Part 8

Chapter 8 754 words Public domain Markdown

--Nem, János!--fakadt ki az asszony.--Nekem elég volt a magam szenvedéseiből. Vissza akarok menni Hollandiába. Itt van az útlevelünk. A tenger partján, Scheveningen mellett, a kastély északi szárnyán hatalmas atelier vár rád, melynek ablakain keresztül a szelid vizre látni, lomha szürke folyam torkolatával, a mocsaras deltával, Ruisdael cölöpzetével. Az ablakon néha beszól a szélvihar, amint vöröses hullámokat és opálos fényű tajtékot csap a fekete cölöpökhöz. A házad körül erdő van, amely felfogja a viharok erejét és megköti az ibolyaszín visszfényü agyagos talajt, A parkban kis kerti házikók várják délutáni álmodozásainkat, ahol szeretni fogjuk egymást, miközben az egész világ vonaglik, szenved, vért izzad és átkozódik. Tudom, szereted a szelid tekintetü teheneket, amelyek modellt állottak Hobbémának, Van Ostadenak, Teniersnek; szép kis istállót épittettem a major végén fayence kövezettel és parkett gyalogjáróval. A teteje piros, a homlokzata fehér és rózsaszínre égetett porcellán és csillog a szürke, nedves levegőben. Gyere, János, a Rembrandtok és Van Eyckek hazájába, Quentin Massys kékszemü, ábrándos leányai közé, akikhez én is tartozom. Hatalmas, mennyei szépségü szobrokat fogsz mintázni és nem törődsz a háboruval, mint Leonardo da Vinci, mikor a Sforzát megmintázta. Te vagy a legnagyobb művésze a századnak, azt akarom, hogy legboldogabb férfia is te légy a korodnak. Nem szeretsz, János?

--Madame, nekem elég volt a szerelemből.

Van Roosen bárónő megesküdött, hogy addig el nem hagyja kocsiját, amig János nem tér meg az ő karjai közé.

--Mi lesz a szobraiddal, amelyeket még meg nem alkottál, amelyek még agyad lángoló lelkesedésében, szíved forró ellágyulásában, álmaid vizióiban élnek? Ha engem nem szeretsz, szeresd a művészetet, a dicsőséget, az égi mámort, amelyet az alkotás ad neked.

--Elég volt, Madame, a művészetből is.

--Itt nyomoruság, zaklatás, betegség, éhség, dühöngés vár reád. Itt elpusztul minden, csavargó léssz egy koldus-országban és mindenki elfelejt, a nevedet betemeti a szégyen, a vér és a szegénység iszapja.

--Jó itt, a szerzetesek között.

--Erővel foglak kényszeríteni. Botrányt csapok, belopódzom a kolostorba és bebujok az ágyadba.

--Zárva van a cellám, asszonyom.

--Az ajtód elé fekszem és tizenkét katona nem tud elhurcolni a szobád küszöbéről.

Van Roosen bárónő odadobta magát a szobrász mellére és őrjöngve csókolta a nyakát.

--A boldogság, a csend, a fény, az emberek hódolata, a történelem minden dicsősége várakozik rád az oldalamon, ha jössz.

--És ha nem megyek?--kérdezte megrökönyödve a szobrász.

--Akkor megölöm magamat itt a zárda kapujában.

Dömötör ismerte az ő feleségét. Tudta, hogy ez az asszony nem tágít az ő akaratából.

--Igy lett a feleségem,--tünődött megszeppenve --így hagyott el engem és így fog meg másodszor is, ha nem leszek ravasz és óvatos. Erővel nem birok vele, itt furfangra van szükség, a teremtésit, máskép örökre elvesztem.

Gondolkozott egy kicsit, aztán sóhajtva megszólalt.

--Legyen, ahogy akarja, asszonyom.

A bárónő szeméből kicsordult a könny.

--Szeretsz?

--Szeretlek.

--Jösz velem?

--Megyek.

--Most?

--Holnap, hajnalban Madame.

--Miért nem e pillanatban?

János az égre mutatott

--Már leszállt az este. Nem tudjuk az utat. Korhadtak a hidak. Szélvihar kerekedik és mindjárt szakad az eső. Ön is álmos és fáradt, asszonyom. Menjen nyugodtan a szállóba, Lőrinc barát majd elrendezi az éjjeli nyugodalmát. Lőrinc barátot becsülje meg Madame. Ő az én leghívebb testvérem. Úgy-e megengedi, hogy rendelkezzem a pénzével, hiszen most már megint férj és feleség vagyunk. Lőrincnek adjon négyezer koronát, enynyivel tartozom neki. Ki akar lépni a zárdából és feleségül veszi a korcsmárosnét. Boldoggá akarom tenni hűséges bajtársamat.

Van Roosen bárónő szeméből a bizalom és hála vidámsága ragyogott. Magához intette a terciáriust és négy darab ezrest csusztatott a markába.

--Monsieur Dömötör köszöni a kölcsönt. Vegye feleségül a korcsmárosnét. Üdvözlöm a menyasszonyát.

Lőrinc keserűen nevetett.

--Késő. Megszökött a bestia egy tűzérőrmesterrel.

A bárónő nem is hallotta ezt, annyira tele volt a maga boldogságával. Beült a kocsijába.

--Adieu szerelmem, holnap a viszontlátásra, János.

Lőrinc testvér felkapaszkodott a bakra, a kocsi elrobogott.

János pedig éjszaka, csillagtalan, felhős, szeles, zivatarra hajló, hideg őszi időben kiszökött a kolostorból és nekivágott a siklósi hegyeknek, maga, egyedül. Ahogy a hegy taraján megpillantotta a pécsi bazilikát, hálát adott a Mindenhatónak, hogy sikerült megugrania a bárónő szerelme elől.

Másnap rövidre vágatván haját, borotvált képpel, kifent bajusszal, csillogó szemmel, piros-pozsgás, rózsás mosolygással, fiatalosan, mint egy rekruta, odaállt a sorozóbizottság elé.

A katonák elálmélkodtak herakleszi termetének ereje és szépsége láttára.

--Ezért aztán kár volna, ha egy buta golyó leterítené.

--Nem félek én a golyótól,--mosolygott a szobrász titokzatosan, az olyan ember bölcs elszántságával, akinek két rossz között kell választania és elég esze van ahhoz, hogy kikerülje a nagyobbikat.

--Sors bona, nihil aliud--tette hozzá kissé elgondolkozva.

* * * * *