Part 4

Így járhatunk faluról falura, majd mindenütt találunk művészkedő földmívest; a kézvonópad s valami kis faragóműhely-féle künt a csűrben és a gazda télvízidején, vagy amikor sokat pityereg az ég, nyiszoróval foglalatoskodik, kicifrázza még a faragó szerszámjai nyelét is, a kantahordó rúdat is, mint például Lukács János Pese, Hunyadon (296).

Szerelmesek a színbe, férfi s asszony egyaránt. Vasárnap: templomozás idején, mintha túlipános virágerdő vonulna ki a templomajtón. Amilyen színtelen, szinte komor viseletében például a székelynép, olyan friss, üde, szines a kalotaszegi és ilyen a karaktere is. A kék, a piros, a sárga, a zöld csak úgy virít a falukban, az első háztól a temetőig, de maga a temető is. A városból került, tucatmódra, csúf piszkossárga színre mázolt butort meg nem tűri, mihelyt hazavitte, élénkít rajta, ha egyébként nem, besávozza feketével, hogy «tigrises» legyen. Például Kelemen István, a hunyadi földmíves, a bikali erdőn járt a minap, lábát csúnyán feltörte a csizma; a sebre mokányszurkot (fenyőgyantát) rakott s most, amíg a lába gyógyul, idehaza pingálgat tulipánt, meg nemzeti címert a tornáckarfára.

A virágos tornácon a leány alig látszik, olyan színes, olyan virág ő is, a virágok közt. Piros a csizmája is, de még arra is tulipán van varrva, zöld selyemmel. Színes, vidám a házban bévül is, minden; piros vagy zöld a kis ablak függönye, miniumos a zöld kályha minden eresztéke, színes diszítésű kancsók a fogason, piros és kék varrású kendők a rúdon, piros és kék varrású a párnahajtás. Hogy a viselet mily szépségesen színes, azt leírni nem lehet, azt csak a föstött kép sejteti. Ahány forduló, megannyi színes kép a vidék is; távolban a hegyek tengerkék párázatába olvadnak a meleg zöldek, közelben a kalászossárga táblák, a ház ablakokban, a kis kertekben a száz színváltozatban virító janistor (borsóvirág, szagos bükköny), fekete, lila, piros, sárga mályva, patkonca-virág, szalmarózsa, bazsarózsa, szekfű, viola, liliom, engemnefelejts, gyorgyina, rezeda, isziók, kabós, német szekfű, nevendula, bécsi cifrus, csikos fű, felfujó… Gere György Csepe, a köszvényes magyarókereki csizmadia tanított a virágnevekre.

– Mer’ elkeresztel ez a nép, uram, mindent. Lám magam is, hogy jutottam a Csepe névhez? Apósom, Tamás János, künt vala a mezőn. Egy kótya, afajta féleszű, elkajátja: «Siessenek haza kigyelmetek, mer’ csepe az esső!» Jót kacagtak a csepe szón s rajtunk maradt, nem a kótyán, de Tamás Jánosékon. Hogy aztán én, Gere György, elvevém Tamás János Csepe leányát, véle kaptam a Csepe nevet.

A fakult színt nem szeretik. Például az ingvállon, amikor a téglapiros fejtő a mosások után színt vált s lilásba játszva, a nyakon lévő gránáttal modernül szép harmóniába jut, azt ők már nem kedvelik, bár nem vetik el, mert ragaszkodnak a sérült, használt holmihoz, megbecsülik, mint a kiszolgált állatot.

Damoson föst Vince János Ferkő, butort, jármot, nagy szeretettel magyar címert, mert azt kivánja a falu teljesen átmagyarosodott oláhsága is.

– Itt születtünk, itt halunk Magyarországon, magyarok vagyunk! – vallja Vurkovits Leontin s magyar címer van a kályha csempéin is.

