Part 6

– Ápolni a királyt, a mikor deliriumban van, s ha egyszer magához tér (pedig úgy tudom, hogy a halál előtti órákban teljes eszméletét visszanyeri a haldokló), akkor elmondom neki, hogy szerencsétlen anya vagyok, ki a gyermekéért még ilyen irtóztató úton is kész volt a trón zsámolyáig elhatolni; megmutatom neki az irást, melyről csak az ő neve hiányzik, hogy üdvözültté tegyen egy elkárhozottat, kezébe adom a tollat, s azt mondom neki: Uram! egy kézvonásod megnyitja én előttem is, de te előtted is a mennyországot, mert minden harangszó és misemondás nem töri be oly erőszakkal az egek kapuját, mint egy anyának a hálaimája. S a király meg fog engemet érteni. És akkor nem lesz közöttünk semmi közbenjáró, csak egyedül a halál angyala. Az azután, nem bánom, hadd jöjjön értem, ha egyszer a fiam boldogságát a kezemben tartom. Vigyen el magával, akár örök birám elé, oda tárom eléje szivemet: «nézz bele! Te látsz azon keresztül. A mit vétettem, szeretetből vétettem. Itélj felettem! Vagy huzza le a mirigy mérges körme arczomról ezt a sokat szidalmazott szépséget, azzal sem törődöm: a himlő ragyái nem lesznek azon a legszégyenlendőbb foltok! Engedd óh uram, hogy a királyhoz mehessek!

Jenő herczeg meg volt rendülve az elemszerü kitörésétől az asszonyi indulatnak. Csaknem hihetetlen, hogy az érzések legszelidebbike, az anyai szeretet, ily vad szenvedélylyé fajulhasson el. Ki ismerne rá a «madonná»-ra, ha egyszer csak felkapná magasra a fejét, a mit eddig a kebléhez simuló gyermekére hajtott le szeliden. S azt kiáltaná fel az égre: «nem adom oda! nem hagyom keresztre feszíteni!»

Jenő herczeg azt mondta: «jól van asszonyom!»

Azzal sajátkezüleg két levelet irt: az egyiket a parabolána apáczák fejedelemasszonyához, a másikat Wratislaw osztrák kanczellárhoz. Ez is a kibékülés híve volt, a ki azt magával Rákóczyval is megkisérté, még I. József trónra jutásakor, az érsekujvári nevezetes találkozásnál, de sikertelenül. Julianna a titkos levelekből megértette, hogy Wratislawban is legjobb pártolójára fog találni.

Akkor Jenő herczeg a saját hintaját fogatta be a számára, hogy gyorsan eljárhasson a dolgában.

Mikor elváltak, megszorítá Julianna kezét. Köny ragyogott a szemében.

– Szivem szerint kivánok önnek legjobb sikert, asszonyom. Ön egy hősnő!

Szerelmes menyasszony nem sietett nagyobb örömmel a lakodalmára, mint Julianna az ajánló leveleivel a rettenetes halállal adott találkozóra.

Krisztina reszketve követte.

– Te nem jösz oda velem, kicsikém, mondá neki Julianna. Nem! Te nem való vagy az ilyen csatába. Te félsz. A halál harapós kutyái azt, a ki megszalad előlük, megmarják. De én rájuk kiáltok: «juhoz kormos!» s elkotródnak. Engem ne félts! Ha felfordítottam Lőcsét, felfordítom én még Bécset is. Megmutatom én azt, hogy még két villámsugárt is csomóra kötök, s nem égetem meg vele a kezemet. Te csak maradj veszteg a vendéglődben, míg a diadallal a kezemben érted jövök. Én elhozom a te apád amnestia-levelét is, ha Isten megsegít!

És volt gyémántkemény szíve megtenni mind azt, a mit agyában kifőzött.

A parabolána apáczák köntösében behatolt a halálkínt szenvedő király fekhelyéig. Ott virrasztott rettenetes éjszakákat keresztül. Keblébe dugva tartá az iratokat, a miktől gyermekének sorsa és Fabriczius élete függött. Az bálványa, ez ellensége volt; de megigérte Krisztinának, hogy apját megmenti, s a mit asszony asszonynak igér, azt megtartja.

