Part 8

Ezekután gyors egymásutánban következtek különféle, a _goncsargó_ elkerülésére vonatkozó megoldások s azoknak kipróbálása, alkalmazása. A mozgalmakban, melyek így egymásra következtek, erősen kivettem a részemet, mint _Halvargó_ lelkes polgára – tagja voltam annak a társaságnak, mely a személyes és birtokos névmás üres harcait elvetve, inkább az igealakok és időmeghatározások javítását ajánlotta, s mely egy időre felül is kerekedett, azzal a programmal, hogy minden jelen időben történő cselekvést úgy kell tekinteni, mintha az a jövőben zajlana le. Miután tudósaik pontosan kiszámították, hogy ezerkétszáz év mulva szükségképpen ilyen és ilyen ruhában fognak járni a _bullok_-ok, így és így fognak élni, ezt és ezt fogják akarni, ilyen és ilyen államformában fognak élni, ilyen és ilyen képeket fognak festeni és verseket fognak írni, ezt és ezt fogják enni, nyilvánvaló, hogy nagy időt takarítunk meg, ha a pontos számításoknak ezeket az eredményeit már most gyakorlatba hozzuk és úgy cselekszünk, mintha az ezerkétszáz év már elmult volna. A Jövőbelátó Szociálgummihúzó Párt uralomra is került és két napig úgy ment minden, mint a karikacsapás és ment volna tovább is, ha egy hirtelen támadt járványos bélhurut és annak kellemetlen következménye véget nem vet a dolognak: a szörnyű bűztől elszédültek a vezetők és kénytelenek voltak átadni helyüket, fenntartva álláspontjukat, hogy a számítás azért tökéletes volt, csak a bélhurutról feledkeztek meg, aminek nem ők az okai, hanem a hirtelen támadt rossz időjárás, mely délutánra váratlanul beborította az eget, – azt igazán nem lehet követelni a tudósoktól, hogy megmondják, milyen idő lesz egy óra mulva, mikor nekik ezerkétszáz évre kell előre gondolni. – Ezután a Tavalyihóvisszafagyasztó Egyesület vette át az uralmat, mely okulva a szörnyű pusztítás emlékén, amit a Gummihúzók okoztak, azt a felfogást tűzte zászlójára, hogy miután a jövőt nem lehet ismerni, a multat ellenben igen, legjobb lesz ott újrakezdeni mindent, ahol ezerhatszáznegyven év előtt abbahagytuk. Ennek megfelelően mindenkinek vissza kellett menni illetőségi helyére, – az adósnak nem kellett fizetnie, aki ellenben pénzhez jutott közben, elvették tőle és odaadták annak, akié ezerhatszáznegyven év előtt volt. Így az egymásra következő hatalmak alatt mindenki jutott valamihez, rosszul csak azok jártak, akik úgy akartak élni, mintha junius harmadikán csakugyan junius harmadika volna és nem szeptember kilencedike, vagy március tizennyolcadika – ezeket a Gummihúzók és a Hófagyasztók egyaránt büntették és börtönbe csukták. A kisebb-nagyobb kollektiv mozgalmak, a társadalomtudomány és _bullok_-tan, valamint a toronyvédelmi eszme fejlődésével egymást követték a nagyszerű eszmék. Voltak, akik szakítva a monisták földhözragadt felfogásával, azon az alapon nyúzták le egymás bőrét, hogy a _bullok_ nem oktalan, vérengző állat, hanem kettős lény, lélek és test, kit a közönséges, létért való küzdelem által irányított kiválogatódás mellett a megismerés és belátás kormányoz, – mások ismét a fajvédelem és fajnemesítés érdekét tartva szem előtt, bebizonyították, hogy egy _bullok_ értékét, erkölcsi és selyemhernyótenyésztési szempontból, az határozza meg, hogy ki volt az apja és az anyja: hogy ő maga kicsoda, vagy hogy ő egyáltalában a világon van, az egészen lényegtelen, mint ahogyan a lóversenyen is aszerint bízunk a versenyző lovakban, hogy milyen családból származtak. A gondolkodókat és írókat elkergették helyükről, helyükbe a kémikusok egy sajátságos fajtája került, akik, bizonyos csoportok szerint, kimutatták az emberek gondolkodásában és cselekvésében azokat a vonásokat, amikre előre következtetni lehet aszerint, hogy hol születtek: ezt aztán világszemléletnek nevezték el. Később ez a tudomány igen kifinomodott: különféle tulajdonságok alapján állította szembe egymással a _bullok_-okat, kiderült, hogy a haj, a fül, a körmök növése, színe, szaga és halmazállapota szoros összefüggésben áll a _bullok_ természetével és szándékával, – így keveredtek harcba először az alacsonynövésűek és a magosak, aztán a kiálló pofacsontuak és a beesett szemüek, a szőkék és a barnák, a kövérek és soványak. Később, sajnos, némi zavarok állottak be, éppen az ember- és fajisme apostolainak túlságosan kifejlődött tudása és érzéke következtében, a legutolsó nagy harcban, melyben rengetegen estek el, lettek földönfutóvá, vesztették el mindenüket s mely két fajta között folyt, az Orronszemölcsötviselők és az Előrehajlófülcimpások között, kiderült, hogy vannak, akiknek szemölcs is van az orrukon, azonkivül a fülcimpájuk is előrehajlik, viszont olyanok is, akikre egyik se áll: s így ebből a szempontból mégse lehetett két részre osztani az egész _bullok_-ságot, hogy hatásosan vívják meg a nagy világszemléleti harcot. Előlről kellett kezdeni az egészet – megint visszatértek a naiv néphithez, mely _oihá_-nak nézi a ködfoltokat – a közös veszedelmet, a _goncsargó_-t pedig a gondviselés büntetésének. Abban az időben, mikor – mint ahogy azonnal látni fogjuk – váratlanul el kellett hagynom Capilláriát, a nagy küzdelem éppen ebben a stádiumban volt, s így láttam utoljára: hogy azóta mi történt, nem tudom: utolsó emlékem tehát erre a nagy fellendülésre vonatkozik, ami a legyőzött _Halvargó_ politikájában beállott. Goncsargó-kormány vette át a hatalmat, megalapította az Első Goncsargó Szövetséget, szemben a hitetlenekkel, Goncsargó Fogyasztási Intézet létesült, Biokémiai Cipőgyár, másszóval Goncsargóbanhivők Politikai Kormánypártja, mely nagy erővel igyekezett rendet teremteni a toronyban. Magam, aki jó néhány harcban részt vettem, tekintettel ismeretlen származásomra, eleinte gyanúban álltam a Goncsargópárt előtt: később azonban egy felolvasásommal, amit a „Goncsargóirányzat és a nemzeti eszme nemzetközi terjedése különös tekintettel a gépalkatrészek által kitépett fülekre“ címen tartottam, ismét felszínre vergődtem _Xa-ra_ oldalán, aki ebben az időben, elveinek fenntartása mellett, ismét vezető és irányító egyénisége volt a hatalomnak.