A porig égett, szegény s eladósodott jákótelki új templom olyan szomorúan dísztelen, de koszorúban valami narancssárga diszítés mégis lóg le a menyezetről. Megnézzük közelebbről, mi az? Néhány száz hídvámcédula, Biharvármegyéből («Apró lábas jószág, 1 fillér») – valaki arrajárt, hazahozta a templomba, mert hogy olyan szép narancssárga…

Híres butorföstő s ládadiszítő-mester a mákói kántor, Csákány Károly; a mákói színes holmit különben dicséri egész Kalotaszeg. Ötletes a nyárszói Viskán Laci is, az öreg sárvásári molnár, Barta János tanítványa.

Nem hallgathatjuk el, hogy a föstött butoron van itt-ott oláhos szín és diszítés, habár hogy a magyartól mit vett át a román s a romántól, szásztól mit a magyar, olyan kérdés, amelyre határozott választ sohasem fogunk adhatni. Egy-egy bogártelki föstött holmi romános voltának tudjuk a magyarázatát: Oláh-Köblösön lakik egy román ezermester, Tyivoram Máté, annak a műhelyéből hirmondó kerül erre a vidékre. De a képekkel teliföstött kis román templomokból is kerül a falu ízlésébe oláhos elem, viszont, jócskán van magyar munka a kis oláh bezerikákban is (84). Nevezetes a magyar-valkói kis román fatemplom; akadunk e templomocskában magyar fölirásokra, magyar karosszékekre, de két jellemző kép is van benne. Az egyik: Ábrahám föláldozza fiát és sarkantyús csizma, zsinóros kuruc dolmány van Ábrahámon. A másik: Jézust ostorozzák a zsidók és ahány zsidó, bajuszos kuruc hajdunak van föstve valamennyi. A régi nyugtalanabb világból maradtak e képek, – csittit bennünket a valkói érdemes tiszteletes, Mihálcz Elek, aki maga is művészkedik, szereti, megböcsüli, mert megértette népe művészetének erkölcsi és nemzeti jelentőségét. Sok oláhos mintájú föstött butor maradt Valkón a nehány év előtt elhunyt András Pista Gabora után. Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy azon nyersen azt sem alkalmazza a magyar, ami esetleg oláh, vagy szász holmin tetszett meg néki, ád hozzá a magáéból bőven, mielőtt felhasználná.

A dekorativ föstésnek becses maradványait szedtük össze Kis-Petriben (76), meg a ketesdi és a magyar-gyerő-monostori templomban s a daróci templomban a XVII., XVIII. századból. Egyáltalában, ahol a régi templom még le nem égett, agyon nem korhadt, össze nem dült, vagy le nem hordták, hogy helyébe valami ormótlan tucatépületet emeljenek, ott még találunk a kolozsvári mesterek, Umlingék nyomán fogant falusi dekorativ művészkedést.

Hanem a város és a város műveszetgyilkoló gyáriparának hatása talán sehol sem siralmasabb, mint ezen a kincses vidéken, mert itt látjuk naponta, nyomon kisérhetjük a pusztulást. Elég egy országos vásárt végigjárnunk, például Bánffy-Hunyadon. Végig a nagy utcán s a templom környékén, hol áll, hol megyen a kirakó vásár; ott vannak hagyományos sorrendben, a páncél-csehi, zilahi és hidalmási timárok, – a zilahi és kolozsvári csizmadiák, – a helyi, zilahi, vármezei és tordai fazekasok s az apátfalvi, hollóházi és murányi ízléstelen gyári edények, – a nagyváradi és kolozsvári takácsok s ruhakereskedők, – a kalotaszegi gyapjúárusok, – a helyi szűcsök, – a kolozsvári fésüsök, – pántlikások és rőfösök Kolozsvárról, – a tordai pecsenyesütők, – a helyi kenyérsütők, – zilahi és helyi szíjgyártók, – nagyváradi kötélverők, – a havasokról, a Maguráról s az Albákról az oláh tekenősök és csebresek, – a nagyváradi s helyi kalaposok, – Kolozsvárról a kefekötők, – Magyar-Fenesről s Kalota-Szent-Királyról a zöldséges szászok, – Gyaluból s tudj’ Isten honnan, a tót rőfösök és bicskóárulók, meg a bosnyák késesek, – Tordáról a szitakötők, – Kolozsvárról s Nagyváradról a vas- és cserépkonyhaedényesek, – Bedecsről a román szuszéngosok és hombárosok, – a helyi szappanyosok és kaszaárusok, – az alsó-, felső- és középfüldi román favellások, lapátosok, – a vidék gabonakínálói, – a bécsi zsidók, fejkeszkenővel s ilyet árul helyben Kubászek, Pálfi és Páskuj, ilyet a gyalui örmény, – Hódosról, járommal, oláhok, – a deszkapiacon albáki, magurai s mariseli oláhok, meg mokányok, – hunyadi, kolozsvári s tordai mézeskalácsosok és pogácsások, – szalonnások helyből s Kolozsvárról, – ócska vasat kínálnak a helybéli s kolozsvári cigányok.