Csak órákra engedte magát felváltani, s akkor is a haldokló melletti szobában heveredett le, rövid álomra, meghagyva a helyettesítő apáczának, hogy a mint a szenvedő király magához tér, világosan beszél, őt hijja be.

Maga is mindent elkövetett, hogy a király betegségében a kedvező válságot előidézze.

Ő ujítá meg a fekélyektől elcsufitott arczon a hűsítő borítékokat, ő adta be neki arany kanálkával az orvosi kotyvalékot, a mit gyógyszernek neveztek.

Az orvosi tudomány tehetetlen volt.

Az egész fakultás bölcsesége sem birta itt marasztani ezt az egy életet, a kire annyi népnek szüksége volt!

A király folyvást hagymázban volt, iszonyu látványokkal harczolt, kínzott agyának rémei végtől-végig betöltötték a nyitvahagyott ajtaju termeket s kiszálltak az ablakon, a hogy a beteg rémkiáltásai szárnyra kelték őket. Futott e szobákból minden élő lélek s még a kapu előtt őrt álló granátosnak is tetőtől talpig reszketett minden ize, mikor ezeket a hangokat hallotta; csak Julianna maradt meg a helyén rendületlenül, s számlálta a beteg üterén, mikor kezd az érverés csillapodni?

Egyszer aztán megjött az óra, a mikor az ér lüktetése halkabb lesz. Itt a forduló válság.

A király föleszmélt, lázálmai megszüntek. Szomjat érzett. Julianna odatartá égő ajkaihoz a kristálypoharat a mandulatejjel.

– Ki van itt? kérdé a haldokló király.

– Isten szolgálója, mondá Julianna.

– Add kezembe a feszületet.

Julianna előhozta a kis elefántcsont feszületet, mely mindig a király ágya előtti asztalon állt, s odatette azt a kezébe.

Most már egészen eszméleténél volt a király, most lehetett vele beszélni.

De annak mással volt beszéde mostan.

Imádkozni kezdett.

«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.»

Julianna utána rebegte az Ur imáját.

«Amen!» sohajtá a király.

«Amen!» rebegé utána az ápoló hölgy.

A király a két összetett kezében tartott feszületet szájához emelte, s Jézus képmását erősen szorítá ajkai fölé.

«Fölséges királyom!» rebegé Julianna.

Már akkor az nem volt többé király; maga is ott állott az ő királya előtt, a csillagok fölött.

Julianna egy holt emberhez beszélt.

XXVIII. FEJEZET. A NYAKTÖRŐ VERSENYFUTTATÁS.

Egy pillanatra elzsibbasztá a rémület Julianna minden idegeit.

A halál jelent meg előtte.

Az az oroszlánfejű angyal, a kinek az arczát nem látta ember, mégis tudja róla, hogy ez az oroszlán, az állatok királya, az embert is odaértve az állatok közé.

Ha egy gyermeket ragad is el magával, akkor is borzalom az ő láthatatlan arczába tekinteni, a nem hallott lépteit neszelni, hát még mikor egy királyért jön el, hogy elvigye innen!

Egy lehellete elég, hogy a kit a holt király mellett talál, azt is magával ragadja.

De csak egy pillanatig tartott az asszonynál ez a lélekzsibbasztó dermenet, a másik pillanatban már megint úr volt a lomha idegek fölött a megfékezhetetlen csodalény, a lélek, ez az örök ellenfele annak az öldöklő nemtőnek. Csak a sártömeg reszket előtte, ez az aristokrata izomhalmaz, a mi fél visszaváltozni azzá, a mi volt, paraszt porrá. A lélek tusára kel vele! A királyi dæmonnal a demagog lélek!

«Juhoz, kormos!»

A másik pillanatban már megszületett az agyában valami uj terv; talán elébb is gondolkozott már rajta, a hosszu rémséges éjszakákon, a míg a haldokló király deliriumának hangjai tarták ébren az éjt.

Ha egy csata elveszett, készülni kell a másikhoz.

