Part 8

– No no, lovag uram, minek az a káromkodás. Hát hiszen megesik az más emberen is, nem kell azért mindjárt úgy ungorkodni.

– Te meg ne trécselj! Hol van a gazdád?

– Kérem! Én vagyok a korcsmárosné.

– No hát, tekintetes korcsmárosné, hallja kend! Hol van az ura?

– Az bizony elment annak a nagyságos asszonynak a szekerét elvezetni a vármegye gátjáig, a ki még az éjjel tovább akart utazni Szatmárnémetibe.

– Nagyságos asszony, úgy-e? Minden lovat magával vitt?

– Nem vitt biz az, lelkem. Nem járják lovas hintóval ilyenkor az ecsedi lápot. Nyolcz bivalyt fogtak a szekerébe, úgy vontatják.

– Bivalyfogattal? Akkor frissen nekem egy hátas lovat ide!

– Ejnye no! Hát még csak vacsorálni sem akar nálunk?

– Lesz szalonna, kenyér; elköltöm az úton. Rögtön akarok tovább indulni.

– Abból pedig semmi sem lesz édes lelkem, mert egy ló sincs a háznál. Mind kinn vannak a karámnál.

– No hát ki kell futtatni egy szolgalegényt a karámhoz, hogy hozzon be nekem egy lovat; nem bánom ha táltos lesz is.

– Az ám, galambom, nyalka kurir, de egy teremtett férfilélek sincs a háznál, mind elment, ki bivalyt hajtani, ki fáklyát vinni a nagyságos asszonynyal; magunk vagyunk ketten idehaza a Tercsával; meg az öreg Dorka nénő! de bizony mi egyikünk se kódorgunk ilyen sötétben ki a pusztára. Már csak meg kell kegyelmednek várni, míg az uram, a kocsmáros hazakerül a gát mellől; nem soká tart az, régen elment. Addig bizony el is készíthetem a jó paprikás csirkét.

– No hát csak szaporán.

– Gyere Tercsa, lámpással. Segíts csirkét fogni a félszerben.

Andernach lovag ezalatt, a míg a két menyecske a csirkét vadászta, rikatta, koppasztotta, ráért az unalmát üzni, s a hogy tudta, végig nézegette a falra aggatott képeket, leszótagolta a kés hegyével felkarczolt mondatokat a falról; végig nézegette a korcsmáros albumát, már t. i. azt a hosszú keresztlábu asztalt, a mibe a vendégek belefaragták a neveiket, utoljára megakadt a figyelme a benyiló ajtajára szegezett pikturián, Pintye Gregor képmásán.

Végig olvasgatta az egy szál faggyugyertyánál azokat a szép verseket, a mik a népies Herakles tizenkét facinusát (jelent hőstettet is, meg gonosztettet is) elzengedezik. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, s mind igaz történet.

– Du verfluchter Kerl! dörmögé Andernach lovag, a csodálkozás és bámulat önkénytelen támadó kifejezésével.

S aztán a míg egymagában volt, s hangosan fütyörészve járta végig a hosszú ivószobát, minden fordulónál megállt a rabló hős képe előtt fejcsóválva: «De jó, hogy már meg vagy lőve!»

Az asszonyok nem sokára előkerültek a koppasztott csirkével. Egy görbehátú vén banya, a kit Julianna Dorka nénőnek szólongatott, egy nyaláb tőzegpogácsát hozott utánuk, új tűz élesztésére.

– Aztán hallja kend, vén anyó! kiálta a visszaczammogó öreg után Andernach lovag. Odakinn van a tornáczon a nyergem, zsabrákom, lószerszámom, csupa sár mind, tisztogassa meg kend.

A vén banya bizonyosan süket volt, nem felelt rá semmit.

A sörös kancsó ez alatt kiürült, a lovag bort akart inni, elmondva a példabeszédet: «Sörre bor mindenkor: borra ser soha sem.»

– Átkozott rossz vinkó! mondá rá, mikor megkóstolta.

– Hát biz a nyiri máslás ilyen! tréfált vele Tercsa.

Ezalatt meg Julianna a tűzhelyhez látott, s nemsokára kellemes, zsírbahányt hagyma illata tölté be az ivószobát, a mi messziről is behivja a vendéget.

