Part 7

A mint Andernach lovag a maga igazoló «docé»-it előmutatta, azok között a királyné által aláirt decretum öt pecsétes csomagát is, melyre kívül ez volt keresztbe irva: «cito! cito! citissime! Ibi: ubi!» hát akkor Belleville ezredes mindjárt átlátta, hogy Alauda uram itten nagy subscust ejtett; Andernach lovag valóban császári stafétavivő és nem orosz emissarius; aztán nincs is a kiejtésében semmi lengyeles; de meg a logikával is tökéletesen ellenkezik, hogy ha valaki kémnek jön be Lőcsére, itt körül se tekintsen, senkivel szót ne váltson, hanem sarkon fordulva, rögtön tovább hajtasson. Hisz ezt nem kellett volna galléron ragadni!

Ekkor aztán Alaudára lett dühös Belleville. Annak tulajdonította, hogy a Landsknechtnél szerencsétlenségbe került: az az átkozott rapport elfoglalta a figyelmét; szeleskedett, mikor a contenantiáját meg kellett volna őriznie.

– Ez impertinentia. Ez hivatali visszaélés! harsogott az ezredes. Kegyelmednek, kapitány úr, ecclatans elégtételt kell kapnia. Hol van az a biró? Ide kell czitálni, meg kell neki ünnepélyesen követni a lovag urat. Satisfactiót kell adni, fényeset, mikor egy czivilista egy katonatisztet így compromittál; a portepée becsületét fenn kell tartani a «digák» előtt.

Ezt valóban Andernach lovagnak is minden porczikája megkivánta. Tisztelet, becsület az államügyeknek; de a magánbecsület s különösen a katonatiszti becsület még azoktól is megkivánja, hogy álljanak félre és várjanak sorukra, míg teljes elégtétel fog adatni.

– Hiják ide a birót!

A biró pedig éjfél után két órakor már nincs ezen a világon, hanem a boldog álomvilág paradicsomkertjében osztja a parancsolatokat az instantiát hozó angyalkáknak; a kapuja is be van zárva. A míg azt a kaput nagy dörömbözésre kinyitják; a míg a kapussal meg a belső drabanttal megértetik, hogy nem arról van szó, hogy tűz van a városban, vagy az ellenség betört volna a «mészáros toronyba»; hanem hogy a colonellus úr parancsolja a biró úrnak, hogy azonnal keljen fel és menjen fel hozzá: idő telik abba. Ez megint egy kis jegyzékváltásra adott alkalmat. Alauda úr, mint főbiró, és mint minden álmából felvert ember, haragos volt, s azt izente vissza az ezredesnek, hogy az ő lakása épen annyi lépés az ezredeséhez, mint az ezredesé ő hozzá. Hanem ezt a geometriai axiomát megczáfolta az a hajdu, a ki kettőt lépett egy helyett, mikor másodszor is visszaloholt a biróhoz azzal a categoricus parancsolattal, hogy ha rögtön nem siet fel a haditörvényszék elé biró uram, katonapikétet fognak érte küldeni s muskéták között vitetik fel.

Ezzel mégis csak capacitálni hagyta magát Alauda, s felöltözve teljes hivatalos parádéba, lámpásvivő drabantjai kiséretében átvonult a főparancsnoki szállásra.

Ott aztán megkapta a mi dukált, a főparancsnok lehordta érdeme szerint; a többi tiszt urak secundáltak neki.

Alauda úr egész prosopopœiával neki fohászkodott a maga mentsége előadásának, s elfoglalt állását kellő világításba helyezé. Előszedegetett tarisznyaszámra igazoló leveleket, melyekben őt a hamu alatt lappangó tűzre, a kiűzött kuruczok titkos összeesküvésére figyelmeztetik, s ezekkel kapcsolatban a csalhatatlan bizonyítékait az orosz beavatkozásnak; mikor már két óra hosszat beszélt és magyarázott, Andernach lovag az Isten szerelmére is kérte, hogy hagyja már abba: elhiszi neki, hogy kötelessége szerint cselekedett, nem kiván több bizonyítékot; inkább ő kér bocsánatot Alauda uramtól; csak ereszsze már az útjára!