Betakarta a halott arczát a kámforos borékkal, s kiment a mellékszobában alvó apáczához, a kinek fel kelle őt váltani. Azt felkölté s ezt sugta a fülébe:

– A király elaludt, csendesen szunnyad. Ne engedj, testvér, senkit hozzája bemenni, a míg nem hallod a neszt, hogy fölébredt. Az orvosok ha jönnek, mondd nekik, hogy a király csendesen alszik, magához tért; inni kért, imádkozott, úgy aludt el.

Ezzel a kegyes hazugsággal nyerni remélt hat órai időt.

Lesietett a svájczi lépcsőn keresztül a vár udvarra, s onnan ki az utczára.

Vehette észre, hogy az utczán járó közönség hogy oldalog el mellőle, s igyekszik át a tulsó gyalogjáróra, a mint a parabolánák köntösét meglátja rajta. Minden ember tudja, hogy ezek ápolják a himlőbetegeket. Mikor hazaért a vendéglőbe a «veres háztetőhöz», be sem eresztették, hanem a mint megmondta, hogy ő ideszállt vendég: egyenesen a fürdőszobába vitték, ott le kellett vetnie az öltönyeit, magának egy kámforos eczettel telitett fürdőbe beleülni, úgy hozatták le a szállásán hagyott ruháit, hogy oda felmehessen. S ez nagyon helyesen történt így, mert a rettegett apáczaköntösben máshová sem nyerhetett volna bebocsáttatást.

– Készülj rögtön az utra, mondá Krisztinának; fogass be, s hajts a kocsival a karinthi kapu elé; ott várj reám, míg megérkezem. Csomagolj össze sok ennivalót az utra; mert hosszu utunk lesz, s a körmünk közül kell élnünk. Egyebet most ne kérdj.

Azzal sietett Wratislawhoz.

A kanczellártól kapott passe partout mellett rögtön bebocsátották az államférfihoz, ki az ő jövetelére kituszkolt az ajtón egy pár excellencziást és Durchlauchtot, a kik nála voltak; olyan nevezetes személy volt előtte ez az asszony.

– Nos, ifjasszony! Mi hir a császárról? kérdé tőle, midőn egyedül maradtak.

– Meghalt.

A kanczelláron észrevehető volt az összerezzenés.

– Tudja már valaki?

– Rajtam kívül még senki sem. A virrasztó apáczának azt mondtam, hogy a király alszik, ne hagyjon hozzá senkit bemenni, még az orvosokat sem. Ezzel öt-hat órai időt remélek nyerni.

– S mit nyer az ifjasszony ezzel az időhaladékkal?

– Megelőzhetem a futárt, a kit a király halálhirével Szathmárra fognak küldeni.

– Ah! – Az államférfi érzeni kezdé azt a meleget, a mi ennek az asszonynak a szemeiből kisugárzik.

– Ön Szathmárra akar innen futni! Gyorsabban, mint maga a staféta?

– Kegyelmességed érteni fogja, hogy miért. A király halva van: ő nem szentesíthet többé semmit, sem azokat a nagy országos szerződéseket, sem az apró emberek kegyleveleit, a mik tőle várták valósulásukat. De van még egy ember, a ki a király személyét képviseli: Pálffy nádor, a király teljhatalmazottja. A mit ő szentesít, mielőtt a király halálhirével együtt a teljhatalmat megszüntető parancsot megkapja, az szent marad. Kegyelmeteknek még öt-hat órájuk van, hogy két ország béke és háború kérdését befejezzék. Bizza rám: én odasietek vele s megelőzöm az ellenfelei küldönczét.

– Egy asszony akar versenyezni egy férfival?

– Ah mit! Ha férfi is az, csak ember!

(Nem egészítette ki a mondást: «én nem asszony vagyok, hanem dæmon.»)

A helyett természetes magyarázatul tevé hozzá:

– A futárt csak a kötelessége fogja siettetni, de engemet a kétségbeesés, a fiam boldogsága, az anyaszeretet lángdühe korbácsol a futásban.

Wratislaw rábólintott a fejével.

– Hát az ifjasszony sietni fog Pálffyhoz, hogy a királyi kegylevelet ő vele irassa alá.

