Part 10

– Ez az ereklye, bajtárs, neked sokkal többet ér, mint nekem. Voltaképpen nem is engem illet most már, hanem téged. Mert tőlem a kerek ég alatt soha senki meg nem kérdi többé, hova tettem a mi dicső honvédseregünk rizskásáját. Elmult, eltünt az a hadsereg, mint álom. A mi nemzetünk megelégszik most már az ő dicsőséges emlékezetével. Fegyvere, hadszere, rongyos köpenyegje, elnyütt bakancsa, elfogyott kenyere után nem áhitozik senki. Hanem német bajtárs, te még nem számoltál le mindenkivel. Semmi közöm hozzá. Láttam néhány nap előtt hétéves kis fiadat. Szép gyerek, kár, hogy meg nem tanitod a mi nyelvünkön is beszélni. Szeretném ezt az ereklyét neki adni a te szemeid előtt. Nálatok legyen, ne én nálam. Én még el is veszthetem.

Minden szó a mennydörgő mennykő sulyával nehezedett az auditor agyára. De még szivére is.

Időközben megházasodott. Volt már két gyermeke. Szerette családját. Szerette az életet is.

Ime, most előtte áll mosolygó arcczal keserü végzete. Ennek az egykori délczeg honvédszázadosnak egyetlen szavától, kezeujjának egyetlen mozdulatától függ, hogy kardját összetörjék, tiszti jelvényeit leszaggassák, nehéz vasat tegyenek kezére-lábára s a börtön fenekére s ülyesszék egész életére.

Izmai meglazultak. Nem tudott lábán állani. Megtántorodott s ugy esett le egy pamlagra. Még akkor se tudott szólani, hanem két kezével gyér haját tépte.

A princzipális odament hozzá s vasmarokkal megfogta két kezefejét.

– Ne légy bolond, német bajtárs. Ide nézz a szemeim közé. Olyan embert látsz te bennem, a ki téged kegyetlenül el akar tiporni? Szamár vagy. Nem bántalak én téged kisujjal se. De azt jól megértsd, a patvaristagyereket kedvelem, s ha dolgát rendbehozzuk, ezt az irást neked adom. Ez lesz hálám s ez lesz a te jutalmad. No meg az áldomását is megisszuk. De ha az ő dolgát rendbe nem tudnók is hozni: szemem elé ugyan többé nem bocsátanálak. De azért nem akasztatnálak föl. Hanem az irás ott maradna, a hol most van.

Az auditor magához jött lassankint. Reszketett, de már tudott beszélni. Első mozdulata mégis az volt, hogy a princzipálisnak kezet csókoljon, a mit azonban a princzipális buzgó igyekezettel megakadályozott. De csaknem dulakodnia kellett miatta.

Végre valamelyes nyugalom következett s az auditor szóhoz jutott.

– Parancsolj hát, mit csináljak!

– Épen ezerszer mondtam már, bajtárs. Az a patvaristagyerek hadd mehessen haza. Irásaiból pedig csináljunk fidibuszt.

Az auditor megint kitárta karjait, mintha a princzipálist dobogó keblére akarta volna ölelni.

– Minden meglesz, bajtárs, a hogy’ te akarod. Majd meglátod te most már, ki az a Wolff Sebestyén!

A princzipális jó kedvvel jött haza. Elmondta a beszélgetést. Megnyugtatott, hogy néhány nap mulva befejezi ügyem a hadbirőság.

Volt azonban még egy értekezés kéz alatt.

Ez értekezésen meghatározták, hogy két föltétele van az enyhe itéletnek.

Az egyik föltétel, hogy meg ne kisértsem magamat valami fényesen védelmezni. Semmit sem utálnak jobban a katonák, mint az ékesszólást.

A második föltétel volt az áldomás.

Az áldomást az auditor adja, ott leszek én is, ott lesz a princzipális is.

De az áldomáshoz valót mi adjuk.

Megegyeztek abban is, mi lesz, a mivel az áldomáshoz járulunk.

Három akó neszmélyi bor, a milyen jót csak Szabó György vendéglős uram pinczéjében fölfedezni sikerül. Tiz font kubakávé, öt font tea, tiz süveg czukor, öt pint rum. Füge, mazsolaszőlő az asszonynak, mindenféle bábos sütemény a gyermekeknek – alkalmas mennyiségben. Szivar és csibukba való török dohány elegendő.