De biz azt Alauda uram aztán el nem hagyta vétetni magától, hogy a hivatalos buzgalmában elkövetett sértésért megkövető ünnepélyes bocsánatkéréssel ne szolgáltasson teljes elégtételt egy ok nélkül megsértett lovag úrnak; s tette ezt a megkövetést az eloquentiának oly tetézett mértékével, az ornata syntaxisnak és a poétai hasonlatoknak, nem különben a classicusokból szedett citatumoknak oly conglomerálásával, hogy annak épen a hajnali harangszó vetette végét.

– Phüh! fujt nagyot Andernach lovag, a ki jobban ki volt fáradva a hallgatásban, mint Alauda uram a beszélésben, az óráját előrántva a zsebéből; – én ugyan teljes satisfactiót kaptam; de teljes tizenegy órát elvesztettem az úti időmből.

No, hogy teljes tizenkét óra legyen belőle: még arról is gondoskodott Alauda uram.

A bocsánatkérés után ugyanis kezet szorítván egymással az akaratán kívül sértő és a sértett fél, a barátságos hangulatnak kelle felváltani a törvényszéki szigor tenorát.

– De már most el nem bocsátom ám kegyelmedet addig, a még a kibékülés poharát együtt meg nem iszszuk. Úgy sem früstökölt még a kapitány úr.

De bizony nem is vacsorált a lovag. A természet is követelte a magáét. Belleville és tiszttársai is körülfogták, hogy de bizony, ha már ennyit késett, még egy kis félórai ráadás nem a világ; a kocsija úgy sincs befogva, a lovakat bekötötték az istállóba; a míg azokat előhozzák, addig egy kvaterkára nem árt lemenni a lőcsei híres városházpinczébe.

Ha pedig egyszer már odalenn van az ember, tiszta vétek volna, ha sorba nem kóstolná az apostolok neveit viselő hirhedett hordókat. Mire Andernach lovag előkerült a városház pinczéjéből, már jó világos volt.

Alauda uramnak sikerült éppen tizenkét órai haladékot kiszédelegni Korponayné számára a versenytársa felett.

És Andernach lovag még mindig nem tudta, hogy honnan fázik.

Pedig mindennapra volt gondoskodva a számára valami új meg új meglepetésről.

Sirokánál a mély hegyi utat a faluvégi vendéglő előtt egészen elzárva találta fenyőszálakat szállító pemákoktól, akik miatt nem tudott hintajával odább hatolni. A pemákok minden áron annak az asszonyságnak az urát akarták benne feltalálni, aki egy nappal előbb ezeket a fenyőket megvásárolta tőlük s elrendelte, hogy a sirokai szoros útnál várjanak az utána jövő férjére, aki azokat ki fogja fizetni; adott rá nekik felpénzt öt aranyat; de a pemákok még tizet követeltek s nem akarták odább ereszteni a lovagot, amíg a fenyőiket át nem veszi. Utoljára is, hogy biró elé ne vigyék, kifizette a fenyők árát, s csak úgy tudott megszabadulni.

Eperjesnél egész sereg mindenféle falusi ember várta egész csődülettel, akik között valaki elterjesztette azt a hírt, hogy ő az a császári biztos, a ki azért járja be a vidéket, hogy a hadjárat alatt okozott pusztításokat összeirja és kifizesse; körülfogták a kocsiját, telerakták instantiákkal s majd hogy széjjel nem szedték a keserves rimánkodásaikkal s ez a mulatság tartott rá nézve egész Kassáig, megujulva minden faluban, ahol csak lovat váltani megállt.

Itt már kezdett olyasmit sejteni, hogy ő előtte aligha nem fut valaki, mint az ichneumon a krokodil előtt, a ki fellármázza a világot.

