Part 16

A Radziwill-palota szintén az ó-város közepén, (ma a helytartó lakhelye) homlokzatával a királyi palota felé van fordulva.

A lengyeleknél azon időben még egy szép regényes népszokás dívott. A lakodalmas ház elé magas szálfát állítottak fel, a minek hegyére abban a perczben, a mikor a menyasszony megérkezett, hosszú, földig lengő fehér lobogót húztak fel. Ezt a fehér lobogót azután időjártával hasonló hosszú, földig érő piros lobogóval cserélték föl. A fehér volt a menyasszony jelvénye, a piros az asszonyé.

A Radziwill-palota előtti fehér lobogót messzire meg lehetett látni, a mint az erős északi szél felkapta és kigyót csinált belőle, mely a légben vonaglik s küzd a szerelmesével.

– A komámnak igen jó álmai lehetnek, hogy a tizenkét ágyulövésre sem ébredt fel. Jegyzé meg a bohócz. Az udvaronczok mosolyogtak és suttogtak.

Egyszer azonban a fehér zászló kezdett lefelé hanyatlani az árboczon, folyvást haragosan védve magát goromba kérője, az északi szél ellen.

– Ah, a fehér zászlót leeresztik! tapsolt a király, s a királynénak is úgy kellett tenni, mint a ki nevet. Bohócz! mikor a piros zászló feljön, légy készen: algebrát tanítok a hátadnak!

De a bohócz háta nem tanult algebrát; mert a piros zászló nem jött fel az árbocz hegyére: – hanem feljött a fekete.

Máriának a nászéj nem főkötőt hozott, hanem özvegyi fátyolt. Radziwill a hármas lakodalmon nagyon sok áldomást talált inni az erős magyar aszúborból s a nászéjszakán Attila király sorsát osztá, ki a nászágyon ravatalát lelte. Máriát felverték gyermekálmából azon ágyulövések; de férje olyan jól aludt, hogy sohasem ébred fel többé.

Ezzel aztán hétszeres pecséttel volt lezárva a titkok titka. A király boldog volt és szerelmes; Leonora férje a franczia király híve és megbizottja; Mária pedig özvegy asszony: a leggazdagabb és a legelőkelőbb herczegnek az özvegye Lengyelországban.

X.

Van egy csodálatos ablak, a min keresztül a ki néz, nem lát meg olyan dolgokat, a miket rajta kívül százan, ezeren látnak, az egész világ lát. Ez a megbűvölt ablak a férj szeme. S nagyon jól van ez így. Mindig elismertük, hogy az ember a teremtés tökéletessége; de semmiben annyira nem tűnik ki a gondviselés bölcsessége, mint abban, hogy a férjeknek nem adott Janus-főt, hogy az egyik ábrázatjukkal mindig a multakra nézhessenek vissza.

Mikor Radziwill herczeg meghalt, úgy illett, hogy Ulászló sajátkezűleg írjon részvétnyilatkozatot a gyászoló násznak, D’Arquiennek.

Ulászló francziául jól beszélt, hanem a franczia helyesírásban nem volt egészen nyeregbiztos. Mikor a D’Arquienhez intézett levél czímezésével vesződött, Wawrához folyamodott tanácsért: hogyan kell D’Arquien czímében ezt a szót írni «pér»?

A bohócz a helyett, hogy tisztességesen pair-et diktált volna neki, père-t mondott a tollába. Azután azt is kivánta tudni a király, hogy a herczeg szónak megfelelő igét nagy, vagy kis betüvel írják-e a francziában? Wawra természetesen azt mondta neki, hogy kicsinynyel.

A jó marquis D’Arquien tehát kapott egy condolentiás levelet a király sajátkezű calligraphiájával, a minek a borítékán ez parádézott a neve előtt: «père et duc», a mi kis betüvel annyit tesz, hogy «atya és füles bagoly!»

