Part 14

Coconas lovag e váddal szemben felhozta mentségül, hogy mi történt azután azokkal a megmentett hugonottákkal, a kiket ő a néptől megvásárolt? Azokat ő fölvitette a nagy vivó termébe s ott, a hogy hátra voltak kötve a kezeik, egyenkint sajátkezüleg leszurkálta őket; ezt pedig azért tette, mert egy szép hölgy, szivének választottja azon óhajtását fejezé ki előtte, hogy szeretne részt venni ebben a Bertalanéji «mulatságban», de minden őt érhető veszély nélkül. A lovag tehát megszerezte neki ezt a ritka élvezetet. A harmincz hugonotta közül huszonkilenczet ő maga legyilkolt, a szép hölgynek teljes megelégedésére, ki igen jól mulatott a lábaihoz hurczolt hugonották halálkínjain, előbb megkísértve őket hitük megtagadására rábirni, életbenhagyás igérete mellett: egy-kettő akadt, abrenunciált. Volt olyan is, a ki halálfélelmében rá hagyta magát vetetni, hogy az Istent káromolja s az ördögöt vallja. A szép hölgy azért csak ezeket is ledöfette s nagyon kaczagott a feltréfálásukon. A harminczadikat Coconas lovag azért hagyta élve, hogy a végig nézett «mulatság»-nak élő tanuja maradjon; a ki arról hiteles bizonyítványt is adott ki. Minthogy azonban a római jog szerint «egy tanú: semmi tanú»; a második szemtanut pedig, a szép úrhölgyet a lovag nem akarta megnevezni, annálfogva a «hugonottákkal folytatott szövetkezés» miatt halálra itéltetett.

(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki volt az a hölgy?)

III.

Mikor aztán De la Mole és Coconas lovagok eljöttek a hónuk alá fogott fejeikkel a montmartrei kolostorba, ott elhelyeztettek a szokott pompával, mely rangjukat megilleté, hogy e tekintetben semmi panaszuk nem lehetett. Ravatalaik fel voltak ékesítve czímereikkel s az említett donjonban akként felállítva, hogy a nézésükre csődülő néptömeg a három nyitott ablakon át szemlélhette a szomorú pompát.

A szeglettoronyba, a hol a kivégzettek ravatala állt, csak a zárda belső folyosóján át lehetett jutni, s az a közönség előtt el volt zárva; kívül pedig a torony elé alabárdos őr volt felállítva.

Tehát az említett éjszakán, melyről feljegyeztetett, hogy annak éjféli óráiban egyike a legnagyobb zivataroknak zúdult alá Páris tetőire, történt az, hogy a zárda donjonja előtt álló alabárdos, fegyvere nyelére támaszkodva, számlálná, hogy hányadszor üt le a mennykő? egyszer csak azt veszi észre, mintha a sejour royal előtti mezőn egy bolygó fény tánczolna végig.

Nehéz volt a kémlelés. A villámlobbanás el-el vette a sötétbe bámuló szemefényét; úgy, hogy a rákövetkezett szurok sötétségben csak időhaladtával tudta ismét észrevenni azt a közeledő fényt, a mi semmi esetre sem lehet más, mint valami gonosztétlélek.

A bolygó fény egyre közelebb tartott, fel a Montmartre oldalán. A zápor megszünt már; de az égvillogás egyre tartott. A hegytetőn egy szélmalom vitorlája elszakította a lánczát, s az most a sebes viharban, mint egy őrült szörnyeteg, kapkodott az égbe, a futó felhők után. Az őr egyre jobban a kolostor felé látta közeledni a rejtélyes fényt s egyszer, mikor a villám nagy időközt tartott, azt is kivehette, hogy három alak közeledik a kolostor felé: elől egy fekete, a minek a kezében van az a fény, a mit a zápor és a vihar sem olthat ki, annak a nyomában pedig két hölgyalak, fehér ruhában, fekete csuklyával a fején.

Nem lehetnek mások, mint elkárhozott lelkek.