Kassa alá érve pedig az a nagy tisztesség érte, hogy az egész katholikus népség a papsággal és a templomi zászlókkal az élén kijött eléje és elállta az útját. Kapott egy üdvözlő szónoklatot az egyik paptól, egy historico-theologico archæologiai értekezést a másiktól, hosszúakat természetesen, s mikor aztán a türelméből kihozva, rájuk rivallt, hogy mi a kék csodát akarnak tőle? akkor sült ki, hogy a kassai székesegyházát féltik tőle, a mit csak most kaptak vissza a protestánsoktól; az a híre, hogy a békekötéskor ezt ismét vissza akarják adni azoknak, hát az ellen jöttek protestálni, minthogy az ő rá van bizva. De bizonyára be sem eresztik Kassára, ha ezt a decretumot hozza magával. Andernach lovagnak ünnepélyes esküt kellett letenni a kapun kívül, hogy semmi ilyen decretumot nem hoz magával. Akkor azután processióval kísérték végig a városon – lépésben, kantárszáron vezetve a lovait kétfelől.

Most már mégis kezdett élni a gyanuperrel, hogy az ő útjában talán nem is egészen maguktól teremnek ezek a válogatott galibák.

Annyit már kitudott, hogy Bécstől elkezdve az egész uton végig egy skarlátszinű hintó jár előtte, a miben egy asszonyság utazik, a ki bőséges borravalókat osztogat, s a hol megszáll, ilyen czifra híreket terjeszt az utána jövőről.

A mint Kassán alul Németinél a Hernádon át kanyarodik az út, ott már kezdődik az áldott buzatermő fekete föld; nagyon jó föld az, csak utazásra rossz – tavaszi időben; itt már kezdődik az előnye a könnyű csézának a nehéz uti hintó felett. – Mikor Andernach lovag Tokaj alá megérkezett, ott ismét meg kellett pihennie, mert az innenső parton nem talált semmiféle járművet; dereglyék, csónakok, halászladikok mind a tulsó oldalon voltak; a repülő hidnak a kompja is ott vesztegelt a rakamazi révben. Azt mondták, hogy elszakadt a vontató kötele. Alkalmasint újat készítenek helyette, mert napestig sem jön vissza a hidlás; a tokaji révben már egymás hátán van a sok szekér, a mi át szeretne menni a Tiszán.

Egy-egy súgva elejtett szóból azt veszi ki Andernach lovag, hogy egy császári hadtest érkezését várják Tokaj alá, mely átkelendő a Tiszán, azért van odaát minden vizi jármű. Hát ezt ugyan ki hiresztelhette el?

Egy vigasztalása azonban volt a kényszerített pihenés alatt: az, hogy a rakamazi révfogadó kapuja előtt ott látta vesztegelni azt a bizonyos skarlátszinű hintót, a mely őt előtte futtában üldözi (a mi valóságos ellenmondás az összeállításban).

«Aha! Annak bizonyosan valami porczikája eltörött; kovácsok forgolódnak körülötte; azt tatarozzák. Most már majd csak megtudjuk, hogy ki ül benne, s mit visz olyan nagy sietve?»

Végre hát a repülő hid kötele is elkészült, a hidlás átvádolt az innenső partra. Andernach lovag, hivatalos tekintélyének egész erőhatalmát felhasználva, szerencsésen kieszközölte, hogy az ő csézáját is begurítsák a kompba; így aztán Neptun segítségével valahogy csak átjutott a kivánt révpartra.

A mint a három lovát befogták a csézája elé, egyenesen a révfogadóhoz hajtatott, a hol a veres hintó állt kinn a szabadban. Két kovácslegény kalapált rajta kegyetlenül.

– Héj atyafiak! szólt Andernach lovag, elővéve a magyar nyelvtudományát. Kinek a hintaja ez?

A kovácslegények egymás között szarka nyelven beszéltek, azon felelt az egyik a kérdezőnek vissza:

«Ergeb kérgédirgi kurgutyarga bárgánjarga».

A lovag nagyot bámult rá: hisz ezek tatárul beszélnek. Pedig azt teszi az, ha a szarkacsergést kiveszszük belőle, hogy «eb kérdi, kutya bánja!»

Bement a vendéglőbe s előzaklatta a fogadóst.

– Ki annak a hintónak a gazdája odakinn?

Az sokáig nem akarta megérteni, hogy miről van szó? Elébb beszélt neki egy lengyel úrról, a ki borokat vásárolni megy a Nyirbe (!), azután egy gazdag zsidó kereskedő jutott neki az eszébe, a ki sertéseket vásárol, majd meg egy matyó fuvaros, a ki sót szállított Pestre s most visszatéret diákokat visz Debreczenbe. Míg egyszer aztán egyenesen azzal a kérdéssel szorítá a falhoz a lovag, hogy «hát az az asszonyság, a ki ezen a veres hintón jött?

