Part 15

S olyan volt azután a tovább utazás is. Az utazó hintót bezzeg nem czepelték most nehézkes, czammogó dikhenczek, mint a német állomásokon, göröngyös országutak kerékvágásában; hanem eléje fogtak nyolcz sötét szőrű paripát s aztán a merre legsímább volt a mező, vágtattak vele hegyen-völgyön keresztül, többet járva az út mellett, mint az úton. Azzal, hogy a kocsiban ülőknek porczikái mint alkusznak meg egymással, senki sem törődött. Aztán minden útba eső faluban meg kellett állni s elfogadni a hű nemesség hódolatát, s elkölteni egy kis lakomát, a minek eczetes, mézes, borsos, gyömbéres, sáfrányos ételeinél csak azt a szokást találta a herczegnő rendkívülibbnek, hogy a lakoma végén mindig oda kellett adni a félczipőjét, a miből a hű nemes urak lelkesűlt áldomásokat ittak királyuk szép menyasszonyának tiszteletére. S ivás után következett a táncz, s az megint nem a bókolva, csoszogva tipegő menuette volt, hanem a mazurka, a mitől rengett a ház.

Nem is állta volna ki ép testtel ezt az utazást a herczegnő, ha az időszak segítségére nem jött volna. Az első éjjel akkora hó esett, hogy kerekes járművet tizenhat ökörrel sem lehetett volna odább vontatni.

Mikor a herczegnő Párisból elindúlt, akkor ott még a legszebb kora őszi napok jártak; hó különben is oly ritkán esik ott, hogy mulatságképen óhajtoznak utána, s mire ideért, már akkor tél volt. Otthon még most virítanak a liliomok, most kezdenek sárgulni a narancsok, s a lugasok szőlőfürtei most veszik föl a reggeli harmattól az aranybronz zománczot.

Hanem a hó hátán nagyon jó volt utazni. Az üveges hintó bárkáját levették a kerekeiről, s rákötözték egy jó erős szántalpra, s most aztán úgy repült vele a nyolcz paripa, hogy a herczegnő azt hitte, a világ végéig meg sem állanak.

Az ő hintajában volt még a főudvarmesternője, de Guebriant marquisnő. A második hintójában ült d’Arqien marquisnő, két iker-leányával. A kísérethez tartozó férfiak, köztük d’Arquien marquis, a nyitott szánokon követték őket; a frajokat ecchós szánkókba pakolták fel.

Varsótól egy állomásnyira szemközt jött a herczegnő elé egy honfitársa, marquis de Bethune. Ez a franczia király megbizásából lakott a lengyel residentiában; nem hivatalos nagyköveti minőségben, csak mint rajongó lengyelbarát; az udvarnál benfentes (intimus) és a királynak bizalmas barátja.

Bethune azért jött előre, hogy a közelgő menyasszonyt eleve értesítse arról a sok mindenféle czeremoniáról, a min a fogadás alkalmával át kell esnie, a lengyel szokásokról nagyjában, hogy tudja magát mihez tartani. Nem kellett annak sok magyarázat, franczia nő tud szeretetreméltó lenni, s azzal meghódít mindent.

– Milyen kedvében van a király? azt tudakolá a herczegnő.

– Valami változás esett a kedélyében tegnap óta, a mit nem értek. Egész a legutóbbi napig derült, jó kedvű volt, mint akármi fiatal vőlegény; maga járt mindenűvé, megnézni az elfogadási ünnepély előkészületeit, szidta az embereket, hogy nem elég serények; azután órákig elálldogált menyasszonya életnagyságú arczképe előtt, teleszíva keblet gyönyörűséggel s valahányszor megkérdezé, valóban ilyen szép-e? s még csak huszonöt éves? én mindannyiszor biztatám ő felségét, hogy a való fölülmúlja a hírt.

– De hogy a huszonöt évet illetőleg is fölülmúlja, azt nem mondta ön neki?

