Part 11

Kissé cifra, elaprózott szinfoltu egy hunyadi (XVI. tb.) kék láda dísze; valószinüleg csak aféle vásári holmi, mint fölirása is mutatja: «Készült 1893-ba, Birja békével e ládát a míg él a kijé». (Külön megrendelésre készült ládán a tulajdonos neve a födél belső lapján van.) Az elülső oldal két négyzetes sárga mezején kehely-formából nőnek ki a szárak, lenyulnak lefelé a sarokba, a sarkokat kitöltő fehér s vörös tulipán három ága fölfelé tör, kék s fehér rózsákkal, szekfűvel; a leveles középágat nagy kék rózsa fejezi be. Túlságosan cifra e ládán minden diszítés; magán a kehelyalakú edényen is virágok vannak; a kulcslyuk alatt is rózsa, összeköttetésben a kulcslyuk-vasalás virágával; a láda két oldalsó részén levelek s cifra rózsák, két szélén, a láda lábaira is lenyúlva, szintén levelekkel tarkázott cifra rózsák.

Sikerültebb, izlésesebb, szinben is kellemesebb ennél egy sárvásári láda (XVI. tb.) a sötét alapra föstött tömörebb vörös dísz bizonyos nyugodt jelleget ád az egésznek. A szokásos virágcserép nem hiányzik erről sem; a cserépből jó vastag leveles szár nő elé s terjedelmes négylevelü rózsa van a szár végén; a két cserép peremén, vékonyka zöld indán, rózsák piros karikákból s a kulcslyuk alatt, szintén rózsából kinövő ágon, bogyók, a láda két szélén sárga-piros fonatos rózsából tulipánok nőnek föl.

Az idő is diszített azon a szépen fakult hunyadi ládán (XVI. tb.), amelynek sötétbarna az eleje s a teteje, sárga a két négyzetes mező s a sárga mezőben fekete cserépből fekete száron két fekete levél hajt ki, kisebb-nagyobb vörös rózsákkal. (Nem lehetetlen, hogy sötét zöld volt egykor az, ami ma fekete); a mezőket, vörös-fekete-sárga szegély veszi körül s hullámos indákon fekete-sárga keskeny levélkék töltik ki a többi teret; a szögletekbe vörös-fehér tulipánok nyúlnak le.

Régi butordarab az a bánffy-hunyadi láda is (XV. tb.), amelynek elején kékesszürke alapon sárga négyzetes mezőben piros kehelyalakból nő ki a négy, félig vörös, félig fehér tulipán, a négy sarokba illeszkedve: középen nagy vörös, két oldalt fehér, összetett rózsa-alakzat van; a kulcslyuk alatt és a láda két szélén piros, fehér s fekete levélcsomók; teteje az előbbihez hasonló; a belső sarkokból kinyuló száron, tulipán és rózsa tölti ki a szegleteket; a láda oldalán nagy összetett rózsa van, körülötte levélkoszoru s kisebb csillagrózsák.

A téka alapszine rendesen sötét s világos a rá föstött dísz; a hosszu keskeny ajtóra és a téka két széles szegélyére külön dísz jő. Az ajtó maga, két vagy három részre osztva, kisebb mezőkké lesz, ahova ismétlődő motivumok kerülnek (XV. tb.). A két szegélyen felfutó szárakról, rendesen igen tömötten, tulipán, rózsák és levelek nőnek ki, betöltve egészen a tért; a felső részre néha kivágott diszítés kerül, hogy világosság jusson a szekrényke belsejébe is. Egy mákói kék téka (XV. tb.) felső része tálasszerű; ajtaján rojtos zsinórral összefűzött szárakon vannak a virágok, középen a tipikus mákói, sajátságosan lecsüngő fehér virág, két oldalt piros tulipán s két apróvirágos ág; a téka két oldalán, kunkorodó vörös száron, nagy dupla tulipán.

A két föstött kis szék Nyárszóról való, újabb holmi (XVI. tb.) mind a kettő. Becsesebb a gyerő-monostori régibb kis szék (XVI. tb.): sötétkék alapon, sikerült nagy rózsából, a négy sarok felé, ágak nyúlnak s végükön tulipán; az oldalak közepén a mákói lecsüngő virág; a többi teret kisebb rózsák és pontok töltik be; kis fiók is van a székecskén, nyilván a varróeszköz számára; a fölirás («1884. Kató Ferkő Erzsóké») is bizonyítja, hogy ajándékholmi.

A szines sulyok ritkább, – hisz nem is való föstött diszítés a mosófára. De azért akad (XVI. tb.), egy-egy szerelmes legény készít ilyet emlékbe, kipingálva a sulyok «himes» diszítését, pirosra, kékre, sárgára, hogy annál emlékezetesebb legyen.