Most már gyorsan folyt a vizsgálat. A princzipális sietett az áldomáshoz valókat összegyüjteni, az auditor sietett a tárgyalás idejét kitüzni.

Február közepe tájára esett a tárgyalás napja.

Az elnökön kívül valami hat katonatisztből állott a biróság. A vörös közvádló, a piros orru auditor s az őrmester, a ki vezette a jegyzőkönyvet. Ott kellett lennem magamnak is, a ki nélkül ugy se ért volna az egész biráskodás semmit.

Hideg volt a terem, mint a farkasorditó, a hol tárgyaltunk. Én ugyan jó prémes meleg bundámat öltöttem magamra, de a katonák bizony nem voltak téli hadjáratra felöltözve. Ebből láttam, hogy hosszu tárgyalásra nincsenek készen.

Németül folyt a tárgyalás. Hogy a közvádló mit beszélt összevissza, arra én már nem emlékszem. Hogy az én ékesszóló védbeszédem elmaradt: arra igen jó okaim voltak.

Egyik okom az, hogy benne volt a szerződésben: ne védjem magam sehogy, mert akkor az auditor jót nem áll semmiről.

A másik okom pedig az volt, hogy a biróság összes tagjai közül senki se tudott magyarul. Sült német volt valamennyi. Akár a falnak, akár a német katonának beszélek. Demoszthenesz megtehette, hogy beszédet tartott a tenger hullámainak. Jézus Krisztus is sikerrel szólhatott a szélhez, viharhoz. Tenger, szél és vihar megérthet valamit az okos szóból, osztrák hadbiróság semmit meg nem érthet a magyar szóból.

Elitéltek három nap alatt megfizetendő tiz osztrák értékü forint büntetésben. Megnyugodtam az itéletben nyomban, kifizettem a büntetést nyomban és siettem a princzipálishoz. Gyerekjátékká lesz vértanusági ügyem.

Vége jó: minden jó. Az áldomás is megvolt azon a napon. Eltartott éjfélig. A jó bortól az auditor olyan jó kedvre kerekedett, hogy jámbor felesége minket kért meg éjfél felé, segitsünk neki, hogy férjét ágyba fektesse.

Mi lett az Almássy-féle összeesküvési följelentéssel: nem tudtam meg soha. Bizonyosan tűzbe dobta az auditor. Valamint Keserü Mátyás várnagy irását is, melyet a gyertya lángjánál szemünk láttára égetett el.

Másnap estefelé indult a vonat, melyen haza akartam utazni. A jó princzipális s áldott lelkü neje olyan bucsulakomát adott, soha se felejtem el. A mi szemnek-szájnak gyönyörüség, édes mulatság: görnyedt alatta az asztal.

Gyalog kisértek el az állomásra, keresztül a Duna jegén. Kocsin járni nem volt szabad.

Nappal is kietlen a befagyott Duna. Hát még a téli estnek sötétségében! A lombtalan fákat a szigeten zörgette a szél. A varjusereg is ott ült már a zuzmarás ágakon. Ember, állat nem jár kint a riasztó éjben. Lámpa nincs, nem világit semmi, a gyalogjárók nyomait nem láthatni. Mégis elkisérnek a hű és jóbarátok. A férfi, a ki már nem fiatal s a gyönge asszony, a ki reszket a sötétben.

Azt hittem: mulatság nekik ez a séta.

A mikor már fenn voltam a vasut lépcsőjén, akkor mondja a princzipális.

– No, öcsém, ezt az utat a Duna jegén mi még meg sem tettük soha és ezentul se tesszük meg soha.

S ime, értem ezt is megtették.

V.

(Szabó Gábor levele. – Ünnepeljük Budapesten. – Megkapja a királyi kinevezést. – Ábrándozik a neszmélyi hegyen. – Elégeti a királyi kinevezésről szóló okiratot.)

A vasut elrobogott velem a téli avarmezőkre. És akkor is és azután is éveken át tünődtem a fölött, vajjon ér-e engem valaha az életben akkora öröm és szerencse, hogy a jó emberek jóságát igazán meghálálhassam?

