Part 2

Szeretném az Istent Nagyosan dicsérni, De én még kisfiu vagyok, Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre Mégis csak kiállok, De boldogok a pásztorok S a három királyok.

Én is mennék, mennék, Énekelni mennék, Nagyok között kis Jézusért Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban Százszor bepiszkolnám, Csak az Úrnak szerelmemet Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én Gyermek-hittel, bátran, 1883 Csúf karácsonyában.)

A MENEKÜLŐ ÉLET

Ni, miként menekül A híres Úr: az Élet, Űzi, veri, kergeti, Mint egy tolvaj cselédet Egy nálánál is főbb Úr. (És vele menekülnek Millió unokácskák Kicsikis élet-szemek, Látom sírva tipegni Közöttük az én kis Életemet.)

Tapodja a villámló Szűz és végtelen havat, Szalad az Élet, szalad, Nyomában bogárló, Véres, bolond láb-nyomok.

Ni, piros-havas homok S egy szörnyű Üldöző. Ni, hogy szalad az Élet Neki a hónak, fagynak, Hogy szaladnak Utána a piciny életek S a darabnyi halálok.

Óh, én magamból kiszállok S úgy nézem ezt a hajszát, Mint Rembrandt nézte rajzát S a borut, mit ecsettel Holt színnek rakott rája, A borút, mely ma ragyog. (Tudom: valaki vagyok, Ám sok hazug széppel, Babonás okkal, állal, Nagyon is sokat szórakoztam A Halállal. Pedig a Halál nem döntő, A Halál is fél és szalad, Életem és halálom A futó rajkó-hadak Két kis, szegény testvér-senkije.)

A nagyszerű, szent havat, Lelkem-testem bús, kesely Sorsát, útját követik, Rikitják, mint a szabad Sűrűség vadászai A vadat Üldözvén, vér-lábnyomok. Itt van egy nagy Üldöző, Ezek az ő nyomai S ő százszor több Úr, mint a Halál.

A Halál: apró vérfolt, Egy rosszul járó óra, Ezer felé ugrándozik. Ezer felé mutat, int Ezer bolond mutatója. Téli bolond, pojáca És mindig csak semmiség; Ráver az életünkre És mégse más, mint egy Kis látogató kártya. És mégis és ezerszer Minden futásnak futtán Az Élet havas utján (Életem bolygó utján) Ott kisért ez apró szolga, Ez a semmi: a Halál.

Lehet: Élet se volna, Hahogyha nincs Halál, Holott ott van mögöttük Titokzatos Uruk Valami ős és vad, szörnyű Szabálytalan Szabály, Egy nagyon nagy Üldöző.

A Halál bogárosan, Szeszélyes vérnyomokban Követi az Életet Egy nála nagyobb Úrnak Úri nagy parancsából.

De a Halál csak festék Haván a gyáva Életnek. (Az én kis életemnek is, Mert, ni, hogy szaladnak, Mint lázbeteg arcán a rózsák, Kinek porokat adnak.)

Óh, Halál, én szeretlek (Százszor, sokszor vallottam) És még se vagy más, Mint véres kísérője, Csöppekre hullott mása, Ártatlan kisérője, A menekülő Életnek, (Az én Élettel menekülő Fehér, árva és fagyos Üldözött életemnek is), Kik után jön űzve, szünetlen A nagy Üldöző: az Ismeretlen.

A NAGYRANŐTT KRISZTUSOK

Eső után a buja gombák S mint Florencban a májusi virágok, Úgy születnek szent garmadával Mostanában az új és új világok.

A Bibliának egy világa Milyen lassu, tétova kézzel készült S ma egy-egy új világ mily készen Ugrik ki terhes, tüzes emberészbül.

Bethlehem hires csillagának Híre maradt csak, se hamva, sem üszke. De ezernyi fényes csillagra Az ember-agy lobogóját kitűzte.

Az Élet egy elgondolása, Egy dal, melytől egy csuf óránk megszépült, Teremtés volt a lelkeinkben, Újra-újra egy-egy új világ épült.

Repülő, lármás gépmadárnak Istenkisértő, bátor, büszke szárnya Vallja: Emberé a teremtés, S Isten csak egy megócskult koronája.

S mert halhatunk bármelyik percben S célunk mégis az örökkévalóság, Minden igaz ember ezért hős S az emberszívben van a legtöbb jóság.