Éjfélben, vihar, égdörgés között ki hagyná el más a helyét, mint a ki arra van kárhoztatva, hogy kisérteni járjon? A kiben meleg vér van: az nem járhat itt most.

A mint a három alak a kolostor falához ért, ott egyszerre eltünt a világosság a fekete alak kezében: a koromsötétben nem lehetett látni többé a kisérteteket, s mikor újra lobbant a villám, már egyet sem látott az őr a három alak közül.

Hanem rövid idő mulva beszélgetést kezdett hallani a háta mögött a kerek donjonban, a hol a két lovag volt kiterítve. Olyan beszédet, a minőtől az élő embernek a tagjaiba áll a láz s a keze elzsibbad a kadmarkolaton. Két asszonyi hang beszélt egymással: egy mély és egy csengő.

– Melyik a tied, melyik az enyém? azt kérdezé az egyik.

– Az enyimnek az újján volt egy gyűrű.

– Ha aranyból volt, lehúzta a hóhér.

– Tollszárból volt, egy szál hajammal körülcsavarva.

– Lószőr gyűrű a saját hajadból, hahaha!

Aztán mind a ketten nevettek.

Két dæmon nevet így, mikor éjfélben előjönnek, a vesztőhely szinén a halottakon megosztozni.

Megjegyzendő, hogy abban az időben divat volt Párisban a hölgyek között a lószőrgyűrű-kötés. E divat Coblenzből került ide. A franczia nők aztán azt a javítást tették a divaton, hogy lószőr helyett emberi hajszálakat használtak hozzá. Ha a hölgyé szőke volt s az imádóé fekete, a kétféléből igen szép betűket is lehetett a gyűrűre fonni.

– Itt van a gyűrű! mondá aztán a mély alt hang.

– Akkor az az enyim: nesze a tied.

Arra aztán elkezdett mind a két kisértet keservesen sírni és átkozódni, hogy azt hallani lélekkárhozat volt.

A halottakat keresztneveiken szólongatták s elkezdték őket válltól lábuk hegyéig végig csókolgatni. Minden csók után megnevezték a helyet, a mit ajkuk érintett. Ez a te kebled, ez a te kezed, ez a te térded, ez a te lábad ujja!

Az arczaikat nem csókolhatták meg, mert a fejeiket nem találtak sehol.

– Hová lettek a fejeik? Én az enyimét nem találom.

– Én sem az enyimét.

– A lábához nincs téve.

– A hóna alatt sincs, a hogy szokott.

– Keressük őket!

Azzal elindultak tapogatózni a sötétben, keresték a két levágott fejet.

A csengő hang felsikoltott:

– Jaj, egy csontkoponyára tapintottam!

A mély hang suttogá utána:

– Hah, én fellöktem a feszületet.

Az imazsámolyba botlottak, azon volt a koponya és feszület. Mentek a sötétben kutatni tovább.

Aztán mind a kettő egyszerre örömteljesen sivalkodott fel:

– Itt vannak!

De az öröm is hasonlított inkább a kétségbeeséshez.

A két levágott fő egy külön asztalkára volt kitéve, a donjonnak egy fülkéjében. Ott rátaláltak.

– De melyik az enyimé? kérdezé az egyik.

– Én az enyimére ráismerek, tudom, a szép kunkora bajuszáról, hegyes szakálláról.

– Az enyimnek is az volt: össze ne téveszd.

– Hogy téveszteném el? Hányszor ismertek rá újjaim hegyei erre a fejre, mikor a szemeim nem láttak. Ismerem a homlokának gömbölyüségét, az agyának minden kidomborodását, ismerem a hajfürtei lágyságát, ez az enyim.

– Akkor enyim a másik.

– S újra hangzottak azok az ádáz csókok s a kétségbeeséssel, őrjöngéssel határos hizelgések: ez a te kedves homlokod, ez a te dicső arczod, ez a te csalfa szemöldököd, ez a te édes ajkad.

– Hogy nem láthatjuk őket? suttogá az egyik.

– Nem hozhattuk ide a szövétneket, hisz mindenki meglátta volna.

