Part 13

E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől, «Jézus!» és «Allah!» hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak meglepetve tekintének oda.

A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad úszott alá, fegyveres vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a hol a török gályák álltak.

Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e hajóhad és ki vezérli?

«Jézus, Jézus!» hangzék újra s az érkező gályák közül kibontakozott egy, melynek minden vitorlája nemzeti színű volt, árboczokon villogtak a kis szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén ezüst pikkelypánczél, mely karcsú amazoni termetét csipőig födözte, sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.

– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török gályák közé rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyútűzzel fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal lőn borítva.

«Jézus!» «Jézus!» hangzott diadalhangon.

A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kísérő hajók rárohantak a zavart török hajóhadra; tűzesőként hullott a pusztító görögtűz reájok s a hulló szikrazápor közepett, mint egy túlvilági bálványkép, állt a magasztos női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.

Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tűz lelkesíti, dolgokat cselekedni, mikre a férfiak is büszkék lehetnének: fehér ruhája úgy lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.

Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede mindent ez új tünemény fölött.

Nemsokára az egész török had lángokban állt, vagy el volt sülyesztve, ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen Galambócz-várral szemben, s elkezdé azt ágyúival a Duna felől lövetni, a hol az épen legkevésbbé volt védve.

– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál.

A hajókon jött sereg ezalatt kiszállott a partra, s az ostromlók örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszú sastollal sisakján, melynek arczvasa le volt zárva.

Az újon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.

– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, elfogadom. S azzal újra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva látta, mint küzd egyfelől a fekete lovag az ellenség túlnyomó erejével, egyenként támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, míg másfelől a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár bástyáit.

Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak gyanítni sem tudta.

Egy óra alatt el volt űzve Firuz bég a síkról, a Dunán el volt égetve a török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.

A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a víztől el levén szorítva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.

A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly jókor érkezett a csatába.

A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját nyakában függő sárkány-rend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még akkor is vérrel és porral volt födve.

– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé. Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.

– Az vagyok, mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, s Rozgonyi bámulva kiálta fel: «Cserni Száva!»

Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, míg Rozgonyié elkomorult.

– Elfeledted igéretedet, hogy Czecziliát nem hagyod el, míg vissza nem térek.

– Nem feledtem; tekints oda, szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva.

– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szívdobogva.

– Ez az asszony Rozgonyi Czeczilia!

Rozgonyit az öröm magán kívül ragadta, nem tudott szólni, az indulat rohama elfojtá keblét.

– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva, de azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.

Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem, nem csodálom, ha a győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét a hős amazont közelebbről lehete látni, de mielőtt odaértek volna, szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe súgta mogorva hangon:

– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.

– Jőjjön ugyanannyi ördöggel! kiálta Rozgonyi büszke bizalommal, állunk elébe.

– Magam is azt mondó vagyok, viszonza Péterfi, hanem a király hivat mindkettőtöket sátorába.

Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot vetett utána diadalmas kormánypálczájával, azzal siettek a lovagok a király sátorába.

Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan magábatérés látszott helyt foglalni.

– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a beszédet kezdeni; Isten irgalma úgy akarja, hogy diadalunk tökéletes legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon seregeket, miket mi nehány óra előtt futni tanítottunk. Áldassék az Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.

Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lőn a sátorban. Az emberek összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki; senki sem akart.

A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszúra kezde nyulni, mintha zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az asztalra s daczos határozottsággal mondá:

– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd határozatunkat parancs gyanánt és teljesítsd.

Rozgonyit mintha a villám sújtotta volna le egéből, nem tudott mit szólni e váratlan parancsra.

Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: «Minek koczkáztatni oly harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?» morgának itt is, amott is. «Az idő roszúl volt választva Galambócz ostromára.» «A király életét nem szabad koczkáztatni».

És valóban, Zsigmond próbálta már egypárszor, hogy mit tesz az, ha egy megvert sereg a folyóvíznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi csata után; s rögtön, mielőtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés végett.

Részéről Galambócz ostromának abbahagyása volt igérve, miért viszont a magyar seregeknek háborítatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.

Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna képes seregeit összegyűjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.

Péterfi erősen fölkaftánozva tért vissza az elfogadott fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.

Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz ágyúkat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a sereget visszaszállítani Lászlóvár alá.

Búsan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei még füstölögtek, s a Dunán csendesen úsztak alá az elpusztult török hajóhad egyes égő gályái.

A lovasság már egészen át volt szállítva, a gyalogságnak is egy része, csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai voltak még túlnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.

E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos ordítás támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Firuz bég, boszútól ingerülve, a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rárohantak a túlnan maradt kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös izenettel futtatá nyargonczait a hűtlen támadókhoz, halállal fenyegetve mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a túlszorultakra.