– A hogy a többi magyar urakét is, a kurucz fővezérekét. Mind, mind ő nála vannak. Csak egy intő szóra van szükség kegyelmességedtől és minden tökéletessé válik.

A kanczellár kezdte hinni, hogy az asszonyi akarat az első nagyhatalom a földön.

– Hát lássuk, hogy kezd az ifjasszony hozzá?

– Legelőször is azonnal útra indulok, a hintóm már itt áll a karinthi kapu előtt; az első állomáson hat lovat fogatok eléje, s a gänserndorfi postának valamennyi lovát felfogadom a szomszéd helységekbe küldve. Onnan túl azután vágtatva sietek, éjjelt nappallá téve, keresztül a Szepességen, s minden postaállomásnál magammal viszek minden rendelkezés alatt levő fogatot.

– Ez az ifjasszonynak sok pénzébe fog kerülni. Engedje meg, hogy én is járulhassak hozzá.

Azzal a kanczellár a szekrényéből kivett öt darab tekercset. Ezer arany volt azokban.

– Ezzel segíthet magán az út közben. Tehát csak tegyen úgy, a hogy mondta. Foglaljon le minden lovat az állomásokon: ne engedjen magának pihenést. Ha szerencsésen megérkezik Szathmárra Pálffyhoz, mutassa meg neki a tőlem kapott passe partout, s azután mondja el neki élőszóval, a mit megtudott és azt is, hogy egy másik futár jön a nyomában a visszahívó rendelettel. De hátha az a futár utól találja az ifjasszonyt érni valahol az ecsedi láp feneketlen utain?

– Az annak lesz baj, nem nekem!

Ehhez a mondáshoz olyan ördöngős fenyegető arczot tudott mutatni az asszony, hogy a kanczellár hinni kezdett abban a fogadásában: «én még a kettészakadt villámsugárt is csomóra fogom kötni!»

A villámsugár pedig ugyan ketté volt szakadva!

– Nincs veszteni való pillanat: én bucsuzom kegyelmességedtől a viszontlátásig.

– Ne siessen még, ifjasszony. Egy kérdés még függőben van. Hátha Illésházyék a hirmondójukat nem azon az útvonalon futtatják végig, a melyen kegyelmed elindul?

– Adná a magasságos ég, hogy azt tennék. Vajha a bölcs tanácsuraknak az az áldott spuriusuk jönne, hogy a mappát vegyék a kezükbe s czirkalommal mérjék ki, melyik a rövidebb útvonal s azon eresztenék el a stafétájukat. Mert azt mondja a magyar példabeszéd, hogy «arra közelebb; erre hamarább». A hosszabb út a Vág mellékén vezet végig, Liptón, Szepesen át Lőcséig, onnan le Kassára. Tokajnál átvisz a Tiszán; onnan a Nyirségnek, Nyiregyházának, Nagy-Károlyig. Az egész Felső Magyarországon mindenütt csinált kőutak vannak, a Nyirben tavaszszal még barátságos a homok, csak a Szamos közelében, az ecsedi lápon keresztül lesz keserves az utazás. Aztán ezek itt mind meghódolt vidékek, vendégszerető nemesi házakkal. De a rövidebb út, Pesten, Szolnokon át egész Debreczenig, a Hajduságon keresztül, az most csak annak való, akit halálért küldenek. Ha ott nem vész a sárban, bizonyosan agyonverik a hajdúk. A Tiszán túl nagyobb bátorságot ád az asszonyköntös, mint a császári uniformis. Engem nem bántanak se a hajdúk, se a betyárok, ha közéjük tévedek, eléneklem a nótájukat, iszom a kulacsukból, s még ők fognak a pusztákon, nádasokon keresztül elvezetni.

