Part 1

Eötvös Károly Munkái

XVI. KÖTET

A NAGY ÉV

Eötvös Károly Munkái

XVI.

A NAGY ÉV

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A NAGY ÉV

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.

A DICSŐSÉGES CSATÁK NAPJAIBÓL.

I.

(Az áldomás. – Hogyan készül a fegyver? – A nemzetőrség. – Apám a hadnagy. – A magyar vezényszó. – A nemzetőr egzecziroz. – A bolondos harczi dal. – Őrizzük a Drávát. – Pápay Miklós öreg barátom.)

Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, a mikor 1848-ban a pozsonyi országgyülés törvényeinek hirét vette. Nincs többé robot, nincs urbér, nincs földesuri hatóság, nem kötéllel fogják ezentul a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban s a mindennél szentebb szabadságban.

De most már hát mit csináljunk?

Épen e kérdés az, a mely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy pillanatig se tanakodott.

Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, a mi jön, csak ezután jön. Igy cselekedett Árpád apánk s igy cselekedtek azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell tartanunk.

Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az igazságot felszentelnünk.

A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő. Ma már vályogvető gödrök fészke, akkor fényes szinü zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az áldomás szinteréül.

Gyönyörü szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a földbe ültetve. Sátrak az urnők és a sütő-főző készségek számára. Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja. Lelkes szavak az ajkakon; édes öröm, nemes vidámság az arczokon. Minő tünemény volt az, a mikor az öreg nemes megölelte, megcsókolta kérges tenyerü jobbágyát! Édes fiam vagy ezentul, nem cselédem!

Szentek egyessége.

Lesz-e még ilyen napja valaha nemzetünknek?

Ötvenhat esztendeje ennek: azóta nem láttam ilyen áldomást. Gyerek voltam akkor, még se felejthetem.

Három zsidója volt a falunak: Ábrahám, Salamon, Dávid. Az egyik mészáros, a másik kocsmáros, a harmadik boltos. Az egyik a hust, a másik a bort, a harmadik a gyerekek és leányok számára a sipot, kereplőt és szines szalagot hordta nyalábszámra. Sehogyse akarták az árát elfogadni senkitől.

Hát a czigány?

Volt czigányunk elég. Az öreg Józsi czigány volt a fejedelmük. Minden czigány az ő ijafia, unokája volt. De azért csak Józsi czigány maradt. Sohase tudott Józseffé fölvergődni. Az 1828-iki funduális könyvben is csak ugy van beiktatva zsöllérháza: »A Józsi czigány háza«. Senki se tudta vezetéknevét. Az is ez áldomásnapon tudódott ki. Isten előtt Jónás József volt a neve.

Volt vagy tizenöt fia. Mind muzsikus. De ennyien el nem fértek volna a mi kis falunkban. Otthon csak négy-öt maradt. A többi Bozsokon, Enyéngen, Szilas-Balháson szanaszét. Az öreget apám egy hét előtt behivatta az udvarba.

– Józsi, a gyerekek meg a szerszámok a jövő vasárnap itthon legyenek az áldomáson!

Otthon is voltak. A pirkadó hajnalig tánczolt a fiatalság a puha pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak.

Az áldomás után mindenki tudta már, mit kell csinálni.

A nemzetőrséget kell szervezni, a legénységet begyakorolni, számára fegyvert késziteni. Akkora szabadságot nem ád ingyen a sors. Akkora nemzeti boldogságnak meg kell adni az árát. Bizonyosan megjön az ellenség. Rácz, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt verni véresen.

Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa. A fokos csak követválasztásra való. Sőt az uj törvény onnan is eltiltotta. A kard csak diszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a főispánhoz megy deputáczióba, az oldalára kösse czifraságnak. Különben pedig a fogason függ, rozsda marja, nem ragyog s nincs is kiköszörülve. A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké változtak át a franczia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak vadászfegyver, nyulászni való, szuronya nincs. S még az se több az én falumban husz-huszonöt darabnál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak tizenkilencz főből áll s még az se mind vadász ember.

Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere? Bizonyos, hogy az ország nem ád fegyvert, mivelhogy magának sincs.

No nem is kell. Majd csinálunk magunk. Dárda lesz a fegyverünk.

Körösztös Ferencz volt a falu kovácsa. Fekete arczu, zömök, vaskos termetü erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrácz fiu, vándorlása közben akadt meg az én falumban. Erre a vadráczra még nagy szerep vár. Körösztös Ferencz ivadékai ma is élnek.

Tanácskozott legényével s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak csinálni tiz hatalmas dárdapengét. Lábnyi hosszut, hegyeset, két élüt, két hüvelyk széleset, hosszu két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen szegezni. Csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőrnél többet ugy se ád ki a falu, tiz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral.

Jelentik apámnak, gondoskodjék a nyélnek való fáról.

Az én falum határában akkor egyetlen szálfa se volt. Tiszta és egyenes róna volt az egész határ, mint a felhőtlen ég. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. Ebből állott a határ egész erdősége. Nosza föl a Bakonyba hát gyertyánfáért dárdanyélnek. Négy kocsi induljon Szent-Gálra hajnalban, viszi a levelet apámtól nemes, nemzetes és vitézlő Zsebők János uramnak, három nap alatt legyen dárdanyél elegendő. Zsebők János volt a szent-gáli közbirtokosság valami választott főembere, Szent-Gálnak pedig volt akkor még jó huszonötezer hold Bakony-erdősége egy darabban. Az egész országot el tudta volna látni dárdanyéllel.

Házunk, udvarunk akkor még nem volt megépitve. Mező-szent-györgyi birtokunk 1775 óta zálogban volt, apám csak 1838-ban ülhetett bele. Még nem épithetett. A Turgonyi-házat birta zálogban. Ott születtem én is. Annak végében volt a másik utczán a kovácsműhely. A mint a dárda-készités megkezdődött: a műhelyben töltöttük az időt. A nemes gyerekek mind. Az Eötvös, Pósa, Véghelyi, Szalay, Katona, Ujhelyi, Keserü, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmath, Baditz, Virágh fiuk ott segitettek a fekete arczu kovácsnak és vadrácz legényének. Fujtatni, szenet, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni, hütőbe vizet hordani, a kész dárdapengét simitani, fényesiteni: ebben buzgólkodtunk. A tüzes vas szikrája majd ki nem verte a szemünket. Estére kelve olyanok lettünk, mint a kéményseprő. Az arczunk ragyás lett a tüzes vasszikraesőtől.

Tiz nap alatt készen lett százhusz dárda. Két tenyérnyi piros lobogó a nyakán. Az uráli kozák dárdája hozzáképest kontár munka.

Most már szervezhetjük a nemzetőrséget.

Apám lett a mező-szent-györgyi nemzetőrség hadnagya, a jó erős félszázad parancsnoka. A vármegye nevezte-e ki vagy maguk a nemzetőrök választották: erre bizony már nem emlékezem. Csakhogy ezentul ő lett a mi törpe hadműveleteink intézője.

Ez ugyan nem lett volna nagy mesterség. Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék tisztujitó, követválasztó csatáiban elég része volt; a mezőföldi nemességnek ő volt a tiszttartója; a mező-szent-györgyi közbirtokosságnak ő volt az inspektora, a családi közösügyeknek, a regáléknak, vadászatoknak, kirándulásoknak, határjárásoknak ő volt a vezetője; holmi hadvezéri ösztönnel, furfanggal és ügyeskedéssel tehát tele volt az ő tapasztalása.

De hát ez mind semmi se ahhoz a mérhetetlen tudományhoz, a mely nélkül nemzetőrből katonát csinálni sehogy se lehet. Ez a tudománya pedig nem volt meg apámnak.