Tömjénbűzös, gaz korszakokban, Mikor öltek, raboltak Krisztus-hitben: Akkor is az Emberben maradt meg Egyedül és legtisztábban az Isten.

S az emberszívben mind tisztábbak, Boldogabbak, kedvesebbek a lángok S miket teremt a vágyó ember, Egyre szebbek az új és új világok.

Egyre erősebb a nagy Szándék, Hogy az Istent ne szavakban vitassák, De adassék meg az Embernek Itt a Földön minden szépség, igazság.

Egyre többen hisszük és valljuk: Kenyér jár nekünk a ránk-dobált kőért S nem-magunkért mind többen küzdünk: A leendőkért, az ékes Jövőért.

Érezzük növekvő lelkünkben A Lehetetlent legyőző hatalmat S hogy egykor eggyé egyesülnek Az új világok, az új birodalmak.

Egy lesz majd millió világból, De ez az egy minden örömmel teljes S ez a szegény Siralom-Völgye Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz.

Kik most élünk, mink is örüljünk, Bár utódinknak fog Mennyország jutni, Ez a miénk sziveink által, Bennünk ragyog, él, mert mi gondoltuk ki.

*

Karácsony van, Krisztusok járnak, Nagy hadakban és nagyranőtt Krisztusok, Zengjen a dalod, szent Forrongás S te nagy Egy-Világ, zengjen a himnuszod.

A RÉMÜLET IMÁJA

Óh, rémült kiáltás: „jaj-jaj-jaj“, Kivel gyakorta riasztom föl Magam s ördöngös éjeimet, Be Istennek tetsző lehetsz te. Nincs szebb ima a rémületnél S a hörgésből szabadult jajnál S nincs az életben hivóbb szózat, Mint a szörnyedtség vad szózata.

Csóktól, pestistől, tűztől, viztől Vacognak kis, bomlott álmaim, Szégyenülés, halál és árnyak, Irott mesékbe befonódás, Volt ébrenlét őrült ekhói, Tébolyodott kisértetecskék Szoritják össze a szivemet S riasztanak föl-föl: „jaj-jaj-jaj.“

„Jaj-jaj-jaj“: csakugyan az voltam, Milyen tovább lenni nem merek, Milyen lenni tovább nem tudnék S nincs a Földön osztó igazság, Mely kímélhessen vagy sujthasson S nincs élet, mely több rettenetet, Tehát több bocsátást adhasson, Mint az a vén, kiáltó Élet.

Síró kisded s ujjongó párzó, Haldokló és bölcsességes száj, Mind azt sikoltja, hogy „jaj-jaj-jaj“, Mind a jajba küldi csókjait. Mind azt kérdi álomban és ébren, Friss nyoszolyán és rothadt szalmán Az Istennek külömb trónjához: Vajjon ez az Élet öröme?

AZ EDDIG ÁMENE

Az Eddig így szól: „ámen, Én vagyok utolsó Urad, Az Eddig és tovább nem“. Hatalmas Isten az Eddig.

Lábamnál örvény-árok: Itt a Határ és itt a Vég. Más végek és határok Feneketlen kutba csalnak.

Torpantan, de imával Térdelek e nagy Úr előtt S bünömre lelkem rávall: Jaj, valóban, messzejöttem.

Az Eddig igy szól: „várj még“ És én várok balgatagon, Mintha valamit várnék: Eddig-Isten így akarja.

Be kár, hogy kinek szállni Valamikor hit adatott, Árok előtt, megállni, Halottasan, parancsolják.

Be kár ez a rút ámen, Hogy minden véges, jaj, be kár S hogy eljön a tovább nem, Hatalmas Isten az Eddig.

KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM

Napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó ize van, Szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, istenem, istenem, Zavart lelkem tegnap mindent bevallott: Te voltál mindig mindenben minden, Boldog szimatolásaimban, Gyöngéd simogatásaimban S éles, szomoru nézéseimben. Ma köszönöm, hogy te voltál ott, Hol éreztem az életemet S hol dőltek, épültek az oltárok. Köszönöm az én értem vetett ágyat, Köszönöm neked az első sirást, Köszönöm tört szivü édes anyámat, Fiatalságomat és büneimet, Köszönöm a kétséget, a hitet, A csókot és a betegséget. Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek Másnak, csupán néked, mindenért néked. Napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó ize van, Szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, istenem, istenem, Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott, Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm S hogy te leszel a halál, köszönöm.