– Hátha még sem az igazit választottuk ki?

– Az is meglehet.

– Bár csapna le a mennykő iziben, hogy lenne világosság!

S a rossz léleknek csak kivánni kell a villámot, mindjárt lecsap az. Egy rettentő tűzsugár, egész lángkéve, sujtott alá egyszerre a ketté hasított fellegből s a kék, zöld, veres fényt váltó lobbanásnál látta az őr, mint áll az egyik kisértet: egy nőalak az egyik ablakban, féltérdével a párkányra dűlve s a levágott fejet egyik kezével az üstökén, másikkal a szakállán fogva, a villámló ég felé fordítja. Aztán felkiált:

– Húh! hisz ez a tiedé!

– S te az enyimét csókoltad! Fajtalan!

– S te az enyimét, boszorkány!

– Te is az! fogd a tiedét!

Azzal egymáshoz hajigálták az eltévesztett fejeket s elkezdtek összeverekedni; csakúgy csattogtak a tenyereik.

A villám belecsapott abba a szélmalomba, a melynek a vitorlái el voltak szabadulva s azt felgyujtotta, az most azután, mint egy négy szárnyú szörnyeteg, forgott tüzes keleplővel a magasban, vérvilágot árasztva az ember arczú felhőkre: a rém verőfénynél az alabárdos most már két fekete árnyékot látott egymással dühösen verekedni a donjon belsejében s hallotta nem emberi vijjongásaikat, Istennek és a szenteknek káromlásával vegyest.

Ekkor összeszedte minden lelki erejét s teljes torkaszakadtából beordíta az ablakon:

– Pusztuljatok el, ha Istentől vagytok!

A villámcsapásra késve következő mennydörgés földrázkódtató csattanása aztán minden egyéb hangot elnyomott; a két rémalak egyszerre eltünt a donjonból s a kolostorban mély csöndesség lett. A Montmartre körül nem hangzott semmi nesz, csak a nagy kloakának a zuhogása az omló zápor-áradástól (annak a nevezetes kloakának, mely Marat hamvait elsöpörte később, mikor a Pantheonból kiszórták) s csak a szélmalom tüzes vitorlái forogtak még a dombtetőn, mint egy égő kereszt, mely nem talál nyugtot az égben. A rémeknek, ha haza akartak találni, nem volt szükségük szövétnekre, ki volt világítva az ég.

Mire az őrt felváltani jöttek, az meg volt őszülve rémületében.

S hogy igaz volt s nem káprázat, a mit látott, bizonyítá az, hogy az éjjel a két lovag feje csakugyan eltünt a donjonból.

IV.

Hanem azok, a kik a két nemes lovag levágott fejeit elvitték, nem voltak pokolbeli kísértő rémek; sőt igen szép és előkelő úrhölgyek.

Az, a ki De la Mole lovag fejét elvitte, volt a navarrai királynő, a ki pedig Coconas lovagét tartá magának, Nevers herczegnő, De Cleves Henriette, a király testvérének a felesége.

A hajszállal átfont gyűrű is az utóbbié volt. Ugyan jó, hogy ezt a gyűrűt nem vette valaki más észre, mert ha azt a hajszálat lebontották volna arról, ez sok titokra vezetett volna. Olyan hosszú szál aranyveres hajat, mely erős volt és vastag, mint a lósörény, másnál nem lehetett találni, mint Nevers herczegnőnél. A visszanyert gyűrű aztán el lett téve a családi ereklyék közé: – későbbi nagy szereplésnek fentartva.

E rövid rémtörténet csak annak a bebizonyítására lett elmesélve, hogy minő vérnek kellett abban az asszonyi szivben forrni, mely elszánhatta magát, hogy sötét éjjel, zivatarban, egy magához hasonló eszeveszettül szerelmes asszony társaságában elinduljon lenyakazott kedvese fejét elrabolni a vesztőhely ravataláról? Ezt a vért örökölték a leányai is.

Az elrabolt főnek még azután tovább is van története.