Capilláriából való szabadulásom története néhány szóval elmondva ennyiből áll.

Egy napon megjelent nálam a kormány egyik megbizottja és felszólított, hogy, mint az _oiha_-kérdés ismerője, vállaljam annak a küldöttségnek vezetését, melyet _Halvargó_ indított az egyik elég távollevő toronyba, ahol a csillagászok _goncsargó_-t jeleztek s ahonnan segélycsapatokat kértek tőlünk a felbomlott belső rend helyreállítására. A megtisztelő megbízatást elfogadtam s egy reggel útnak is indultunk. Utunk napokig tartott, sok akadályt kellett leküzdenünk, – végre azonban elértük a szóbanforgó tornyot, ahová be kellett volna vonulnunk. Csakhogy a felkelők bekerítettek bennünket, lefegyverezték kiséretemet s mielőtt a kaput átléphettem volna, letartóztattak, mint árulót, és börtönbe vetettek. A vizsgálati fogságot nem volt módomban kitölteni, közben ugyanis beállott a _goncsargó_, a _bullok_-ok nagyrésze elpusztult, a többi elmenekült. Éjnek idején hagytam el börtönömet, melynek őrei eltüntek mellőlem – rettenetesen kimerülve és halálra csigázva vettem utamat bizonytalan irány felé, egyre bujkálva és aggódva, nehogy ellenséges _bullok_-ok közé kerüljek megint, akik, nem ismerve a helyzetet, szabadulásomat szökésnek minősítenék s egyszerűen főbelőnének, vagy levennék fülemről az odatapasztott kopoltyúkat s én megfulladnék. Egy őrjárat üldözőbe is vett, de egérutat nyertem s a korallerdő védelmet nyújtott.

Hajnalban emelkedni kezdett a talaj, a leszűrődő világosságban felfelé kapaszkodtam s végre elértem a hegy csúcsát, ahol kimerülten és halálraváltan estem össze. Úgy éreztem, végem van, nincs menekülés, nem mehetek sehová, nem vesz senki védelmébe – az _oihá_-k elűztek, a _bullok_-ok halálrakeresnek: nyomorultan el kell pusztúlnom. Hangosan fohászkodni kezdtem s átkoztam sorsomat és tulajdon dőreségemet, mely annyi keserves tapasztalat után, újból felkeltette bennem az utazás vágyát és ingerét. Azt hittem, utolsó perceimet élem és soha nem látom többé szeretett hazámat s már-már azon voltam, hogy letépve kopoltyúimat, megrövidítem szenvedéseimet, mikor rettentő zúgás és dörgés és rengés térített magamhoz. Egyidejűen megrázkódott alattam a talaj s forró tajték csapott föl mellettem. Iszonyú erő ragadott meg, tovasodort, meghengergetett és fölkapott – lélegzet után kaptam és elvesztettem eszméletemet.

