája mondja az eskü szavait előtte s a huszár mély, dörgő hangján mondja a szavakat utána. Azután a vezér tart beszédet. Császárról, királyról, istenről, hazáról és hősi vitézségről és a huszárbecsületről beszél. S azután ujra felharsan a riadó zenehang és a vezényszó. Fordulj! Indulj! Magyar huszár vagy, a hatalmas istennek első katonája!

Csakhogy most nem volt diszszemle, nem volt harsogó zene, nem voltak ott főtisztek, hadvezérek, nem volt ott a ragyogó zászló sem.

Nem volt bámuló közönség. A diszes, tágas lóólnak még az ajtóit is bezárták. Csak egyik-másik ló forditotta vissza fejét a jászol mellől s nézte az összeesküvőket. Nem értette, mit akar az ő gazdája. A huszárlegényen se volt se dolmánya, se mentéje, s diszes csákója. Szennyes vászonzubbonyban volt valamennyi, a hogy szokás, a mikor a lóval bánik. Kitlinek nevezte azt a zubbonyt.

Kitliben esküt tenni!

Különös az. De különös volt az idők járása is. Más világ, más ember, más sziv, lelkeknek más lángolása. Valami csodás, valami szent és felséges káprázat az emberek lelkén. Elszántság, dacz, bánatos harag, a hazának égő szerelme, angyalszivek boszuja – leszámolni végre a háromszáz esztendős nemzeti fájdalmakért.

Letették az esküt. Letette mind a négy szakasz. Épen ugy, a hogy Herman János szakasza. Nyugodtan ment azután ebédjére minden legény. A szakaszvezetők is rendesen átvették a lénungot, csakhogy nem osztották ki. Majd később. Holnap reggel, a mikor már menekülő utjokban lesznek. Távol Zbaraztól és Tarnopoltól.

De nagy véletlen jött közbe, szinte fenyegető. Pontosan délben megjött a kapitány. Uj kapitány a második századosi rangban. A neve: Ermisch Frigyes. Származására rajnavidéki német vagy porosz. Már régebben szolgált a huszároknál, de nem a Vilmosoknál. Valamit tudott magyarul is.

Ez a kapitány délutáni 2 órára magához rendelte az összes szakaszok altisztjeit. Természetesen megjelentek s a kapitány előtt sorban felálltak. A jelenet részleteit különösen megtartotta emlékezetében Herman János. Ő a sor jobb szárnyán állt a kapitány balkeze felől.

Szép beszédet tartott a kapitány.

Elmondta, hogy ő is hive a szabadságnak s a népek jólétének; ő is szereti a magyarokat, ismeri is őket, kivált a huszárokat, a kik őt, mint jó atyjukat, ugy szerették, ugy becsülték. Ő is lelkesül azért, hogy a szép Magyarország boldog legyen s leküzdhesse ellenségeit s mihelyt ő felsége a császár azt parancsolja, ő is szivesen vonul be Magyarországra, hogy ott az oláhot, ráczot, horvátot s a haza egyéb ellenségeit eltiporja.

A huszáraltisztek csak hallgattak. Némán, merev, kemény arczczal néztek a kapitány szemei közé.

Ha a császár azt parancsolja! Jó reggelt, kapitány uram! Hogy’ adja a hátaslovát? Hiszen épen a császár parancsára öldöklik a magyart s pusztitják országát. De már, vitéz kapitány uram, mi majd csak hazamegyünk magunk, ha a császár nem parancsolja is. Sőt ha ellenkezőt parancsol is.

Ha a kapitány jól megnézte volna az altisztek kemény arczát: valami eféle gondolatot hamar leolvashatott volna az arczáról. De hát ő nem nézte meg, hanem egyenesen oda fordult Herman Jánoshoz:

– Adja kend kezét és becsületszavát, hogy ő felsége a császár parancsa nélkül az ezredet el nem hagyja s Magyarországba vissza nem megy.

Most akadt meg már Herman János!

A becsületszó nagy szó. Katonánál, huszárnál életnek és halálnak szava. Tegnap este ötödmagával esküdött hüséget hazájának. Ma délelőtt a négy szakasz huszárral együtt. Szive, lelke után ezt az esküt tartja. Élve-halva ezt az esküt meg nem szegi. Hogy adhassa most becsületszavát a kapitánynak?