Annál gyakoribb a szines járom (XVI. tb.) amivel kivált Damos látja el Kalotaszeget.

Élénk, összhangzatos szinezést találunk a kapuzábékon s utcaajtókon (XVI. tb.) főleg Sárvásárt és Zsobok vidékén, de egyebütt is, például Nyárszón, Körösfőn. Nem mázolják be az egészet, a szinezés csak a vésett diszítés, a «him» hangsulyozására szorítkozik s így a dísz szembetünőbb, távolabbról is látható. Alig négy-öt szint alkalmaznak: vörös, kék, zöld, sárga, itt-ott fehér s fekete; kevert, tört szineket alig használ a nép, úgyis megfakítja az idő s akkor lesz még szebb. Lám, az új butor, ha föstött, kiabáló és kemény a mi szemünknek, olyan nyersen kerülnek egymás mellé a szűz szinek, – a nép így szereti, erőteljes, egészséges idegrendszerük megkivánja a határozottat, a teljesen, nyersen akár brutálisan őszintét s nem leli kedvét a határozatlan, a félénk, az elmosódó jellegűben. Nem hangulat kell ő nékik, – ami kék, az legyen kék mint az ég azurja, a zöld olyan mint a smaragdos pázsit, a piros pedig harsadjon, mint a sárga kalásztengerben virító pipacs. Nézzük csak a zsoboki utcaajtókat (XIV. tb.) vagy a damosiakat! A gazdagon szinezett táblás diszítésű damosi kapun zöld a tábla, kék a kör s vörös vagy fehér a dísz. De azért valóságos keleti ügyesség nyilvánul színcsoportosításukban: a csillagok két-két sugarát egy szinben tartják s így őrzik meg a csillagmotivum jellegét, így érik el, hogy a csillagforma nem folyik össze a távolból néző szem előtt sem. A csillagjelleget hangsulyozzák azok a fehér foltocskák is, amelyeket a csillagsugarak vége pöttyent a kör mentén; ilyen izléses takarékossággal alkalmazott fehérrel emelik ki a csillagközéppontot is.

Önkéntelenül csúszott ki az imént pennánk alól: «keleti ügyesség»… A kairói arab muzeumban s a keleti temetőkben járva, meg-megállottunk magunk is: lám milyen magyaros ez vagy amaz a diszítés, azon a cserépen, azon a síremléken, vonalaiban, szinében, egész motivumában!… Hasonló meglepődésre lehet okunk a szláv népek néprajzi gyűjteményeinek vizsgálása közben is, hasonló meglepődések érhetnek a német gyűjtemények vagy a szélső északi népek etnoszának tanulmányozása folyamán, – de megfelel erre a többek közt Kriesch Aladár munkatársunk: hogy Kalotaszeg művészete mennyire magyar őseredetére nézve s mennyire táplálkozott idegen elemekből, az a művészt, aki annak csak jelen organikus és spontán megnyilatkozását látja és érzi, csak másodsorban érdekelheti. Ez, úgy hiszem, soha teljesen tisztázható kérdés nem lesz s így az etnografusoknak még sok örömteli vitát és küzdelmet igér. Mert hisz tudományos kutatásunkban a harcteret Erdélyből bátran áttehetjük Ázsiába s nyugodtan kérdhetjük, vajjon hány árjáktól vett impresszióval és művészi szimbolummal telítve jöhettek már ide is magyarjaink? De épp oly nyugodtan meg is fordíthatjuk a tételt s kereshetjük az árják, az indogermánok művészetében a turániak már Ázsiából áthozott befolyását. Ez tehát igen érdekes fülemüle-perré fejlődhetik, amelybe mi járatlan művészek világért sem akarnánk beleszólani. Itt áll előttünk a tény, a kalotaszegi művészet ragyogó ténye. Egy minden izében kiforrott, harmonikus művészet, amely mégis lényegében egész határozott különbségeket mutat fel az őt körülvevő népfajokéval szemben. Hogy ezek voltak-e ő reája hatással – valamint ő is amazokra? Valószinű, sőt bizonyos. De hát egy nép nyelve is, nem táplálkozik-e az őt körülvevő népek nyelvéből? Azért mégis mindent saját törvényei szerint átformál. És vajjon egy nép művészete nem azonos-e a nép nyelvével, csakhogy éppen más anyagon keresztül beszél s közvetíti fogalmait és érzéseit? Vajjon nem az-e egy nép művészetében a stilus, ami nyelvében élő szó és mondatkonstruáló törvény? Vagyis az az eleven erő, amely által minden kívülről jövő megnyilatkozást a maga képére, felfogására alakít át? Lényeges-e ilyen körülmények között egy adott művészi stilusban az idegen elemeket keresni, midőn maga a stilus mindent beolvasztó erejével önmagában bizonyítja saját létezését? Miért nem kétkedünk a magyar nyelv létezésében? Mert ezt mindnyájan értjük és érezzük. De a magyar nép másik, alaki beszédjétől, parasztos művészetének stilusától bizony messze estünk. Ezt kevesen értjük, kevesen érezzük.