Semmit se hagytunk ki s hasztalan keressük azt a helyi ipart, amiben a mi kalotaszegi népünk művészetére lelhetnénk. Valaha volt, ma már nincsen. Az egyetlen fodorvászonból kínál még egy-egy keveset nehány arraszorult kalotaszegi, bogártelki, inaktelki, daróci s mákói nénike; szépet hasztalan keresünk, nincs, semmi sincs az országos sokadalom piacán, csak még a nép, a maga gyönyörű, de már-már pusztuló viseletében. Varrottast nem árulnak, nem kell az itt senkinek, akinek még van s még be nem hordta, az viszi be a kolozsvári hetivásárokra a művészi írásután való varrottast s maholnap nyoma se marad Kalotaszögében; ősi butor, vagy valami szép föstött, nincsen, mert aki be nem éri a gyárilag tákolt holmival, az manapság már csak «mondvacsináltathatja», alkura, Nyárszón, Sárvásárt, Magyar-Valkón vagy Mákón, piacra nem hozzák, mert nem érdemes, nemsokára már majd olyan se lesz, aki alkura bár, csinálja… Nemsokára olyan se akad már, aki vággyék utána, hanem lesz minden házban egyforma asztal, egyforma szék s a világ legnemesebb munkása, a földmíves helyett, lesz földüzemmel foglalkozó falusi proletár. Amióta a faeke «kiméne divatból», bótban vesznek vasekét; rokkát s guzsalyt (vajjon meddig lesz még rá szükség) szép himeset tudnak még csinálni, s csinálnak alkura, Kőrösfőn és Inaktelkén, de a vásárra minek, – elegendő ami az «ősökről marad», maholnap rájő a nép, hogy szaporátlan munka az is; harisnyaposztó kerül még, ha éppen kell, Magyar-Gyerő-Monostorról s Nagy-Kalotáról is, de azt se érdemes vásárra cepelni, a bótosé olcsóbb, ki venné? Amióta a páncélcsehi timár «Tótországból» kerített szekeret – jó erős és kékre van pingálva és csak száz pengő – kapós a tót szekér. Ami cifrálkodáshoz való apróság, a gyöngyös, pillangós párta, a kontyoló kendő, a «dulandlé» (tulle-anglaise), a kaláris, mind tartja már a zsidó, aki olyan sebesen árul, miközben árad belőle a szó. A viselet!?… «Kezd hagyulni mán a piros csizma szine is», – az ingváll helyett városi rékli, a muszuj, bagazia helyett bolti szoknya. Egy-egy régi öreg sajnálja az ősit, de a mái nép tágít a fenyegető szegénység elől. Kudor Marci Huszár, a cucilista, vasárnap, a templom előtt elégedetlenkedett:

– Hej, tekintetes úrfi, ne csudálja őket! Ezek, felöltöznek ezek cifrába, selyembe, otthon meg nincs mit egyék. Ha maga fáradna véle, mint az anyja!… De bótbúl veszi a fonalat, a vásznat is, verje meg az áldott Isten! Majd oszt húzzák ránk a cifrátok során az adót… Még képet csinálnak róluk az urak!… De nincs egyéb bajuk!… Azt vegye le a tekintetes úrfi avval a masinával, amikor ilyen pántlikás bársonyban koplalnak odahaza!