Könnyedén nem is adta.

– Vitéz kapitány uram, olyan világot élünk, a mikor senki nem tudja, mit hoz a holnapi nap. A mikor senki se tudhatja: kinek higyjen. Jellasich ma áruló, holnap dicső hadvezér. Előttünk hirdették ki. Minden rend fölbomlott már. Ki parancsol, ki engedelmeskedik, azt se tudjuk immár. A mi ezredünknek is egyik százada itt, másika amott. Esküm köt engem, vitéz kapitány uram, mire adjam én becsületszavam?

Derék legény is volt Herman János, de kissé ravasz is volt. Elég bátor volt arra, hogy az első felhivásnak ellene szegüljön, de azt mégis elhallgatta: melyik esküje köti őt. A régi e vagy a tegnapi és mai?

De a kapitány elképedt az ellenszegülésre. Hiszen ez lázadás. Annyi mintha fegyverrel támadta volna meg főtisztjét. Joga volna nyomban agyonlőni azt az altisztet, mint a kutyát. Ilyen szörnyü esetről még nem is hallott a kapitány a maga katonaéletében…

Szerencsére, fékezhetlen dühvel és haraggal lett tele minden csepp vére. Odaállt az őrmester elé. Odahajolt hozzá. Orra majdnem az őrmester orrába ütődött. Kardját verte a padlóhoz s orditott, mint behemóth.

– Kend kutya lázadó! Kendet tüstént nyakig vasba veretem s Tarnopolba hurczoltatom. Kendet a lengyelek felbujtották vagy Magyarországból kapott levelet. Mi?

Odatartotta kinyujtott tenyerét az őrmester elé.

– Adja kend nyomban a kezét és becsületszavát?

Az őrmester eszén járt.

Belecsapott a kapitány tenyerébe s megrázta azt istenesen.

– Katonai becsületszavamra kijelentem, hogy se lengyelek engem fel nem bujtottak, se Magyarországból levelet nem kaptam három hónap óta.

Ermisch Frigyes vitéz kapitány ur rögtön magához tért s büszkén nézett végig az altiszteken.

– No, lám! Ugy-e?

Az altisztek előtt csak ugy tündöklött a kapitány sikere és hatalma! Pedig Herman János kissé megint ravaszkodott. Mert abban csakugyan igaza volt, hogy lengyel őt fel nem bujtotta s a hazából hivó levelet nem kapott.

Noha ily módon szerencsésen megmenekült a faggatástól: mégis sok gyötrelmet okozott neki ez a jelenet. Sohase hányta szemére senki, de ő jól érezte, hogy nem volt őszinte, nem volt igazán egyenes. Tizedik esztendeje szolgált már az ezrednél. Természetében is ott volt, de tiz év alatt meg is tanulta, mi a becsület. Ösztöne örökösen zajongott, hogy őszinteség nélkül nincs igazi becsület. Szerencséjére a napok és éjszakák izgalmaiban ösztöne elcsillapodott. De még élemedett korában, husz év mulva is, elpirult, a mikor erre a jelenetre gondolt.

Szegény fiu, te nem tudtál volna a királynak jó tanácsadója lenni.

Ermisch kapitány a nagy diadal után nyomban szomszédjához fordult. Ez valami Gojnár nevü altiszt volt. Készen árulóvá lenni, mindent nagyhirtelen elmondani. Azt is, a mi történt a lóólban s azt is, a mit esti nyolcz órára terveztek. A mint a kapitány hozzászól, jobb kezét odavágta a mellére s kemény hangon felkiáltott:

– Vitéz kapitány ur, jelentem alázatosan, én mindent elmondok, a mi a szivemen van!

No, most mindjárt lecsap a menykő!

De nem csapott le. A kapitány látta, hogy még nagy csomó altiszt áll előtte. Hát ő valamennyinek a szónoklatát végighallgassa? Mikor lesz ennek vége? Igazi katona ugy se szereti a sok beszédet. Még a magáét se, hát még a másét!

Rácsapott az árulkodó altiszt vállára.

– Derék legény kend. Különös gondom lesz kendre!

Nyomban elfordult tőle s a hitszegő Gojnárnak nem volt alkalma titkát kitárni.

Hát a szász pap kölyke, a Kossuth-gyülölő őrmester, a ki ott állott a balszárnyon szélről!