Elmult tizenegy-tizenkét esztendő. Utunk nem jött össze, nem találkoztunk egymással.

Képviselő lettem. A többséghez tartoztam. Ismerőseim körében az a hir terjedt el, hogy a kormányzó férfiak adnak valamit a szavamra. Ez a hir eljutott a princzipális fülébe is. Hiszen Komárom nem a világ végén fekszik.

Közel harmincz éve már, a mikor felállitották a királyi közjegyzői állásokat. A közvélemény azt hitte, hogy a közjegyzőség jó és nyugodt állás, koczkázat nélkül hoz biztos jövedelmet: tőkét is lehet belőle szép szerével gyüjteni. Mindenesetre különb az ügyvédi állásnál. Már csak azért is, mert a közjegyző már királyi ember, a neve is azt bizonyitja, de bizonyos is, hogy a királytól nyeri hatalmát, befolyását.

Tolongtak az emberek, hogy elnyerjék ezt az állást. Alig volt háromszáz közjegyzőség, futott utána háromezer alkalmas pályázó. Mindenki fölkereste hatalmas ismerősét. Dolgozott a pártfogás szakadatlan. A harczot, mely a kormányzó emberek szobáiban dult, akkor nevezték el kenyérmezei ütközetnek. Jó Kinizsy Pál világhirü nagy hősünk: élt, meghalt, porrá is vált, bizonyára fel is támadt már időközben; de sohase jutott eszébe, hogy az ő legnagyobb dicsőségének csatateréről még négyszáz esztendő mulva is oly sürün emlékezzenek meg hálás utódai!

E napokban csak jön ám hozzám a levélhordó s levelet ád kezembe Rév-Komárom városából. Egyenesen nekem szól a levél, nem is irta senki más, mint Szabó Gábor ügyvéd, az egykori vitéz honvédszázados, a jó princzipális, az én mentőm. Nem is irta máshoz, csupán csak én hozzám.

Furcsa levél volt, de kedves levél volt. Nem mondom, hogy éppen szóról-szóra, de mégis eképpen szólott a levél:

»Kedves öcsém! Száz esztendeje nem láttuk egymást, hát bizonyára megütközöl soraimon. De ne félj; se tanácsom, se kérésem, se panaszom hozzád. Akkor este szerencsésen hazaértünk, egyszer-kétszer ugyan bukfenczet vetettünk a jégen, de a nyakunkat ki nem törtük. Hanem egy hóbortos gondolatot kell veled közölnöm, mivel hogy az isten annyira fölvitte dolgodat, a mit egyébiránt én előre láttam, meg is mondtam stb., stb.

Hát, hogy ezt a bolond törvényt meghoztátok: nekem is ott zug a fejemben a dongó, hátha jó lenne itt Komáromban nekem a közjegyzőség. Az ügyvédek már ugy szaporodnak itt mifelénk, mint a férgek, mintha az országban másutt el se férnének immár. A csizmám se kopog oly vidáman, ha lábamon van, mint ezelőtt harmincz évvel. Szóval: nyugodalmasabb állapot is jó lenne, mint a mostani ügyvédkedés. Ámbár ugyan az én kopaszodó fejembe sehogy se fér az a bolondság, hogy miért kelljen éppen a királytól kérni és várni, hogy az ember dolgozzék s kenyerét becsületesen kereshesse. Hát a vármegye maga nem adhatna hiteles pöcsétet? Már most ezért is Bécsbe futkosson a gyámoltalan magyar? stb., stb.

Le is tettem a gondolatról kiváltképen azért is, mert ide Komáromba P. öcsémuram folyamodott, a ki pedig alkalmas férfiu és a mi nagyhirü követünknek, Ghyczy Kálmánnak vér szerint való rokona s különösen kedvelt unokaöccse s meg is igérte neki biztosan a beneficziumot. Ghyczy Kálmán pedig, a ti pénzügyminisztertek, a kivel szemben ugy se érne semmi jó szó semmit stb., stb.

Hát csak azt akartam veled tudatni, kedves öcsém, de meg ne sajnálj érte. Eb ura a fakó. Egyszer már be is fordulhatnál a kapun, disznótorra várlak stb., stb.«

Bizony a régi princzipális ő! Le nem irhatom, mekkora örömöt okozott levele!