– Úgy? Az a veres hintó. Hát annak bizony eltörött a hátulsó rugója, aztán meg a ferhéczének elveszett a muttedlije; a kerékagya puskájának megtágult az egzergáziája…

– Nem bánom én, akármi történt a hintóval, de hol van az asszonyság, a ki rajta utazott? Azt nekem látnom kell.

– Hát akkor csak vegye elő az úr a perspektiváját, ha van s úgy nézzen utána, mert az még tegnap elutazott a frajjával együtt.

– A hintaja nélkül?

– Hát ki a bolond indulna neki hintóval a Nyirnek, földárja idején, mikor ekhós szekéren jár minden okos ember.

Ezzel Andernach lovag is okosabb lett. Az őt megelőző rejtélyes útitárs megrovott előéletű piros hintaját ott hagyta a parton, hogy az utána érkezővel elhitesse ottrekedését; bízonyosan ő hiresztelte el a császári ármádia közeledését is, s fogadni lehet rá, hogy a repülőhid bajának is ő volt a mestere. Az alatt pedig maga felült egy könnyű, ekhós tetejű szekérre, s jól elhajtatott előre.

Most már kétségtelen volt Andernach lovag előtt, hogy az a valaki az ő általa vitt decretum megérkeztét akarja megelőzni. Andernach lovag is elővette hát egész férfiui erélyét s hozzáfogott a komoly versenyhez az asszonyi furfang ellenében.

Ő is ott hagyta a rakamazi révfogadóban a csézáját, hátas lovat requirált, nyereg és lószerszám készen volt nála minden eshetőségre, az okiratait a nyeregkápába tette, kulacscsal, úti elemozsiával ellátta magát két napra, s akkor aztán neki indult lóháton versenyt futtatni az előre kapott asszonynyal.

XXIX. FEJEZET. PINTYE GREGÓR KÉPMÁSA.

Az út csakugyan elképzelhetetlen rossz volt a Nyirségen keresztül, a földárja tengerré változtatta az egész sikságot, a miből nagy távol Tisza-Eszlár tornya meredt elő. Azután feltünedeztek a sik láthatáron a többi tornyok (egyedüli útmutatók) Nyiregyháza, Nagy-Kálló, Nyir-Bátor, végtére Nagy-Károly. Ha az ember néhol szárazföldre talált, a hol nem tolta a tengely a sarat, ott az utasok leszálltak pihenni, s gyalog jártában igyekezett kiki egymáshoz illeszteni megint a szekér döczögéstől szétrázott porczikáit.

Még mindig nem érte utól Korponaynét a kanczellár futárja. A patkót soha nem ismert szabolcsi lovak, meg a bőséges borravalók csodákat míveltek. Éjjel-nappal szakadatlan tartott az utazás, még ha szakadt is a zápor.

Nagy-Károlytól aztán határozottan keletnek fordul az út s kezdődik egy messzeterjedő szikes avar.

Gyönyörű lefesteni való kép! A föld olyan fehér, mintha hóval volna borítva; ujjnyi vastagon takarja a szikpor, a miben zegzugos vonalakat rajzolnak a vízi gázlók, meg a rókák sétanyomai; egy-egy kajla nyir ereszti búnak a virgácstermő ágait valami emeltebb buczka tetején, hanem a messze rónaság tele van hintve apróbb nagyobb tömpölyökkel s azoknak a partjain díszlik aztán a buzogányos nád, az élesmosó sás, s a zsurlók és páfrányok mindenféle nemzetsége. Az alkonyodó ég lángvörös, s annak a visszfényétől a pocséták országa biborpiros színben ragyog vissza, melyből a vízi növények dárda levelei feketén meredeznek elő.

Julianna is egészen szépnek találta ezt a látványt, egy tárgynak a kivételével. A hátrahagyott kanyargó úton fel-feltünt előtte, amint egy hepehupás halomra felkapott, egy magányos lovagnak az alakja; nem lehetett már közöttük nagyobb a különbség egy magyar félmértföldnél.