A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a Dunaparttól s maga Zsigmond körül lőn véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csúszva furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben érkezett oda Rozgonyi.

Paizsát elvetette a vezér s balkezébe dárdát, jobbjába kardot fogva, utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra-balra öklelve széthányta a támadókat, s egy tágító pillanatban kiugratott véle a harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve, a gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegíté a királyt, s a mint ekkor ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott fölötte.

E pillanatban az oda siető Czeczilia hajója alig volt már tőle nehány evezőnyomnyira. A nő kiáltá férje nevét, látta, mint merült el az a vízben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a folyamba, Rozgonyit kiszabadítandók.

Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok örömsikoltva látták, hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe kapaszkodva.

Nehány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szinte a Dunába szökött, szájába fogott késekkel, a menekülő után úszva. Itt a magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a víz között, a víz alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a víz alá, egymást késdöfésekkel gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, míg a másikat holtan vitte odább a víz.

E küzdés alatt Rozgonyi neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegíté őt a födözetre, Czecziliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.

E közben nőttön nőtt a zavar; a túl maradt magyar és lengyel csapatok körül voltak özönölve az ozmán hadaktól, egyes bajnok küzdött egész vérszomjú csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban nehány száz férfi, élökön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből kiverni az egész dühös had.

Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. «Niger, Niger!» hangzék a harczolók jelkiáltása.

– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!

– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Czeczilia, ki ápoló kézzel segíté őt magához téríteni.

– Nem látod ott azt a lovagot? Mindjárt ott vesz.

– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad; de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem használ, s élted az enyim is.

– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta Rozgonyi, s míg neje a fölfedezett név hallatára térdre rogyott, Rozgonyi megsejdíté paripáját a hajóhoz kötött dereglyében, s leugorva a födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel, pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az újra éledő magyarok harczkiáltása, míg a hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott a csataordítás halálhangjai közepett.

Mint a neki vadult hím oroszlán, rontott az ozmán had közé Rozgonyi, hullott a ki elébe akadt; a kit súlyos harczbárdja megütött, nem maradt ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt így harczolni, mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott keresztül a legsűrűbb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el odáig, a hol Száva küzdött.

Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes kardjával nyugodtan viaskodva, oszta jobbra-balra halálcsapásokat.

– Firuz! Firuz! ordítá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz harczparipán, emberfő nagyságú buzogányát forgatva kezében.

– Én vagyok Firuz bég! ordítá rekedt hangon a török, Száva ellen törve. Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.

– Ide fordulj! ordítá e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel, szétszórt hajakkal, véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást válltól nyeregkápáig hasítva, lovastól együtt halomra döntötte. «Én vagyok Rozgonyi!» kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda szökött Száva mellé, s azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s magához szorítva nyargalt vele vissza a part felé, lehúzva fejét az utána repülő nyíl- és kopja-zápor elől.

– Ide, ide, kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt Czeczilia, ki csónakával a parthoz evezve, oda várta dobogó kebellel az érkezőket.

Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott a készen álló csónakba. Czeczilia megölelte őt és megcsókolá, s ekkor Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva, édes, vigasztaló hangon mondá neki: «Légy üdvöz, szegény Száva!»

A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, s szomorú szemrehányással fordult Rozgonyihoz: «Te megcsaltál, elárultad előtte nevemet, most én is megcsallak téged», s azzal hirtelen, mielőtt valaki meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az ellenség közé.

– Megállj Száva, kiáltá utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban. Hasztalan. Nehány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. «Niger! Niger!» azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az utolsó kard villogott még nehány perczig az utolsó bajnok kezében, végre az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.

Czeczilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, mondá Rozgonyi, látod, hogy mindenki sír, pedig senkit nem szeretett úgy, mint téged.

EGY ASSZONYI HAJSZÁL

I.

Tudjuk jól, hogy annak a csodálatos növénynek, a minek asszonyi hajzat a neve, a mióta csak a költők belemesterkedtek a história-irásba, a legrégibb időktől fogva mindig akadt megdicsőítője. Berenice haját a csillagok közé fölemelték; a carthagói nők haja az utolsó «bellum punicum»-ban szerepelt, mint kézíjak idege. Egy ilyen tömör, ragyogó hajsátorért fellelkesülni nem is kell valami nagy fantázia: ez a márvány homlokról aláomló kuszált sugár-özön, a villanyosság rejteke, a hidegvérű philosophot is képes phantastává galvanizálni, ez a tízezer húrú hárfa, aranyból, ha szőke, aczélból, ha fekete, akárkit költővé avathat: azon könnyű játszani; de a mi regényünk egyetlen egy szál hajról szól csak; «egy» asszonyi hajszálról. És azután épen ez a hajszál volt az, a min mult, hogy Európa térképe egészen át nem változott, hogy Magyarországon egy magyar gróf új dynastiát nem alapított, hogy a török szultánok stambuli residentiájukat Bécscsel nem váltottak fel, hogy Lengyelországban nem franczia királyi vér uralkodik, hogy Moszkvában nem a lengyel parancsol; ez mind egy hajszálon fügött, s azon mult, hogy az a hajszál «nem» szakadt el.