A rossz tréfa pedig olyan, mint a kényeső, hogy az keresztül fut, és elpárolog, ha csak porusokkal ellátott tartóba teszik: az «ember» pedig olyan. A helyesírási sottiset nem csak maga a marquis vette észre, hanem valamennyi udvaroncz, a kinek a levél a kezén keresztül ment. D’Arquien dühös lett, mint egy vadkan. Odament a királynéhoz s sírva panaszolta el neki, hogy rajta minő csúfság esett; már ezentúl őtet minden ember, a ki csak «Pér»-nek és «Duc»-nak szólítja, mind kis betüvel fogja mondani. Még a «füles bagoly» czím csak hagyján: de az «atya» czímzet valóságos insultátió! Ezt a királyné elképzelheti. Ez malitiosus persifflage. Ő azt nem tűri el. Be fog rontani a királyhoz, s megmondja neki, hogy az ő czíme se nem «apa», se nem «bagoly», hanem «marquis». Adják meg neki az igazi czímét.

A királyné nagy nehezen lecsillapította a dühöngőt, s rögtön iratott a franczia királynak Bethunenel, figyelmeztetve őt adott igéretére, hogy tudniillik D’Arquien marquist az ő kedveért ki fogja nevezni herczegnek és pairnek, s sürgetve kérte, hogy küldje el minél előbb a kinevezési diplomákat.

De biz a franczia királynak akkor egyéb gondja is volt ennél, s vagy elfelejtkezett róla, vagy azt gondolta, hogy Mária és Leonora úrhölgyeknek nincs már szükségük a herczegi czímre, miután férjhez mentek; D’Arquien kinevezési diplomája csak nem jött meg; s a közben a haragos marquisnak csak türnie kellett, hogy őt minden ember Pairnek és Ducnek czímezi beszéd közben: kis betüvel.

Ez volt az egyik ok, a miért a világtörténetben egyik legnevezetesebb forduló pontnak kellett beállani.

A bolond nem volt olyan bolond, hogy észre ne vegye, miszerint a franczia beköltözöttek, a királyné, az özvegy Radziwill herczegné, annak a testvére, Bethune marquisné, s az egész D’Arquien család neheztelnek a franczia királyra.

Ez a «neheztelés» pedig nehéz szó.

Épen ezekben a nehéz időkben mondta azt egy híres magyar vezér a magyar fejedelemnek azon kérdésére: «volna-e a világon olyan kincs, vagy olyan erőhatalom, a miért engem el tudnál árulni?» ezt a nevezetes választ: «nem, fejedelmem, nincs olyan nagy kincs, sem olyan nagy hatalom a földön, a miért téged elárulnálak; – hanem hogy egy kicsiny neheztelésért nem árulnálak-e el? azt nem tudom». (Bercsényi Rákóczynak).

Ezt a kicsiny neheztelést észrevette a bolond s attól kezdve az után látott, hogy a királynénak is – bolondja legyen.

XI.

Luiza Mária nagyon megcsalódott férjében, a királyban. – Hiszen nem férjet jött ő ide keresni, hanem királyt. – Álmai nem a szerelemről beszéltek, hanem egy hatalmas nemzet fölötti uralkodásról. Föltette magában, hogy elfelejti egészen a multat: azt az egész világot, melyben növekedett, minden finom élvezeteivel, izgalmaival, cselszövényeivel s megtanul egy vad, de nemes faj küzdelmeiben részt venni egy olyan férj oldalán, a kiben megtalálta a Tamerlanok, a Tarikok, az Ivánok eszményképét.

Ebben az eszményképben csalódott azután legkeserűbben.

Radziwill halála után megürült a főkincstárnoki állomás. Luiza Mária némi kárpótlást akart nyújtani a D’Arquien családnak azért, hogy a herczegi brevet Francziaországból oly sokáig késett, s ezt abban találta, ha D’Arquien Leonora úgynevezett férjét, Bethune marquist ajánlja kincstárnokul a királynak.

Luiza Mária e kérelmét megelőzte női szeretetreméltóságának egész bűvhatalmával, hogy Ulászlót olyan kedvében találja, a milyenben Heródes még Keresztelő János fejét is képes volt elajándékozni.

A király meghallgatta a hízelegve, vállhoz simulva, arczczirógatva elmondott kérelmét a királyi feleségnek, s azután ő is hasonló nyájassággal sugá a fülébe:

– Mit ád a marquis?

A királyné hátrahökkent.