Apám sohase volt katona. Sőt az én tudtommal egyetlen ősöm se volt. Gazdák, tisztviselők, papok, sőt iparosok is voltak őseim közt, a nemzet függetlenségi harczaiban mint felkelők ott csatáztak ugyan mindenütt s voltak köztük szegények és gazdagok, Karaffa idejében bujdosók, földönfutók, de a balsors egyiket se érte el annyira, hogy kénytelen lett volna osztrák katonává lenni. Honnan tudta volna hát apám a haptákot?

Hanem hát jó az isten, megsegiti az embert még a katonamesterségben is.

Volt egy községi jegyzőnk, Gregorich Ferencz volt a neve. Honnan jött és mikor jött a falunkba: nem tudom. Maga orosz volt, görög katholikus, a felesége pedig német, alig tudott valamit magyarul. Fajuk és vallásuk miatt egyedül valók nagy vidéken. Csodájukra jártak az emberek. Volt öt-hat gyermekük. Apám keresztapja, anyám keresztanyja valamennyinek. Hová lettek: nem tudom. Mig én főiskolákra, akadémiákra jártam: azalatt eltüntek, nyomuk se maradt.

Ez a Gregorich Ferencz valamikor katona volt, huszár volt, fölvitte az őrmesterségig, szolgált tizenkét esztendőt, jól értett az egzeczirozáshoz. Olaszországban töltötte katonaidejét, katonaidejéből nagyokat tudott mondani, most is emlékszem még néhány hajmeresztő adomájára. Hozzá fordult apám:

– No, most már nótárius koma, kend tanitja be a nemzetőröket, kend tanit meg engem is a hadnagyságra, a század vezetésére.

Nagy örömet okozott e szóval Gregorichnak. Szive-lelke szerint jó hazafi volt a nótárius, utálta a németet rettenetesen, hosszu katonáskodása alatt volt módja ehhez az érzéshez hozzászokni.

– Csakhogy nemzetes komám uram, a kommandó németül van. Hogy tanithassam én be ezt a sok szőrösfülü parasztot német szóval?

Bizony sehogy.

Apám hallani se akart a német vezényletről. Ebből a szép világnyelvből maga se értett egy szót se. A falu összes lakosságából is csak a néhány zsidó tudott németül. A papunk is csak annyit értett hozzá, hogy diótörő, fogcsikorgató nyelven és hangon el tudta olvasni a nyomtatott német irást és szótár segitségével meg is értett belőle valamit. Egyetlen nemes birtokos társunk volt, Matkovich Tivadar, később 1869-ben országgyülési képviselőnk, a ki jól tudott németül. Lutránus volt. Budán, Pesten növekedett, édes anyja a nádorispán feleségének volt egykor barátnéja, ő hát megtanult németül. Csakhogy az apja szeptemvir, ő maga királyi viczefiskus volt, a mi nagy forradalmi dolgainkba beleavatkozni sehogy se akart. Katona pedig ő se volt soha.

Mit csináljunk most már?

– Kend pedig nótárius koma, magyarul oktatja a legénységet, punktum.

– Nem lehet, nemzetes komám uram! Minden lehet, de ez nem. Katonát csak németül lehet kommandérozni. A hapták: hapták. Az atyaisten mindentudó, de a haptákot ő se tudja másként. Hát én hogyan tudnám másként?

Apám gondolkodott. Katonai oktatást hiába kértünk volna akárhonnan. A vármegyének nem volt. Holmi öreg, rokkant obsitos katona akadt volna itt-amott, de az mind paraszt legény volt valamikor. Már pedig szabadság ide, szabadság oda, nemes embert ne oktasson a haptákra paraszt, mig a világ az ő sarkaiból ki nem fordul.

Végre jó gondolata jött az apámnak.

– Irja le kend, nótárius koma, azokat a német szókat tiszta papirosra, majd előteremtem én azokat magyarul is.

Ugy lett. Apám befogatott, kocsira ült, berucczant Veszprémbe. A pozsonyi országgyülésnek már vége volt, követeink hazajöttek. Kocsi Sebestyén Gábor volt egyik követünk, szegről-végről atyánkfia, ő mindent tud, tehát bizonyára a magyar katonai nyelvet is tudja. Ő volt a vármegyének egyik legelső irodalmi embere is.