Nevers herczegnő Coconas fejét, a tudós Ruggieri utasítása szerint, sajátkezűleg bebalzsamozva, egy pompás vert művű arany szekrénykébe helyezé el, s az ott állt a hálószobájában mindig, gyönyörű jaspistalapzaton. A jó Nevers herczeg, valahányszor gyöngéd társalgásra átment a neje hálószobájába, soha sem sejtette, hogy nem ketten vannak együtt, hanem hárman.

S még egy más emlék is maradt fenn utána. E levágott fő mintájára készíttette Henriette azt a hirhedett sardonyx camæát, a mi most az orosz czári kincstár tulajdona. «Gonzaga camæa» név alatt ismerik a kincsműértők, Nevers herczeg után, kit Gonzaga Lajosnak is híttak. A camæán levő fejet Vespasianénak mondják, pedig abban Coconas lovagnak az arczéle van megörökítve.

Ez a történet le van írva egy kéziratban, a mi Montpensier herczegnő könyvtárában őríztetik; a czíme: «La manière d’arpenter brièvement les prairies, par madame de Nevers». («Hogyan kell egy mezőt gyorsan felmérni? Nevers asszonytól.») A czím tréfás hivatkozást képez arra a futásra, a mit Nevers herczegnő azon az éjszakán árkon-bokron keresztül elkövetett, szerelmese fejével az ölében.

Asszonyok nagyon jól tudják egymást rágalmazni!

V.

Hanem a férfiak is értenek hozzá!

Ennek a Nevers herczegnőnek a leánya volt Gonzaga Luiza Mária: korának legnagyobb szépsége Francziaországban.

Különösen a nagy, sötétkék szemeit magasztalták, a mikben mindenki azt találhatta meg, a mit keresett bennük: az ábrándok végtelenségét, az őszinteség tiszta derüjét, vagy a szenvedélyek őrült csillaghullását; a hogy engedve volt neki. Mert ugyanazok a szemek nem minden emberre nézve ugyanazok, s még egy emberre nézve is nem mindenkor ugyanazok.

Maga XIV. Lajos órahosszat szeretett elbámulni ezekbe a szemekbe.

Oda ültette maga elé a tabourettere szép unokahugát s azt kívánta tőle, hogy nézzen a szemébe.

Azon a napon, a melyen Cinq Mars lovag délczeg feje a bakó bárdja alatt lehullott, a király úgy találta, hogy ezek a legszebb szemek át meg át vannak hálózva veres erecskékkel, a mik a kék szivárvány bűvös összhangzatát egészen megzavarják.

– Te sírtál?

Luiza Mária herczegnő e szóra lezárta a szivárványos egeit sötét szempillái alá s két ragyogó könycsepp válaszolt a király kérdésére. A szép úrhölgy nem sírt; hanem még most is sír.

– Te Cinq-Mars lovagot siratod?

– Azt.

– Miért siratod?

– Azért, mert férjem volt…

… Tudta ezt a király régen. Titokban meg voltak ők esküdve, de Luiza Mária nem akarta ezt nyilvánosságra hozni addig, míg Cinq Mars connetable nem lesz. S a közben a lovag elvesztette a fejét.

– Kár érte. Derék lovag volt, szólt a király. De már most ne sírj. Én adok neked helyette egy másik férjet, a ki nagyobb, mint Cinq Mars.

– Mivel nagyobb?

– Egy egész királyi koronával. Te IV. Ulászló menyasszonya vagy.

– Hisz az vén ember.

– De király.

– Hanem csak lengyel.

– A lengyelekről ne szólj oly lenézően; az egy hatalmas nemzet és egy olyan ország, a minek nincs határa.

Mikor jó kedvében van, elveszi az orosztól Ukrániát, a némettől Brandenburgot, a magyartól a Szepességet; nemes emberei büszkébbek a világ minden királyainál. Ha Francziaországnak e derék vitéz népet sikerül magához csatolni, hatalmas ellenségünknek, az osztráknak, a jobb karját kötjük meg vele. Gondolj rá, minő diadaloknak lenne alapja a te házasságod Ulászlóval Francziaország fegyvereire nézve?