– Szereti a galuskát is a paprikás csirkéhez? kérdé Julianna a lovagtól.

Szeretett az most mindent, mert agyonéhes volt. De a közben az is szemet szurt nála, hogy ej de szép gömbölyű karjai vannak ennek a korcsmárosnénak!

Egyszer csak hangzott aztán a nagy kutyaugatás odakünn. A komondorok mind elmentek a gazdával, azért jöhetett be a lovag olyan észrevétlenül; most megint jöttek vele vissza, mint az avantgarde, előre rohanva.

– Itt az uram! mondá Julianna a lovagnak.

Az nagyon meg volt lepve, mikor a betoppanót megpillantá. Ejnye, ugyan hogy kerülhetett egy ilyen rücskös pofáju, bibircsós orru vén salabakterhez egy ilyen csinos menyecske feleségül?

Julianna szóhoz sem hagyta jutni az öreget.

– Ennek a kurir úrnak egy hátas ló kell a ménesről! kiálta eléje vágva, s azért félbe sem hagyta a galuskaszakgatást.

– Most? éjszaka! Hát aztán ki legyen az a ló, a ki azt a lovat elhozza?

– Kelmed maga! igazgatá az asszony. Ennek az úrnak nagyon kell, megfizet érte.

– Ötven aranyat adok egy lóért, innen Szatmárig, ott visszakapja kend, sietett az igérettel Andernach lovag.

Ötven arany! Az nagyon szép pénz.

Az öreg kurucz hajdu minden szilárd elvei bomlásnak indultak az ilyen nagy igéret előtt. Aztán a Julianna is odavágott neki a beszédes szemével, hogy csak menjen.

– «Másnak» száz aranyért se tenném meg! De hát ha a császár parancsolja! (Hát a mi urunk mit szól ehhez?)

Azzal csak vette megint a hosszú nyelű fokosát, nyakába veté a karikást s kettőt a komondorok közül magával szólítva, kiindult a pusztára.

Julianna aztán szépen felterítette a veres csíkos abroszt az asztal végére, czíntányért, kalázlit, sótartót rendén odakészített s még egyszer megforgatva a paprikás csirkét a galuskákkal együtt a tejfeles levében, odaállította azt bográcsostul a lovag elébe.

– No most lelkem, kurirocskám, vacsoráljon meg kegyelmed egész ápitussal; elég ideje van rá. Megtart két óráig az uramnak kiczammogni a pusztára; a míg ott egy lovat elfognak, a míg azzal előkerülnek, lesz másik két óra, bizvást lefekhetik kegyelmed addig a paplanos ágyba, jól fog esni a fáradt testének.

Andernach lovagnak valami villámlott az agyába, talán ennek a menyecskének a hamis két szeme sugára? A gazda vén toprongyos, a menyecske fiatal, tűzről pattant Éva leánya: lehet ebből kellemetes kaland. Az elkésés úgy is megvan, a helyrepótlás úgy is meglesz, lóháton a bivalyfogatot megelőzni, ha hat órai előnyben van is, nem lesz nagy mesterség. A mit Isten adott, azt el kell fogadni.

– No hát gyönyörűséges szép korcsmárosné, ide nekem a legjobb borából! Aranynyal fizetem.

– Hej én is «számlálatlan adom, számlálatlan veszem!» Dalolt csapodár negéddel a szépséges szép asszony s hozott neki abból a borából, a mi a pinczetokban volt: az igazi tokajiból; azzal traktálta meg. Izlett a lovagnak! Mind a vacsora, mind a bor, mind a szép asszony enyelgése, a ki odaült mellé a padra s nem haragudott érte, ha a lovagnak a keze a csipeje körül tévedt.

Andernach lovagnak pedig kezdett a feje egyre nehezebb lenni.

Vajjon a közé a megivott ser, bor közé nem tévedt-e egy pár a doktor Kornidesz cynoglossum labdacsaiból?

Száz fortélya van az asszonynak!

Hogy megdalolt, mikor a paplanos ágyat megvetette a lovag számára:

«Nem fekszem én nyoszolyára, Mert elalszom éjszakára», «Ne félj, majd felköltlek jókor; Éjfél után egy órakor.»