ISTENHEZ HANYATLÓ ÁRNYÉK

(„Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem és ide s tova hányattatom, mint a sáska.“ Zsoltárok könyve 109.)

Akaratomból is kihullassz, Én akart, vágyott Istenem, Már magamat sem ismerem S Hozzád beszélni rontás fullaszt.

Üldöztetésimben kellettél S kerestelek bús-szilajon S már-már jajomból kihagyom Neved, mely szebb minden neveknél.

Szent Képzelés, örök hit-balzsam, Ki létlenül is leglevőbb, Meghajlok szent Szined előtt S akarom, hogy hited akarjam.

Megűzeték s nem nyugszom addig, Mig hitedet meg nem nyerem, Mert kockán van az életem, Mint árnyék, mikor elhanyatlik.

S hányattatom, miként a sáska, Mert csak Tenéked van erőd S mert nem láttam régen előbb: Nem szabad hinni senki másba.

A TAVASZNAK ALKONYATA

Tavasznak alkonyata vagyok én most, Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek Utólszor akarják simogattatni, Akiket szeretek.

Olyan enyhes, vihartalan ma minden, Olyan ölelni szított a karom, Hogy imádattal tudna átfogódni Egy csúf ravatalon.

Lezsáklyázott arcok jönnek elébem, Kérdezgetik, szabadulni szabad? És megszabadulnak szemek, hó-arcok, Ajkak, fehér nyakak.

És megszabadítok mindenkit én ma, Kacagjon a bukott Nap, aki lát: Simogatni és szeretni való, im, Most az egész világ.

Amit csak adakoza e dús Élet, Könnyel nyugtázom és ma mind tudom S amit megtagadott, az nem is kell már Itt a keresztuton.

Ami nem jött el avagy ami rossz volt, Most távol tőlem hadd maradjanak, Rossz fők, rossz költők, rossz barátok, rossz nők, Vivát, mulassanak.

Most látom csak, hogy mindenkit szerettem, Kit szerettem, bántottam, ki csak él: Kissé tulságos jámbor volt az eszköz, De jó, szép volt a cél.

Bűneit és küzdéseit másoknak Úgy szerettem, akár a magamét S dölyfös, szép gesztusokra áldást bőven Adnék, ha volna még.

Minden szépségnek, búnak és romlásnak Ős zenéjét ma is kihallgatom, De ma hozzáadom kritika nélkül Lelkemet szabadon.

Tavasznak alkonyata vagyok én most, Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek Utólszor akarják simogattatni, Akiket szeretek.

(Ma és utolsó órámig mindenkit szeretek, ámen.)

HARC ÉS HALÁL

EZÜST PATKÓS PARIPÁINKON

Minden vágyam ezüst patkó Fekete lovaimra verve, Magyarságomnak borzasztó, Utált és átkozott szerelme Szikrát ver a köves uton S legfeketébb paripámra verve.

Nem tudom, hogy meddig érek, Mert szörnyű ellenem a hajsza, Néha lovakat cserélek, De leghűbben vágtatok rajta, A legfeketébb paripán: Gyertek fiuk, ez a legszebb hajsza.

Verd csak patkó, verd a szikrát, Rajta, rajta, új lelkek népe. Szép nép: az új hitü szittyák S mit akarnak: a szépek szépe. Szikrázzék patkónk az uton, Rajta, rajta, új lelkek új népe.

AZ ÖRÖKKÉ ELVÁLTAK

Végsője is szalad lihegve Kiméráim régi sorának S szökött katonákért most kapok Bebocsáttatást a szivekbe.

Hát nem oly vad a sok „vad álom“? Föloldozást kap szenvedőjük? Jó szivek, hát im, itt „a költő“ S mult álmai, – én már utálom.

Valahová későn felértek, Multam egy véres hegy-csúcsára, Már csak multat és verset kaptok: Egy idegen kacag felétek.

Örök lesz nem-találkozásunk, Mert késtétek nyomom örökkön S mert jajaimnak és magamnak Halállal is más lessz a másunk.

Halál után is ki-kikelve Lobogó új és új alakban, Előletek úgy rohanok majd, Miként eddig: későn szivelve.

Jó szivek, tí cammogó nullák, Kikkel be vágytam találkozni, Óh, jaj, miként lettünk egymásnak Örökké elvált csillag-hullák.