De le is tettem minden régi rossz szokásomról s nyomban feleltem.

»Pályázó leveled, édes bátyám, add postára holnap, magad pedig jőjj személyesen holnapután. Szeretném én azt a pénzügyminisztert látni, a ki a te utad el tudná állani.«

Egy szempillantásig se kételkedtem azon, hogy ne a princzipális legyen a királyi ember. Csak küldje el pályázatát.

Elküldte. Harmadnapon ott volt az igazságügyi kormánynál s negyednapon itt volt ő maga is.

Most már túl az ötvenéves életkoron. Hátraszegett busa fejét, domboru mellét, széles vállait, tekintélyes poczakját mindenki észrevette a képviselőház folyosóján. Legalább is valamelyik előkelő vármegye hires alispánjának nézte mindenki, a ki nem ismerte.

Bemutattam az igazságügyek miniszterének. Ez volt első dolgom. De e napon még nem mondtam meg a miniszternek, hogy a komáromi közjegyzőt, a királyi embert mutatom be. Majd ráérünk holnap.

A jámbor Pauler doktor volt a miniszter. Jó ember, de honvédő háborunk dicsőségéből se nem értett, se nem érzett semmit. Tudós ember, de igaz jó hazafinak csak azt tekintette igazán, a kinek valami dicsérő dekrétuma, legkegyelmesebb kitüntetése, legmagasabb elismerése volt a királytól. Holmi vitéz honvéd: nem hajtott ő arra semmit. Minden embert a szerint becsült, a milyen volt a minősitvényi rovatos ive. Mikor született, hol és mit tanult, micsoda vallásu és életkoru, tud-e németül, volt-e már fegyelmi pör alatt, hányadik foku büntetésre itélték, vagy nem itélték, mióta szolgál, van-e hatalmas pártfogója? A princzipálisnak nem volt semmi rovatos ive, semmi minősitvényi táblázata, semmi hatalmas pártfogója. Nem is szolgált soha senkinek. Valamikor szenvedett, küzdött, vérzett ugyan a hazáért, de azt se ő, sem más nem szokta emlegetni s erről most már jóizlésü finom társaságban beszélni se szokás.

De a miniszter mivelt és udvarias ember volt. Szives udvariassággal fogadta a princzipálist. Megkérdezte tőle: mióta és meddig mulat Budapesten s miként vannak megelégedve a komáromi királyi törvényszék hivatalos helyiségeivel? De már a feleletet nem várta meg, valaki elhivta mellőlünk, ajánlotta magát s udvariasan otthagyott bennünket. Még azt sem mondta: gyertek csak velem a miniszteri szobába egy pohár papramorgóra.

A princzipális mosolyogva nézett utána.

– Ezt a barátságos ösmerkedést, öcsém, elengedtem volna.

– No csak várj, bátya, holnapig!

Még akkor több mint száz tagja volt a képviselőháznak a nagy idő férfiaiból. A kik nemcsak tanui, hanem alkotói voltak a hősi történelemnek. Tisztek, hadvezérek, kormányzók, törvényhozók, vármegyék igazgatói, üldözöttek, bujdosók, halálrakeresettek, várfogságok menekültjei, költők, szónokok, lánglelkek a függetlenségi harczból.

Mind valamennyien a princzipális bajtársai.

A kiknek szivük együtt érzett és együtt vérzett a csatamezőn és az áldomáson, a győzelemben és a bukásban, itthon és idegen népek hideg hajlékában.

A kik még igazán érezték, mivel tartozik a nemzet a maga hőseinek.

Ezeket én egyenkint fölkerestem, s meghivtam a Hungáriába lakomára. A princzipális tiszteletére szólt a lakoma. Megjelentek hetvennégyen.

Ott volt a princzipális is. Mindenki megismerte, mindenki megölelte a régi bajtársat, a ki soha nem is látta. Boldog volt a princzipális. Több könyje hullott, mint kaczagása hallszott örömében.

Lakoma végén azt mondta nekem a princzipális:

– No, öcsém, most már elmaradhat az a közjegyzőség. Ez a becsülés elég nekem multra, jövendőre!

– Nem addig van az!