– Mit ád a marquis? Miért? És kinek?

– Hát azért a nagy hivatalért: neked? Pénzt? Mennyit?

– Nekem? Pénzt? Hivatalért? A királyné nem akarta megérteni.

– Hát természetesen. Ez a királyné dolga. Az első feleségem olasz nő volt, az egy esztendőben hat millió tallért tudott kiverni a hivatalosztásból, s azt megfeleztük. Asszonyoknak jobban áll az alkuvás.

– De hisz ez simonia!

– Hát miből éljünk? Miből tartsuk fel a rendes testőrséget? Az udvari fényt?

– Nincsenek a királynak uradalmai? Nincsenek vámok? Regálék?

– Vannak. De azoknak a bevétele úgy elolvad, mire idáig ér, mintha jeget küldenénk nyáron Konstantinápolyba.

– Hát nem fizetnek itt adót?

– A nemes emberek nem. A paraszt fizet patkó-adót: 18 garast minden patkótól. Ezt szaporítani nem lehet, mert azt az országgyülés sem határozhatja el, hogy egy lónak több lába legyen négynél. Új adónemet behozni nem lehet. A mely követ az új adót megszavazná, azt otthon a «szejmikiben» agyonvernék. A zsidóktól nem lehet több «donativát» kiszorítani. A templomi kincsek s a korona ékszerei már mind zálogba vannak téve. Új vallásfelekezetek sem akarnak egy idő óta támadni, hogy az eretnekek vagyonait el lehessen confiscálni; a socinianusok «bona caducait» az országnagyok mind felosztották már maguk között: az a «panis bene merentium». Itt nincs más eladni való, mint a hivatalok. Arra van vevő elég. S jól fizetnek.

– De hát mit csinál a nemzet akkor, hogy ha háború üt ki?

– Oh, akkor egyszerre megváltozik minden. A szűkmarkú nemes egyszerre megnyitja az erszényét, az országnagyok felültetik bandériumaikat, mikor harczolni kell, akkor a lengyel nem fösvény se vagyonával, se vérével, s akkor a királynak is jó dolga van; mert ha az ellenség hadi kárpótlást, vagy a szövetséges subsidiumot fizet, az az övé. Békesség idején azonban hivatalokat árul: arra való a felesége.

Luiza Mária elszörnyedt e horoscoptól.

– Sire! Nem ön volt az, a ki a német császárnak odadobta a mentekötőjét a kincsei halmazához, mikor az megkinálta önt, – cserébe kedvező békeföltételekért?

– Akkor «nemes ember» voltam.

– És most nem nemes ember többé?

– Nem, madame. Lengyelországban a király az utolsó paraszt, a kinek mindenki parancsol, s a ki egyedül fizet adót az országnak. Mikor megválasztottak királylyá, az nekem négy millió talléromba került. Én vettem ezt az árút nagyban s eladom kicsinyben. Ez így volt és így lesz. Ez így van rendén. Hát csak nyugodjék ön meg benne, hogy Bethune marquis a főkincstárnoki hivatalt ötvenezer aranyért fogja megkapni. Megéri az árát. Radziwill nyolczvanezer aranyért szerezte. Harminczezret az ön szép kék szemeiért engedek el neki. Hanem jövőre takarékos legyen ön ezekkel a kék szemekkel. Inkább azokra vesztegesse ezeknek bűbáját, a kik kérni jönnek, mint rám, a ki osztok.

Luiza Máriában még egyszer fellobbant az asszonyi büszkeség. (Ez tovább tart, mint a férfiui.)

– Sire! mondá a királynak. Nem jobb volna e helyett hadat izenni akármelyik szomszédjának, s a hadjárat dictaturája alatt rendet csinálni itthon?

– Késő, madame. Ifjan megtettem. Harczoltam, győztem; iskolákat alapítottam; törvényeket alkottam. Ma már a lábam gyönge a kengyelhez s a kezem a kantárhoz. Megy a szekér, a merre a lovak viszik.

Luiza Mária elértette a keserű sarkasmust s azontul igyekezett kialkudni a büszkeségével.