– No hát, Isten segítse az ifjasszonyt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Arra nem jól számított Korponayné, hogy a király halálát öt-hat óráig nem fogják megtudni. Az orvost nem lehetett a király fekhelyétől visszatartani, s az mindjárt megtudta, hogy az az álom az örökkévalóság álma. Hanem más körülmény jött a segítségére az előresiető asszonynak. Az özvegy császárné, Eleonora, midőn az országnagyok, a császár halálhirére, odasiettek hozzá, hivatalos állásaikat rendelkezésére bocsátani, midőn Wratislaw is letette a kezébe az ország pecsétjét, – nem fogadta el a leköszönésöket, hanem arra kérte az urakat, hogy kiki maradjon meg a helyén, míg a trónörökös, Károly megérkezik, s a kormányzat iránt intézkedik. Károly akkor Spanyolországban volt. Előbb őt kellett tudósítani bátyja váratlan haláláról, a ki után ő következett a trónra. – Csak ennek az elintézése után lehetett arra gondolni, hogy Pálffy nádort is értesítsék a király kimultáról, s teljhatalma megszüntéről.

Hanem ekkor a békét ellenző főurak épen a tulbuzgóságukkal rontottak a stratagemájukon; ők azt akarták, hogy Pálffyt rögtön hívja vissza az anyakirálynő, s szakítson félbe minden alkudozást a magyar fölkelés vezéreivel. E fölött aztán hosszu vita támadt, melyben Wratislaw és Savojai Jenő herczeg is részt vettek. A hős vezér talán valamennyi csatája előtt nem tartott annyi beszédet, mint most e szóharczban. Az mind Korponayné javára vált. Végre Eleonora császárné azzal vágta ketté a vitatkozást, hogy Pálffynak csupán az iránt kell dekretumot küldeni, hogy függeszsze fel a békekötést a trónörökös haza érkeztéig. Ezt a határozatot Illésházynak, mint magyar korlátnoknak kellett elkészíteni, s az özvegy királyné aláirásával elláttatni.

A míg ez mind rendbejött, az alatt szépen beesteledett, úgy, hogy a dekretumot vivő megbizott csak angelus harangszó után ülhetett a csézájába.

A megbizott futárt Andernach Wilibald lovagnak hitták, kapitány volt a veres sisakos furirezrednél: bátor és ügyes fiatal ember.

Andernach lovagot már az első állomáson meglepte, hogy a postaházból minden lovat elvittek előle, s minden hatalmaskodása mellett is egy pár órai késedelembe került, a míg a városban magánosoktól drágán megfizetett fogatot kerítettek a számára.

Azt a barátságot azonban még nem tette meg Korponaynénak, hogy más utat válaszszon Szolnok és Debreczen felé, hanem haladt mindenütt a nyomában a biztos útvonalon.

Tudott segíteni magán. Ha a postaháznál nem kapott lovakat, kiállt az útszélre s a legelső utazót feltartóztatta, felvont pisztolylyal a kezében, kifogatta a lovait annak a hintójából, a saját kocsija elé köttette. A császári stafétának ehhez kegyetlen privilegiuma volt.

Ilyenformán minden pénzvesztegetés, borravalóosztás és szép szóval könyörgés mellett is alig volt több megnyert egérutja Andernach lovag előtt Korponaynénak, mikor Lőcsére megérkeztek, mint mikor Bécsből kiindultak.

Andernach lovag útközben csak annyit tudott felfedezni, hogy előtte «egy» asszonyság utazik (a másik nem mutatta magát) a ki az összes istállókészletet elviszi előle, s annak is felsőbb rendelete van, a mit érvényesít. Hanem még arra nem jött rá, hogy ez neki versenytársa.

Mikor Julianna Lőcsére megérkezett, egyenesen Alauda háza elé hajtatott, valamit irt egy czédulára s azt felküldte a kocsissal a biróhoz. Korponayné ki sem nézett a hintó ablakán, hanem odavárta Alauda uramat; az beült hozzájuk a hintóba s ott maradt addig, míg a friss lovakat befogták a hintóba, akkor kiszállt onnan s sietett a városházára.

Már innen kezdve nem ért semmit az a fogás, hogy a postalovakat mind kiárendálják; mert Lőcsén elkezdődött a császári seregek pivotja, s azok mindenütt el vannak látva elégséges vonó állattal; a császári staféta könnyen segít magán: rekvirálja a podgyászszekerek fogatait.

Tehát itt valami mást kellett kigondolni.

