Part 13

Koronghoz ül, bal lábát, amire támaszkodik s mely a tartást adja, felteszi az arra való lécre (a lábítóra) és jobb lábával hajtani kezdi a korongot; innen nyul az agyag után, azt még egyszer szerte szaggatja s jól összetapsolja, mielőtt a korongra tenné.

Nagyon ügyes, gyakorlott embernek kell lennie a korongosnak és sok időbe telik, míg belétanul ebbe a mesterségbe. Mert vannak nehéz fogásai, hogy jól és gyorsan menjen a munka. (302) Első törekvése, hogy az agyagtömeg pontosan a korong közepére, a tengely vonalába jusson; ügyes kézzel csapja kellő helyére s azután két tenyerével befogva az agyagot, szinte ránehezkedik az agyagra (2–3), a korongot meg, közben, erősen hajtja. Érzi a forgáson, mikor válik keze alatt az agyag olyan meredek kis dombbá, mely aztán egészen centrális helyzetű. Azután belémélyeszti jobb hüvelykujját erősebben a balt kevésbé és lyukasztja (4.). Ezt a lyukat tágítva öblösíti, nyújtja felfelé a falát, «_csűbehúzza_», lassan vigyázva, hogy az edény fala egyenletesen vékonyodjék. (5., 6., 7.) Igen kell vigyázni a sebesen pergő, lágy jószágra, hogy szerte ne fusson. A szájnál mindig valamivel vastagabbra fogja az agyagot (8.), mert ott szakad ki legkönnyebben; többi részét bátrabban húzza föl (9.). A munka további menete azután ez: szájat csücsörít (10–11.), fakéssel kerekíti (12.), hasat csinál (13–14.), csinálja ismét a szája szélit (15.), fenékszeget kerít neki (16.), fenekét bévül takarítja, olyan háromszegletű, de nem hegyes fakéssel, aminek közepébe hüvelykujját dugja a lyukba s úgy forgatja (17.), végkép megadja a szája formáját körömmel, vagy egy bőrdarabkával, amelynek csípő a neve (19.). Ha azután a munka eddig sikerült, ha nem «srófos», ha elegendő erős a feneke, levágja a korongról vékony zsineggel vagy dróttal, ráállítja a zsendelylapátra és szikkadni teszi, csak úgy fületlenül. Csak amikor megszikkad valamennyire, akkor veszi le és körömmel bevagdalván, megvizezvén azt a helyet, ahová a fület illeszteni kivánja, a fület tapasztja hozzá. Amikor a nyers edény elég száraz, következik a leöntés (focskolás, engobálás). Finom agyagréteggel, festett iszappal öntik le a szikkadt agyagot s ez a színes iszapréteg ád színt és simaságot az edénynek. Bánffy-Hunyadon a leöntés agyagjának festőanyaga a barnakő (manganhiperoxid) s az ilyennel leöntött edény, ha sikerül az égetés, szép fényes barnásfekete lesz. A fehér agyag engobe is divatos náluk. A fekete edényt fehérrel cifrázzák, a fehéret feketével. Manapság egyetlen diszítő szerszámjuk a festékcsurrantótülök (304.), a gurgulyának egy fajtája, a «szalu». Ökörszarvnak a vége ez, amelynek csúcsát kifurják és lúdtollából vágott csapot illesztenek beléje. Ha fekete edényt akarnak cifrázni, a tülökbe fehér festéket (agyagot) öntenek s ezt csurgatják belőle, úgy, hogy mindenféle mustra keletkezzék. Ha meg fehér edényt díszítenek, fekete barnaköves festék kerül a tülökbe. Sebesen jár a cifrázó keze, mert a tülökből folyton csöpög a festék s nincs idő «irásközben» a tétovázásra. A cifrázás kis kerek pettyeit is a tülökből cseppentik; a nagyobb pettyeket pedig úgy csinálja a fazekas, hogy egy ujját a festékbe mártja s úgy cseppent az edényre, helyes kerek petty marad az ujja nyomán. Ecsettel már alig cifráznak Bánffy-Hunyadon; a kaparás, vágás (sgrafitto) pedig soha nem is volt divatban. A cifrázott edény ismét szárad s pihen egy ideig, csak a teljesen száraz munkát rakják a kemencébe, hogy először is kizsengéljék.