– Hisz én azt nem is tudom. Azonban tegnap óta láthatólag megváltozott. Mogorva, szótalan, izgatott. Mikor jöttek neki jelenteni, hogy az elfogadási pompa már készen van, vállat vont rá, s nem ment azt megnézni. Én felkerestem őt belső szobájában, mindig szabad bejáratom van hozzá. Ismét ott találtam a herczegnő arczképe előtt ülve. Csakugyan ilyen szép? kérdezé megint. Valóban az. Annál rosszabb, mondá ő és elfordult tőle. Meg nem foghatom, mi lelte.

A herczegnő most egyszerre azzal a kérdéssel lepte meg Bethunet:

– Házas ön marquis?

– Tudtommal nem, felelt a marquis s úgy vette ezt a váratlan kérdést, mint szándékos kettészakítását az eddig folytatott tárgynak, s nem beszélt többet a királyról.

A herczegnő a legutolsó állomást arra használta föl, hogy ott a Párisból magával hozott lengyel díszöltönyét fölvegye. Jól illett neki, a hattyuprémes dolmányka a termet délczegségét emeli, a két fonadékban leeresztett haj, s a rövid rokolya, mely a piros topánkákat fedetlen hagyja, fiatalit! Gyermeteg hajadon volt e jelmezben.

A hosszú, fárasztó fogadási pompa, az ország nemesi rendei, a palatinok, sztaroszták, kasztellánok üdvözletei, a városi küldöttségek parádéja egymásután véget ért; a bájos menyasszony a drága prémekkel kirakott lépcsőin a királyi palotának fölvezetteték, egyik ceremonia-mester a másik kezébe adta; végre egy hősök képeivel és czímerekkel telerakott teremben a vele jött kiséretnek tudtul adták, hogy itt kell maradniok: a herczegnő egyedül fog találkozni vőlegényével, a királylyal.

Ezt ugyan nem rendelik így a törvények, de a király ez alkalommal így kivánta, s a rendek közül senki sem mondta rá, hogy «nye pozvolim».

A menyasszony egyedül lépett a király elé. Semmi kisérete nem volt; egyedül hódító szépsége.

Hanem a vőlegény rútabb volt, mint a milyennek az arczképe hirdette. Nem a festő volt a hibás: az minden vonást jól eltalált, hanem ezuttal minden vonásán uralkodott valami kifejezés, a mi a legszebb arczot is rúttá teszi: a féltékenység.

A király háttal fordulva állt a menyasszonya arczképének, kezével egy márvány asztalra támaszkodva, s a helyett, hogy a belépő ifjú jegyes elé sietne, szigorú merev tekintettel néze rá, s mikor az hódolatteljesen meghajtá magát előtte, még akkor sem nyújtá neki a kezét, hanem a helyett rekedt, mormogó hangon azt kérdezé tőle:

– Herczegnő! Ön hosszú útat tett.

– Igen, sire; negyven nap óta ülök kocsiban, két ellenséges táboron jöttem keresztül, négy folyón, melyen nem volt hid, egy erdőn, mely tele volt rablókkal, és egy hómezőn, a melyben majd elvesztem lovastul.

– Volna kedve önnek még egyszer megtenni az útat visszafelé?

– Sire!

– Ismeri ön ezt a nevet: «Boisdauphin»?

A herczegnő két kezét leeresztve, ártatlan arczczal felelé:

– Hallottam hirét. Derék lovag volt. Azt mondják, hogy meghalt.

– De olyan jókor még sem halt meg, hogy rá ne ért volna hozzám egy levelet küldeni. Olvassa ön. Én már olvastam.

S egy felbontott levelet adott át a herczegnőnek, melyben ez állt:

«Sire. Az ön menyasszonya, Luiza Mária de Gonzague herczegnő titokban felesége s most már özvegye a lefejezett Cinq-Mars lovagnak. Vagy még annál is rosszabb. Titkolt szerelmüknek élő tanujele az a két iker leányka, kiket a herczegnő, mint menyasszonya egy királynak, az ő udvarához is magával visz, marquis d’Arquien leányainak czíme alatt: Leonora és Mária. Ezek az ön menyasszonyának a leányai. Hogy ez igaz, azt halálom óráján bizonyítom.

Boisdauphin.»