Korponayné és Blumevitzné déli harangszókor hagyták el Lőcsét, a nélkül, hogy Alaudán kívül valaki látta volna őket; hat lóval vágtattak odább. Hat órát kongta, mikor az ókapun berobogott Andernach lovag csézája. Az sem sokat időzött a városban; a mint a friss fogat gyeplűben, hámban állt, tovább indult. Hanem a kaput, a min bejött, zárva találta maga előtt.

Azt gondolta, hogy ha nagyon kiabál, hát mindjárt kinyitják.

Mondták aztán neki, hogy senki sem süket itt: soha se rontsa a tüdejét; a kapukon nem szabad kimenni egy teremtett léleknek sem holnap reggelig. A biró parancsolta így.

– Mit nekem a biró! pattogott Andernach lovag. Hol van az a biró? hadd beszéljek a fejével.

Az biz a városházán volt a kis tanácsszobában földszint.

– Melyik itt a biró? Az úr az? Hogy meri az úr a város kapuját bezáratni előttem, a ki a császár stafétája vagyok?

– Azt akárki mondhatná, szólt Alauda uram. Hol az irás?

Az irás kéznél volt: Illésházy kanczellár nyilt parancsa minden útbaeső előljárókhoz, hogy a stafétát vivő futárt elősegítsék, feltartóztatni ne próbálják.

Alauda uram elővette a szemüvegét, megnézte közelről is, távolról is az irást, azután a nagyító üveget hozatta ki a kanczelláriából, azon keresztül vizsgálta meg az iraton levő pecsétet nagy figyelemmel.

– Nos! Eléggé megtanulta már kegyelmed, hogy mi van abban a levélben? Kiáltá rá nyersen a lovag, erősen boszankodva, hogy a filiszter még őt birálgatni meri.

– Még nem eléggé, szólt Alauda, s a kiterjesztett irást az ablak felé tartá, hogy a viznyomatot tanulmánya tárgyává tehesse. – De ebből hiányzik a személyleirás.

– Úgy? No hát azzal is szolgálok. Itt a bécsi rendőrfőnök passe par toutja. Tessék kielégíteni a kiváncsiságát.

Alauda uram leült az asztalhoz, s annak a fiókjából egy összegyűrt czédulát vett elő s aztán a két iratot úgy olvasta össze, hogy hol az egyikbe, hol a másikba tekintett.

– Üm, ühm! Dünnyögött a biró. Ez bizony egészen összecsappan. Hallja csak, lovag úr! Ma reggel kaptam ezt a titkos jelentést legmegbizhatóbb kútforrásból: «E napokban fog Lőcsén keresztül utazni Péter czárnak egy titkos megbizottja, Rákóczy izenetével, a kinek feladata a Szepességet insurgáltatni.»

Következik a személy leirása.

«Fej: alul keskeny, felül széles.»

«Arcz: sovány.»

«Szemek: szürkék.»

«Száj: többnyire nyitva.»

«Fogak: nagyok.»

«Szemöldök: láthatatlan.»

«Haj: szőke. Allonge-parókát visel.»

«Bajusz, szakáll: kenderszin.»

«Termet: magas.»

«Különös ismertető jelei: egyik lába golyólövéstől merev.»

– No az én vagyok.

– Ez az úr, valósággal. Itt ebben a másikban is így van leirva. Beszél: magyarul, németül, tótul, francziául – az egyik leirás szerint. A másik leirásban hozzá van téve még: oroszul és lengyelül, az idegen nyelveket lengyel kiejtéssel.

– Veszszek el, ha csak a csizmám talpa is tud lengyelül csikorogni!

– Beszéd! Beszéd! – Azt majd mindjárt kitudjuk. Mondja az úr utánam ezt a phrasist: «Weine nicht mein lieber Löwe.»

– Mi a mendergetett mennykőnek?

– Csak mondja utánam az úr. Majd abból megtudjuk, hogy miféle nemzet.

Andernach lovag hát elmondta azt az öt szót.

– Ott van ni! kiálta fel diadalmasan Alauda uram. Minden szóban elárulja magát a lengyel accentus: «vájnye nyicht majn lyiber lyőve».