A bánffy-hunyadiak tapasztott kemencéje nyilt katlankemence. Kerek, felül nyilt, fala domborodik, felfelé szükül s fölül, a pereme, kissé kihajló. Legalul, egymással általellenbe, két nyilás szolgál a tüzelésre. (306)

A zsengéléshez nem szükséges olyan vigyázva rakni be a munkát, mint a második égetéshez, nem kell attól félni, hogy az edényeket összetapasztja a megolvadó máz. De azért gondosan rakja a fazekas, kisebb edényt a nagyobba, hogy mennél több férjen a kemencébe, mert költséges a tüzelés. Az első, a szárító tűz lassú, majd szítják addig, amíg elég keményre ég az agyag. Az égetés idejét a kemence nagyságához szabják. A jól kiégett mázatlan cserépnek olyannak kell lennie, hogy a hegyes kés ne igen fogja.

Végin jön, de nem utolsó dolog, az edény megmázolása és a máz kiégetése. A fazekasmáz egyszerű ólommáz. Főalkotórésze az ólomgelét; ehez vesznek körülbelül félannyi súlyú kvarczot (kavicsot, békasót), igen kevés borokalcitot és kaolint. Mindezt, hogy egyenletes legyen, gondosan, lassan megőrlik kézimalmon, őrlés közben vízzel föleresztve s ha a lecsurgó máz nem elég finom, ha még szemcséit érezni az ujjak közt, át «örményezik» még egyszer. Ez hosszú, időemésztő, fáradságos munka s a fazekasok legfőbb vágya, hogy valami tökéletesebb őrlőszerszámot szerezhessenek be. Vastagon megmázolva kerül az edény másodszor a kemencébe. Most már igen vigyázva rakják, nehogy összetapadjanak, amikor a tűzben megolvad a máz. Amikor megtelik a kemence, tetejét megrakják cserépdarabokkal, mert azok áteresztik ugyan a levegőt, de a meleget valamennyire mégis megmarasztják. Az égetéshez is érteni kell. Némely kemence oldalán kis üveges kukucsáló lyuk van, azon ügyeli a mester, megolvadt-e eléggé a tűzben a máz s eszerint igazítja a tüzet. Csak jóval a tűz elalvása után, a kissé már kihült kemencéből szedik azután ki az edényt.

A bánffy-hunyadi korongolt edények (309) ornamentikája, mint már említettük, nem gazdag, kevés motivummal írják. Diszítő formáik nagyobb része geometrikus. A legékesebb tálat, például, középen egyetlen tőből kinövő három nagy kelyhes tulipán, néhány kisebb inda és virág diszíti (_a._). A nagy kelyhek szélét pettyek veszik körül s az indákat tüskeforma, szaluval csöppentett diszítés borítja. Ennek egyszerűsített változata az, amelynek közepét egyetlen virág foglalja el (mintha letépték volna) s a csonkaságért kárpótol a félköríves, kunkorodó vonallal töltött gyűrűs fríz, mely a tálon körülfut (_b._). Csinálnak Bánffy-Hunyadon olyan tálat is, amelyeknek közepét fenyügaly- (csetenye) forma diszítés tölti ki, vagy úgy, hogy egymás mellett (_c._) állanak a galyak, vagy egy középpontból ágaznak négyfelé (_d._). Az ilyen csetenyés diszítést úgyszólván megteremti maga a szalu; varrásban, faragásban nem is fordul elő ilyen motivum. Így teremnek a tálon körülfutó körök és hullámos vonalak is, – csak oda kell tartani a csurgatót a korongon pergő edényre s ha ügyel a fazekas, a folyton ömlő kis tülök nyomán szabályos vonal keletkezik. A kört s a hullámvonalat szeretik; akad azonban egyenes vonalakból szerkesztett sakktáblaszerű diszítés is (_e._), amelyen minden második mezőt kipontoznak; van olyan, amelyen egy nagy csigavonal alkotja a diszítés magvát, ebből küllők erednek, közben nagyobb és kisebb pontokkal (_f._). A tányér peremén, mint a legtöbbön, itt is hullámvonal fut végig. Arra is van példa, hogy a tál közepére meghajlított vesszőt rajzolnak (_g._) s erre bogyókat; olykor a tányér egész fenekét egyetlen sűrűen sodrott csigás vonal foglalja el. A födőket is egészen úgy diszítik, mint a tálakat.