A herczegnő eldobta a levelet a földre s aztán naiv kaczérsággal félrenézett a nagy velenczei tükörbe, mintha saját magától akarná megkérdeni elébb, hogy lehető-e ez? mosolygása végre kaczajban tört ki; megfordult, kifutott a szobából s percz mulva, letéve minden lengyel etiquettet, visszatért ismét, a két leánykát kézen vezetve a király elé.

Leonora és Mária tizenkét évesek voltak akkor; de mind a kettő magasra felnyult alak, nevelte a csalódást a viselet, melyet hordtak, a széles keverített balein, az abroncsos szoknya, mely a magas sarkú czipőket eltakarta, a feltornyozott haj, mely rizsporral még szürkére is volt behintve, a szépség-flastromok az arczon, s az akkori franczia divat szerint erősen kifestett arcz és szemöldök, mely minden gyermeteg kifejezést eltakart.

– Itt van a válasz, sir. Ez az a két «kis» leány. Szólt a herczegnő, s míg a két gyermekleány feszes divatöltönyében, kifestett arczával olyan érett alakul tünt fel, addig ő, az ő mélyen elpiruló arczával, melyen az eltitkolhatlan könnycseppek végiggördülnek a hosszú lesütött szempillák alól, egészen gyermekül állt ott.

A király e meglepő látványra félrerugta sarkantyus csizmájával az áruló levelet, s azután igaz lengyel lovagként, meghajolt a sértett hölgy előtt, jobb kezét egészen a földig leeresztve, mintha annak csak a czipője talpát tartaná a tenyerével érintkezésre méltónak.

A herczegnő azonban e pillanatban, félrevetve minden ceremoniát, odaveté magát vőlegénye keblére, nem törődve annak nagy rubintos gombjaival, hogy megsérti bennők az arczát, s félig sírva, félig nevetve ölelé őt magához, a mi által felséges vőlegényét annyira elragadta, hogy az maga is kaczagott és sírt, francziául bocsánatot kért s lengyelül szitkozódott, s végesvégül olyan ragyogó lett az arcza az örömtől, hogy még szépnek is lehetett találni.

S valóban csak rá kellett nézni erre a három leányalakra egymás mellett, hogy a rút rágalom alaptalanságára akárki is ráesküdjék.

VII.

Az eljegyzés az ország rendeinek jelenlétében ment végbe. Másnapra volt kitűzve maga a menyegző: az ünnepélyek legfényesebb napja.

Bethune marquis még az nap este találkozott Luiza Máriával s értesíté róla, hogy a király el van ragadtatva menyasszonya szeretetreméltósága által. Neki is elmondta a Boisdauphin levelének történetét s aztán darabokra tépte a levelet s a tűzbe veté. Mit gondol ön? mondá ő felsége: az a két leány legalább tizenöt esztendős, menyasszonyom pedig huszonöt. Tizenötöt a huszonötből kiveszünk, marad tíz; tízből tizenötöt kivenni: az meg nem megy! Én bizonyítám, hogy ez algebrailag is igaz, s hogy az egész csak egy bohó tréfa volt; már a rómaiaknál szokásban volt az új házas férjeket ilyesmivel boszantani az ifjú legényeknek, a kik szeretnek tréfát űzni abból, a ki a koszorut elnyerte s megkeseríteni az örömeit. Még a császárok is kaptak a lakodalmukra irt «fescenninákat», s nálunk francziáknál az épen bevett szokás.

VIII.

Ulászlónak csak egyetlenegy bizalmas embere volt egész udvarában.

Ennek szokta legtitkosabb gondolatait elmondani, ez előtt merte felfedezni, ha országnagyjaival elégedetlen volt, ennek merte elpanaszolni, hogy a térdeiben köszvény kinozza, mikor lovon kell ülnie, s jobb szeretne a fűtött szobában maradni mint a kozákok és törökök legyőzésére táborba szállni; ennek engedte sejtetni, hogy az öreg embereknek is vannak suhancz ábrándjaik. Ehhez több bizalma volt, mint a főmarschalljához, mint a házi orvosához, mint a gyóntató atyjához; s ez az ember volt az udvari bolondja, Wawra.

Bolondot minden előkelő nemes úr tartott akkoriban magának; a királyok bolondjai rendesen nagy befolyású személyek voltak, szokatlan öltözetük szokatlan szabadalmakkal ruházta fel őket. Nekik adhatott ütleget a király; de ők meg mindenkinek.