Mit adott aztán és mit nem Bethune marquis? az nem jön kérdésbe többé; annyi bizonyos, hogy kincstárnokká ő lett kinevezve.

Valamint a királyi férjben, épen úgy a környezetében is nagyon csalódott Gonzaga Luiza Mária. Képzeletében megnépesítette a varsói királyi palotát szilaj, harczvágyó daliákkal, kik rohammal vesznek be várakat és asszonyszíveket s talált helyettök épen olyan hizelgő udvaronczokat, a milyenektől Versaillesban megcsömörlött. Hajh! az igazi lengyel daliák, azok otthon ülnek ősi kastélyaikban, s minthogy a király semmi háboru-indításra meg nem mozdítható, vadásznak és duzzognak; a hatheti országgyülésre feljönnek, az adót szépen megtagadják s aztán megint hazamennek: otthon összehívják a szejmikit, a nemzeti népgyülést, ez előtt elsorolják a kormány bünlajstromát s ezzel bevégeztek minden érintkezést a királylyal.

A királyné napról-napra jobban meggyőződött róla, hogy igaza volt Anjoui Henriknek, mikor azt mondta a lengyel királyról, hogy nem több, mint «koronázott falusi biró».

Hanem azért az udvar tele volt nemes urakkal, a kiken nagyon meglátszott a jezsuita nevelés. A hizelgéshez a bajuszos száj is ért. Luiza Máriának egy-egy kiváló délczeg alak meg-meg eleveníté ábrándvilágát; – az idegenszerűnek bűvereje van; de mikor már a kiválasztott hősnek kezdett álmaiban belopózkodási találkozást engedni, akkor egyszerre kisült, hogy az is csak azért pislogott olyan epedve a királyné szép szemei közé, mert valahol egy darab «jólérdemesültek kenyerét» sejti bitangjában s azt szeretné forró sóhajtásai árán elnyerni.

Luiza Mária udvarlóinak nem volt szívük, csak gyomruk és zsebük, mely soha sem akart megtelni.

A királyné utoljára kezdte átlátni, hogy ő csakugyan nem más itten, mint annak a szatócsnak a felesége, a ki megvette a legkelendőbb czikkeket vég és hordó számra, s a feleségének a dolga azokat kimérni rőf és itcze szerint.

Ulászló rosszabb volt mind férjnek, mind királynak azoknál a gyámtalanoknál, kiket a véletlen mindakettőhöz való tehetség nélkül e czímek alatt koronaviselésre itélt; mert ő egy kifáradt tehetség volt: öntudatosan hasznavehetetlen. – Mint hős, mint hazafi, mint országjavító kezdte, aztán belezsibbadt az eredménytelen munkába. Meghódította a kozákokat, azoknak a fejedelme hűbéri kötelezettséget vállalt. A lengyel és a kozák egyesülten megvédhette volna Lengyelországot a töröktől, az orosztól, a némettől; a helyett összevesztek a diætán a fölött, hogy milyen sorban üljenek egymásután! s azután olyan verekedést támasztottak, hogy az alatt minden szomszéd annyit vehetett el az országból, a mennyit akart.

A király behozta a jezsuitákat, hogy alapítsanak iskolákat, s azok a helyett azt tették, hogy kipusztították tűzzel vassal a protestánsokat és socinianusokat az országból. Rendezni akarta a hadsereget európai módra, s az ország rendei leszállíták a rendes hadai létszámát ezerkétszáz főre. Parancsolni akart és senki se fogadott neki szót. Rendezni akart és ellene szegültek. Takarékoskodni akart és meglopták. Nem király volt, csak arany-töviskoronás martyr.

Egy ilyen zsibbadt szívhez lánczolta Luiza Mária a magáét.

XII.

Ez időtől kezdve Ulászló nem sok emlékezetre méltó eseményt jegyzett fel a világtörténet krónikájába; de még a felesége naplójába sem. A kozákokat engedte lázongani, a tatárokat pusztítani, a jezsuitákat hatalmaskodni s a feleségét unatkozni.

A nyakán golyvája támadt, a mi még jobban ékteleníté, s elébb-utóbb megfojtással fenyegette.