Van azonban a népművészet s ezzel a nemzeti jelleg veszedelmének egyéb oka is ezen a vidéken.

Nem jár senki a nép kezére s aki irgalmaskodik vélük valamely titulus alatt, az is inkább csak ront a nép ízlésén, mert művészetét meg nem érti. Az úri osztály, mondjuk az intelligens osztály, egyáltalában nem törődik a népművészettel. Mintha nem látná, vagy talán nem is látja, mert úgy megszokta maga körül, mert annyira nem érti, se fejlesztésére, se megmentésére, csekély kivétellel, nem cselekszik semmit. Aki esetleg óvja, az is inkább ront rajta, mert lényegében félreismeri, eredetiségét gyöngíti s istápoló munkájában csak azzal törődik, hogy e réven is jusson egy-két garassal több a szükölködő népnek. Általában, a polgári osztály lekicsinyli, lenézi a «parasztosat» s így, közvetve azt a szépet, amit sablonos polgári ízlése annyira föl sem ér, hogy esztétikai, erkölcsi s nemzeti tartalmában meg sem sejdíthet. Jellemző a sivárság az egyszer-egyszer leégett falvakban, ahol a régi szép holmi elpusztult s ahol az úri osztály könyörületes segedelmével szedte össze magát a lakosság.

A kapzsi kereskedői szellem, sajnos, szintén elég fogékony talajra talált, e különben is szivesen piacos természetű népnél, bár menti őket a szükség, a megélhetés nehézsége. Kivált az asszonynép – ha leánya nincsen, akire testálja – könnyen válik meg ősi szép holmijától, nehány garas haszonért, alkuszik ügyesen, de a ládafenekéről is elékeresi a régi varrottast, mihelyt vevő jelentkezik; van olyan «kereskedőasszony», kivált Körösfőn, aki a Balaton vidékére, sőt Pozsonyig, sőt német földre is eljár házalni kalotaszegi varrottassal, nem is szólva azokról, akik esztendőnkint kétszer megfordulnak a falu fehér népének modernebb munkájával Budapesten. Van akárhány földmíves, akinek a felesége többet megkeres tűvel, mint amennyit a kis földből elő tud teremteni. Megdöbbenve értesültünk, hogy a legszebb régi varrottas külföldre vándorolt; egy bánffyhunyadi kereskedő közvetítésével, Budapesten át, évekig rendes exportja volt e pótolhatatlan holminak. Eladták a régit, holott amit oly szorgalmasan varrnak manapság, amivel országszerte házalnak, az kézimunkának kézimunka, de művészi szempontból nyomába sem léphet a régi, írás után való varrottasnak. Amit maga a nép nem hord piacra, viszi a szemfüles zsidó, ha egy kis haszna kerülhet rajta. Amikor Bogártelkén a szép hímes orsónehezítő-karikókat és kapatisztítókat gyüjtöttük, a zsidó boltos ferde szemmel nézte munkánkat, végre is kitört belőle a méltatlankodás, németül panaszolta, hogy mit rontjuk mi az ő üzletét. «Ha én azt tudom, – mondá – hogy az ilyen parasztszemétnek is van valami keletje Pesten!… Egyezzünk meg. Az urakat meghúzzák érte, én, felehaszonra, nehány krajcárért összeszedek tavaszkor mindent, ami a faluban van. Tavaszkor lehet ezekkel beszélni. Olyankor nincs ötven krajcár az egész faluban!…»