Wawra jó nevelésben részesült. Bécsben taníttatták ki a jezsuitáknál. Először papnak volt szánva, hogy mint missionarius a magyarországi felvidék tótságát igyekezzék eltéríteni a magyar fejedelmek ügyétől; később azonban fontosabb küldetéssel bizatott meg: udvari bohóczul küldetett a lengyel udvarhoz, s ilyen minőségben szolgált a bécsi udvarnak. Egy udvari bolond! a ki a nagykövetet helyettesíti. Hát miért ne? Nem láttunk-e már olyan nagykövetet, a ki az udvari bolondot helyettesítette?

Az ő révén került Bouisdauphin levele is Ulászló tányéra alá.

A király sejtette azt, hogy kedvenczének van tudomása e levél tartalmáról. Este későn, mikor aludni ment a király, rendesen a bohóczot is magával vitte hálószobájába. A király rossz alvó volt. Wawrának addig kellett előtte mesélni és adomázni, mig megjött az álma.

Ez este csupa bolonddá tett férjekről szóló adomák jutottak eszébe a bohócznak. A királyt untatta a dolog, mert vette észre a szándékot.

– Hát már most én adok fel neked egy talányt, szólt a bohócznak, s aztán elmondta előtte is azt a számtani föladványt, a mit már Bethune marquisval közölt: ha tizenötöt kiveszek a huszonötből, marad ott tíz; hát a tízből lehet-e kivenni tizenötöt?

Azt nem, komám, mondá a bohócz, hanem végy ki huszonhétből tizenkettőt, marad ott tizenöt, s a tizenötből már ki lehet venni tizenkettőt.

– Elmehetsz. Alhatnám. Mondá a király.

Nem volt pedig igaz; mert ezuttal nem hogy elaltatta volna a bohócz: de egészen elvette az álmát szeméről. A király szívébe nagy nyilat vert ez a második számtani feladvány. Hátha úgy volna? Csupa tövis lett a fekhelye; nem maradhatott az ágyában. Felkelt, s fellármázta az apródjait.

– Hivjátok nekem ide rögtön Radzivillt.

Ez volt a főkincstárnoka.

Azt pedig nagy munka volt éjszaka az ágyból kihuzni, mert nagyon keményen szokott aludni, s azzal, a ki felköltötte, egész párbeszédet folytatott s megint tovább aludt, s mikor már a félcsizmáját felhúzta, megint visszafeküdt a medvebőrre s újra rákezdte a horkolást; még akkor is álmos volt, mikor már a király hálószobájába bevezették, s ha lett volna neki mihez megtámasztani a vállát, bizonyosan állva is aludt volna. Így aztán egyre ásítozott, a míg a király nyugtalanul járt kelt alá s fel a szobájában.

Egyszerre aztán megállt előtte a király s azt kérdé tőle:

– Mit gondolsz, miért hivattalak Radzivill?

Egy nagy ásítás volt rá a felelet.

– Ilyen szokatlan órában. De ne ásíts olyan sokat! Készen vagy-e a menyegzőre?

– Hat hét óta egyebet sem csinálok, mint arra készülök.

– De nem az én menyegzőmre, hanem a magadéra.

Ettől a szótól egyszerre félbeszakadt az ásítási kedv a nemes úrnál. Apró szemeit nagyokká igyekezett tágítani vörös, puffadt szempillái között.

– Hogyan volt, fölség?

– Holnap neked, velem egyszerre, meg kell házasodnod.

– Holnapután leszek épen hetven esztendős.

Annyival inkább kell sietned, a míg csak hatvanas vagy. Hány feleséget temettél már el?

– Hatot.

– No ez lesz a hetedik. A ki hattól meg nem ijedt, a hetediktől se féljen.

Az öreg kincstárnok elkezdett szabódni, hogy nem neki való vállalat ez már, hogy neki már embernyi, anyányi unokái vannak, hogy nincs kedve asszonynépet őrizni; de a király kettészakítá minden mentegetőzését azzal a hivatkozással, hogy hát nem megigérted-e nekem, hogy akármibe ugrom bele, utánam ugrasz; ha a pokolba lovagolok, oda is velem lovagolsz? Én most a paradicsomba hivlak velem!