Kitalálta, hogy ez az ő embere!

Volt dolga a boros kulacsnak, hogy a kocsis kedve el ne aludjék valahogy.

Az északi láthatáron látszott közeledni valami rejtélyes sötétség, a mit még az alkony biborfénye sem volt képes megszelidíteni: az az ecsedi láp. Kelet felől mered föl hegyesen Domahida kakasvégű tornya.

– Csak odáig elérjünk még éjszaka előtt! Hajtson bácsi, hajtson! biztatja a vén hajdufuvarost Korponayné, szivreható szóval.

– Odáig eljutunk, gyémántom! Hanem hogy aztán a vármegye gátján hogy gázol kegyelmed keresztül ezzel a szekérrel? azt én meg nem mondom.

A nap egészen lenyugodott, mérges sugárküllőket lövellve végig a háromfelé vágott égen; már a kaszáscsillag is ragyogott, s az ég még mindig sávokra volt osztva, az egyik kék volt, a másik opálsárga. Egyszerre aztán rögtön beállt a sötétség, a láthatár eltünt, csak a fekete vonal a fehér szikesföldön mutatta, hogy merre van az út.

Julianna gyakran tekintgetett hátra a szekér bőrernyője alul. A vén hajdu kitalálta, mit néz?

– Az «ipse» is oda igyekezik úgy-e? kérdé fogai közé szorítva a makra pipát.

A hallgatást feleletnek vette.

– «Német?» kérdé aztán kis vártatva.

Megint olyan választ kapott.

– No hát majd segítünk az «ipsén», csak azon a hidon túl legyünk la!

Az ecsedi lápnak egyik lefolyása fölé építtetett a vármegye egy dobogó hidat, a mi jó magas ívre volt alkotva, hogy a vízáradás el ne vigye.

Mikor Korponayné szekere túljutott a hidon, azt mondá a vén hajdu kocsis:

– No nagyasszonyom; már most hagyjuk abba az imádkozást s tegyünk magunk valamit. Ha tud segíteni, hát csinálhatunk egy kis tréfát.

Julianna leszállt a szekérről s visszament a kocsissal a dobogó hidra.

Az bizony tiszta kriminalitás volt, a mit az öreg tréfának nevezett; de azért csak megtették. Négy padlógerendát kiemeltek szépen három lépésnyi közökben a hid közepéből, s azokat a mellvéd mellé rakták. A sötétben utánok jövő lovasnak valamelyik résbe csak bele kell botlani, s akkor a lova menthetlenül kitöri a lábát.

Olyan egyszerű ez, mint a Columbus tojása.

Akkor aztán felültek megint a szekérre s nagy lelki nyugalommal csörtettek a sötétségben arra felé, a honnan egy kivilágított ablak vezérfénye pislogott eléjük.

Az a vármegye gátja előtti fogadónak az ablaka.

A fogadós egyúttal bérlője is a vármegyének, a ki vámot szed az utasoktól, a miért az ecsedi lápon át szabad nekik menni szekérrel. Az a hír van felőle, hogy ő nála előfogatokat is lehet kapni; mely hirnek a valósága azonban egészen a körülményektől függ.

Korponayné megérkeztekor például egészen ellenkező körülmények voltak napirenden.

A hosszú, nagy istállóban egyetlen egy ló sem volt található. Az okát is megmondták. Tavaly nem lehetett szénát takarítani a sok esőzés miatt: a boglyák, kupaczok most is ott úsznak a vízben, fenékig elrohadva; az eleség mind az utolsó szalmaszálig elfogyott a télen, a lovakat, ökröket mind ki kellett csapni a füre: azok legalább is két óra járásnyira vannak kinn a karámnál. Idehaza nincs más, csak a bivalyok: azok megeszik még a siskát is, csak legyen. De nem is viszi ám át a szekeret most semmi más négy lábú állat a vármegye gátján, csak a bivaly.

Szép kilátás! Bivalyvontatta szekérrel ragadni el a verseny pálmáját.

Korponayné megkisértette a vén hajdu kocsist lekenyerezni, hogy ha a lovai kipihenik magukat, vigye őt tovább Szathmárig.