Általában jellemezve a kalotaszegi nép művészetét, már többször emlegettük a varrottast, mint legérdekesebbet, legtipikusabbat. Ez pedig – bár akad a férfiak között is egy-egy «cihere», aki tud a tűvel bánni – a fehér nép művészete. Csudálatos, bár ismeri s tapasztalja hasznát, mennyire lenézi ezt a munkát a férfi! A kenderhez, például, hozzá se nyúlna, – a vékás vagy félvékás földet csak megugoralja, megforgatja a kender alá, de egyebet semmit, legföljebb, hogy még a szekérrel behordja a termést. A többi az asszony munkája, végig, míg csak a szép fodorvászon lészen belőle, amire olyan gyönyörűen tudtak «írni» a régi asszonyok, lúdtollal meg varjútollal, koromlével, szebbnél szebb hagyományos mintákat, amiknek ma már a nevét is alig ismeri az új nemzedék. (352–361). Mondják, él még két-három öregasszony, aki tud az ilyesmihez, – mi csak egyet találtunk Bánffy-Hunyadon, Czucza Istvánné Szőcsöt (15). A hetven fele jár a nénike, beteges («Gyün a baj rám, mint az árvíz»), nem igen ír már («Tiszta fej kell az íráshoz, úrfi drágám, nem lehet azt már, ilyen ingóban»), de azért apránkint mégis írt nékünk nehány ősi mintát. Csudálva néztük, hogy kezd a munkához, minden előzetes beosztás, minden méregetés nélkül; kezdi a nagy árkus elején, mintha levelet írna és a sercegő penna alól csakúgy ömlik a kalandosnál kalandosabb fordulatú diszítő vonal, a csuszamlásokból, az eltérésekből, a véletlenségekből is összhangzatosan egyéni és eredeti diszítés lesz, bár az egész alapjában az anyától, a nagyanyától valaha eltanult hagyomány medrében készül. Mintha nem is ő írna, mintha valami láthatatlan kéz vezetné reszkető öreg kezét.

– Tudott hozzá, – magyarázza az ura, aki valaha szűcs volt, de «hogy béjött a vasút, elhagyta a mesterséget», – volt is sok cifra rúdravaló a házban. Éppen hogy két párnahéjj maradt. A’ kell, amikor meghalunk. Eladnók, de a pénz elmegyen s aztán majd az se lesz, amire fektessenek.

Szelíden megveregette öreg párja hátát s mókás mosolylyal mondta: «Külső országban az ilyen vén asszonyt mán viszi piacra az ura s adja el. Fátyolt az orcájára, valami bolond talán megveszi. Én mán nem adom, ha ennyi időt együtt valánk! Ne félj öreg, az enyim maradsz.»

Bólint, az öreg néni s ő is szeliden feleli: «Fátyolt bizony, azt tesz kigyelmed az orcámra s viszen a piacra… Szent Mihály lován.»

VISELET

Elmés, barátságos, kedves nép, – külső megjelenésében, mozgásában, gesztusaiban nemes a férfi, az asszony pedig előkelően kecses. Ruházatuk, viseletük, teljes összeállításában a legszínesebb, legművészibb magyar viseletek közül való; keveri a régit az újabb módival, de a szép összhangot megtalálja mindig s ízléssel alkalmazkodik viseletében, annak komorabb vagy derűsebb jellegével az évszakokhoz, a dolognaphoz, a gyászhoz és ünnepléshez. Egy-egy ruhadarabjuk párját hasztalan keresnők egyebütt, de amelyik meg is van másutt, itt hatásosabb, merész színösszetételei, ízléses alkalmazása folytán eredetibb és festőibb. Színekben pompázó, feledhetetlen kép, amikor vasárnap, ünnepi díszben, istentisztelet után, elácsorognak egy kicsit a templom előtt, a fák alatt s a ragyogó nap szórja le reájuk arany tallérait a fák lombja között, – ahány asszony, ahány leány, egy-egy mosolygás és kacag, boldogan, derűsen, színekben káprázva az egész kép; virít a zöld selyemmel kivarrott piros csizma, ragyog a gyöngyös párta, az arany pillangós fejkötő csillog, suhog a villogó törésű rojtos selyemkendő, libbennek a száz színű selyem hajfonó pántlikák, tarkán pompázik a «muszuj» (felhajtott elejű szoknya), a rózsás sarkú kötény, a himzett szögletű fátyol, (a dulandlé) – bokréta a legények kalapján s hímes mejjrevaló rajtuk; a meglett ember szép komoly szűre, méltóságosan nyugodt megállása rendezi, tagolja a hasonlíthatatlan képet.