A fazekak diszítésében is találunk egynehány típust. Kedves cifrájuk, például, a félkörives fríz; a félköröket pettyek, megkunkorodó vonalak (_h._) és fenyügalyforma figurák élénkítik; megvastagított, hullámvonalas indával is szívesen díszítik a fazekat (i. j.). Azokat a sajátságos alakú, ételhordásra készült fazekakat («rátó»), amelyeknek fogantyúját a perem diametrális pontjairól áthajló íves abroncsféle képezi, rendesen függőleges osztású ornamentika díszíti; mintha dongákra szelnék a felületet a pontsorok s az így kapott mezőkbe illeszkedik a fenyügalyacska, vagy valami színes virág (k. l.). Eredeti kalotaszegi fazekasmunka a vőfélykulacs és a tojástartó. (310–11). A vőfélykulacsot hat egymásra helyezett kis kulacs, illetve hordócska képezi, amelyek azonban közlekednek egymással; ugy van készítve, hogy szíjra akasztva hordhassák. Testvére ennek elmésség és újság dolgában, a fantasztikus koronának épített tojástartó; alsó része széles abroncs, ezen áll két egymást derékszögben metsző ív, úgy az alsó tartó rész, mint az ívek, meg vannak rakva kisebb csészékkel és madáralakokkal. Mindkettőt zöld máz borítja, írott cifrázás nincs rajtuk.

A kalotaszegi fogasok és tálasok legfőbb, legbecsesebbnek tartott ékessége azonban nem a kalotaszegi edény, hanem azok a régibb színes, ónzománcos edények, amelyeket ők győri kancsóknak, győri edénynek hivnak; kivitelük csinosabb, színesebbek, rajzosabbak, hogyne kedvelnék! E győri kancsók a kereskedelem révén jutottak Kalotaszegre s nem lehetetlen, hogy az első példányok éppen győri műhelyekből kerültek a vásárokra, bár az sem lehetetlen, hogy a régi gyerővásárhelyi műhelyek is gyártottak ilyesmit s a győri elnevezés a gyerői elnevezésből származik; a nép ma széltében azt tartja, hogy elsülyedt már az a bánya, ahonnan e kancsók agyagját ásták. Annyi bizonyos, hogy hasonló holmival, a mult század közepe táján, még telve volt az egész Felvidék és a Dunántul. Legjobban megbecsülték Kalotaszegen s itt maradt belőlük legtöbb. Annak a virágzó agyagiparnak a termékei ezek, amit a céhbeli, ónzománchoz értő fazekasok míveltek az egész Felvidéken, kezdve Pozsonytól egész Sárospatakig. Kevesebb került Kalotaszegre azokból az erdélyi szász kancsókból, amelyek teknika és rajztudás dolgában felette állván az előbbieknek, könnyen felismerhetők.