– Nem ettem bolondgombát, dohogott az öreg. Hogy lovaimmal neki vágjak a vármegye gátjának, hiszen mind az öt lovamnak a bőrét hoznám haza a hátamon.

Nem is volt tovább beszélgetésre bírható. Vette a bundáját, békóba tette a lovait s kicsapta a fűre, maga ott rakott tüzet csereklyéből s lefeküdt melléje.

Hát így is majd megélünk, mondá Korponayné. Be kell hát fogni azokat a bivalyokat szaporán a szekerembe. Hány van itthon? Nyolcz? Tehát mind a nyolczat!

– Még az éjjel tetszik? kérdé a korcsmáros.

– Hát természetesen.

Azután elővette az irószerszámját Korponayné s hirtelenében néhány sort irt egy darabka papirra, azt összehajtotta, lepecsételte s czimezte Pálffy János nádornak.

Azután suttogva szólt Krisztinához:

– Fogd ezt a levelet kicsikém; aztán ülj fel a szekérbe, ne félj semmitől. A mint megérkezel Szathmárra, siess vele a nádorhoz és add át neki.

Krisztina csak elhült erre a megbizásra.

– Nos! Csak nem bánt talán a félsz? Hiszen hajtottál te már ennél merészebb megbizást is végre. Emlékezzél csak a lőcsei földalatti útra. Gondold, hogy most is úgy üldöznek mind a kettőnket.

– Nem magamért vagyok megijedve. De mi lesz veled? Te itt akarsz maradni?

– Itt bizony. Már most akarom, hogy az az utánunk vágtató úr utolérjen. Kerüljünk hát egy födél alá! Azért válunk mi most ketté. Te előre mégy, én hátramaradok.

A vendéglős komolyan hozzálátott a bivalyok befogatásához az utazó szekérbe. Úgy látszik, nem új dolog az ilyen éjszakai gyors utazás ezen a tájon. Fáklyavivő béresek is vannak készen, a kik majd elől mennek gyalog, s megvilágítják az utat, az ecsedi lápon keresztül.

Az alatt Korponayné szétnézett a tágas ebédlőben, a minek az egyik szegletét a bormérő söntés foglalta el, a másikat meg egy nagy kandallóforma tűzhely, a melyen tőzeggel tüzeltek.

A vedlett falakon üvegtelen rámákban képek voltak felaggatva: Rákóczy, Tököli, Bocskay István, rikító szinekkel kifestett rézmetszetek; egy arczkép fejjel alá felé lógott le a szegről: ez volt Ocskay Lászlóé, az árulóé. (Andrássy István szerencséjére nem került oda.)

De legnagyobb tisztességben részesült az a kép, mely a benyiló ajtajára volt felszegezve: az volt Pintye Gregor képmása, a hirhedett rablóvezéré. Ez volt a legtarkább színekkel kipingálva; a mint félmázsás buzogányát a feje fölé emelve tartja az egyik kezében, a másikban pedig azt a húsz fontos lánczos golyóbist, mivel az üldözőit szokta meghajigálni.

A talitarka kép alá gyönyörüséges szép versek voltak irva, a mik a nép ajkán örökké élő hőst, a nagybányai barlanglakó vitézt megéneklik.

Korponayné tisztában volt már egészen magával.

Mikor a korcsmáros lépteit közeledni hallá, odaállt Rákóczy arczképe elé s a szemét törülgette.

– Szegény urunk! sóhajta nagyot a csaplár hallatára.

– Szegény urunk! dörmögé oda a vén csaplár: miért volna ő szegény? Nem mult még el a diószegi vásár. Lesz még szőlő, lágy kenyér! Annyit a kerék fél, a hányat alá!

– Hiszen csak az én irásomat kaphatnák meg a magyar urak oda át, hamarább, mint a bécsi staféta ideér, tudom, hogy lenne még egyszer országos dáridó. Mormogá fogai közül az asszony.

– Hát talán az ifjasszonyka izenetet hoz a mi urunktól? Ugyan mondja meg, mi van benne? Én nekem megmondhatja. Igazhitű hajdu ember vagyok, ha ketté fürészelnek, sem veszik ki belőlem.