AZ ISTENNEK VISELŐSE

Ez a pompázás (Tél se fagyasztja) Nem rövid Nyárnak hirtelen fattya, Nem belehalás sáros Őszbe: Halálig csak az tud pompázni S virit, virit, Ki az Istennek viselőse.

Ez a kongatás (még nincsen vége) Véres és üszkös gyönyörüsége Dacomnak, mely még néha lobban S fülemnek, mely tűzharangot hall: Bim-bum, bim-bum, Rángassuk hát: ki tudja jobban?

S e harsány élet (nagy volt az ára) Nem juthat pulyák híg kacajára, Hatán hajrája nem is érdem, Hatán csak örömtelen gleccser, Hajrá, hajrá, Díszben, zajban, üszökben, vérben.

VÁLOGATÁS A TEMETŐBEN

Három és három, Új temető és nagyon régi És mind a hat fázón beszéli: Sok baj volt a Nyáron.

És összesugnak Svábok, oláhok, kálvinisták, Csinálják az idei listát S a fák sirnak-zúgnak.

Tehát örökre Jön-jön már a gazdag himpellér S nyomában az elbukott zsellér, Kinek nem volt ökre.

Jön-jön a válás, Összehasonlás hideg ténye, Élet s Halál megtársult fénye, Sok összetalálás.

Holt szívét vessze, Ki hat temetőben sem fér el, Úr szolgával s asszony a férjjel: Közellel a Messze.

A zsidó-község Kis temetője van csak távol Régi aggok vigyázatából, Hogy a zsidót kössék.

Pedig már mindegy, Ha az új, vagy ó temetőkbe, Vagy zsidóba, ne féljünk tőle, Visznek holnap minket.

Vén port kavargat Valamely nagy Titoknak őre S szomszédomban, a temetőkre Már hullnak a varjak.

Falusi fészek: Cibálgatja az Ősz a fákat, Fákat, kik régtűl messzelátnak S nagyon messzenéznek.

HARC ÉS HALÁL

Szeretek élni, de sok-sok alvás Kurtítsa ezt nekem: Én az Életet bő tagadással, De nagyon-nagyon szeretem.

Szeretem a bomlott, cifra álmok Éjszakáit nagyon S a mámor-asztalt, hol a cselekvés Ázott vérnyomait hagyom.

Élet, aléltság, zsibbadtság és tett És állandó pörük: Egyformák immár elszánt magamban, Hivek, rokonok, gyönyörük.

Élni, élni élet-tagadással, Most már így élek én: Lássuk, vajjon én-e vagy a Végzet, Melyikünk a külömb legény?

Nem bánthat most már semmi s várom A beteljesitőt, Ki törvényt mond suhantva fölöttünk, A mindig ifju, bölcs Időt.

Odaadom magam a napoknak Szépen, szándéktalan, Élek, mert szép s mert élek. S az Isten Bús-büszkén megcsókol, ha van.

EGY UTOLSÓ ÉGIHÁBORÚ

Már előre, már előre Úgy látom, mintha itt volna Ifjuságom ezer dolga, Mit befogott a penész, De ami szent, szentnél szentebb: Enyém, ifjú és egész. És sose fog megvénülni És ifjabb az ifjuságnál, Maradandóbb az igaznál.

Ott fogok egy dombon ülni S tán nem népdalt dudolok S képet juttat majd eszembe, Hogy ekével bandukolva Földet tör négy-nyolc tulok. De akarom: emlékezzem, De akarom, hogy az otthont Lássam frissen, jobban, szebben Meghurcoltan, sokat látva, Űzve, szidva és imádva Nem tehetek kegyesebben Ön fejemre koszorut, Mint hódoltan, meghajolva, Magam csalva, bántva, lopva Rázúdítok a lelkemre Egy nagy égiháborut: Olyan szép volt ifjan látva S úgy illik az otthon-tájra, Úgy illik az én szivemhez Ez a víg vég-zivatar.

ELSZÁLLNAK A LEPKÉK

Már nincs az Égen festék, Már nincs a Napnak friss ina S gyalogolnak az esték.

Néha még nincs hat óra S már készítjük gyors füleink Esti harangozóra.

Olykor még forr a gőgünk: Ejh, mindegy: Élet vagy Halál, De éjjel félünk, bőgünk.