Az agyagipari tevékenység, mely a kalotaszegi házakat is ellátta parádés cserépedénnyel, a XVIII. század elején már igen élénk; sokat nemesített rajtok a Habánok bevándorlott törzsének tudása, de ornamentika dolgában teljesen helyi jellegű, népies ízű maradt mindvégig. A XVIII. század hetvenes és nyolcvanas éveire esik e fazekasság fénykora. Ornamentikája dús, az egész edényt elborítja, de eredeti, nem érzik rajta túlságosan a barokk hatás; a rajz gondos, elég finom, egyenletes, bár nem oly tökéletes, mint az első habán fazekasok munkáján. A XIX. század elején azonban – úgy látszik, a külföldi gyárak versenyének hatása alatt, amely kiszorította fazekasaink munkáit az úri házakból, – erősen hanyatlik a teknika, sőt az ornamentika is módosul, silányodik. Az ónzománc már nem oly fehér, hanem fakó s likacsos; a rajzon látszik, hogy sebbel-lobbal van odavetve, – de maguk az ornamentális formák népiesebbek, eredetiebbek lesznek. Még a XVIII. század második felének diszítményeiben sok a közösség a morva és cseh fazekasmunkák ornamentikájával, de a következő században már megszakad ez a kötelék. Látszik, hogy a céhbeli fazekas nem vándorol el messzire, hanem otthon tanul, kevesebbet tud ugyan, de cifrája eredetibb lesz s inkább a népies szűr és subahimzések felé húz. A mult század közepéig haldoklik nálunk ez a teknika, végre is elpusztul, hogy helyet adjon az engobbal dolgozó fazekasságnak. Innen datálódik agyagiparunk elparasztosodása. Azok a képeink, amelyek ilyen Kalotaszegen talált győri kancsókról készültek, módot nyújtanak, hogy az ónzománcos fazekasság fejlődésének fokait megfigyeljük, már amennyiben ez a módosulás az ornamentikán is meglátszik. Színes táblánkon (XVII. tb.) például, mellképpel díszített szász kancsó van; a szász fazekas munkája a XVIII. század második felében igen gondos, – ornamentikája nem népies, de a rokokó figurákat ép úgy, mint a szenteket, elég jól rajzolja meg. Szász ember munkájának látszik még ugyanezen a lapon két kancsó amelyek az arcképesnél valamivel később készülhettek. A többi edény azon a lapon, magyarországi készítés; háromnak kiterített rajza 1780 tájáról való és jó mutató azokból a gonddal, szeretettel cifrázott edényekből, amelyek abban a korban kapósak voltak; a felület beosztása elég szigorú mind a három darabon, vízszintes ővek futnak körül a kancsó testén s ezek az abroncsok, ha keskenyek, egészen geometrikusak, ha szélesebbek, egyszersmind szabadabbak is; napraforgó rózsája, levélfüzér- vagy hullámvonal alakú figurákat adnak. A kancsó hasán maradt legszélesebb övbe jönnek a legjelentékenyebb díszítések. Színes lapunk e három kiborításain a díszítéseket, edényből kinövő bokor, vagy egyes nagyobb letépett virágok képezik, erősen körülhatárolt mezőben, – de van szabadabb kitöltés is. Így egy Gyarmathy Zsigmondné gyűjteményéből való kancsón (314), két ővben egymás fölött, tornyos házakat, jegenyéket s a jegenyében óriás madarakat látunk. Divatos a kockás minta is a XVIII. század vége felé (XVII. tb.). Ékesek a mesterségkancsók, olyanok amelyen egy-egy mesterség szerszámai vannak megrajzolva. Legkedvesebb állatja ez időben fazekasainknak a szarvas (313); a madár és a nyul később lesz divatossá (317) s az a két kancsó, amelyeket ezek az állatok díszítenek, már a hanyatlás korából, a XIX. század legelejéről való.

A lassú hanyatlással az ornamentika módosulását követhetjük tányérjaink rajzain (XVII. tb.). A két külön álló tányér 1800 tájáról való (315) s egykorú velük a színes lap két tányérja. A színes lap másik két tányérja 1830 felé készülhetett s díszítésük már igen messze áll a József császár korabeliektől. Apróbb, pávatollra emlékeztető szálak nőnek ki sűrűn a szárból, a rózsa, vagy margitvirág újabb, apró leveles ágat hajt s a nagy rózsából fakadó hajtások ágain kisebb virágok ülnek, egészen a mi népies ornamentikánk felfogása szerint. Sűrű levéllel benőtt hullámos menetű indák is divatosak, olyanok, amilyent szűcseink szoktak kivarrni; a szines lap egy kancsóján meg épenséggel ki vannak rajzolva a nagy rózsákban a himzett szálak vonalai. E korból, az ónzománcos fazekasság haldoklásának korából való a színes lap négy kancsója. Szövegábráink között, kiborításban, látható két M.-Bikalról és két Zsobokról való kancsó; köztük legrégibb a sárgazománcos zsoboki (1810–20 tájáról), (312. 316).

Bezzeg más a kalotaszegi agyagművesség gyöngyének, a kályhacsempéknek diszítése! Annak a gazdagságnak, eredetiségnek, annak diszítő erőnek láttára, igaz gyönyörűséget érezhetünk.