Itt kerítünk sort a diszített apró holmira is, amelyek bennünket nem néprajzi, de művészi szempontból érdekelnek.

A szoba falán s a mestergerenda oldalán vannak a cifra kanáltartók (259), különféle megoldásban. Néha csak egyszerű léc a kanáltartó, megfelelő lyukakkal, nyilásokkal a kanál nyelének; van azután áttört ornamentikájú s van föstött díszítésű is; utánozzák a jászol fölé akasztott széna-lajtorja formáját is, amelynek díszítése a szerkezet pálcikáiból kerül ki.

Az apró holmi kieszelésében s díszítésében kifogyhatatlan a nép elméssége; resü idejében faricskál a földmíves, egy-egy jeles hajlású ág, egy-egy fagöcs szolgáltat ideát munkájához. Így készülnek a sótartók, szelencék, kis ládák, kacattartók, a játékszerek. A jegenyei templom előtt láttunk egy furcsa holmit, – hát ez mi?… A csizmáról azon takarítják le a sarat, – mert amikor a püspök itt járt, sáros idő volt s nem illett volna bekeverni a templomot. (260–64).

Említettük már a régi gyertyatartókat. (265–66) Különös alakú holmi, első pillantásra alig tudja az ember, hogy micsoda, – inkább íjjnak tartaná. Vékony faragott léc, amelynek közepe tájára a tulajdonképpeni gyertyatartó karja van erősítve és pedig, vagy a kar megy a lécen keresztül, vagy megfordítva; a karok vége kiszélesedik és gyertyavastagságú lyukkal van áttörve, ide helyezik be a gyertyát, amit félköralakban meghajlított egy vagy két faabroncs tart egyenes helyzetben, aszerint, amint kétkarú vagy négykarú a gyertyatartó; e rugó a léc alsó végén megy keresztül s beléér a kar gyertyanyilásába, oda szorítva a belédugott gyertyát. A gyertyatartón leginkább a középső függő rész van díszítve; szokott alakja négyszögű hasáb, melynek éleit rövidebben vagy hosszabban bemetszik és vagy a bemetszéseket festik be különféle színűre, vagy magát a lécet s ez esetben a bemetszés nyomán látszik a fa természetes színe; néha egész hosszában is lesimítják az éleket s így nyolcoldalú hasábot kapnak, közbül csillagidomokat is formálva; e díszítést megismétlik a gyertyatartó karjain is. Különös esztergapadon romlott formát mutat egyik példány: a lécen karok helyett korong van s ezen nyugszanak a fakupaalakú gyertyatartók. (266)

A szeretettel díszített apró holmi közé tartozik, valóságos ékszere a kalotaszegi fehérnépnek, a vőlegényétől, kedvesétől kapott vászonfeszítő, vetélő, orsófogó, a cifra mosósulyok, a kézi mángorló, a díszes guzsaly és a himes rokka, a szépséges kis kapatisztító.

A vászonfeszítőnek a szövőszéken, az esztovátán (268) veszi hasznát a leány- és asszonynép, ezzel feszíti ki a már megszőtt, de még föl nem tekert vásznat s a szövőszálakat. A vászonfeszítő két villásan egymásba szoruló részből áll, egyik fele a villa s ennek ágai közé csúszik a másik fele úgy, hogy tetszésszerint hosszabbítható. A feszítő két végén szögecskék vannak, azok nyomulnak kifeszítéskor a vászonba. A diszíthető mező keskeny rajtuk, de éppen alkalmas valami folyó láncdíszítésre s ezt meg is cselekszi a díszítő, ritka dekorativ érzéssel alkalmazkodva a díszítendő tér arányaihoz; ahol a szerkezet megbontása nélkül szélesíthet a szerszámon, ott szélesíti és a díszítésen is aszerint módosít. Néhány sikerült példányt mutatunk be itt. Hasonlóan bánnak a vetélővel, vagy mint ők mondják, a sikkantyúval. Az orsófogó szinte lantalakú, de sajnos, ez a holmi már megyen ki a szokásból, egy-egy régi példány még akad, elvétve. (267–272)