De éjjel újra vesszük Életünket és a napot, Hogy újból eltévesszük.

Gondolkozunk, fecsérlünk Kevésből, mit az Élet ad És azt hisszük, hogy élünk.

Különös, furcsa lángok S ezer, bolondos bántalom, Jön, ki sohase bántott.

Valamit tán szeretnénk, Pillangó-élet hasonát S tünnek tőlünk a lepkék.

FOGOLY A VÁRTORONYBAN

Csúf emlékek könnyes, vén foglya. Fölkerültem a vártoronyba: Pince-börtönből torony-börtön, Hurráh, Nap, én már ezután Életem így magasban töltöm.

Szabad grádics, nyilt kapu csalnak, Foszlányai csavargó-dalnak S lent a síkon nagy tüzek égnek: Jaj, jaj, nem kell, szivem megáll, Agyonrémít a szabad élet.

Föl-fölhúzhatnám büszke vállam, Billegtethetném vén szakálam, Ajkam adhatnám görbe gúnynak: Ej-haj, jobb lesz, ha a dacok Lelkemben örökre lehunynak.

Lángolok mégis megkövülten, Lidérc-tüzek úsznak körültem, Udvarolnak, nem bolondítnak: Csuhaj, örvendezz vén fogoly Hűlt lángú, régi dalaidnak.

Vádat tűrve, kit se vádolva, Majd csak elfut az Élet dolga S utólszor esvén szerelembe, Lalla, magamat szeretőn Dőlök a Csodába, a Rendbe.

DRÁGA, HALOTT NÉZÉSEKKEL

Drága halott nézések a szememben, Meleg simogatások a hajamon, Amiktől, hajh, nem kell már megremegnem, Karomban odaszikkadt ölelések S vén lábomban el nem szaladt nagy útak Lyányok után, kik régen elszaladtak, Ajkamon száraz és gazdátlan csókok S fülemben a várt s be nem sugott igék S orromban sok-sok virágos tavasznak Parfümje, mely már semmire se kábit.

Én istenem, élhet-e még sokáig, Aki nem nyúl már a friss élet után S bus vizióknak burjánjában gázol S fél az igazi harmatos, nagy réttől S retteg a való nyers, leves virágtól S ajkán már nem tűr csókot, csak gúnymosolyt, Halott életnek ezt a sírvirágját, Aki befogja szemét, hogy ne nézzen S százféle csuklyát ölt, hogy meg ne lássák S kinek a szive néha szörnyüt rebben?

AZ ELJÁTSZOTT ÖREGSÉG

Ahogy nőnek az árnyak, Ahogy fogynak az esték, Úgy fáj jobban és jobban Az eljátszott öregség.

Ez az én két vén szemem Habár sok szépet látott, Mosolygós öreg úrként Nem látja a világot.

Nem fogok bocsánattal Víg arccal tündökölni S fiatal vétkek fölött Pálcát tréfásan törni.

Emlékezni se fogok Kedvesen zsörtölődve, Ősz hajjal, piros arccal A régi jó időkre.

Heves, ál ifjúsággal, Óh, ezerszer jaj nékem, Megöltem, jövő magam Az én szép öregségem.

Ahogy nőnek az árnyak, Ahogy fogynak az esték, Úgy fáj jobban és jobban Az eljátszott öregség.

ÜZENET KÖLTŐCSKE MIHÁLYNAK

Midőn már orcáink ragyogni fájnak S szégyeljük már önnön-sugarunk: Jönnek a vén orcátlanok. Ezt üzenem Költőcske Mihálynak.

Szegény, kicsi, megvaditott ember Ott a petyhüdt, csúf Béga körül, Milyen nagyon szomoru lény Evvel a bús szivvel, félelemmel.

Hogy irigylem az ifju merőket, A győzelem víg gyermekeit, Kiknek gáncsot ily ellen ád, Fiaimat, az új verselőket.

Föl, föl, fiuk, hóditóan szállnak A ti bátor, új dalaitok. Ti már ne is üzenjetek Szegény, öreg Költőcske Mihálynak.

TÜRELMETLEN, JÓ BARÁTAIMHOZ

Magyar akácnak érett táskája Vagyok talán S magot-hullajtó, nagy megadással Szóródjak át víg másoknak falán: Talán ez a sorsom?

Óh, készen vannak az ápolt kertek, Biztos falak, Belőlem-élők nagy légiója: Egy éhes, ifju, kedves csapat Várja, hogy kidüljek.