Apám előadja neki az esetet.

A nagyfejü és nagyszemü mindentudó követ keserüen mosolyog.

– Lássa uramöcsém, igy vagyunk. Az a féleszü nótárius a mi korunknak igazi képviselője. A magyar volna a kerek földnek első katonája. S odajutottunk, hogy most már minden okos és minden bolond ember azt hiszi, hogy csak német nyelven lehet katona még a magyar is. Ne gondolja ám uramöcsém, hogy az országgyülésen másként gondolkodnak.

Apám elkomolyodott. Nagy elméjü ember volt, de nagy világtudása nem volt. Sohase hallotta ezt az őrültséget.

– Már pedig urambátyám, én a szentgyörgyi nemzetőrt németül meg nem tanitom, de magam se tanulok meg. Inkább ott hagyom tiszti állásomat.

Nem ugy lett.

Gregorich leirt valami harmincz német vezényszót, Kocsi Sebestyén Gábor ezt kiegészitette valami nyolczvanra s a szójegyzéket átadta apámnak.

»Állj. Figyelj. Vigyázz. Sorakozz. Jobbra nézz. Balra nézz. Féljobb. Félbal. Jobbra át. Balra át. Indulj. Fordulj. Fejlődj. Kanyarodj. Lépést. Siess. Rohanj. Vállhoz. Lábhoz. Czél. Tűz. Őrs. Csapat. Szakasz. Század. Tized. Zászlóalj. Dandár. Ezred. Sereg. Hadtest. Tizedes. Százados. Ezredes. Őrlegény. Hadnagy. Őrnagy. Vezér. Fővezér. Nyugvó. Ülj. Ébredj. Rajta. Hátra. Előre stb.«

Efféle szavakat állitott össze a mindentudó követ. Mi, gyerekek, megtanultuk három nap alatt valamennyit. De megtanulták a nemzetőrök is. Sőt a mit senki se hitt volna el előre, megtanulta utóbb még Gregorich Ferencz nótárius uram is.

A falu napnyugoti oldalán, a falun kívül van egy nagy telkem. Most gazdasági épületek vannak rajta, hajdan csárda volt, az ugynevezett Barta-csárda. A csárdák kora elmult, azért hagytam abban én is. Volt a telken szép pázsitos mező 1848-ban, hogy lovas ember, mig betér a csárdába, éhes lovát legeltethesse. Ma már az is zöldséges és gyümölcsös kertnek van bekeritve. Ezt a mezőt jelölte ki apám gyakorlótérnek. Ide jöttek ki a nemzetőrök derüs szép napokon egzeczirozni. Itt tanulták a katonai mozdulatokat, a figyelmezést, az állást, a lépést, mozgást, fordulást, menést, futást, fegyverfogást. Élemedett embernek, mezei gazdának rettentő nehéz tudomány ez.

Izzadt a nemzetőr, mintha követ fejtett volna a nagy igyekezetben.

Nem volt hiány a mulatságban se. A népek el-kijöttek a faluból, nézni a katonai gyakorlatokat s bizony nevettek is egyszer-másszor.

A katona akkor katona, ha ugy áll, mint a czövek: egyenesen. Ha pedig lép: oly keményen lép, mintha hidon járna s a hidat le akarná maga alatt szakasztani. A mi jó földmives népünknek pedig az ilyen lépés épen nem természete. Hetyke bolondnak tartja azt, a ki mikor simán is léphetne, oldalba rugja maga alatt az istenadta földet. De a katona igy kivánja.

Gregorich uramból a gyakorlat alatt önkénytelenül ki-kitört a katonatermészet. Káromkodni ugyan magyarul káromkodott, de a vezénylésnél minden pillanatban németre botlott a nyelve.

Állani épen nem tudta megtanitani a nemzetőrt.