Másnap mind a hetvennégyen rárontottunk az igazságügyek miniszterére. Ilyen küldöttséget még nem látott az a Deák-utczai rozzant palota. De bizony nagyméltóságu miniszter ur, Rév-Komárom városában más ugyan nem lesz a királyi ember, mint az egykori délczeg honvédszázados, a ki utoljára távozott onnan, függetlenségünk várfokáról.

Igy is lett.

Az ország kincstárnoka, a jó öreg Ghyczy Kálmán is meghallotta a ribilliót. Félretette hosszuszáru pipáját és maga is sietett Pauler miniszterhez Szabó Gábort ajánlani és mást senkit se ajánlani. Saját édes öccsét is ugy hazakergette s pisszenni se merjen: ugy lelkére kötötte, hogy azóta se hire, se hamva a nagyvilágban.

Változott a kormány, változtak az emberek is. Pauler helyét, a tudósét elfoglalta Perczel Béla, a táblabiró. Ezzel azután megingott minden miniszteri igéret, de azt, a melyet a princzipálisnak adtunk, meg nem ingott.

Egyszer csak megjelent a hivatalos lapban, hogy a rév-komáromi közjegyzőséget a princzipálisnak adományozta a király ő felsége. Vagy a minisztere.

Igy kellett ennek történni, másként nem is történhetett. Hiába csóválta fejét efölött akárhány komáromi atyánkfia s jó barátunk: csak Szabó Gábor lett ott a királyi ember. Ezen már változtatni nem lehetett.

Mi lehetett volna más az első tennivaló, mint az áldomás megtartása?

S hol lehetett volna másutt az áldomást megtartani: mint a szőlőhegyen, a neszmélyi hajlékban?

Nosza jó princzipális: légy hát készen! Ime, fölkerekedik a rokonok és jóbarátok serege s ki kocsin, ki hajón siet a kies hajlék felé. Jönnek még Csepről is, Igmándról is; de jönnek még Csallóköz vidékéről Ócsáról, Aranyosról is; de jönnek még a tulsó félről Ó-Gyalláról is. Nem lehet másként, bizonyára maga a princzipális sugta meg mindenfelé: mikor és hol lészen az áldomás.

Meg is lett.

Tavasz felé járt már az idő, verőfényes nap ontá sugarait le a messze völgyek felé. De napsugárnál melegebb szivvel örült a társaság a jó princzipális szerencséjén.

Van hát még hála! Van még elismerés! Vannak még jó emberek! Van még áldás a jó ember életén!

Mert hiszen igaz, a jó princzipális eddig se látott szükséget. Uri ház, tele pincze, jó asszony, jó egészség, jó kedv: mi kell egyéb? Három-négyezer forint biztos jövedelem: telik belőle szerényen, jó módjával erre is, arra is. Megvan a becsület is mindenfelé.

De az uj adomány mégis más. Az ügyvédséget abban lehet hagyni. Nem kell futkosni egyik biróságtól a másikhoz, Pontiustól Pilátusig. Jó huszezer forint évi jövedelem mégis megvan. Szép pénz. Nincs ennyi a főispánnak se, az apát urnak se, a kálvinisták püspökének se. Mennyi jót lehet ezzel tenni? Mily szépen föl lehet segiteni a szegényebb rokonokat? Hány vagyontalan, jóeszü és jóerkölcsü gyermeket lehet tanittatni! Árvákat, ügyefogyottakat mily szépen gyámolitani! Irodalmat, nemzeti közügyet, egyházat, főiskolát pártfogásban részesiteni.

Szép jutalma a multnak. Gyönyörü ábránd és igaz valóság a jövendőre. Meg is illeti a jó princzipálist koránál fogva is. Átlépte már az élet delelőjét. Alkonyata meg lesz aranyozva.

Két hét mulva megjelent a királyi közjegyzők ügyviteli szabályzata, s a kormány végrehajtási utasitása. Egész nyaláb nyomtatott iv, száz meg száz paragrafus. Keveredett a világ, sok teketóriával jár minden, a királyi embernek is sokat kell még tanulni. Megküldték a nyaláb nyomtatványt minden közjegyzőnek. Még a jó princzipálisnak is.