– Az ám, dörmögé az öreg, de annál a lovaglásnál én leszek a ló.

– Meg kell lenni. Az ország érdeke kivánja.

– De hát ki akar a menyasszonyom lenni? Nem elég az embert az ágyból kihuzatni azzal a szóval, hogy holnap meg kell házasodnod; legalább annyit mondjanak meg, hogy szép lesz-e vagy csúf fiatal, vagy valami vén banya? özvegy asszony, vagy valami fejedelemnek a kedvese, a kinek hirtelen titulus és fejkötő kell? Én moringolok-e neki, vagy az nekem? Legalább a nevét tudjam.

– A neve Ozvieczyn úrnője. Vele adom neked hozományúl az ozvieczyni uradalmat.

– A regaléval együtt?

– Azzal együtt.

– Az már más.

– No hát már most maradj itt öreg. Ne fekügyél le újra. Jer velem; a legénységünk elvesztésére búelfelejtésül igyunk egyet.

És aztán iddogáltak reggelig; nem tele kancsókat ürítve, a hogy a németek szokták, hanem a hogy a lengyel szokta, apránkint kvaterkázva, vagy a hogy a magyar mondja «búsultak».

Nem is látszott meg rajtok a dőzsölés, mire megvirradt.

Tizenkét szem keserű mandula, meg egy pohár savanyú káposztalé, egészen helyre szokta állítani az embert. Hát mikor hét nap egymásután ott kell megvirradni az asztal mellett.

A király igen jól kifőzte tervét.

Még nem hajnalodott, csak a toronyőr kiáltotta, hogy reggel van, az órák ötöt ütöttek, s arra valamennyi harang elkezdett szólni a városban, mint nagy ünnep reggelén. A királyi lak előtt megharsant a dob és trombita szó. Török síp és réztányér olyan zajt ütött, hogy mindenkinek föl kellett ébredni, s Luiza Mária herczegasszonynyal tudatá a főudvarmesternője, hogy itt az a szokás, hogy öt órakor már fel kell öltözni, mert a király a hat órai misén jelenlételt el nem engedi senkinek.

A herczegnő törődött volt ugyan az úttól, s kedve lett volna egész nap nem bocsátani be hálószobájába a napsugárt; de azért tudta, hogy a míg a nő menyasszony, addig engedelmeskednie kell. Parancsot adott a hozzátartozóknak is a fölkelésre. Mindannyian jókor érkeztek meg a várkápolnába, a reggeli misére.

A király azt kivánta, hogy ez alkalommal a jelenlevők meg is gyónjanak. Az is megtörtént.

Mise után reggelihez szokott összegyűlni az udvari nép. Jelen voltak a király belső tanácsosai és nejeik, Radziwill herczeg és Wawra, a bohócz. Bethune marquis sem hiányzott. A két franczia főúr, D’Arquien és Guebriant marquisnők, valamint Mária és Eleonora franczia divat szerint voltak öltözve; Luiza Mária herczegnő egyedül hódolt a nemzeti divatnak, lengyel öltözetében.

A király feltünően nyájas volt. Azt kérdezé menyasszonyától, hogy mit álmodott az első éjszakán a királyi palotában? mert az ilyen álmok teljesülni szoktak.

A herczegnő gyermeteg őszinteséggel vallá meg álmát.

– Nagyon különöset álmodtam, sire! Hogy egy királynak és egy papnak lettem a felesége.

– No az már teljes lehetetlen! mondá Ulászló. Mert én pappá nem leszek, annyi bizonyos, s hogy papnak feleséget venni nem szabad, az még bizonyosabb.

(Azért pedig mégis beteljesült a herczegnőnek az álma szórul szóra, de ennek a magyarázata még egy kissé várat magára.)

A király a két iker-leányhoz is kegyelmesen leereszkedő volt.