Tulajdonképpen nagyon egyszerű dolog volt, ami velem történt, csak a sajátságos körülmények tették rendkivülivé. Később értettem meg az összefüggést, amit különös kalandom magyarázatául előrebocsátok. Az a hegy, ahová kerültem, a tengerfenék egyik tűzhányója: ami magával ragadott, az a tűzhányó kitörése volt. A vízben rögtön fehér tajtékba merevülő láva fölemelt s míg ájultan sodródtam benne, oly eleven erőt helyezett el tagjaimban, mely elégséges volt, hogy a tenger felszínére kidobjon. Mikor magamhoz tértem, egy keskeny zátonyon találtam magam, melyet a kitóduló tajték alkotott azon a helyen s melyet a hullámok lassan ringattak és sodortak észak felé. Kopoltyúim már nem voltak rajtam. Körülnéztem, megdörgöltem szemem s ámulva bámultam bele a Napba s a kék ég harangjába, melyet oly sokáig nem adatott láthatnom. Estefelé volt, az ég felhőtlen, partot nem láttam sehol.

Huszonnégy órai hányattatás után egy cirkálóhajó felfedezett és kimentett szorult helyzetemből. Első nap semmi jelét nem éreztem annak az idegbetegségnek, mely aztán kitört rajtam s melyre, mint ideiglenes elmezavarra, ma már csak szégyenkezve emlékszem vissza. Csak mikor partot értünk s a cirkáló kapitánya érdeklődött kilétem és kalandjaim iránt, vettem észre, hogy nem az vagyok, aki voltam. A férfiak szagát elviselhetetlennek találtam, a kapitány kérdésére _oiha_-nyelven válaszoltam, aminek furcsa rikoltozásai és kiáltozásai annyira megdöbbentették a jó embert, hogy a hajó orvosát kérte, vizsgálna meg s helyezne el valamelyik kórházban. Én azonban, még mielőtt ez megtörténhetett volna, kereket oldottam és kiszöktem a városba. Megtudtam, hogy Franciaországban vagyok, Marseille közelében: megvizsgálva zsebeimet, némi aranypénzt fedeztem fel, amit a tenger alatt való hosszas tartózkodás nem áztatott úgy el, mint ruháimat és csizmámat. Ezen a pénzen egy kereskedésben női ruhákat vásároltam, titokban felöltöttem azokat, hamis hajat tettem a fejemre, kipirosítottam a szájamat, és rizsporral kentem be vastagon az arcomat a marseillei szép nők mintájára. Csak homályosan emlékszem ezekre és az ezekhez hasonló bolondságokra, amiket a következő hetekben elkövettem. Ez a kevés is, amire emlékszem, néhány hét mulva jutott eszembe, mikor a doveri tébolydában, ahová becsuktak, kissé kipihentem magam s orvosomnak, a jóságos és megértő Mr. Foxnak, a lábbadozás óráiban elmondtam rémképeimnek keletkezését és történetét. Bűnbánóan meggyóntam, hogy a _bullok_-ok közt való szenvedésektől meggyötört és önmagából kifordult aggyal az első napokban valami zavaros, tébolyult elhatározás, vagy inkább rögeszme lett úrrá fölöttem, – hogy nem leszek férfi többé, vagy ha igen, csak azért, hogy felvegyem a harcot az emberi fajta elnyomója és rabságban tartó zsarnoka, a nő ellen – felveszem a harcot, saját fegyvereivel, a közönnyel és hazugsággal – álruhában, női álarcban, férkőzöm közéjük, kilesem titkaikat és ezeknek birtokában felszabadítom boldogtalan és tudatlan _bullok_-társaimat.

Ezeket az ostobaságokat szégyenkezve mondom el s mondtam el már akkor a jóságos dr. Foxnak. – Kipihenve furcsa utam fáradalmait, még néhány hetet töltöttem az elmegyógyintézetben, melyeknek lepergése után, értelmes beszédemet hallva, s az orvosok véleménye alapján, az igazgatóság gyógyultnak minősített. 1922 március 4.-én hagytam el az intézetet s néhány nap mulva, pontosan március 10.-én, érkeztem szülővárosomba, Redriffbe, ahol nőmet és gyermekeimet jó egészségben találtam.

GULLIVER HATODIK ÚTJÁNAK

VÉGE

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

23 |tudam térni |tudtam térni

23 |amit áttam |amit láttam

39 |fémtárgyyal |fémtárggyal

125 |magamom és |magamon, és

143 |elsöprí |elsöpri

148 |mely szeirnt |mely szerint]