Helyes holmi a sulyok, a mosófa is, amivel a kut mellett, patakparton télvíz idején is mezítláb, paskolják a mosásba került gúnyát. (273–74). Lapátalakú, rendeltetése szerint súlyos és jól kézbeillő, marokra fogható; a nyele síma, gömbölyded s a nyelén nincs is díszítés, csak kivételesen, csak a nem használatra, inkább emlékbe készült példányokon és jellemző, hogy éppen az ilyeneken, a díszítés nem olyan ügyes, nem olyan magyaros, mint a többieken. Hogy mennyire helyes, tárgyhoz, célhoz, anyaghoz alkalmazkodó a díszítő érzés e népben, azt láthatjuk, összehasonlítván a sulykokat a kapatisztítókkal. (275–76–77). Nagyjából hasonlít egymáshoz a két lapátformájú holmi, de mivel használat alkalmával az egyiket marokra kell fogni, míg a másikat csak az ujjak közt tartják, ezt tekintetbe veszik a díszítés alkalmával, ezért síma a sulyok nyele, viszont himes a kapatisztítóé; a diszítésének elhelyezése és iránya is alkalmazkodik a tárgy jellegéhez: az övre akasztva hordott kapatisztítónál fölül van, látszik a nyél, tehát ezt is díszítik és eszerint, – a marokra fogott sulyoknál a lapátrész esik fölül, csak az látszik és a marok alatt a nyél vége, ezt fejezi ki a nyélből fölfelé induló virágdísz vagy az országcímer elhelyezésének iránya s ezt a nyél díszített vége.

A díszítési centrum a sulykokon, – a kapatisztítókon is – a lapát közepére esik s ezt hangsúlyozzák csillaggal, rózsácskákkal; e középpont köré sugarasan helyezkedik, az átlók s tengelyek irányában, a többi ornamentum. A sulyoklapát jobb- s baloldalát egyenes vonal határolja, míg a felső- és alsó rész többnyire íves, vagy legalább is tompaszöget képez a két félrész, úgy, mint a kapatisztítóknál, de a sulykokon nem megy át kunkorodó száracskákba. A lapát felső oldalának kiképzése hasonlít az alsó oldal kiképzéséhez, de a középvonal, mintegy a nyélnek folytatásaképp, kis gombbal vagy tulipánvonallal van jelezve, eltérőleg a kapatisztítók díszítésétől, ahol ez az inkább alsónak mondható oldal rendesen egész egyenes vonalú. A sulykok s a kapatisztítók is, rendesen mindkét oldalukon különbözőleg vannak diszítve. A diszítési motivumok hasonlítanak az utcaajtókon alkalmazott motivumokhoz, finom kicsinyítésben; legtöbbször a körosztásából származó csillagok jól véshető formái ismétlődnek. Jellemzően pontos, tiszta faragásuak dicsekedhetnék velük akármely ügyes műfaragó, pedig súlyos kezű parasztlegények munkája valamennyi. Olykor a faragó neve s a faragás dátuma is ott a sulyok élén és ott a leányzó neve is, aki ajándékba kapta. Akadunk olyanokra, amelyeket ugyan egészen föd a díszítés, de az átlók és tengelyek mentén egy-egy nagyobb rózsácska vagy egyéb virág hangsúlyozásával ügyesen, valóságos műízléssel van osztva a tér; naivul buja, szinte telhetetlen díszítési kedvet látunk egyes példányokon. A mélyebb és sekélyebb ornamentumok ízléses váltakozásának példája 1. ábra, – kezdetlegesebb a 3., 5., 9., 12. Több a mértani díszítés, ritkább a tisztán virágdíszes; mindkét oldalán egyforma, például: a 18. Van vegyesen díszített is. A nyél végződése, mint már említettük, gomb, vagy virág; a gombon gyakori a rózsácska. Egy-egy sulyok nyele sípban végződik, hogy sípszóval jelt adhasson az asszony, ha teszem hazulról meleg vízre, vagy egyéb segítségre van szüksége.