Nagyon tetszett a lovagnak ez a nóta!

Ennél szebb idyllt már a poéták sem tudnának kigondolni.

Nem sokára horkolt a lovag a tarka dunnák közé eltemetve, de Julianna nem dalolgatott az ő édes álmai felett. Hanem más egyebet végzett, a kurir uram tarsolya körül, a mihez még az ajtót is bezárta, hogy a Tercsa se lássa. Egyszer aztán lódobogást hallott közeledni. Kisietett a kis ajtóba.

Két lovas volt kivehető a felkelő hold világánál; erősen ügetve jöttek. Nagyon is hamar megjárta a csaplár az utat, mintha igazán fiatal felesége volna otthon.

A másik lovas egy fiatal csikós legény volt.

– Itt vagyunk la; dörmögé az öreg, a lóról leszállva. Hol van az a kurir?

– Alszik az most, mint a bunda. Hadd horkoljon. Én viszem el azt a lovat.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy felülök rá.

– De hát az én ötven aranyam?

– Én adok kendnek a lováért százat.

– Isten áldja meg a mi urunkat! Tudtam én, hogy nem szolgálja az én lovam a császárt soha. Azért is hoztam kettőt. Az egyiken megy a fiam, útmutatónak.

Julianna egy oldalpillantást vetett a fiatal lovasra. Igazi eredeti betyáralak volt, csigákban leomló fekete hajjal, karikára pödört bajuszszal, lobogó ingujjakkal, tulipános szürrel, rézgombos rájthuzlival, hosszúnyelű rézfokos a jobb kezében, darutoll a süvege mellett.

– Hát csak szaporán hozza ki a nyerget, meg a kantárt, ott van az ambituson, aztán fel kell szerszámozni a lovamat.

– De hisz a nyereg, meg a kantár azé a kuriré odabenn.

– Hát bánom is én akárkié! Nekem szükségem van rá; ott veszem, a hol kapom.

A csaplár a tenyerébe csapott.

– De szeretem, hogy egy hiten vagyunk!

Az ő tíz parancsolatában is így volt az megirva.

A fiatal legény még jobban pödörgette a bajuszát; neki is az volt a nótája: «Isten adta, nem vettem, szép szerivel szereztem.»

Az öreg bement a tornáczba, kihozta a nyerget, lószerszámot, felszerelte vele a bojtorjános rémondát.

– Ez se hitte volna, hogy ilyen uraság éri.

Ezen asztán mind a hárman nevettek.

– Hiszen ha még csak a nyergét emelném el a jámbornak! Dörmögé bizalmaskodva az úrhölgy a csaplár fülébe.

Az elértette, hogy miről van szó.

– Hát már is megvan! Teremtucscse derék asszony! Kezet csókolnék neki, ha a hitem nem tiltaná, hogy valakinek kezet csókoljak. Hát csak előre «hopp hirével». Szép holdvilág süt.

Julianna egy szökéssel fenn termett a lovon; férfi módra ülve meg a nyerget. Nem tesz semmit, hogy a piros csizmaszáron fölül a hófehér lábikrákból is kivillog egy tenyérnyi. Annak baj az, a ki meglátja.

Egész jártas férfi módra szedte a bal markába a kantárt, megtapogatta a nyeregkápákat: ott vannak-e a pisztolyok; a kulacsot megtöltette a maradék aszuval, a kengyelszijat rövidebbre húzatta s aztán onnan a magas lóhátról adta oda a száz aranyas tekercset a csaplárnak az elvitt lóért. Az még csak a süvegét sem billentette meg köszönet fejében; hanem a helyett nagylelkűen átengedé a merész lovag nőnek a saját karikás ostorát, megtanítva rá, hogy az nem a lovat ütögetni való, hanem csak sebesen vágtatás közben kell kiereszteni s nagyokat kongatni vele; ha például a komondorok a pusztán, vagy a csikasz farkasok a berekben üldözőbe vennék: «Aztán te kölyök úgy vigyázz ám rá, mint a két szemed fényére.»

Julianna a fiatal lovashoz fordult most.