A régi erdélyi kályhacsempékből a Kolozsvári Erdélyi Muzeumnak, Budapesten az Iparművészeti Muzeumnak igen becses példányai vannak, de a kalotaszegi kályhák, bár atyafiságban állanak vélük, sokkalta becsesebbek számunkra, mint azok, mert motivumaik eredetében magyarabbak. A XVII. és a XVIII. századbeli városi kályhásmesterek munkáján, minden magyarságuk mellett, érezzük a renaissance és a barokk hatást, hol gyengébben, hol erősebben, – a kalotaszegi csempék diszítése tiszta, zavartalan megnyilatkozása a népies felfogásnak és képzeleterőnek. E csempék régiek, vagy legalább is régi, egy-két száz éves minták utánzatai. A régi minták utánzása sohsem történt s nem történik némi módosítás nélkül. A lágy hársfa, amibe a csempék cifrájának viszáját faragják, megengedi könnyen a változtatást s a faragó ember, ha egyebet nem változtat nagyapái mintáin, hát megtoldja a saját esztendeje számával; bizonyos, hogy az idők folyamán másolás közben történt apróbb változtatás magán a diszítésen is. A régi városi, céhbéli kályhások munkája befolyással volt a kalotaszegi fazekasokra is, mint ahogy viszont a céhbeli mesterek népiesen magyaros felfogása érvényesült a renaissance és a barokk-stilus korában. Ami idegen stilusbéli elemet átvett a XVII. és következő századok folyamán a kalotaszegi kályhadíszítés, azt a minták utánzói, vagy mondjuk inkább szaporítói s megújítói szépen kiküszöbölték onnan, úgy, hogy most alig ismerünk rajtuk idegen stilus hatásának nyomaira. Felötlőbb az, hogy idegen teknika díszítő elemeit keverték a cifrázásba; legtermészetesebb, hogy olyan vésett, geometrikus tagolású rózsákra is akadunk, amilyent az utcaajtó félfáira is vésnek, mert hisz a kályhacsempe mustráját is vésik; sok a régi varrottasi motivum is. Akad, itt-ott, egy-egy kellően meg nem értett renaissance elem is, például kagylóforma (amely apránkint szekfűvé vált), olyan oszloppár szélről mely a barokkban ívet tartott, már egész népies elváltoztatással. Legszokásosabb díszítés az egy tőből eredő hatalmas bokor, amelynek lombjai s virágai, több-kevesebb szabadsággal, olykor egész szigorú tengelyes szimmetriával töltik be a csempe hosszúkás négyszögű mezejét. Hogy ez az ideális lombozat mennyire változó, mennyire különböző művészi jelleg dolgában, azt a rajzokból is látni, pedig ezek nem mutatják a domborodást. Egyiken, amit gyerőmonostori Debreczeni János gondolt ki s Undi Mariska fedezett föl, laza, vékony indák nőnek ki egy edényből s a gyöngéd, hajladozó ágak rózsái, tulipánjai, gyöngyvirágjai is könnyűek, oly finomak (322/2), hogy még aki nem hivatásos ornamentikus is, át kell, hogy érezze ennek az ideális virágzatnak az üdeségét. Másutt (319 _c._) egy jókora kosár az ornamentális szerkezet súlypontja s ebből nőnek ki a laza virágos és leveles ágak, amelyek között csak egy, a középső virág (a régi erdélyi himzésekről ismerős) erőteljesebb s ez végzi be, fölfelé a kompoziciót. Páros tömegelosztást, mondhatni két súlypontot látunk a 323. ábra 3. rajzán, melyen a befoglaló idom elliptikus, a díszítés töve szívforma s ebből ered a két nagy rózsa. Néhol az edény, amelyből a bokor kinő, aránytalanul kicsiny, mint egy Mákóról való csempén (324/2) pedig a belőle eredő hatalmas kehely, mely uralkodik az egész mezőben s mintegy második tövét képezi a többi kinövő ágnak és virágnak, igen súlyos. Hogy elvész alatta a két kis madár! Ez a díszítés különben, különös, szokatlan felépítésének ellenére vagy talán épp ezért, egyike a legbájosabbaknak. Éppenséggel nem organikus egy Magyar Valkóról való kályhacsempe ornamentikája (324/3): tövét hatalmas virágkehely képezné, de a kehely kicsiny edényt fog körül s ebből erednek a keresztforma merev szárak, amelyek igen régi, XVII. századi szabású virágokat hordanak; úgy látszik, ez esetben két különböző csempedíszítésnek nem sikerült összeházasításával van dolgunk. Azok közül, amelyeknek elosztása hossztengelyes, említsünk meg még kettőt; az egyiknek (323/1) középső virágja a XVI. század legelejének díszítményeivel rokon, a másiknak (325/3) egész felépítése, sőt motivumai is a gótikára emlékeztetnek. Mindkettő Magyar-Valkóról való. Történeti nevezetességű az a csempe, amelyet ugyancsak Undi Mariska talált és rajzolt le Gyerőmonostoron (321/1); mintáját Debreczeni Pál, Debreczeni Pál, a «Kiovi csata» szerzőjének, Debreczeni Mártonnak testvére gondolta ki. Érdekes benne, mint ölt a kehely, melyből a bokor ered, virágformát. Centrálisan arányos minta, tehát olyan, amelyik alulról s felülről egyaránt nézhető, kevés van Kalotaszegen. Egyet mutatunk be ilyent. (324/1) ugyancsak egy igen régi formájút; rajza a XVI. század elejéről eredhet, abból a korból, amikor Erdélyben a haldokló gótika ornamentikája keveredni kezd a magyar népies elemekkel, aminthogy ez a dályai templom festett menyezetén és az őralljaboldogfalvi templom ablakbélletein is látszik.