Még az is a sors satyrája, hogy a lengyel királyok (valamint a franczia királyok) kiváltságai közé tartozott az, hogy ujjaik hegyének érintésével golyvásokat gyógyíthattak meg, s most ime maga a csodatevő kapta meg azt a bajt, a miből azért nem lehetett meggyógyulnia, mert ő maga volt a király.

Utoljára a király belefáradt a sok opoponaxba és sparadraxba. Az orvosát, a tudós Quartesiust kinevezte a fratres piarum scholarum egyetemébe medecinæ professornak, maga pedig megszökött tőle, kivitette magát a radzimini vadászkastélyába, egész udvari kiséretéből nem vive mást magával, mint a feleségét, meg a bolondját. Ott egy czigány asszonynak a tanácsára azt cselekedte, hogy félretett minden orvosságot, s nem használt egyebet, mint a vadas kertje közepén a sziklából kiömlő forrás tiszta vizét, a minek csodatevő hatásának kellett lenni.

S az ostoba együgyű czigány asszony még megtette volna azt az ügyetlenséget, hogy csupa tiszta forrásvíz itatással kigyógyítsa a királyt, ha történetesen ugyanaz a forrásvíz a királynét még hamarább meg nem gyógyította volna.

Ulászló mindennap négy vederrel megivott abból az áldott forrásból, a királyné pedig mindennap kétszer megfürdött benne.

Gyönyörű, csendes olympi hely volt az a forrás, hová csak az istenek leskelődhettek le biboros felhők közül. A vadaskert különben is magas palánkkal volt körülkerítve, azonkívül minden úton, mely a forrás tájékához vezetett, fegyveres őrök voltak felállítva, hogy emberi lénynek még véletlenül sem lehetett odatévedni.

Luiza Mária sokszor elnézegette magát abban a sötét tükörben, a mit a fenyvesektől beárnyékolt vízmedencze tartott eléje s míg tündöklő bájait a csendes víztükör eléje tárta, gondolkodott rajta magában, hogy lehet-e szomorúbb alak a világon, mint egy öreg lengyel királynak a felesége? Egy kis falevél, mely a víztükörre hullott, s a tündér alakot szétzilálta, azt mondá neki, hogy annál még szomorúbb alak egy lengyel királynak az özvegye.

Az jobban el van temetve, mint a holt férj.

Egy meleg nyári délután, mikor tündér grottájában saját képmásával ott a víztükörben ismét tanácsot tartott, egy nézője is akadt dianai élvezetének. – Actæon: csakhogy már a metamorphosis után: egy gyönyörű tizenhatágas gím. – Nem a hódolat hozta ide: szomjas volt. Bizony olyan nyugodt tekintettel nézte az istennői alakot ott a vízmedencze közepén, a míg a vizet szürcsölé, mint – akár maga a férj. A mint elverte a szomját, megint odább ment. Az ő eszményképe a vad szarvas ünő, nem a tündérkirálynő.

Azonban nehány percz mulva ijedelmes csörtetéssel tör vissza a nemes vad, s keresztül szökellve a patak medrén, a sűrű pagonyba menekül. Nyomban utána pedig egy lovag vágtat, épen a királyné tündéri rejteke mellett.

Az egész megjelenés egyszerre meglepő és felháborító volt a királynéra nézve. Hallatlan vakmerőség volt az, hogy a király parkjában valaki szarvasra vadászni merjen, s azt a tilalommal körülvett forrásig üldözze; de maga a tilalomtörő alak külseje is egészen szokatlan. Viselete nem lengyel nemzeti öltöny, hanem inkább olasz, vagy spanyol; fején piros barét, lengő tollal; nyakán, kézcsuklóin csipkefodrok: öltözete fekete bársony, arany övvel derekán átszorítva. És arczán is hiányzik az itteni férfiarczok minden kiegészítő része; nincs se szakálla, se bajusza, haja nincs csimbókba kötve; hanem szabadon leng a szélben. És azért mégis rajta a lengyel vonások, az erős arczcsontok, a szögletes áll, a villogó sötét szemek; – délczeg, daliás alak.