– Hát fiacskám, nem tudnál-e az ecsedi lápon keresztül egy rövidebb utat, a min a vármegye gátját el lehetne kerülni?

– Dehogy nem!

A két férfi jelentésteljes összekacsintást váltott.

– Hát a «gyih te lopott! tolvaj hajt!» útja? dörmögé az öreg, rábólintva a fejével, mintha helyeslését adná rá, hogy «ennek» szabad azt felfedezni.

– Tíz arany borravalót kapsz érte, mondá Julianna.

A legény kétfelé törülte a pörge bajszát.

– Jobb szeretném, ha kilencz aranyat kapnék, meg egy csókot.

– Ej ha, fiacskám, hisz így te eltékozlod még az apád mentéjét is, ha egy aranyat adsz egy csókért. No hát vedd szaporán. A kilencz aranyat majd megkapod, ha oda át leszünk.

S onnan a lóhátról megadta a betyárnak a kért csókot, nagyot is nevetett hozzá, mint a ki jó vásárt csinált vele.

Arra aztán a legény szilaj jó kedvében neki is indult a vágtatásnak, csak úgy duzzadt a lobogós ingujja, mint két fehér vitorla. Julianna biztos kézzel fékezve a keményszájú lovat, robogott utána; nem sokára eltakarta mind a két alakot a parti rekettye bozótja.

Az a rejtett út, a mit csak a beavatottak ismertek, folyvást bozóton, nádason vezetett keresztül, s neve gyaníttatja, hogy ezen szokták egyik vármegyéből a másikba áthajtani azt a lovat, azt a marhát, a mi gazdát cserélt az első gazdája akarata nélkül.

Éjfél után volt az idő, szép holdvilág sütött, nagy csend ülte a mocsárvilágot, csak a bölömbikamadár mély hangja búgott a zsombékból; a fiait szoptató farkas vonított néha a berekben, s a mocsár fülemüléje, a nádiveréb patvarkodott rikongatásaival az éjszakában. A nádas még nem nőtt ki magasra, tavaszi idő volt, a tukorcza (a friss nádhajtás) még most hegyesedett ki, a télen levágott nád nagy kúpokba rakva ágaskodott a dombos hegyeken: egy-egy sánczforma földturáson buslakodott egy félig kiégett, félig kizöldült törzsü reves fűzfa.

A gyepes út folyvást czuppogott a lovak lába alatt, a fű gyökere mind a vizet éri. Néhol ingadozik a talaj, s az előre baktató csikóslegény figyelmeztette az utána jövő amazont, hogy maradjon hátra: bürü következik; így hívják azt a nádgyökérből, zsombékból, szederinda szövevényből századon át összetömörült pallót, mely mintha ruggyantából volna, lobbálódik a rajtajáró teher alatt; alatta mély mocsárvíz, fölötte zöld moha, mellette fehérlő lófejek, ökörkoponyák, állatok maradványai, a mik valamikor ott vesztek a dágványban.

– Nem kell semmit félni! dörmög hátrafordulva a csikós.

Nem is fél ez az asszony semmitől sem; még tőled sem fiacskám!

A gönczölszekere már egészen fölfelé fordult a saroglyajával, a fiastyuk magasan járt az égbolton, a mocsárvilág ébredezni kezdett, közel volt a hajnal. Vadkacsa hápogott, kócsag sikoltozott, daru, gém durrogott a sáserdő mélyén, a hold körül szivárványos udvar szérüje ivellett, kisértetes világot terjengetve az emberlaktalan világ fölött. Egyszerre csak egy széles viztükör állta el az utat.

– Itten van a Kraszna! mondá a vezető legény, megfordítva a lovát a rekettyés parton, melyen túl a nymphæa széles bőrleveleivel s az urticularia apró sárga virágaival bekerített víztükör kezdődött.

Az innenső parton volt egy hátahoporjás halom, azon épült egy nádkunyhó, befuttatva földi tökkel és alkekengivel; körülötte nyiltak a nadálytők és gólyahirek, egymásra hullatva rózsaszin és aranysárga tavaszvirágaikat. A kunyhó háta mögötti lapályon egy csoport tüneményes láng tánczolt; lidérczfény, bolygótűz: a mocsárvilág rejtélyes meteorja.