Hát jól van! Ez a dolgok rendje. Pipát, dohányzacskót, tűzszerszámot összekésziteni, a sok nyomtatványt táskába rakni s el – ki a szőlőbe, a neszmélyi hegyre! Ott majd áttanuljuk a sok ákom-bákom utasitást, rovatos ivet, iratmintát, ügyviteli szabályzatot. Kedv és nyugalom lesz hozzá ott elég!

De egyéb is lesz.

A princzipális furcsa paragrafusra bukkan hamarosan.

Az a paragrafus azt tanitja, hogy ha nincs hiteles és valóságos helyettes közjegyzője: akkor a székhelyet elhagyni nem szabad. Ha pedig mégis el akarná hagyni: köteles ezt a helybeli királyi járásbirónak bejelenteni s e szerint ettől engedelmet kérni. Máskülönben dorgálás, fegyelmi eljárás, büntetés, felelősség, kártérités, huzavona s több efféle.

Szamárság. Félreteszi az ákom-bákom irást. Pipára gyujt, kiül a hajlék pitvarába s elnézi nyugodtan a vidéket. Majd azután még egyszer igazán megnézi azt a paragrafust.

Fölséges látásba merül el a lélek a hegynek magasságáról.

A sikság zöldje, a rónák ligetei, a falvak tornyai, a széles Dunának szürke hullámai, a malmok, a hajók, a tutajok, az országutak járókelői mind oda mosolyognak hozzá. Az égnek madarai ott röpködnek előtte és alatta és körülötte szabadon és vidáman. Oda mennek, a hová akarnak. Nem fékezi őket semmiféle bolond paragrafus.

Napnyugat felé, a látás határán sötétlenek a nagy vár erősségei. A függetlenség és szabadság erőde egykor, melyet ő is védett, melynek falait egykor ő is vérével áztatta. S a dicsőséges harczok csatatere arra Uj-Szőny, Ács, Igmánd és Csep felé, a hol valamikor világdöntő seregekkel győztesen viaskodott a honvéd. A győzelem után az áldomás és az édes pihenés! És ujabb harczok és ujabb diadalmak!

Elmerült lelke nemzetének bánatába és ábrándjaiba. Hajh, miért kellett hát elbuknunk? Miért nem folytattuk tovább a harczot? Miért nem kezdjük tehát ujra? Az utolsó csöpp vérig. A halálig. A feltámadásig. Az örök dicsőségig!

Hejh jó princzipális, ne andalogjon a te lelked most már ezek fölött. A pipád is kiégett már. Vedd csak ujra kezedbe azt a szolgálati utasitást s nézd meg csak ujra azt a paragrafust. Meg kell azt tanulni jól!

A paragrafus csakugyan ugy szól. Elolvassa egyszer, kétszer, tizszer egymásután s bizony akkor se szól másképpen.

Micsoda?

Hátha ő valamelyik jó barátjához vadászatra rándul; ezt ő bejelentse a királyi járásbirónak?

Ha ő rokonához ellátogat névnapra, születésnapra, torr, szüretre, keresztelőre: ő erre királyi járásbirótól kérjen engedelmet?

Ha jóbarátok, egykori bajtársak, messzeföldről jövők megszólitják: »megyünk ki hozzád a hegyre, töltsünk együtt egy jó napot« – s ő ezt meg ne tehesse előbb, hanem várja be szép türelemmel, mig a járásbiró a paragrafusnak eleget tesz?

Fényes nappal volt, de azért meggyujtott egy szál gyertyát. Fogta az egész nyaláb irka-firkát s elégette az egy szál gyertyán. Azután fogta a királyi kinevezésről szóló legmagasabb és legkegyelmesebb okiratot és azt is elégette azon az egy szál gyertyán.

Azután elővett egy kis reczés ezüstféle gyufatartót. Az irások hamvait zsebkésének pengéjével összegyüjtötte s belerakta abba a gyufatartóba. S kis levélke kiséretében elküldte hozzám a postán Budapestre. Levélkéjében igy szól egyebek közt:

»Ime, édes öcsém, itt küldöm hát néked az én huszezer forintos évi jövedelmemnek, nagy állásomnak s királyi okirataimnak hamvait. Lásd meg s aztán szórd ki az ablakon. A gyufatartót tartsd meg emlékül. Egyébiránt kapum most is nyitva, stb. stb.«

… Még se lett hát királyi ember!