Oly nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy alig lehetett őket egymástól megkülönböztetni: arcz, termet ugyanaz, csak a szemekben lehetett észrevenni a különbséget; de azoknak sem a színében; mert mind a kettő mély világú, aczélkék szem volt; hanem abban, hogy az egyik félénkséget, szelíd szemérmet, a másik villogó szenvedélyt, eleven észt, elhatározott akaratot árult el. Amaz Mária volt, emez Eleonora.

A két leány D’Arquienné oldalán állt kétfelől; a király a herczegnőt kézen vezetve járult oda hozzájuk, s beszéd közben hol a megszólított leány, hol jegyese arczára nézett:

– Önnek a neve, szép gyermek? kérdé, kegyesen fölemelve a leányka állát, hogy arczába nézhessen.

– Leonora, rebegé az félénken.

– Tudja ön, hogy én önt ma férjhez adom? Nálunk a leányok korán férjhez mennek s nem válik kárukra. Nászhozományul adom önnek az ozvieczyni uradalmat.

A leány megrezzent. (Hiszen csak tizenkét éves volt még.) A piros festék arczán nem engedé, hogy elsáppadjon; de ijedten felnyilt szemei mutatták, hogy meg van döbbenve.

De még jobban megijedt D’Arquiennė. Zavarában azt mondá ellenvetésül:

– A herczegnő még nagyon fiatal.

– «Herczegnő?» kérdezé a király, a marquisnő szemeibe nézve, vizsga szemszurással.

Luiza Mária nevetve szólt közbe:

– Igen! A barátnőm elárulta, a mit még nem kellett volna, hogy D’Arquien marquist ő fölsége Lajos király franczia pairré és herczeggé nevezte ki, ide küldetése alkalmával.

A király gratulált a kitüntetéshez D’Arquiennek, a ki azt kénytelen volt elfogadni.

– Annál jobb, mondá a király. Én Leonora herczegnő számára szintén herczegi férjet szemeltem ki. Első országnagyom, Radziwill herczeg, kincstárnok nevében kérem kezét.

S rámutatott a vőlegényre.

A szegény kis leány az ájuláshoz volt közel. Félelmében D’Arquienné kezét ragadta meg; de ijedt szemei Luiza Mária szemeiben kerestek oltalmat. Egy galambot hozzáadni egy pelikánhoz! Radziwill herczegnek oly tokája volt, hogy erre a szárnyasra emlékeztetett. Ha azt mondták volna a leánynak, hogy ma meg fogják áldozni, mint egy bárányt, nem lett volna nagyobb az ijedelme.

D’Arquienné meg volt némulva.

Csak Luiza Mária nem vesztette el a lelkét.

– Nagy szerencse volna e kitüntető összeköttetés az ifjú herczegnőre nézve, sire; de sajnálattal kell tudatnom, hogy őt még tegnap eljegyezte mátkául Bethune marquis, s szülői szavukat adták.

Bethune marquis nem árulta el meglepetését a fölött, hogy ilyen könnyen megházasították tudtán kívül. Értette az egész összefüggést. Tudta, hogy ezzel az áldozattal ő tartozik «magasabb érdekeknek». (Utoljára még nem is áldozat az.) S midőn a király feléje fordult kérdő tekintettel, ő egy boldog szerelmes mosolyával hajolt meg előtte; igazolva Luiza Mária állítását.

Leonora, mint a vízből kiszabadított, tekinte rögtönzött jegyesére; a kire ugyan szintén nem volt épen semmi szüksége, de a ki legalább fiatal volt és szelid arczú, s megszabadítóul méltán elfogadható.

– No itt hát elkéstünk, mondá a király cholerikus kaczagással. De se baj. Itt van a másik testvér, a szép Mária. Ő még tán nincs tegnap óta eljegyezve?

A király szaván átérzett a gyanakodás sarkasmusa.

Luiza Mária és a «gyermek» egymás szemébe néztek. Ajkaiknak nem volt szabad szólni, csak a szemeik beszélhettek. Azok is csak pillanatokig. E pillanatok alatt a két beszélő szemnek kérdezni és felelni kellett. «Elvesztem, ha meg nem szabadítasz!» «Értettelek, megtartalak».

A király kinyújtva tartá a kezét. Egy király kezét, mely kérelemre van kinyújtva, nem szabad soká így felejteni. A választ várják.