Az asszonyi hajszál nagy hatalom a világtörténetben. A legokosabb emberek képesek mindenféle babonát elhinni egy asszonyi hajszálról. Ha Gordius király a szekerére vetett feloldhatlan csomót nem somfaháncsból, hanem egy szál asszonyhajból bogozta volna össze, azt még Nagy Sándor sem tudta volna felbontani, se kettévágni.

Tehát az elmesélendő történet összefüggését képezi egy valóságos, nem allegorikus, de aranyvörös női hajszál.

II.

Az ezerötszáz nyolczvanhetedik esztendőben, szent Mechtildis napjának éjszakáján, a montmartrei benczés apáczák kolostora elé állított alabárdos őrrel nagy csoda történt. Este odaállították, mint szép barna fürtü ficzkót s reggel, mikor érte jöttek, hogy fölváltsák, találtak a helyén egy galambősz vén embert. Egy éjszaka megőszült.

A montmartrei benczés hölgyek kolostora régóta gonosz hírben álló rémtanya volt. A kolostor úgy el volt adósodva, mint egy előkelő nemes ember, s a jövedelmei épen nem fedezték a kiadásait. Az éltesebb apáczák eljártak napszámba dolgozni, s a fiatalok kalandok után néztek szét. A kőkerítés a zárda körül sok rést láttatott már, némelyik nem is magától támadt s a kert fái el voltak vadulva, inkább bozót volt az már, rejtélyes bujósdihoz való. Jámbor ember nappal sem igen mert arra felé közelíteni, s ha néha estenden a kőbányák között elvezető úton a montmartrei szélmalmok őröltetői megláttak egy pár olyan fehér öltönyös és fekete fátyolos hölgyalakot végig sétálni a város felől a zárda felé, távolról kisérve valami sarkantyus vitéz által, ki a köpenyét a szája elé csapta és tollas kalapját a szemére huzta, mondogatták egymásnak: «no, ez sem látja holnap a napot». A néphit kész volt még titkos gyilkosságokat is sejteni e falak között.

Mikor már egészen közel volt a zárda a végbukáshoz, elfogyva pénz és jóhír végképen, akkor egy szerencsés véletlen ismét megszabadította az elpusztulástól. A zárdában találtak egy eddig felfedezetlen nagy lyukat. Ez a sötét üreg lett a gazdagság kútforrása a zárdára nézve. Penészes okiratok bizonyíták, hogy ugyanezen sötét üreg volt az, a hol szent Dénes titkos miséit tartotta az első keresztyén gallusoknak; a miért azután a pogány druidák vérpadra hurczolták (mások szerint: a római proprætorok) és lenyakazták. A legenda szerint a lenyakazott szent ember, levágott fejét a hóna alá véve, visszaballagott ugyanabba a sötét oduba, a hol eddig a matutinákat tartá s ott temetkezék el. A felfedezett nagy lyuk mélyén csakugyan találtak is egy emberi csontvázat, melynek a koponyája szokatlan helyet foglalt el s így a hagyomány egészen hiteles lett.

E felfedezés után a montmartrei benczés kolostor divatba jött ismét, a környékét beépítették nyári palotákkal, az elhagyott vad vidék, a rongyos külvárosi viskótömkeleg helyet adott olyan kéjlakoknak, a minők voltak a séjour du roi, a flandriai gróf palotája átellenében a Leval-kastély, a hova a legmagasabb urak és hölgyek csak meghatározatlan időkben látogattak el; a hirhedett Royaumont palota, a hol a nemzet szine virága tartotta, – rendesen véres párbajokon végződő, – saturnáliáit.

A Medicis házból való királynék aztán kegyes adományaikkal is elhalmozták a zárdát.

Hanem annak azután csak még rosszabb lett az által a híre. A szomszéd «séjour»-okban otthonos szerelmi cselszövények, s a Bouteville lovagkör éjjeli orgiái semmi jó befolyással sem voltak a zárda erkölcsi reputatiójára.

Ekkor a zárda főnöknője, hogy a polgárság előtt is visszaszerezze az annyira szükséges népszerüséget, azt a kegyet kérte ki, hogy minden ezentúl lenyakazandó lovagnak a holtteste a kivégzés után az ő kolostorukban legyen a temetés órájáig kitéve.