A herczegnő keserű gunyorral mondá:

– Tehát az én feladatom, hogy hadseregeket szüljek Francziaország számára?

Az ilyen erős mondatok azon kor hölgyeinek szájában nem voltak szokatlanok.

– S ha lehet: ikreket! mondá a király. És nevetett. A mire kettős oka volt. Az egyik az, hogy e szóra a herczegnő mélyen elpirult. A másik pedig az, hogy a bon mot historice is találó volt. Lengyelország magatartásától függött, hogy a magyarok is győzzenek Ausztria fölött, kik szintén szövetségesei voltak a franczia királynak.

Tehát a királynak volt oka nevetni, a herczegnőnek pedig elpirulni.

– Tehát el kell bújdosnom a bölények hazájába, sóhajta fel a herczegnő. Annál jobb, mentül messzebb innen.

Jó oka volt rá, vágyni ki a világba, akárhová, csak Francziaországban nem maradni.

– Akarod meglátni vőlegényed arczképét? kérdé a király.

– Nem bánom.

A király odavezette Luiza Máriát egy háromlábú támlányhoz, melyen zöld selyem függönynyel letakarva volt egy arczkép, széles arany rámában, s felveté az arczképről a függönyt. A lengyel király mellképe volt az.

A szép kék szemek egyszerre elfeledték a sírást s elkezdtek kaczagni.

– Ez az ő álarcza? kérdé a herczegnő.

S kérdése nem volt alaptalan. Ulászló olyan jelmezben volt ott lefestve, feltett kalpaggal, vállára vetett kaczagánynyal, a minőt Párisban csak az álarczos bálok körmeneteiben szoktak csodára közszemlévé tenni.

– Ez hű képmása vőlegényednek.

– De hát ez a sok nyuszt, medve, róka, mind vőlegényem lesz nekem?

– Hisz azokat lerakja, mikor vacsorál.

– De minő arcz! Hát vad ember ez, az otahaiti szigetről?

– Miért volna vadember?

– Hát az a két tiraturaciuolo ott az orra alatt, hogy van oda srófolva?

– Miféle tiraturaciuolo?

– A hogy a dugóhúzót hívják olaszul.

Hisz az nem dugóhúzó! hanem bajusz. Un pair des moustaches.

– Hát az micsoda?

A szép herczegnő mindig csak olyan férfiakat látott, a kiknek szép símára borotvált ajkaik voltak. (A Henry IV. bajusz és kecskeszakáll divatja rég elmult már, azt még az anyja ismerte.) S sehogy sem fért a fejébe, hogy az a kacskaringós valami ott a férfiajk fölött nem valami szarunemű kinövés, mint a kakasnak a sarkantyúja, se nem valami membrane, mind a kalekuti pulyka orrdísze, hanem istenadta hajféle, a mit viaszkos kenőcscsel mesterségesen sodorintanak ki ilyen szijács formára s a mely országban az divat, ott azt nagyon szépnek találják.

A szép herczegnő háttal fordult az arczkép felé s úgy nézett rá a vállán keresztül vissza, s egy gúnyos nevetés volt rá a birálata.

– Kedves hugom, monda neki a király. A mai napon akárkinek az arczképét mutatnám én neked e rámában, azzal a szóval, hogy «ez a te jövendő férjed», mindegyikre ezt a gúnyos nevetést hallatnád s mentül szebb, cziczomásabb, mentül délczegebb és daliásabb volna a férfi, a kire figyelmedet felhívnám, annál nagyobb gyűlölettel néznél arra. Előtted áll Cinq Mars arcza még, s azon keresztül mindenkit utálatosnak látsz. Azok rád nézve elevenen is csak festett képek. Hanem ez, a kit mutattam neked: ez egy eleven ember. A kiben igazi vér van és igazi lélek. Nem szép. Csúf. Nekem sem tetszik. Arczképe visszataszító. Hanem ha elmondok neked róla csak egyetlen egy vonást, nagyobb művész leszek, mint Correggio, mert egy vonással elragadóvá fogom tenni ezt a képet.