A kék szemek nagyot villámlottak. Erő és akarat tüze lövellt ki belőlük. Mária hirtelen és mosolyogva tette kezét a királyéba e szókkal:

– Nekem tetszik a herczeg…

Luiza Mária szíve nagyot dobbant. Ő meg volt szabadítva; de Mária elveszett. Minő alak ez, a kihez hozzá adják!

Hanem a gyermek leány egyszerre fel tudta fogni helyzetét. Valami sejtelemszerű sugallat mondhatta neki e pillanatban, hogy ő van hivatva országok sorsát eldönteni; nemcsak most, de jövőben és mindvégig.

Örült a szerencséjének. S nem sejtette a szerencsétlenséget benne.

Volt elég lélekjelenléte dicsekedő arczczal borulni D’Arquienné keblére és kikérni annak anyai áldását és beleegyezését.

A szinjáték jól sikerült.

A bolond (nem Radziwill herczeg, hanem Wawra) tapsolt a kimenetelnek. Hármas menyegző! Ezt jól rendezted komám!

A hármas esküvő még az nap végbe is ment a legnagyobb pompával a Szent-János székesegyházban, melynek sekrestyéjét hosszú, fedett tornáczok kötik össze magával a királyi várkápolnával.

A lakomának és az ünnepélynek csak a késő éjszaka vetett véget; a mikor aztán a boldog vőlegények mindegyike vitte haza a maga menyasszonyát a saját fészkébe.

Mikor a király, bucsúüdvözlő trombitaharsogás mellett, udvarnagyjaitól kisérve, s menyasszonyát jobbján vezetve, magán-szobáiba félrevonult, a bohócz odaténferedett az útjába.

Ő is egész a földig hajtá meg magát a királyi pár előtt. A lengyel szokás azonban azt kivánja, hogy a ki meghajol, a közben is folyvást az arczába nézzen az üdvözöltnek, ne szemlesütve tegye azt, mint az orosz. Wawra is így tett; csakhogy nem a szemébe nézett a királynak, hanem folyvást a «homlokára».

Ulászló vette észre a pasquillust, a mi ebben a tekintetben volt kifejezve, s a homlokára bámuló bohócznak egy fricskát adott az orrára:

– No úgy-e, hogy nem tudod az algebrát?

A bohócz fél szája szegletéből mondá (mintha csak egy embernek akarná mondani):

– Várjuk el a reggelt komám!

Lengyelül beszéltek: a mit Luiza Mária nem értett; de azért mégis értette, hogy mit beszélhettek.

A nászéj utáni reggel titokteljes jövendő!

IX.

A királyi vőlegény ágyas házának ajtaja Luiza Máriára nézve sírbolt-ajtó. Innen az a leány, a kit Luiza Máriának neveztek, nem tér vissza; a kilépő már asszony, a kinek neve Hedvig. Az északi szláv udvaroknál az idegen népből elhozott királyi jegyesnek nem csak a pártát kell felcserélni a főkötővel, hanem a keresztnevét is az uj bérmált névvel, a mit királyné korában fog viselni. Luiza Mária másnap reggel már Hedvig volt. Ulászló király pedig a férjek legboldogabbika. Ez kétségtelen volt.

Leonora miatt nem volt ok aggódni, Bethune okos ember s be van avatva a színjátékba. Ő jól fogja adni – a férjet.

De hát Mária?

A fejedelmi párt másnap reggel az étkező teremben udvaronczainak egész serege várta, s harsogó «vivat» kiáltással fogadá, mely zaj tovább kelt a külső termekbe, le az utczára s befejezését nyerte a várpalota előtt felállított ágyuk dörgésében, a mik aztán tovább adták az örvendező zsivajt az ó-városnak, a Dlugának, a Miadovának s a Visztula túlpartján fekvő Prágának.

A királyné elragadón mosolyogva fogadta udvaronczai hódolatát; de e mosolyon keresztül aggódó vizsga tekintet kémlelt ki a terem óriási várablakán át a városra.

A királyi palota a Zamek magas dombtetőn épült, úgy, hogy annak ablakaiból a folyvást menetelesen alámélyedő városon egészen végig lehet látni.