– Mellet ki! Hasat be! Azt az áldóját annak az erre-amarra futkározó vakapádnak, a ki fölmarkolt erre a vöröshagymaszagu világra!

Szavajárása volt ez, de tudta még sokkal czifrábban is. A gyereksereg vihogása ilyenkor elhallatszott a szomszéd faluba. De ő mérgében, haragjában nem vette észre még ezt se.

A nemzetőr természetesen sohase értette meg, mit jelent az a vad vezényszó: »Mellet ki, hasat be«. Hiszen a mell és a has nem dolmány, hogy az ember hol kigombolja, hol begombolja. Aztán mit akar épen a hassal? Szent dolog a has, melyről tisztességes ember legföljebb akkor emlékezik meg, a mikor nagyon éhes. S aztán az ökör is értékesebb, ha mély a hasa. A tehén is, az emse is akkor áros, mikor hasas. Az embernek is a domboru has adja meg az igazi tekintélyt. Mitől jó hát, hogy a katona, kivált a nemzetőr, titkolja el az ő hasát? De sőt inkább, hadd tudja meg mindenki, hogy a szent-györgyi nemzetőr nem éhenkórász. Annyit eszik, a mennyit akar. Istennek hála, van miből.

A gyerekek is katonást játszottak. Kard az oldalunkon, igy jártunk fel az iskolába. Kallós uram, az asztalosmester gyártotta a kardokat fából, markolattal és kereszttel. Az uri gyerekeknek még hüvelyt is készitett hozzá szintén fából. A szegény zsöllér fia száraz ágot kötött kóczmadzaggal az oldalára. De azért minden gyerek tanubizonyságot tett arról, hogy ő fegyveres vitéz, a ki védelmezi a szabadságot. Valami szép furcsa tollal árasztották el a vidéket a sipoló bugyros zsidók. Pirosra, fehérre, zöldre voltak festve. Ott fénylett a süvegünk mellett. Honnan jött, hogyan jött, de eljutott hozzánk a francziák hires marseillais-indulója. A rajongó pesti ifjuságnak nem volt elég az ősi magyar kurucz-zene, a mely pedig művészileg is szebb és tartalmasabb a francziánál. E helyett elterjesztette a nagy forradalom hires indulóját.

Énekeltük is. De nem franczia szöveggel, hanem magyarral. Valami bolondos gúnydalt készitettek zenéjére. Előfordult abban a dalban Zsófia főherczegasszony, bécsi kamarilla, Jellasich generális, rántás, mártás, tormás virsli és sok más ostobaság. A virsli szót akkor hallottam először. Az egész falu megtanulta rögtön s dudolta egész nyáron át. Furcsa volt ez. Idegen zenét nem hallott addig az én szülőföldem s ez mégis fülébe mászott nagy hirtelen. Szövegét elfeledtem. Valami efféle bolondság volt:

Zsófia, Zsófia, Jellasich! Csokoládé, limonádé, Krámpámpuli, tormás virsli Jó eledel. Gyurótábla, rézfazék. Lábas, rostély, vasreszelő. Matilda, Matilda, patrontás Aridone, Szimonide, Brikszit Mátyás Rántás, mártás Jó eledel!

Igazi bolondság. Zsófiáról, Jellasichról tudtuk, kik és mifélék. De már Matildáról és Brikszit Mátyásról s a többiről az ördög se tudta, honnan származnak. Öt-hat versszakból is állott az egész, mig az egész franczia indulót el lehetett vele dudolni. Azt hiszem, vidékenként pajkos elmével készitettek hozzá változó szöveget.

Mi gyerekek minden nap kimentünk a gyakorlótérre. A haragos jegyző vezénylő szavait gyorsan megtanultuk, azután sorakoztunk s az én kommandóm mellett mi is megkezdtük végigcsinálni az egész katonai gyakorlatot. Mellet ki – hasat be. Jobban tudtuk, mint az öregek. Apám azonban elkergetett bennünket a napkeleti libalegelőre. Ugy is kellett tennie. A nemzetőrség, a nézőközönség s az utonjárók gunyolódásnak tartották a kölykek katonás játékát – ott az öregek mellett.