Az egész partmentét a tavaszi nyárbokor, vadánis és gyökönke friss hajtásai lepik, éjszaka kipárolgásukkal valami édesen kábító illatot terjesztve szét a légben.

– Itt meg kell pihennünk. Mondá a csikós Juliannának.

– Miért? Ki van elfáradva? kérdé Julianna.

– Előttünk a Kraszna.

– No hát legyen mentül előbb a hátunk mögött.

– Nehéz ám éjszaka a gázlót eltalálnunk.

– Ha el nem tálaljuk, majd keresztül usztatunk rajta.

A csikós szemei úgy villogtak, jobban, mint a lidércztűz, jobban, mint a «pásztorcsillag»: odaléptetett Julianna mellé.

– Mondok, hogy szép asszony! Szeretném én az én díjamat előre: azt a kilencz aranyat, de fölváltva: egyszerre, kilencz tüzes csókra fölváltva!

Julianna csendesen, nyugodtan húzta elő a nyeregkápából azt az egyik pisztolyt s odairányozva a legény villogó szemének, azt mondá neki nagy szeliden:

– Kapsz, fiacskám, csókot; de tüzeset pedig, ebben a nyomban, hogy soha se kivánsz többet, ha még egyszer hátra mered fordítani a pofádat hozzám. Most fordulj és vezess!

– Az ördög látott ilyen asszonyt! dörmögé a csikós. Azt gondoltam, hogy fenékig tejfel.

Azzal meggondolta magát, az arany még is jobb, mint az ólom. Boszujában elővette a pipáját, kicsiholt, rágyujtott.

– No hát tessék utánam sétálni.

S csak azért is a legmélyebb viznek vezette az utitársnéját.

Az nem törődött azzal, hogy a lónak szügyéig ér a hullám, csak a pisztolyokat őrizte a felázástól.

Mikor a szétterült lomha Kraszna vizén keresztül gázoltak, már virradni kezdett. A mocsárvilág egyszerre fölzendült. Mikor a sík rónán szétlövelt a fellegbontó napsugár, a madárkiáltástól, békabrekegéstől még a szatmári harangszót sem lehetett hallani.

A mocsár véget ért; Szatmárnémeti tornyai ott meredtek már a keleti láthatáron.

Julianna nagyot sóhajtott a derült égre, czélnál volt már.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Andernach lovagot is felkölté mély álmából a nagy ludgágogás.

– Hu, mi a menykő! kiálta, kikeczmelegve a sok tarka dunna, vánkos közül. Én ugyan elalvám.

S kezdte homályosan tájékozni magát, hogy mint került ide, s mik történtek vele tegnap óta.

Legelső dolga volt az uti táskáját megvizsgálni, nem hiányzik-e belőle valami? Nagy megnyugvására mindent rendben talált: az öt pecsétes levél ott volt sértetlenül.

– Héj korcsmáros gazda!

– Mi baj, kurér uram?

– Miért nem költött fel hamarább az úr?

– Költöttem; de ha nem ébredt.

– Átkozott máslása! Hogy elaludtam tőle!

– Máslás! Nyiri máslás? tisztelem a torkának a garatját, ha a karczosunkat is máslásként öntögette fel rá.

– Hát van-e már ló a számomra?

– Hogy ne volna? Éjfél óta itt áll a sövényhez kötve.

– Akkor csak siessünk!

Andernach lovag hirtelen összeszedte az uti holmiját s sietett ki a kis ajtóba, a hol a lóval várt reá a gazda.

– No hát frissen a kantárt, meg a nyerget.

– Miféle kantárt, miféle nyerget?

– Hát a magamét, a mit ide hoztam.

– Hol van hát?

– Oda tettem le a tornáczba.

– A tornáczba? akkor azt a kantárt, nyerget úgy hivják már, hogy «szervusz neked!» Régen lába kelt már annak! Máskor, ha az úr az ecsedi láp szélén reggel is akar még beszélni a nyergével, tegye a feje alá este, úgy aludjék rajta. Ellopunk itt mindent, a mi le nincs szegezve.