S hogy vakmerőségét még megtetézze: midőn a patakhoz ér, a szarvast üldözve s ott megpillantja a királynét, hirtelen visszarántja a lovát s míg a meglepett hölgy leplét sietve burkolja maga körül, gyönyörteljes ámulattal mereng el alakján.

A királyné lángban égő arczczal siet lebomlott haját fejére feltűzni. Azt hiszi tán, hogy az a koronáját fogja jelvényezni?

A bámuló lovag megszólal, az elragadtatás forró hangján:

– Gyönyörű asszony!

Ez fölségsértés! Ily szót kiejteni a meglepett királyné előtt.

– Távozzál innen! kiálta a hölgy, én vagyok a királyné!

A lovag elmosolyodott: nem rémült meg. Azt válaszolta:

– Sajnálom, hogy nem én vagyok a király!

Azzal visszafordítá a paripáját, sarkantyúit oldalába vágta, s a merről jött, arra ismét elvágtatott.

A királyné fel volt háborodva. Nevet sem tudott még adni felindulásának. Harag-e az, a királynői büszkeség s a női szemérem megsértése miatt? vagy bámulat és megdöbbenés? – Ilyen alak nem jött még az ő közelébe soha. Hogy neki, a nőnek hódoljon, nem a királynénak. A ki nem azért közeledik, hogy egy darab kenyeret kérjen, hanem hogy szemébe merje mondani, hogy «szép asszony». A ki nem azért jön, hogy a királynénak valamiféle szolgája legyen: «ura» akar lenni!

De hát ki ez? Honnan jött? Hova tűnt el?

Luiza Mária föltette magában, hogy a mint az első kertőrt találni fogja, zajt üt és üldöztetni fogja a vakmerő betörőt, s a hanyag őröket, kik őt idáig eresztették, szigorúan megbüntetteti. De mire az első őrhöz ért, már elfelejtette a haragját, s mire a várkastélyba jutott, már el volt határozva, hogy senkinek sem fog szólani az egész kalandról.

A bohóczczal találkozva, a király felől tudakozódott.

– Hogy van ő felsége?

– Sajnálom, hogy jobb hirt nem mondhatok; ma megint jobban érzi magát, mint tegnap, felelte a bohócz.

– Mit csinál a király?

– Mikor alszik, akkor álmodik, s mikor ébren van, akkor velem magyaráztatja az álmait.

– Bolondok foglalkozása.

– Nem az, királyné asszonyom. Az álmok beteljesülnek. Lásd, a mit te első éjszaka álmodtál, menyasszony fővel, a varsói királylakban, már közeledik teljesültéhez. Azt álmodtad, hogy egy királynak és egy papnak a felesége lettél. No, király felesége már nem soká fogsz lenni. Aztán jön a pap. Tudod, hogy az a lovag, a ki téged ma a forrásnál meglátott, az egy pap volt.

A királynét a bámulat, a rémség és meglepetés némává tette. A bohócz játszhatott vele.

– Pap volt biz az, még pedig bibornok. Olyan nagy úr, a kinek minden szabad, még a királyi vadaskerten keresztül vadászni, még a királynét a forrásnál meglesni is szabad. Ez a nagy úr János Kázmér, a király testvére.

– A király testvére?

– Az bizony, s ha te akarod, utódja.

– Eszed vesztéd-e?

– Soha sem volt. Bolondokat beszélek. Az a hivatalom.

– Honnan tudod e találkozást?

– Madár nem vagyok, hogy a levegőből láttam volna meg; vakand nem vagyok, hogy a föld alatt hallgattam volna ki. Találd ki, honnan tudom azt, hogy ő azt mondta neked: «gyönyörű asszony!» te erre azt: «távozzál, királyné vagyok!» s ő vissza ezt: «kár, hogy nem vagyok király!»

– Ő maga mondta neked.

– Ő mondta nekem, hogy téged szeret.

– Hát tartsd meg magadnak, a mit most mondok, bohócz. Nekem van uram: a király, a papnak van ura: az oltár. Ha nekem még erről, a mit most mondtál, beszélni mersz valaha: hát a milyen tarka most az öltönyöd, olyan tarka lesz a bőröd a korbácsütéstől.