Kis türelem még, óh, kedves utódok, Jön a Halál. Ezt az Urat még meg kell ám várni: Hítvány az Élet és ez a Szabály. Sietni próbálok.

Azután mindegy, ki jöhet, jöjjön, Mindenki más, Vessen magvimból akár egy erdőt Sok váró, apró, dühödt uzsorás, De én még ma: élek.

SEREGESEN SENKIK JÖNNEK

Minden semmirevalónak, Gácsnak, svábnak és zsidónak Grádics adatott: Itt alant már csak egyedül Maradok.

Sürög a vad, magyar élet, Még a némák is beszélnek S uccám ellepik S bárki taknyost egy bősz iram Fölrepit.

Seregesen senkik jönnek, Megrabolnak, elköszönnek Gúnnyal, szabadon, Mi bennem gyült, mindenkié A vagyon.

Mind a szépet, amit hoztam S ami új, nagy, átkozottan Sok, pazar ige: Úri, léha nullák raja Söpri be.

Almagyarok s jöttment népség S cimeres, ronda cselédség S nagyúri nagyok: Ez időben, itt, valaki: Én vagyok.

Új igéim tán nem hatnak, Rossz frigyesim elhagyhatnak S nőhet a fülem, De nem lesz itt semmi, soha Nélkülem.

A LELKEM KÁNAÁN-MAGVAI

Majd elmulnak ezek a remegések, Lesz az Életnek cukros bora, Majd zúgni fog kis templomban az ének Havas karácsony s Úr-vacsora, És rigmusos gyermekek jönnek.

S tán árka lessz ennek a vád-özönnek, Győztesre szárad ázott szárnyam S eljön, hogy majd csak azt kivánjam, Ami beteljesedhetik S hogy újból és fentujjongva akarjak.

Majd galambok lesznek a lomha varjak, Finom nő-testek, remegősek Várják vágyón, hogy lepleiktől Szabaditsam meg őket És nagyon sokan szeretnek ismét S én sokakat fogok nagyon szeretni.

Szent szántásba akkor fogom majd vetni Lelkem Kánaán-magvait, Melyek ma még, jaj-jaj, rohadnak. Dicső leszek s örülni fogok Mindennek és magamnak S a földnek, melybe áldott, bő markom Hitet, jövendőt, örömet hintett:

De ha nem így lessz, az is mindegy.

ZENDÜLÉS VÁRAM ALJÁN

Lentről vad lárma csap föl hozzám, Ki ide föl egyedül jöttem S fölutamat megöntözötten Mutatja elhullott vérem.

Magas váramból meg-meg kérdem: Kik azok a lármásak lent itt? Ezek azok a dalos senkik, Kiket megöltek a példák?

Víg tüdejük hallom, hogy mély, tág; Vert úton, ügyesen loholnak, Mi volt tegnap és mi lessz holnap, Nyugodtan bizzák ők másra.

Óh, életem szent indulása, Magam is bús szemet meresztek: Óh, bár maradtam volna veszteg, Mint kölyköket bátorítsak.

Mert általam él és van itt csak E gyülevész had. Az én vérem, Mely pirosan csillog az éjben, Úszitja, vezeti őket.

Föntről nézem a törtetőket, Kik fölzendültek váram alján S vitáznak váram viadalmán. Mea culpa, mea culpa.

SZÉP MAGYAR SORS

A TAVALYI CSELÉDEKHEZ

Árpáddal jött, magyarul élt, Anjouknál kopját nem törött, Tán török előtt megfutott S hamar koldusra vetközött. De érteni mindig tudott, De magyarul mindig tudott S tán tépetten és nem hősön, De tisztán adott át a Jelennek Engem az én ősöm.

De jött egy kóbor ivadék, Rabló, szerencsés ritterek Népe, akiknek sarj-során Ma tán zsandár-miniszterek Tobzódnak az Idő torán, Igazi magyarság torán. Ma gróf-sorban ők diktálnak, De vannak, kik még emlékeznek S ha kell, ki is állnak.

Én, koldus jobbak gyermeke, Miként ezer éve, tavaly, Testvéremül elfogadom, Ki tiszta ember és magyar. S a nyavalyásnak nem adom, Mert gróf, jobbomat nem adom. Mondják csak, hogy ők nem értnek, Ne is értsenek grófi senkik, Tavalyi cselédek.