Mindez csak mulatság volt egyelőre.

Az aratás és nyomtatás alatt szüneteltek a hadi gyakorlatok. De Szent István napja után már komolyra fordult a dolog. A ráczok, oláhok, horvátok ölték a magyart, a hol módjukban állott. Rémséges hirekkel volt tele a levegő. Biztosnak tartották, hogy a horvátok betörnek Magyarországba. Jött a parancsolat a vármegyétől, hogy a nemzetőrök álljanak ki, szállják meg a Dráva partját s ne eresszék be Jellasich seregét. A vármegye egész nemzetőrségét odarendelték valahova Dráva-Sellye tájékára. Vigyázzanak, ha jön az ellenség, vegyék el botját, tarisznyáját; ha pedig gorombáskodik: üssék agyon.

Elég nagy ravaszság volt Jellasichtól, hogy ott jött át a Dráván, a hol a mi nemzetőrségünk épen nem várta. No de majd lakol érte hamarosan.

Sajátságos idők voltak azok, az 1848-ik év szeptemberének napjai. Az utolsó kurucz csaták óta, száznegyven esztendő óta már nem harczolt a magyar önönmagáért. A régi harczok emlékei már csak a tudós emberek irásaiban éltek. Mindenki bizott még a királyban. Azt pedig el nem hitte komolyan senki, hogy a gyámoltalan horvát nép meg merje támadni a magyart saját otthonában.

Apámat a maga kis csapatával nem rendelték a Dráva mellé. Bizonyára azért nem, mert az ország hadvezetői jól tudták előre, hogy Jellasich egyenes uton tör Buda és Pest felé, az egyenes út pedig a Balaton déli partján vezet, tehát a mi falunkon is átvezet. Inkább maradjon itthon a nemzetőrség s ártson annyit, a mennyit tud az ellenségnek.

Jól is volt ez igy, a mint a következés megbizonyitotta. Apám legalább nem járt ugy, mint a Bakonyontuli Pápa-vidéki nemzetőrség. A hogy egykori öreg nemes barátomtól, Pápay Miklóstól hallottam.

Pápay Miklós a jeles irodalomtörténetirónak, Pápay Sámuelnek volt egyik fia. Vagy husz-huszonöt évvel idősebb, mint én, de aztán benső barátság fejlődött ki köztünk. Pápay Sámuel a nemzetébresztő dicső korszak nagy költőinek, Kazinczynak, Kisfaludy Sándornak, Berzsenyinek volt kortársa s lelkes és bizalmas barátja. Uri házát Pápán a nemzet minden nagyja fölkereste, ha utja arra vezetett. Jeles iró, nagy műbiráló maga is és régi irodalmunk első nagy buvára. Ő mellette nőtt fel Miklós fia, az én öreg barátom. Lángelme, tökéletes magyarság, rajongó lélek, nagy tudás, legnemesebb táblabiráink egyike.

1848-ban pápai főbiránk volt s már ennélfogva is a járásabeli nemzetőrség vezető főtisztje. Seregét ő is elvezette Baranyában valahol a Dráva mellé. Járásában volt néhány nyavalyás sváb faluja is, tehát nemzetőrei közt voltak svábok is.

Ugy szeptember közepe táján, a mikor már seregét majdnem megették a szunyogok is, egyszer csak összeáll egy csomó sváb s deputáczió gyanánt megjelenik Pápay Miklós előtt. Alkotmányos előterjesztésük volna.

– No, mit akartok? Gyorsan, szaporán, röviden!

– Azt szeretnők tudni, tekintetes urunk, mikor megyünk már haza!

– Haza? Hát mit akartok ti otthon?

– Dolgozni!

– Miért akartok ti mindenáron dolgozni, mikor a nélkül is ellehettek?

– Ha most nem keresünk: miből élünk a télen?