– Előre is köszönöm. Hanem én már láttam olyan királyt, a ki az országát felcserélte a mennyországgal, és olyan papot, a ki a mennyországát fölcserélte a földi országgal. Nem szólok. Te nagyon szereted a királyt. Félsz özvegygyé lenni. Hogy engedheted meg, hogy elhagyja magától orvosát, gyógyerejű egész patikájával, s idejőjjön, egy czigánynővel kuruzsoltatni magát? Nem vádol érte a lelked?

A királyné arcza égett attól a gondolattól, hogy lelkében a hohócz a legrejtettebb gondolatokat is úgy olvassa, mintha az nyitott könyv volna.

– Én, ha megengednéd, szólt alázatos bókkal Wawra, elhozatnám a tudós Quartesiust, hogy vezesse tovább a király gyógyrendszerét, a mit eddig oly bölcsen intézett.

– Tedd hát! rebegé a királyné, izgatottan futva el a bohócz gúnyosan alázatos tekintete elől.

Tudós doktor Quartesius tehát ismét megérkezett a királyi beteghez, elhozta magával csodatevő theriákjait, tapaszait, érvágóit és köppölyeit, s folytatva megkezdett munkáját, olyan szépen visszavezette a már-már gyógyulási útra tévedett fejedelmet a maga régi rendeltetéséhez, hogy mire az ősz elhozta a sárga faleveleket, ő felsége IV. Ulászló is fölcserélte földi országát a mennyországgal, a hol nincsenek kozákok, vagy ha vannak, hát nem lehet rájuk ismerni, úgy átváltoztak.

XIII.

Fényesebb temetkezési pompa még aligha kísért fejedelmi halottat sírboltjába, mint IV. Ulászlót. Először is a szandeczi palatinus banderiuma összeverekedett a lyubomiri palatinuséval a fölött, hogy melyiké legyen az elsőbbség a koporsó kíséretében, kicsinyben mult, hogy a fáklyákkal fel nem gyujtották a királyi várlakot. Azután a Krakkó elővárosban a köznép megrohanta a zsidókat, a kik a meghalt király kegyenczei voltak, s azoknak az összetörött butoraiból máglyát rakott a piaczon, s azt meggyujtotta, a félmeztelen asszonyok, gyermekek, vének, jajgatva menekültek végig a Dluga és Viedova utczákon, a királyi gyászpompa processiójával szemközt; a Prága külváros felől pedig egyre terjedő füstfelleg hirdette a nagy vésztüzet, a mit a felzendült kozákok támasztottak, kik tatár csapatokkal egyesülten, most találták eljöttnek az időt, hogy hangosan követeljék a magok számára az egyenjoguságot az országgyülésen, s érsekük számára az ülőhelyet az országtanácsban.

Most ők voltak előnyben a lengyelek fölött, mert az ő fejedelmük lovon ült, ezeké pedig a ravatalon feküdt. Minden utczán másnemű tumultus, zendülés, lázadás pusztított, gyujtogatott, s a gyászpompa harangjai közé a külvárosok félrevert harangjai, s a lázadók ágyú- és puskaropogása vegyíték ijesztő zajukat.

S e zürzavar közepett a Szent-János székesegyházban az elhunyt király requiemén énekelték a karok a szent zsolozsmát: «lux perpetua luceat ei». A pontifikáló bibornok maga a király öcscse volt: János Kázmér.

Ha Luiza Máriát megdöbbenté a vadászköntösben vágtató lovag alakja, ki őt magányában meglepve, vakmerő, luxuriosus tekintetével megalázta és felmagasztalta: mint királynőt megsérté, mint nőt, meghódítá: úgy most ugyanazon alak, az oltár előtt állva, az egyházfejedelmi biborpalástban, arczán a világ fölött álló lelki nyugalom kifejezésével: az egekig emelte. Ebben a nehéz órájában a világbomlásnak, úgy állt ott a főpap, mint az őskeresztény patriarkák mintaképe, rendületlenül, félelem nélkül, kezében a görbe pásztorbot, a mi minden fegyvernél, minden jogoknál hatalmasabb. A nyugodt mosolygás arczán a vész közepette olyan volt, mintha dicsfény venné azt körül.