Lássuk elébb a férfiviseletet. (V. tb.)

Az ing ma rövid, köldökig ér, – egy emberöltő előtt, mondják az öregek, még lobogós újju inget hordtak. A régi lobogós ingújjon, a kézelőn, vagdalásos fehér varrással, gazdagon változatos volt a dísz; a mai ing kézelője csupasz. Az ing behasított nyakát a nyakravaló tartja össze, ami hajdan egyszerű, széles fekete kendő volt, aféle «fátyol kravátli», újabban, kivált Mákón s Vistán, színes, piros, kék, zöld zsinórvarrásos nyakkendőt hordanak a legények; Vistán (VI. tb.) arasznyi széles, szép darázsolt diszítésű kendők is akadnak. Nyári viselet a rövid gatya, téli a zsebetlen fehér daróc harisnya (combhoz feszülő, székelyes csizma-nadrág), amelynek szélén piros posztó a diszítés.

A férfi legdíszesebb ruhaneműje a «mejjrevaló», (IX. tb.) mely falvak szerint változik. A régi világban egyszerűbb volt a mejjrevaló, kevesebb rajta a selyem kivarrás, ma már, – kivált Bánffy-Hunyadon – olyan sűrűn telicifrázzák selyemmel, hogy semmi parasztja, semmi diszítetlen része sem marad, eredeti anyagjából, a báránybőrből semmi sem látszik. Az ilyen agyoncifrázottnál bezzeg szebbek azok a módjával varrottak, amilyeneket például még Monostoron, Valkón, Mákón s Vistán viselnek. A mejjrevaló téli ruhadarab, de nyáron is fölveszik templomozásra, temetésre. Télen s hüvös időben, a mejjrevaló alatt kék flanel bujkát, mint ők mondják, bujbelét hordanak. A mejjrevaló (IX. tb.) diszítésének java, a selyemhimzés a hátra kerül, – eleje, a gomblyukak s gombok tájéka vörös, zöld s fekete lakk bőrrel van szegélyezve, ez az «almásolás», amely ismétlődő ívekből s pántokból áll; hasonló bőrszegély veszi körül a «háticifrát» is, de már gazdagabb kiképzésű, tulipán-szívalakú, sőt olykor az egész háticifra bőrből van, némi selyemvarrású levél- és indadíszszel. A diszítendő mező, a mejjrevaló szabásának megfelelően, alul szélesebb, mint felül, mert a két hónaljkivágás íve keskenyebbé szeli felső részét. A hát középvonala két arányos részre osztja az egész díszt s felező vonala az alsó és a felső cifrának. Az egyszerű vagy többszörös alsó bőrszegély közepéből, amelyen szintén lehet folyó leveles, rózsás himzés, indul ki az alsó himzett ornamentika, többnyire egy egyenesen felszökő, leveles ágon ülő, két oldalra hajló tulipán s ezek alatt két georgina, ahogy ők mondják, «gyorgyina». A levelek felváltva pirosak és zöldek; a középső s két oldalsó tulipánok közeit kisebb rózsák töltik ki; ugyanily dísz jő a gyorgyina fölé is. Ez egyike az egyszerűbb alakításoknak; rendesen egész egymás mellé simuló, minden tért betöltő a dísz, vagy legföljebb annyi üres hely marad, hogy még a felső rész az alsó résztől valamelyest megkülönböztethető. Rendesen felismerhető a középső tulipán, rózsa vagy pávaszem, a két oldalsó ág, különféle rózsákkal, levelekkel és a jobbról meg balról eső georgina. A szár a tulipánból indul ki, a georginák fölött rózsák vannak, a hosszukás középtulipán két oldalán újra két nagyobb rózsa, fölöttük madáralak, melynek fejéből indul ki lehajlólag a leveles ág, végén négy pávaszemes virággal; ilyen virágféle van a középtulipán fölött is; a megmaradt közöket kisebb pontokkal, rózsákkal, szívidomokkal töltik ki. E diszítés különben nagyon változatos; néha a gyorgyina és rózsa közül több ág indul, levelekkel s rózsákkal. Néha oldalvást indul el alulról az ág, körülveszi a gyorgyinát és a tulipán bimbaját s a középen tulipánnal, egy kisebb tulipánnal végződik. Egyszerűbbek a bőrrel diszítettek: három egymás mellett álló piros virág, mindenik egy közép rózsával, kétoldalt mellé simuló levéllel és alattuk a georgináknak megfelelően egy-egy virággal. Van minta, mely két-két oldalt georginából, s közülök kiinduló leveles rózsából áll; a két oldalsó virág itt is feltalálható a nagy tulipán alatt, amelyből újra ágak s rajta rózsák nőnek ki. Más változatban mutatja be ezt az ötös tagozást egy mejrevalónk: a bőrből vágott közép-tulipán (már alig hasonlít tulipánhoz) négy georgina közé esik, a tulipánból két oldalt nőnek ki a szárak, nagyobb, piros bőrből vágott és kisebb, selyemből himzett levelekkel. A mejjrevalók hátának felső dísze néha hasonló az alsóhoz, de meg van fordítva, virágai lefelé csüngenek, vagy egymás mellett van tulipán, rózsa, pávaszem, vagy a közép-tulipánból két oldalra nyuló ágon fent is, lent is virágok; vagy csak két rózsa közt a tulipán. Néha fönt sincs ilyen bokréta s csak bőrből készül a hátcifra és alatta kis bimbó füzér, közepén nagy körmös bimbóval.