– Tanúja leszek a csodatételnek, sire.

A szép herczegnő erre odafordult egészen az arczkép felé s fehér kezét a függöny alá téve, maga tartá azt feltakarva s aztán le nem vette szemeit a képről, a míg a király beszélt.

– Ez a férfi nem úgy született bele a trónba. A lengyelek választják a királyt. Ott nincsenek királyfiak. Mikor még egyszerű nemes volt, ő is részt vett abban az ütközetben, mint egyik vezér, a melyben a lengyel király a német császárt, Henriket annyira tönkre verte, hogy a császár maga kérte a békét. A lengyel király ezt az embert küldte el, mint teljhatalmazottját a császárhoz. A követ kegyetlen föltételeket szabott a császár elé. A császár azt mondta, hogy azok elfogadhatlanok. «És mégis el kell azokat fogadnod», mondá a lengyel nemes; «mert nincs erőd a győztesekkel szembeszállni». De van, szólt Henrik s azzal egy roppant nagy vasládához vezette a lengyel követet, a minek tetejét felnyitva előtte, oda mutatott: az pedig tele volt kivert aranynyal és ékszerekkel, a miken szikrázott a sok drágakő; «ez ma az enyém, holnap a tied». Erre a lengyel nemes, megragadva saját kaczagánya bogláros arany lánczát, leszakítá azt onnan s odaveté a többi kincshalmaz közé: «legyen hát még ezzel is több neked!» Henrik azt mondta rá: «köszönöm!» becsukta a ládát s aláirta a súlyos békekötést. Ez a nemes volt az, a kinek az arczképe előtted áll.

A herczegnő szokatlan tűztől ragyogó szemei az arczképről a király szemeibe villámlottak át.

– Úgy van, sire, ön Correggio. Én ennek a férfiunak tudnék felesége lenni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

XIV. Lajos lecsókolta huga szép szemeiről az utolsó könyeket.

Ez az ügy be volt fejezve.

«Le mari est mort: vive le roi». Így is jó.

– Hanem most nekem vannak föltételeim, a mikhez beleegyezésemet kötöm; szólt a herczegnő.

– Meghallgatjuk.

– Legelőször is a keresztlevélben, melyet a házasságkötéshez előre elküldenek, ne huszonhét évesnek legyek kitéve, hanem csak huszonötnek.

– Matrikulahamisításba fog ugyan kerűlni, de nem lehetetlen. Ámbár az okát nem ismerem. Az én kék szemű szép hugom arczán a grácziák nem engedik meg az éveket találgatni. Te most is olyan gyermek vagy, mint mikor a kolostorból kijöttél.

– A másik föltételem az, hogy udvarmesterül és udvarmesternőül Marquis d’Arquien és a neje kísérjenek el Varsóba. Családjukkal együtt.

– Ezt már értem. A marquisnő mindig kegyenczed volt.

– A harmadik kívánságom pedig az, hogy d’Arquien marquis, a mint e házasság meg lesz kötve, legyen kinevezve herczeggé és Francziaország pairjévé.

– Ennek az okát nem látom át, mondá a király, homlokát boszúsan redőbe húzva. Az egész marquis d’Arquiennek nem tudom semmi egyéb érdemét, mint hogy a feleségének van két szép «ikerleánya», s hogy ő maga nagyon jól tud verekedni.

– Épen azért.

– Ezek elég nagy érdemek lehettek te előtted arra, hogy megbizottad számára őt szemeld ki férjül. Ámbár azt sem értem egészen. Ha már barátnédat férjhez akartad adni, miért választottál a számára egy spadassint, a ki mindenkit leszurkál, a ki a feleségének udvarolni merészel? Hisz annak a szegény asszonynak az egész életét elrontja vele. Legközelebb ismét verekedett. A szegény Boisdauphin marquis kapott olyan döfést, hogy belehal.

– Imádkozni fogok a lelkéért.

– Tán a te lelkedet terheli a halála? De hát mi bűne volt ellened Boisdauphinnak, hogy elárultad az udvarlását a barátnéd férjének?