– Nem is kell azt titokban tartani, de bár egy akkora trombitám volna, hogy az egész hajduságnak egyszerre elkiálthatnám vele, hogy nem kell hinni a németnek. Vége van már a hatalmának. A franczia háború megint kitört, a császár kénytelen minden hadait kihivni Magyarországból s a mint az meglesz, jön Lengyelország felől a muszka a segítségünkre, csak minket le ne vegyenek addig a lábunkról.

– De szeretem az ilyen szót hallani. Eszem a lelkét az ifjasszonynak. Hát ezt irta meg a levélben? Na, ha azt tudom, magam megyek a szekérrel s úgy elviszem azt a másik ifjasszonykát, hogy a lába sem éri a földet Szathmár-Némethiig. De hát lelkem, maga mért akar itt maradni?

– Hát azt is megmondom. Azért, mert itt jön a nyomunkban a császár hirmondója, a ki azt hozza a pecsétes levélben, hogy meg kell kötni a békét a kuruczokkal minden áron, akármibe kerül; igérni kell nekik mindent, csak hogy tegyék le a fegyvert. Azok le is teszik, ha biztatást nem kapnak.

– De hát azt megkapják; már arról felelek. Azt a kurirt meg úgy lesomodorintjuk itt a nádasban, hogy a kutya sem ugat többet felőle.

– Azt nem jó lenne tenni, mert magunknak csinálnánk bajt vele. Inkább hadd járja meg a bolondját. Én teszem őtet meg. Van-e kegyelmednek valami szolgálója, a kinek a ruhája rám illenék?

– De van bizony egy menyecske leányom; annak a gunyáját mintha csak a termetére szabták volna az ifjasszonynak. Gyere elő Tercsa! Add rá az ünneplő ruhádat erre az úri asszonyságra.

Mire a szekér előállt a nyolcz bivalyos fogattal, Julianna is ki volt öltözve kaczkiás hajdu menyecskének; a sárga haja bekötve tarkaszélű piros keszkenővel, patkós piros csizma a lábán, két-szél kötény a csipejére kötve.

Mindjárt hozzá is látott a tésztagyuráshoz, úgy illett a kezébe a sodrófa, mintha mindig azt forgatta volna. Olyan hamar megteremtette a Terka segítségével a vacsorát, a paprikás csirkét meg a turós csipedettet, hogy kivánni sem lehetett gyorsabban. Csak azon serénykedett, hogy a Krisztina vacsoráljon meg hevenyén, aztán induljon Isten hirével. A pinczetokot az asszúborokkal hagyják itten.

A csaplár meggyujtatta a fáklyákat, s maga ment el vezetőnek egy darabon a szekérrel, megmutatni a dülő utat, a merre a veszedelmes kátyút ki lehet kerülni mindjárt a kezdetén a vármegye gátjának.

Korponayné ott maradt a csárdában, s vigan dalolva mosogatta el a tányérokat a vacsora után: az a másik menyecske alig jutott tőle valami dologhoz.

Hát a mikor már éppen a tüzet betakarni készülnének, nagy dobogás támad odakinn a tornáczban; valaki azzal a hangosan nyilvánított véleménynyel közeledik az ajtó felé, hogy ezt a világot az ördög teremtette.

Julianna veszi az asztalon álló drótozott lámpást s az ajtón kaparászónak eléje világít.

Ő az, a várva várt. Senki más, mint Andernach lovag. Siralmas egy alak. Ha a fülén tul volna valamije, még az is sáros volna. Csak úgy fujtat elpilledve a nagy fáradtságtól. A hosszú egyenes kardját mankónak használja; az egyik vállán czepeli a nyerget, a másikon a zsabrákot, meg a kantárt.

– Ördög teremtette pogány országotok. Azt hittem, soha sem jutok el idáig. Hol van a korcsmáros? Adjatok valamit innom, kiszakad a gégém!

Julianna szaladt a söntésbe s hirtelen előhozott a szomorú vendégnek egy korsó sört.

– Hát a lova hol van? kérdi tőle nagy gondoskodással.

– Hol hát? Ott van a pokolban, az átkozott lyukas hidatokon. Beleesett a hézagba, kitörött a lába. Magam czepelem egy mértföldről a hátamon a nyerget, hogy az isten nyila…