Kirabolt, szegény, kis magyar, Kitárul a felé karom, Kit magyarrá tett értelem, Parancs, sors, szándék, alkalom. Magyar Sors jósoltat velem: Grófok nem jöhetnek velem, Egy-két harcot most már állunk, De új ér elem, új magyarság Lessz most már minálunk.

ÚJ MAGYAR BUKOLIKA

Emberek dülöngnek a mezőről, Dél derűl és rossz-felhős Észak. Sivár nyár fűl s az egész falun Bús kasza-ritmus s gaz virágok Lehelletén szállong a szegény-szag.

Sírás sír a gyér búza-világból Három tornyos, kis, halk falunkba. Ez is világ és egész világ, Holott úgy néz ház, ember, minden, Mint ki az életet, jaj, megunta.

Seregszámlát tartnak a családok, Fázón gondol mindenki télre S megzsibbad minden alkonyaton Mindenkiben itt a falunkban Minden akárha-volt kis reménye.

Vannak, kik tán húszszor is izlelték Ily csiklandós izét a nyárnak: Ezek a vén, komor boldogok, Akik már e siralomvölgyben Semmi boldog aratást nem várnak.

S kemény pásztor akad még, ki csördit Átkosan pattogó ostorral S földhöz vágja a vén kalapot S esti harangnál köszöntőt mond Kontóra rendelt savanyu borral.

De jönnek az estében az ifjak Utálva, fáradtan és félve S a kis faluból három torony Fehér-dermedten új csodáktól, Szomoruan kérdez föl az Égre.

A TŰZ MÁRCIUSA

Csámpás, konok netán ez a világ S végbe hanyatlik, kit annyian űztek, De élethittel én, üldözött haló, Március kofáira és szentjeire Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

Hadd halljék végre olyan magyar szava, Ki sohse félt, de most már nem is félhet, De kihez bús Hunnia szíkjairól Sírjáig eljut, lázítva, bárhova, Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok S terhére e föld száz Pontiusának S haldoklóan mégis elküldöm magam Boldogabb testvéreimnek síromon: Az új, jobb márciusi ifjuságnak.

Testvéreim, nincs nemigaz szavatok, S százszor többet merhettek, minthogy mertek. Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb Életre váltott jussa nem volt soha, Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs, Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság S mégis lám, ti vagytok a fiatalok S mégis, sír-mélyről látom sikeretek: Holnap talán könnyebb lesz a mártirság

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, Mert él basák és buták közepette, Mert hiába lett acélból itt a szív, Szép ember szívként szikrázni ha akar: A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, Az Élet szent okokból élni akar. S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott Nektek fiatal, elhagyott testvérek, Az olvasztó Tüzet küldi a hamu S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: Március van s határtalan az Élet.

VITÉZ MIHÁLY ÉBRESZTÉSE

Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz S gazdag pillangó szárnyakat adott, Szavak, „szárnyatok bársonyára“ „Szedegessetek violaszagot“, Midőn felröpködtök Őt dicsérni.

Ő volt honjában legbujdosóbb magyar, De fényküllőzött fél magyar eget S elhagyhatták remények, Lillák, E bús legény tréfált és szeretett S dalolt, mikor már sipolt a melle.

Sose tompult el elméje, sem szive, S bár lét-nem-léten töprengett sokat, Kandi vérrel járt Pán nyomában S megleste a fürdöző lyányokat Szomjas nyáron berkes patakpartról.

Gyepedző sírján úgy, amiként Hafiz Sírján szűzekkel Ő tartata tort, Zilálja csókos lyány rózsáit S öntse víg ifju a tűz-buja bort, Mintha Csokonai úr csak aludna.

Csókoljuk jól meg az ő ífju szivét, Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg S ha bágyadás nem ült szivünkre, Kiszállnak a finom, friss kellemek Vitéz Mihály gyepedző sírjából.

Im, itt a kor már, melyben fölötte is „Egy hív magyarnak lantja“ kacag, zokog, Itt a tapsos, föltámasztó nap, Vitéz sirján ébredt vidám okok Röpitnek ki bennünket a Télből.

„Mint lenge párák éjjeli csillaga“ Indult el Ő s im, kövült nap leve S a debreceni Nagyerdőre Éppen úgy tűz káprázatos heve, Mint finnyás népére Pest-Budának.