KOSSUTH NÉPSZERÜSÉGE.

Sehol se olvastam történetünk ama kis részletéről semmit, a melyet most elbeszélek. Több rokonom s egy csomó idősebb barátom volt az 1848-iki pesti nemzetgyülés tagja, sokan közülök Debreczenben is végig ott voltak a gyüléseken, az ő bizalmas beszélgetéseik után ismerem az esetet. Azok közül, a kikkel e tárgyról beszéltem, legtöbbet tudott Gorove István. Az élők közül még emlékezhetnek erre Madarász László, Bittó István és Madarász József.

A mikor elhatározták, hogy az uralkodó Habsburg családot a tróntól megfosztják: mindenki első gondolatra minden kétség és vita nélkül abban állapodott meg, hogy az uralkodót más nem pótolhatja, nem is helyettesitheti, csupán Kossuth Lajos. A kérdés csak az volt, minő czimmel s mekkora joggal és hatáskörrel?

Már április 13-án fölmerült Kossuth bizalmas köreiben ez a kérdés. E nap estéjén éppen Kossuth lakásán is folyt erről eszmecsere. Ugy hallottam, a miniszterjelöltek közül ott volt Szemere Bertalan, Horváth Mihály s Batthyányi Kázmér gróf, ott volt Szacsvay Imre s Madarász László is, de mások is.

Mindenki ajkán és gondolatában a kormányzó czim jelentkezett.

E czimet készen adta a nemzet története. Két vagy három kormányzó volt a multban. Az egyik: Hunyadi János; a másik: Szilágyi Mihály; a harmadik: Bethlen Gábor. Mindegyik Gubernator Regni Hungariae. Kossuth czime se lehetett kisebb s alig lehetett más.

De másnap a nyilt ülés megkezdése előtt mégis merültek fel aggodalmak. Kossuth nem akarta, igaz, hogy más se akarta, hogy nyilvános vita támadjon a kérdésről. Kossuth néhány szóval elejét vette minden kétségnek. Maradjunk általánosságnál s hagyjuk a czim meghatározását későbbre. Körülbelül ezek voltak szavai.

A függetlenségi nyilatkozat erre nézve igy szól:

»Az országot egyetemes kiterjedésében a nemzetgyülés minden tagjainak egyajku fölkiáltásával s közmegegyezésével kinevezett kormányzó elnök Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő miniszterekkel ugy saját magának, mint az általa nevezendő minisztereknek személyes felelősségük s számadási kötelezettségük mellett kormányozni.«

Tehát nem Kormányzó, hanem kormányzó elnök. A ki személyesen felelős s tartozik számot adni mindenről. Tehát minden cselekvéséről és minden mulasztásáról, sőt a közpénzekről is.

Ez bizony ma furcsának, sőt érthetetlennek látszik. Hiszen neki az uralkodót kellett helyettesiteni s az uralkodás dolgát végezni. Ő hivatalnok, számtiszt, pénztárkezelő nem lehetett, tehát például a pénzkezelésre nézve számadó kötelezettség alatt nem állhatott. A ki veszedelmes időben nagy ország ügyeit vezeti s nemzetének élet-halál harczát vivja: annak élet-halál fölött függetlenül és korlátlanul kell rendelkeznie.

De hát a nemzetgyülés árnyalatai s maguk a vezető férfiak s a hadvezérek is nem voltak egy nézeten.

Volt párt, mely a Habsburgokkal békét akart alkalmas időben kötni, mint Bocskay és Bethlen s mint II. Rákóczi Ferencz tábornokai.

Voltak sokan, kik egyenesen azt hangoztatták, hogy vissza kell állitani a királyságot s királylyá Kossuth Lajost kell megválasztani.

Igen erős párt egyenesen köztársasági államrendszert akart alapitani.

De egy párt se volt, mely a maga tervének megvalósitására az időt elérkezettnek látta volna. Mindenki várt. Vagy a teljes győzelemre, vagy a teljes bukásra, vagy mind a két fél kimerülésére.

Maga Kossuth se akart eléje vágni a jövendőnek. De azt sem akarta, hogy a pártok a czimkérdésen hajba kapjanak.