A férfiember dolgával s a közösen végzett munkával foglalkoztunk eddig, – szóljunk most arról, ami javarészt a fehérnép munkája, amit a nők végeznek. (326–351.)

Szabó Pali Püspök felesége, Léti Annus asszony oktatott bennünket Magyar-Bikalon, mint készül az a pompás vászon, a kalotaszegi híres fodorvászon, amire «írás-után» varr a fehérnép. Beszélt Annus asszony szaporán s eközben még szaporábban kapkodta egyik «fűkender»-t a másik után a «hehelő»-re.

… Hogy van-e munkánk véle? Elhiszem! Kilencvenkilenc munkája vagyon a kendernek, drágám!

– Épen kilencvenkilenc?

Jórészt. Mert mán a főd is! Válogatni kell azt. Csak az a helyes néki, aki torha, jó puha, meg egyenes, az az ügyes kenderes főd. Azt oszt’ télbe marhaganéval jó vastagon megganézzák az emberek, márciusba megugarolják, májusba keverik újból, megszántják mag alá, elvetik s beléboronálják. Mer’ minden rendes háznak szokott lenni kenderes fődje, olyan egy vékárul vetett, de soknak csak félvékás. Hogy mennyi terem? Egy vékáról megterem négy kalangya, egy kalangya pedig huszonnyolc fű. Hogy mennyi vászon telik belőle? Telik vastag is, meg vékony is, vagy száz sing; egy sing négy fertály, éppeg négy arasz, mert mi csak úgy mérjük. A vastag vászon? A’ négy nyüstös, a vékony csak kettő.

Jó. A mag hát künn van, a fődbe. Ha esőt ád a jó Atya, akkor lesz szép a kender. Nem gyomlálunk. A mag tizenhárom hétig ül a fődben. Aratástájt lesz csak véle dógunk: akkor nyűjjük ki a virágost, rá három hétre (szeptember) meg, nyűjjük a magoskendert. E mán asszonymunka, ebbe az ember nem elegyedik. A nyűvés? Három markot nyüvünk egy fűbe, békötjük s odaállogatjuk csomóba, – ott «megüvödik» s negyednapra kiterítjük, ott a fődjin. Ott is marad, amíg megszárad. Akkor szekérre teszik s hazahozzák az emberek; itthon a csürbe leteszik s elcsépelik. A magot is még az emberek szórják föl. Az asszonyok újból felkötözik, tizennégy fűbe egy-egy csomót s kirakjuk üket az ereszhéjjára, telelni. Tavaszszal, Szent György nap után, elvisszük a tóba, eláztatjuk. Ha tó nincs, – mer’ nékünk sincs, – ahol vizet kapunk, oda, a réten a göbölydékekbe, ahol a hóvíz megmaradt. Kövekkel lenyomjuk. Ázik vagy két hétig. Aztán kivetjük, szétterítjük s megszárad. Itthon elcsapjuk, tillóval. Elcsapás után megheheljük; először levevődik róla a jobbik szösz, a tövi szösz (abból kerül az osztovátára a nyújtó-szál), aztán a hegyi szösz, ami a behelen megmarad (abból adják a beverő szálat), – ehun e’, ami a karomon marad föltekerve, e’ pedig a fűkender. Eztán letesszük a pincébe, hogy pihenjen. Amint és az eső, akkor ecseljük, – tövirül jön a pátyaszösz, fejirül az ecselszösz. Hogy miért akkor, amikor és az eső? Mer’ akkor nem kopik úgy, nem fullasztja a szegény asszonyt annyira.