Téli bunda helyett hordják a festett kozsókot, így hivják ugyanis azt a mejjrevalót, amelynek újja is van (IX. tb.); festettnek azért nevezik, mert a fehér birkabőr, amiből készül, kávébarnára van színezve; kivált Vistán s Monostoron viselik, fekete prémgallérral s prémkézelős újjakkal; kevéske selyemvarrású diszítés is van rajta, a háton, fölül a tarkó alatt s a hát alján. Panyókára vetve hordják a «csonkát», a «darócot».

A szürt, (20. 23. és V. tb.) Jankó János szerint, régente nem viselték a kalotaszegiek, de ma már általános; Kolozsvárról, Nagyváradról hozzák a vásárra. Diszítése fekete vagy sötétzöld s e vidéken nem olyan gazdag és változatos, mint hazánkban egyebütt. Fődísze (24.) a hátra csüngő gallér; van diszítés elül, a két alsó csücskén, oldalt az újjak alatt s szegélyezve van a két újja. (25.) A gallér szegése egyszerű széles sáv; a négyszögletes mező közepén, felülről, a tarkó alól indultan, levél formába foglalható diszítés van: vastag szár, két oldalán rózsák s levelek; az egész tömötten tartva és úgy, hogy a külső végződések mintegy körvonalát adják egy hegyes levélnek. A gallér két alsó sarkában, ferdén befelé, ugyanilyen alakú, de nagyobb díszek foglalnak helyet alul egy-egy hozzájuk simuló levélfüzérrel. Elül szintén két fekete, összefutó, széles sáv közt van a szür szélének dísze, épúgy lefelé keskenyedve. Helyes ízlésre vall ez a megoldás, amennyiben nem kisebbíti véges-végig az adott motivumot, hanem előbb egyszerűsíti, azután egy kisebb, egyszerűbb alakba megy át, hogy a végén ékben végződjék. Néhol, így Vistán, látni olyan szűröket, amelyek különböző piros színnel vannak diszítve, de csak a két oldalon, a zseb táján.