Verte a mellét, hogy ő igaz hive a császárnak.

Erre már nem volt kiváncsi sem a kapitány, se a többi altiszt. Ezt ugy is jól tudta mindenki.

A fenyegető véletlen igy ért véget. De a vezetők aggodalma tovább tartott.

Az udvaron állt már az egész század, várta a lénungot. Herman János és társai attól féltek, hogy a kapitány az egész századot is vallatóra fogja. Ez esetben halomra dől minden. Akadt volna egész sereg legény, a ki megvall mindent. A huszár előtt rettentő hatalom a kapitány. A kapitány az uristen. Még annál is több: a császár helytartója. A mit a kapitány parancsol: az a szentirás.

Csakhogy a kapitány semmi különös dolgot nem parancsolt.

Sőt nekem az a gyanum, hogy ez a kapitány nem ostoba ember volt, hanem jó ember. Németországi igazi német, nem afféle osztrák. Rajnavidéki hazájában megismerte s megszerette a népek szabadságát. Csaknem mindenből, a mit tett vagy mulasztott, az tünik ki, mintha tudta volna s jó szivvel látta volna: mit akarnak a huszárok. Hadd menjenek isten nevében arra dél felé orvul megrohant hazájuk védelmére.

Napiparancsa abból állt: mai naptól kezdve ő veszi át a század vezetését, – a lénungot megkapja minden legény; – a ki fogságban van, kiereszti; – elődje a század pénzéből megtakaritott hetven ezüst forintot, azt ő nyomban a legénység közt jutalmul kiosztja.

Ez kell a huszárnak. Hetven forint nagy pénz. Minden legényre majdnem harmincz pengő krajczár. Hiszen ez tiz napi lénung! Hol lesz a huszár már tiz nap mulva! Ugy se volt pénze. Arra pedig el voltak szánva, hogy utközben nem harácsolnak, hanem a mig győzik: készpénzzel és becsülettel megfizetnek mindent.

Jó az isten.

II.

(Indulnak hazafelé. – A zarubinczei izenet. – Zsurmay kapitány. – A lengyelek bucsuja. – Az első állomás. – A borkii gátszakadás. – Herman őrmestert meg akarják ölni. – A trembovlai huszárok. – A lengyel önkénytes. – A czorkovi eset. – Miért haragszik a paraszt? – Átkelés a Nyisztra vizén.)

Most már nem sok idő volt hátra az indulásig. Csak izenetet vártak még Zarubinczéből.

Kis falu ez, Zbaraztól alig öt kilométernyire. Valami ujabb keletü nemzetőrség volt ekkor Gácsországban és Zarubinczében lakott a nemzetőri kapitány. Derék lengyel nemes, előkelő földesur, a magyar barátságnak s a népek szabadságának rajongó hive. Napok óta biztatta már ő is a huszárokat a hazamenetelre. Az összeesküvő altisztek korán reggel kiküldtek hozzá egy huszárt, hogy adjon nekik biztos kalauzt, a ki elvezesse a huszárokat a Kárpátokig és küldjön attól néhány száz forintot is. Pénz nélkül, kalauz nélkül vészbe, nyomorba, halálba mennek.

Tőle várták az izenetet, a pénzt, a kalauzt. Esteledni kezdett már s még mindig nem volt itt, a mit vártak.

Október 26-án korán alkonyodik. Hat órakor már teljes sötétség. Herman Jánosnak nem volt maradása. Összejárta mind a négy szakaszt. Nem lesz-e baj? Nem bomlik-e meg az egész terv? Nem volt-e áruló?

Nem vett észre semmi gyanusat. A huszárok is ettek, lovaik is abrakoltak, minden kéz munkában. Minden készség málházva, csomagolva. Nyolcz órakor kellett indulni. Egy negyed órával előbb minden huszár a lován, indulásra készen. Egészben 130 huszár s 17 vezetékló.

Most már nem féltek senkitől és semmitől. Herman János adta ki a vezényszót.

– A kapitány ur lakására! Indulj!

A század odament a kapitány lakására. A kapitány nem volt otthon. A városi társaskörbe ment vacsorára, ismerkedni és udvarolni. Csak katonaszolgája volt otthon. Nyavalyás osztrák fiu, majd a nyavalya törte ki, a mikor a raktár kulcsát oda kellett adnia.