Ez a kegy, mely nem volt megtagadható, sőt egészen indokolható azon okból, hogy maga szent Dénes is oda tért vissza halálos martyriuma után, nagy látogatottságot szerzett a montmartrei kolostornak. Ott kezdett némi rend helyreállani. A perjelnő berakatta a kerítésen tört réseket; inkább egy pár mellékajtócskát hagyatva rajta. Ez oknál fogva a zárda ismét «divatba» jött.

Mivel hogy abban a világban valakinek a fejét elveszteni egészen párisi divat volt. Nemesemberi kiváltság, a mit használni kellett. Ide hozta a levágott fejét a hóna alatt Mortmorency Bouteville lovag, párbajvívás miatt halálra itéltetve; utána jött Balagny lovag, azután Monglas, Villamore és sokan mások, mind híres párbajhősök. Divat volt a jó barátot tréfából leszúrni, s aztán tréfából a maga fejét levágatni.

Az említett éjszakán épen két nevezetes főúr foglalta el helyét a hírhedett donjonban: De la Mole és Coconas lovagok.

Ez a két lovag változatosság okáért nem párbajvívás miatt került ide; azzal voltak vádolva, hogy a király ellen esküdtek össze, hogy Alençon herczeget, a király testvérét biztatták fel, hogy a kálvinista párt élére álljon, s vívja ki a protestánsok vallásszabadságát.

És abban az időben egészen divat volt Párisban összeesküvéseket csinálni. Ha az alattvalók nem csináltak összeesküvéseket, csinált a király. Cselszövény útján jutott a lengyelországi trónra még mint növendék fiú; mikor a bátyja halálával a franczia trón megürült, azt se mondta a szegény lengyeleknek, hogy «befellegzett», megszökött tőlük s cselszövénynyel foglalta el a franczia trónt, onnan gyönyörüségesen összeveszítette az alattvalóit egymással, s ha vette észre, hogy egy ellenpárt hatalomra kezd kapni, hirtelen annak az élére állt, otthagyta az addigi híveit s üldözte s megcsalta mind a kettőt. A Bertalanéji borzalmakban is részt vett, királyi palotája erkélyéről lövöldözve menekülő alattvalóira.

Most épen Alençon herczeg híveinek üldözésére került a sor.

A király elleni pártütéssel s a hugonottákkal való szövetséggel vádolták Mole és Coconas grófokat.

Molenál találtak egy nevezetes bizonyítékot.

Mikor a házát felkutatták, egy elzárt szekrényben fedeztek fel egy viaszból készült emberi alakot. Ennek a viaszbábnak a szivébe apró gombostűk voltak szurkálva.

Ez a tanujel világosan bizonyítá a király élete ellen való összeesküvést. Az astrologusok és horoscop-csinálók kideríték a legalaposabb tudományos könyvekből, Albertus Magnus, Hermes Trismegistos és Paracelsus doctrináiból, hogy ilyen viaszbábnak gombostűkkel való szurkálása nem való egyéb czélra, mint a királynak bűvészeti úton való megrontására, a mint hogy Henrik maga is bizonyítá, hogy több ízben érzett ez idő alatt éles szurásokat a szíve táján.

E váddal szemben De la Mole lovag azt hozta fel mentségül, hogy ő e viaszbábbal nem a király megölésére törekedett; hanem egy szép hölgynek a meghódítására. Választottja szívét nem tudta addig semmiképen meglágyítani, a míg a tudós Ruggieri Cosimo, a hires mágusz azt a tanácsot nem adta neki, hogy az általa bűvészi attributumokkal ellátott viaszbábnak a szívébe gombostűket szurkáljon; a mi azután teljes sikerre is vezetett. Ugyanezt bizonyítá pecsét alatt maga Ruggieri Cosimo is. A franczia törvényszék azonban az olasz mágusz bizonyítványát nem fogadta el teljes értékünek, s mivel hogy Mole lovag nem akarta megmondani, hogy ki az a hölgy, a kinek a szívét ily bűbájjal nyerte meg? ennél fogva halálra itéltetett.

(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki az a hölgy?)

Coconas lovagot pedig, egy piemonti főuri család ivadékát, azzal vádolták, hogy a hugonottákkal egyetért.

Bizonyíték volt ellene az, hogy a Bertalanéji mészárlás idején kiállt a palotája elé s a mint egy-egy megkötözött hugonottát hozott azon a nép s vitte volna kivégezni, ő közéjük elegyedett a gyilkosoknak, elkezdett velük alkudni a halálra szánt áldozat fölött; pénzt igért a hóhéroknak, ha a prédájukat neki engedik át s ilyen formán harmincz hugonotta férfit mentett meg az utczai mészárlásból.