– Az udvarlás.

– S miért őrködöl te a barátnéd erénye fölött oly szigorúan?

– Az az én rejtélyem, a mit nem engedek kitalálni.

– Tehát te azt kívánod, hogy d’Arquien herczegi rangot kapjon? Csak ő a maga személyére? Vagy tán a két ikerlányára is átmenjen a herczegi czím?

– Minden bizonynyal! A két leányára is! Sietett válaszolni a szép herczegnő s a ki e pillanatban a szemeibe nézett, azoknak a fenekén két mosolygó angyalarczot láthatott alánézni, megnyílt felhők mélyéből. Oh mennyi gyönyör, megdicsőülés, szeretet volt ebben a tekintetben!

– Bele hagytál látni a titkodba, súgá mosolyogva a király, s aztán megcsókolta a homlokát szép hugának. A mit kivántál, meg lesz adva.

Azzal kegyteljesen elbocsátá szép unokahugát királyi színe elől, kit a királyi palota előtt vártak zsellyeszékhordárai.

Luiza Mária sietett fel palotájába, elzárkozott legbelső szobájába, hogy ott még egyszer kisírja magát kedvére, Cinq Mars arczképe előtt.

Hanem a király hatalma oly nagy, hogy még a könyeket is elveheti alattvalóitól, ha neki azok nem tetszenek. Luiza Mária a délczeg Cinq Mars helyén már Ulászló arczképét találta, s ezzel a képpel egy szobában nem volt kedve sírni.

Ez a kép egészen más gondolatokkal töltötte el lelkét, a mik az eddigiekkel oly ellentétben állnak, mint a minő ellentét van a Louvre és a Jagellók palotája között, mint a minő ellentét van egy boldogságát féltő, szerelmét titkoló asszonyszív tébolygó álmai és a királynévá lenni készülő feláldozott lélek bölcs számításai között.

Luiza Máriának nem volt már, a mit szeressen; de volt, a mit gyűlöljön.

VI.

A herczegnőnek nem sok időt engedtek a gyászolásra. Rögtön útra kellett indulnia; s az rettenetes utazás volt. Páristól Varsóig folyvást tengelyen. Folyvást a bezárt üveges hintóban ülve, a mit a rosz utakon kétfelől csatlósok fogtak, hogy fel ne dőljön. Végig ízlelni az apró német fejedelemségek útféli vendéglőinek pumpernikkeljét, savanyú káposztáját és barna sörét; egy-egy megerősített városban meghúzódni addig, míg egy ellenséges dandár az útból elvonul; rosz hírű erdők miatt, a mik tele vannak martalóczokkal, nagyokat kerülni, sőt gyakran a kísérő fegyveres csapat csatározása mellett törni utat; azután megint rozzant kompokra szállva kelni át gátjaikat szakított folyamokon; s aztán számlálni magában, hogy a hány csárda, a hány erdő, a hány folyam, annyi távolság közte és Francziaország között.

Mikor aztán Krakkó előtt elérték a lengyel határt, ott a franczia kíséretet felváltotta a lengyel, s itt megint más világ keletkezett. A míg Németországon keresztül utazott a herczegnő, folyvást attól kellett rettegnie, hogy ellenség kezébe jut; itt jó barátok fogadták; hanem azoktól a jó barátoktól még jobban megijedt, mint az ellenségtől. A hetyke, tüzes lengyel vitézek, prémes, zsinóros dolmányaikban, csimbókba kötött hajukkal, szakállas, bajuszos arczaikkal, inkább nyugtalanították, mint biztatták az üldözöttet, s a banderium vezetőjének, Odrobinszky lovagnak köszöntője úgy hangzott a fülébe, mintha valakit hevesen szidnának, s a tagmozdulatok, a mikkel a lengyelnek keze, lába, feje, vállai és dereka kísérték a beszédet, a szöveget nem értőben olyanforma fogalmat költöttek, mintha az most birkózni hína valakit. Pedig meglehet, hogy igen szeretetteljes üdvözletet intézett a derék nemes leendő királynéjához.