Külön szólunk egyik legeredetibb kalotaszegi kis holmiról, a kapatisztítóról. (275–76–77). Apró kis lapátocskák ezek, a surcra, a kötényre akasztva hordja, a köténydarázsolás fölött a fehérnép, amikor mezei munkára megyen kapával, – az ásóra, kapára ragadt földet és sarat ezzel kotorja le, munkaközben. A használati eszközből azonban, éppen mint az orsónehezítő karikóból, amiről ezután lesz szó, apránkint valóságos dísztárgy, ékszer, szerelmi emlék lett, ezt is inkább a szerelmes legény faragja s kedveskedik véle választottjának. Látszik is a munkán a szeretet, hogy a legjavát, legszebbjét adja rajta annak, ami tőle telik. Hát tud is, telik is! Mily gazdag változatosság formai gondolatokban, formaérzékben. És jellemző a népművészet elhagyatottságára, hogy e remek kis holmit eddig jóformán senki sem ismerte, csak éppen a nép, aki nem parádézott vele. A falvakban maga a pap sem tudta, amikor megmutattuk néki, hogy mire való kicsi jószág lehet az. Egyszerű formájában (275) ismeretes szerszám ez más vidékeken is, de Kalotaszeg kellett hozzá, hogy ilyen díszes holmi legyen belőle; a kis lapát is, a nyele is díszes, még pedig mindkét felén másmilyen, – dísztelen alig akad Kalotaszegen. Pedig nemcsak cifraság ez, használják munkára, amint azt kopott, csorbult, azon földes példányaink bizonyítják.

Az egészben nyolc-tíz centiméter hosszú szerszám lapátjának éle ferdén van lefaragva, hogy a sár eltávolítására alkalmas legyen; rövidke nyele van, a fogásra szükséges hosszaságban. Egy darabból készül a lapát és a nyele is, az utóbbit gombbal vagy lyukkal látják el, hogy zsinegre fűzve hordhassák. A kapatisztítók faragást biró, tömött puha fából készülnek rendesen, csak elvétve csinálják vasból. (275). A sok közül csak egy-kettő (276) van föstve. Ólombeöntésű dísz van némelyiken, bizonyosan hogy súlyosabb is legyen; az egyik vasból levőnek (275) a nyele csavart, lapátja félkörű, a másikon egyszerű pont és karikadísz. Rendes alakja a hosszabb vagy rövidebb négyszög; egyenes vonalú a négyszög három oldala; legalsó vonala, a lapát éle, föltétlenül egyenes, a két oldala is, bár néha görbe vonal határolja, de a nyéllel érintkező oldal (a legegyszerűbb dísznélkülieket kivéve) mindig két kis ívecskéből áll, mely a nyél felé kunkorodó kis szarvacskákban végződik. Nagyjából, az egész bizonyos nyílalakot ölt ez által, jól kifejezve használatának célját, de másrészt, az egyszerű ívecskék támaszul is szolgálnak az ujjaknak. A nyíl, legtöbbször, közepe felé fogásra alkalmas módon vagy megvastagodik, vagy köralakú gombot visel; ilyen gomb van a nyél felső végén is, hogy zsinegre fűzhető, vagy megköthető legyen. E célra gyakran át is van lyukasztva ez a rész, vagy maga a dísz képez ily lyukat. Az egyenes nyilformájú mellett, néha az ívalakú is előfordul. A lapátrész közepét rendesen valami rózsácska hangsúlyozza, vagy a négy csúcs van kiemelve ilyenfélével, vagy pedig egyesítve van mind a kettő. E rózsácska köré, mely lehet áttört is, csoportosul a többi dísz, egészen kitöltve a teret. Ritkábban indul ki virág a nyélből vagy más dísz; elvétve a szerszám hosszát hangsúlyozó vonalas is előfordul. A rózsácska négy-hat-nyolcszögű csillagalak, teljesen azonos a kapukon látottakkal; a középső díszt könnyen véshető apró háromszögek veszik körül, áthúzódva a nyélre is. Néha nincs is egyéb dísz, olykor rózsácskák is vannak vagy pedig a nyél szélesbített középrészét foglalja el ilyen; vannak áttört nyelűek, de némelyik már a túlzásig ki van cifrázva s hasznavehetetlen volta ront szépségén. Egy-egy példányon évszámra is bukkanunk.

A sulyok mintájára készül a lapicka, (278) a kézi mángorló fa, – lapátja jóval hosszabb szabású, rendeltetése szerint sokkal súlyosabb a sulyoknál s alsó oldala, mely a gúnyát mángorolja, természetesen, síma. Felső lapja, ahol a gazdag díszítés van, kissé domború, így formásabb és súlyosabb. A hosszukás lapátalak formájához jól megértetten alkalmazkodik a himes díszítés; a hosszúkás alak középponti kiképzésre alkalmas nem lévén, a nyélből nő elé a díszítés: az indaszerű szár, amelyen, két oldalt, levelek, virágok, csillagmotivumok ülnek, betöltvén szint’ az egész fölületet; a díszítés mögé mintegy háttérrel szolgál az apró háromszögvéset; a nyél vége kiszélesedő szívforma, két oldalán a szokásos csillaggal.