– Jól van! Köszönöm a tanácsot, majd máskor úgy teszek; hanem már most teremtsen kend nekem frissen más szerszámot.

– Elébb gondolkoznom kell, hogy hol vegyem? A kuruczok mind elvitték a háboruba.

– No hiszen majd visszaadják nem sokára!

A csapláros kerített aztán a lovag számára valahonnan a padlásról valami pókhálós szerszámot, a mi aligha a tatárfutásból nem maradt hátra: a nyeregnek két nagy bolond szarva volt előlhátul, a kengyelvasat meg valami fapapucs pótolta.

De azért még a lovag tartozott köszönettel, hogy ötven aranyért ráadásba még lószerszámot is kapott.

Nem bánta már, akármilyen volt a paripa és a készség, csakhogy egyszer megindulhatott alatta.

A soha embert nem hordozott csikó ugyan kipróbálta eleinte a lovasát, ha nem dobhatná e le a hátáról, karikába forgott vele, hanem azután, mikor látta, hogy emberére akadt, csak kötélnek állt, lesunyta a két fülét s ment, a merre hajtották. Egy darabig a kocsmáros maga is segített a lovagnak elindulni, egy hosszú fűzfaruddal hátul biztatva a kanit.

A kani külömben nem volt rossz ló; ha bele melegedett, úgy vitte a lovasát, mint a táltos; s tudta már, hogy ott legjobb a járás, a hol legnagyobb a sár.

Délfelé Andernach lovag utólérte a vármegye gátján az ekhós szekeret.

A sárból készült töltés fenékig volt ázva; a bivalyosoknak minden száz lépésnyire státiót kellett tartani s bicsakkal lefaragni a kerekekről a sarat, a mi minden küllőt egymáshoz tapasztott. Akkor aztán hozzáfogtak újra a bivalyok mozgásba hozatalához. Ostor nem használt ott semmit, csak a vasvilla.

Még akkor épen csak a Kraszna hidjánál voltak. Az épen fele útja lehet Szatmár-Németinek.

Andernach lovag tehát mégis csak diadalmaskodott a bécsi versenyfuttatóján: egy egész lóhosszával, meg a maga hosszával.

Mikor az ekhós szekér előtt elment, kiváncsian bekukkantott az ernyő alá. Látta, hogy egy asszonyság ül oda bent. Ez az a bizonyos. Az arczát nem láthatta; mert le volt fátyolozva.

– Karsamadiner, madám! kiáltott oda neki gúnyos udvariassággal. Szerencsés utat kivánok.

Meg is verte nyomban az Isten, mert a mint a kocsit kikerülte, úgy belesüppedt a lova a sárba, hogy nem tudott belőle kivergődni; utoljára is le kellett szállnia a hátáról s úgy vontatni ki a kantárjánál fogva; a bivalyosok segítettek neki ruddal kiemelni a kanit.

De hát azért mégis csak ő ért be hamarább Szatmár-Németibe, mint az ekhós szekér.

Szatmár-Németi akkoriban még kerített vár volt, híres a sokáig kiállt ostromáról Rákóczy ellenében; azután is nagy hadszálló hely, püspöki város, s mind a mellett két kálvinista templom fenntartója. Andernach lovag már a város kapujában őrtálló tisztnek elmondá, hogy kinek a küldötte, s hogy haladéktalanul a nádorhoz vezessék.

Pálffy a Károlyi kastélyban volt szállva, fényes kiséretével együtt. Andernach lovag azon módon sárosan, mosdatlanul bevezetteté magát a magyar főurak és diplomaták legfinomabbikához, a ki őt elfogadó termében várta.

A nádornál császári tisztek és kurucz főtisztek vegyest voltak jelen; egy pár asszonyság is volt látható, hátrább huzódva, a kik valószinűleg valamelyik főúrhoz tartoztak, bécsi divat szerint öltözve.

Andernach lovag, minden gavallérsága mellett sem törődött most az asszonyok szemügyelésével, hanem egyenesen a nádorhoz sietett, s a magával hozott ötpecsétes levelet kivette a tarsolyából.

«Illustrissime Domine, Comes Palatine! Kanczellár ő excellentiája megbizásából van szerencsém ezen stafétát átszolgáltatni. Andernach lovag a nevem.»