– De ezer szakkerment! én nem ejtem úgy ki, hogy «vájnye nyicht mein lyiber lyőve!» Én becsületesen ejtem azt ki, a hogy mi Stájerországban szoktuk, odavaló vagyok! Soha se beszéltem lengyelül.

– Nem használ semmit. Az úr gyanus személy. Más császári staféta rendesen föl szokott jönni a városházára, mikor Lőcsére érkezik, s itt átadja a szathmári stafétának a paksamétáit; az úr csak úgy suttyomban akart keresztül osonni a városon. Nekem a titkos feljelentés következtében kötelességem az urat átadni a hadbiróságnak, hogy ejtse meg a vizsgálatot.

– Ezer milliom ördög! Ez ellen én protestálok! Nekem sürgetős küldetésem van a magas kanczelláriától. Minden óra egy világot ér fel most.

– Majd tessék az úrnak a hadbiróságnál előadni a kifogásait. Nekem kötelességem az ország békességét megőrizni, s a gyanus személyeket in flagranti deteneálni. Tessék az úrnak a drabantok által a platzkommendáns úr quártélyára vezettetni magát.

Andernach lovagnak még a fogai is csattogtak dühében.

– Figyelmeztetem az urat, hogy a mikor engem letartóztat, a fejével játszik!

– Az nekem szokásom, felelt Alauda, elpusztíthatatlan humorral. Mikor kuglizunk, le szoktam srófolni a koponyámat, egyet gurítok vele, s mikor visszajön, megint visszasrófolom a helyére.

– Ön átkozott élczes, uram!

– Arra nekünk privilegiumunk van, lőcseieknek, Lengyel László királytól kaptuk.

– Majd én körülmetélem a kendtek privilegiumát.

– Akkor meg épen pogányok leszünk.

– No hát ha meg kell lenni a benevolisatiónak, hát csak végezze az úr hamarosan! mert az én időm drága.

Hamar bizony!

– Tessék addig odakünn az őrszobában pipára gyujtani, a míg a comitivát megirom, mondá Alauda uram, s leült az iróasztalhoz és beledugta pennáját a nagy ólomkalamárisba.

Aztán csak hamarosan!

De bizony azt tapasztalá Andernach lovag, – hogy az egész utazásában a leghosszabb stácziót a lőcsei biró kalamárisától a névaláirásig való távolság képezi.

Jó sötét este lett, a mire Alauda uram a rapportot elkészítette a katonai parancsnokhoz; az pedig ilyenkor már a Heinrich-házban ült és bankot adott.

Már aztán csak kövesse meg magát Andernach lovag, ha abban az illusióban él, hogy egy bankadó, olyankor, mikor nagy vesztés után a szerencse egyszerre megfordul s kezdi regressirozni magát, akárki fia stafétájának a kedvéért ott hagyja a székét és megretiráljon – az ütközet derekán!

Belleville lovag bizony el sem olvasta addig Alauda értesítését, a míg a bankját szét nem robbantották.

Akkor meg aztán elképzelhető, hogy milyen mérges volt. Végig nézte a rapportot. Gyanus embert fogtak. – Muszka kém; Rákóczy küldötte. Kedve lett volna rögtön főbe lövetni első furiájában.

– Be kell csukni! Várjon a gézengúz!

Aztán még is azt gondolta ki boszujában, hogy azokat a tiszt urakat, a kik legnagyobb szerencsében voltak, válogassa ki a zöld asztal mellől, hogy megalakítsa belőlük a hadi törvényszéket, hogy azoknak is elrontsa a mulatságát. Azok könyörögtek, hogy csak «még egy osztást!»

Éjfél is volt már, mire fixumfertig ott ült a haditörvényszék, melynek minden tagja nagyon áhítozott vissza ahhoz a másik zöld asztalhoz, a honnan elzavarták.

Andernach lovag reszketett már a dühtől, mikor az élet-halál felett biráskodó tribunál elé bevezették. Nem is tett lakatot a szájára; hanem teljes májából lehordta az egész lőcsei hivatalos apparatust, mely a császári stafétákat kémek helyett elfogdossa.