– Micsoda? Ti még a télen is élni akartok? Nem azért hoztalak én ide benneteket, hogy még a télen is éljetek!

Azt a jajgatást, a mi a szegény svábok közt e szóra kiütött, leirni nem lehet. De ugy elszökdöstek ezután jobbra-balra, hogy egy hét mulva egy se maradt közülök. Csak a magyar őrizte a határt.

De az is hiába őrizte.

A pesti hadvezető urak ott feledték az én nemes barátomat seregével együtt a Dráva partján. Jellasich már régen bent járt az országban, meg is verték, meg is szalasztották, az országból ki is kergették, a jó Pápa-vidéki nemzetőrség pedig mind csak várta, csak azt várta: mikor jön már Jellasich a Dráva felé?

Ettől a kalandtól apám megmenekült.

II.

(Jön Jellasich. – A borsodi alispán fia. – Itt vannak a horvátok. – Ők lakmároznak abból, a mi a honvédek számára készült. – Küldöttség a bánnál. – Az ellenség elvonul. – Apám Balaton-Füredre indul. – Ellenséget lát utjában. – Jó lenne azt elfogni.)

Hanem hát Jellasich azért mihozzánk is eljött.

Hetekig járt már a hire, hogy jön, jön, de nem igen hittük. Szeptember huszadika körül ért hozzánk a magyar hadsereg, mely Jellasichnak utját akarta állani, valahol a Balaton mellett. A nádorispán, István főherczeg, habsburgi uralkodó herczeg volt a magyar hadsereg fővezére. Ki hitte volna azt, hogy az ő fönséges szine előtt meg merjen állani egy rongyos tábornok? Ki gondolt volna arra, hogy Magyarország nagyura elől, a nádorispán elől el ne párologjon a horvát bán?

Hejh, hajh, hiszékeny lelkü bolond magyar! De nem kárhoztatlak! Jobban fájna a rossz szó nekem, mint másnak. Olyan gyalázatos árulást a nemzetek világtörténete nem ismer, a milyen volt ezé a magyar nádorispáné. Elszökött saját hadserege éléről s még arról se gondoskodott, ki töltse be helyét a fővezérségben. Hűtlen cseléd módjára szökött el s ellopta, elvitte magával a nemzet bizodalmát.

A magyar hadsereg hátrálni kezdett. Itthon, saját országunkban, szemünk láttára.

Apám semmiféle utmutatást, parancsot vagy intést nem kapott sehonnan arra, mit csináljon. Pedig, mint afféle falusi hazafi, ugy gondolkodott, hogy az ő nemzetőrcsapatának mégis csak tenni kellene valamit, a mikor az ellenség már a nyakunkon van. Fölkerekedett tehát szeptember 24-én s átment a szomszéd faluba, Lepsénybe, hogy a még talán ott levő magyar csapatok vezetőivel értekezzék.

Csakugyan ott találta Répássy őrnagyot és Ivánka Imrét. Ivánka a pestmegyei önkéntesek élén állott. Ezek voltak ott s még a borsodi önkéntesek. Teljes visszavonulásban. Eddig a mi hadseregünk előőrsei, most már hátvédői. Talán maguk se tudták, de apámnak épen nem mondták, hogy az ellenség oly közel van.

Apám belátta nyomban, hogy most nincs tennivalója. A hol a főhadsereg hátrál: mit csináljon ott néhány nemzetőr? De még azt is jó lesz eltagadni, hogy nemzetőr is van a világon.

Alig tudott Répássy és Ivánka csapatjától elválni. Különösen megkedvelte a borsodi önkénteseket. Palóczos beszédük nagyon tetszett neki. Ezt a beszédet még nem hallotta.

A lepsényi nagy kőhid párkányfalán üldögélt egy feltünő jó nemes arczu ifju. A borsodi önkéntesek egyenruhája volt rajta. Apámnak ugy tetszett, mintha búnak eresztette volna fejét vagy szunyókált volna ott a kőfalon. Késő délután volt már az idő.