A nádor átvette a levelet, ollót kért az asztaláról, azzal felmetszette a pecséteket s kivette a levél tartalmát.

Minden ember feszülten leste a nádor arczán a hatást. Mit fog megtudni? Csak Andernach volt bizonyos a maga dolgáról. Ő tudta, mit adott át a nádornak. A visszahivatásáról szóló decretumot: a császár halálának rémhirét. Ez lesujtó hatásu lesz.

És Pálffy nádor, a mint kibontotta az összehajtott papirost, először elámult, szeme szája nyitva maradt, aztán meg elkezdett hahotával kaczagni.

Szegény főúr! mondá magában Andernach lovag, a nagy csapás elvette az eszét: megtébolyodott!

Hanem aztán a többi urak is, a kik a nádor háta mögött álltak, s beleláthattak a széttárt ív papirosba, szintén mind elkezdtek ki csendesen, ki hangosan nevetni; a szerényebbek a markukba fojtották a kiprüsszenő jó kedvet.

Andernach lovag csak bámult, mint egy álomjáró.

– Hát mit jelentsen ez, lovag úr? kérdé a nádor a szétbontott ivet a tartalmas oldalával a sürgönyhozó felé fordítva.

Az a decretum – Pintye Gregornak az arczképe volt, a hozzáirt versekkel együtt, a hogy az a domahidai csárda ajtajára fel volt valaha szegezve.

Andernach lovagnak az ajkait ez önkénytelen visszatérő szavak hagyták el e látványra:

– Du ver – fluchter – Kerl!

XXX. FEJEZET. A HAJPOROS HÖLGY. A KASZÁLT REND A MAJTHÉNYI PUSZTÁN.

Andernach lovag Illésházy magyarországi korlátnoknak a legbizalmasabb embere volt, tehát nemcsak azt tudta jól, hogy mit tartalmaz az általa nagy sietséggel küldött levél, hanem arról is értesülve volt, hogy ennek minő fordulatot kell okozni a két ország történetében? A háborut folytatni fogják, a mi most már nem végződhetik másként, mint a kuruczok teljes leveretésével. Az egész kurucz hadsereg nem tesz már többet tizenhárom ezer lovasnál, a gyalogság a várakba bezárva, vagy capitulatio alatt, a maradványnyal könnyű lesz elbánni. S akkor aztán prédára esik mindene a legyőzöttnek: («væ victis!») ingóbingója, még a hazája is. A hívek meglépesednek!

Nagyon szépen ki volt ez a terv főzve.

Magának Andernach lovagnak is kilátása volt bizonyosan valami bitang dominiumocskára, vagy talán egy egész mezővárosra, olyanformára, mint Hódmezővásárhely, vagy Szarvas, vagy legalább is egy olyan falura, mint Békés-Csaba (akkor még falu volt tízezer lakossal).

És mindezeket a szép légvárakat, légkastélyokat, légfalvakat ellopta a «du verfluchter» Pintye Gregor.

Életében sokat rabolt ez a hirhedett haramia vezér, de még akkora zsákmánylást nem követett el, mint most. Aztán ezuttal is úgy tett, mint hajdanában, hogy mikor egy kereskedő karavánt kifosztott, az elrablott posztót kiosztotta a szegény parasztok között, rőf hiányában egyik fától a másikig mérve a sing hosszát.

Andernach lovag sorba bámult a nevető arczokon. No, ilyen nyiltnak nem képzelte ezt a társaságot, minden embernek beláthatott a szájába, úgy kaczagtak körülötte. Talán nem kaczagnának, ha megmondaná nekik, hogy a mi abban a levélborítékban volt, az a császár halálhire! De hátha épen ezért kaczagnak, mert tudják már és fel vannak rá szabadítva, hogy még se tudják? Itt a talány!

Nem előzhette-e őt meg mégis valaki? Az a bivalyos szekéren hátrahagyott hölgy csakugyan egy személy-e azzal, a ki Bécstől Domahidáig ő vele versenyt futtatott?

Egyszerre megakadt a szeme egy arczon a társaságban, melyre nem ragadt el a nevetés.